33. szám

(III. évf., 1998 jan. 20.)

Tartalom

E számunk a klónozás és génsebészet témájában közöl egy áttekintô tanulmányt. Továbbá egy ismertetés a környezeti nevelési könyvtárból.

1. Thomas A. Shannon: Viták és értékek a génsebészetben (Áttekintés)

Ha Isten képére vagyunk megteremtve, képesek lehetünk arra, hogy utódainkat másik kép hasonlatosságára teremtsük.

2. Környezeti Nevelés: Braus, Judy (ed.): Bolondulunk az idôjárásért

Cikkek, dokumentumok

1.

Thomas A. Shannon: Viták és értékek a génsebészetben (Áttekintés)

Ha Isten képére vagyunk megteremtve, képesek lehetünk arra, hogy utódainkat másik kép hasonlatosságára teremtsük.

Az elmúlt évtizedek természettudományi, orvostudományi és mûszaki fejlôdésének valamennyi területe közül talán egyetlen másik ágazat sem ragadta magával oly nagy mértékben képzeletünket, mint a génsebészet. A génsebészet alkalmazásának irodalmi és megfilmesített bemutatásai, ha nem is mindig hódítottak meg, de mindenesetre magukkal ragadtak bennünket. Az olyan regények, mint Huxley: "Szép új világ" vagy Cook: "Ikrek" c. mûve, a génsebészet árnyoldalait jelenítik meg, annak elrettentô társadalmi és politikai következményeivel egyetemben. A Blade Runner ("A szárnyas fejvadász") c. film genetikailag manipulált, minden kontroll alól elszabadult harcosok történetét, valamint egy emberi és egy genetikailag manipulált lény érdekfeszítô románcát mutatja be. A néhány évvel ezelôtt bemutatott, The Boys From Brazil ("A brazíliai fiúk") c. film pedig olyan kísérletrôl szól, amelynek során újabb Hitlereket próbálnak elôállítani részint a klónozás technológiájának segítségével, részint pedig a Hitler gyermek- és ifjúkori fejlôdésében lezajlott fôbb események megismétlésével.

A Hall és Stillman doktorok által folytatott klónozási kísérlet, valamint az azt követô rövid, de igen élénk vita ismét sok, a génsebészet által felvetett kérdést elevenített fel: hatalom, erôszak, technológiai imperatívusz, elôzetes megfontolás nélküli cselekvés, az emberi lények lefokozása és az ember egyedülálló genetikai struktúráján elkövetett erôszak. A kísérlet támogatói olyan értékeket is bevontak az érvelésbe, mint például a terméketlen párok megsegítése, a preembrionális állapot fejlôdési folyamatainak elmélyültebb megismerése és a meddôség gyógyításának fejlesztése. A szélesebb közönség és a szakmai körök reakcióikban egyaránt igen erôteljesen léptek fel a klónozás gyakorlati alkalmazása ellen, s noha a kísérlet tisztaságát az egyetemi etikai bizottság elismerte, Stillman és Hall felhagyott a klónozás kutatásával.

Mindez azonban nem jelenti a klónozás végét. Voltaképpen különös, hogy csak az utóbbi idôkben tettek ebben az irányban ilyen komoly erôfeszítéseket. A technikai lehetôségek nagy része már egy ideje megnyílt, a kíváncsiság pedig bizonyosan megvolt. A legnagyobb akadály valószínûleg a pénz hiánya lehetett, minthogy a szövetségi kormány egészen a legutóbbi idôkig egyáltalán nem támogatta az emberi embriókkal folytatott kísérleteket, s még ha támogatta is volna, a klónozás területén folytatott kutatások valószínûleg akkor sem álltak volna az elsô helyen a feladatok rangsorában. A vita mindazonáltal eleven.

Genetikai egyediség szemben az individualitással

Az egyik kritikus pont a klónozás körüli vitában az az állítás, hogy a klónozás megsérti a személy individualitását vagy a személy egyedülálló genetikai azonosságát. Elôször is fontos, hogy különbséget tegyünk a genetikai egyediség és az individualitás között. A beágyazódás (implantáció) elôtti embrió annyiban egyedüli genetikailag, amennyiben az anya és az apa génjeinek új kombinációja. Mégis, pontosabb úgy fogalmazni, hogy ez az implantáció elôtti embrió a következô genetikai nemzedéket képviseli, mivel még nem érte el a redukció fejlôdési állomását, amelyben az egyes sejtek visszafordíthatatlanul arra a feladatra specializálódnak, hogy bizonyos testrészeket hozzanak létre egy meghatározott testben. Mindeddig tehát nem beszélhetünk differenciált génexpresszióról vagyis génkifejezôdésrôl. Minthogy a beágyazódás elôtti embrió sejtjei magukban hordozzák a lehetôségek végtelen tárházát (totipotenciáját), a leghelyesebb, ha úgy jellemezzük ôket, mint amelyek magát az emberi természetet jelenítik meg. A genetikai struktúra általánosságban a fajhoz tartozik, de még nem azonosult egy meghatározott egyeddel. Noha az implantáció elôtti embrió sejtjei biológiai, teleológiai egységet képeznek, amely azután egyetlen emberi lénnyé fog alakulni, mégis, amíg ezek a sejtek nem veszítik el a totipotencia képességét a restrikció folyamatán keresztül, és nem válnak differenciáltan kifejezetté, nos, mindaddig nem beszélhetünk arról, amit Ford "ontológiai indivíduumnak" nevez. Az ilyen individualitás biológiailag visszafordíthatatlan, annyiban, amennyiben benne a részbôl nem válhat egész ember.

A klónozás körüli vitában sok szó esett a genetikai egyediségrôl. Az egyik érv szerint a genetikai egyediség alapjait a megtermékenyítés pillanatában találhatjuk. Az embriógenezissel kapcsolatos ismereteinket figyelembe véve pontosabb, ha úgy fogalmazunk, ahogyan már korábban is megjegyeztük, hogy ti. mindez nem más, mint a következô genetikai nemzedék megalapozása. Azaz míg az implantáció elôtti magzat tartalmazza az illetô szervezet fejlôdésének megfelelô genetikai információt, maga az információ morálisan nem áll kitüntetett viszonyban egyetlen specifikus egyeddel sem. A genetikai egyediséget az emberi természethez, nem pedig bizonyos egyedhez társítjuk, hiszen ez a bizonyos egyed még nem is létezik. A genetikai egyediség megkövetelése azután tekinthetô jogosnak a szervezetre nézve, miután a megtermékenyítés folyamata lezárult. A genetikai egyediség erkölcsi jelentôsége e létezô emberi természetéhez kapcsolódik. Szigorúbb morális igény, amelyet az implantáció elôtti embrióval kapcsolatban támaszthatunk, csak azután jogos, miután a restrikció folyamata már végbement, és megjelent az az egyetlen egyed, aki a közös természetnek e bizonyos egyedre való leszûkítése révén fejlôdik ki. Ez az az egyén, aki az adott körülmények között az egyes cselekedetek végrehajtója lesz.

Másrészt néhányan azt is mondják, a személyiség egybeesik a genetikai egyediség kialakulásával, ami viszont, tovább szôve a következtetést, egybeesik a megtermékenyüléssel. Az imént vázolt biológiai problémák mellett, amelyek e feltevés ellen szólnak, vannak filozófiai jellegû nehézségek is. Az egyik a genetikai redukcionizmus. Ez nem más, mint a személynek a rá jellemzô genetikai struktúrára történô leszûkítése. Amikor a személyt azonosítják a genetikai struktúrával, az annyi, mintha azt mondanák, hogy nem vagyunk mások, mint csupán a génjeink összessége. Természetesen nem is kétséges, hogy génállományunk nagyban felelôs azért, amilyenek vagyunk, de mégsem mondhatjuk, hogy pusztán a genetikai kódunk összege vagyunk. A másik filozófiai jellegû nehézség az emberi személyiség lényegi összetevôjével, az oszthatatlanságával, a közölhetetlenséggel (inkommunikabilitás) kapcsolatos. Ami a beágyazódás elôtti magzatból hiányzik, az éppen ez az oszthatatlanság, mivel az implantáció elôtti embrió egészen a restrikció bekövetkeztéig biológiailag közömbös az egyediségre nézve. Mindaddig bármely egyedi sejtjébôl válhat teljesen más létezô; a restrikció után viszont abban a bizonyos egyedben egy májsejtjébôl kizárólag májsejt lehet, egy szívsejtbôl pedig csakis szívsejt jöhet létre. Az individuummá válás éppen azt jelenti, hogy egyetlen létezôt nem oszthatunk többé teljesen más, egész létezôvé, legfeljebb több részre oszthatjuk fel azt. Ez jelenti azt, hogy a restrikció után az individuum oszthatatlanná válik. Jóllehet az oszthatatlanságnak ez a biológiai dimenziója nem képviseli teljességgel a személy oszthatatlan valóságának lényegét, ez a dimenzió szükséges, még ha nem is elégséges feltétel. Hiánya a személy hiányát jelzi.

Különleges etikai kérdések

Hogyan vélekedjünk ezek után azokról az erôfeszítésekrôl, amelyek egy emberi lény sokszorosítására irányulnak, akár az implantáció elôtti embrió sejtjeinek osztása, akár az organizmusnak a sejtmag-átültetés általi klónozása segítségével? Elôször vizsgáljuk meg azt az esetet, amikor a beágyazódás elôtti magzat sejtjeit osztják különálló entitásokra. Az implantáció elôtti embrió nem más, mint célirányosan egyesült sejtcsoport, amely rendelkezik az önálló vagy ontológiai egyeddé válás képességével. Az implantáció elôtti embrió nem foglalja magában az emberlét teljességét, s nem is tekinthetô egy bizonyos emberi lénynek: nem más, mint a közös emberi természet, amelybôl kifejlôdhet egy bizonyos emberi lény.

Ennélfogva a beágyazódás elôtti magzat 4, 8 vagy 16 sejtjének különálló sejtekre való osztása nem tekinthetô a Germain Grisez emlékezetesen pontatlan kifejezése szerinti "félbehasításnak". (1) Ez inkább annyit tesz, hogy az egész organizmust részeire osztják, amely részek maguk is képesek egésszé válni. Aki így tesz, az nem ontológiai egyedet bont fel részekre, s az entitás önálló egyediségét sem sérti meg. Az implantáció elôtti embrió élôlény, az emberi genom hordozója, különbözik az anyától, az apától és a következô genetikai nemzedéktôl egyaránt. E vonásai azonban mégsem adnak abszolút értéket ennek az entitásnak, mivel mindeddig szó sincs egyedi szubjektumról mint olyanról. Annak ellenére, hogy egyetlen organizmusnak tekinthetô, még nem egyed.

A klónozás. Az organizmus-klónozás, amelyet meg kell különböztetnünk a gén- és a sejtklónozástól, kifejlett sejt sejtmagját kiemelve másik organizmus sejtmagjától megfosztott (enukleált) sejtjébe helyezi azt. A cél ilyenkor az, hogy genetikailag megismételje azt a kifejlett organizmust, amelybôl a sejtmag származik. Az organizmus-klónozásnál megoldandó technikai probléma abban áll, hogy míg valamennyi kifejlett sejt tartalmazza a teljes organizmus fejlôdéséhez szükséges összes DNS-t, e DNS-mennyiségbôl nem a teljes állomány fejezôdik ki. Ez annyit jelent, hogy a DNS-bôl csupán az illetô sejtnek és mûködésének megfelelô darab mûködik pillanatnyilag. A többi DNS, amely jelen van ugyan a sejtben, a restrikció folyamata következtében "ki van kapcsolva". Ez a differenciált génexpresszió teszi lehetôvé, hogy kifejlôdjenek az egyes testrészek és szervek. A klónozás sikerének technikai kulcsa ott van, hogy felfedezzék, hogyan lehet mûködésbe hozni a kifejlett sejtnek ezeket a ki nem fejezôdô génjeit, hogy ezáltal genetikailag azonos organizmus fejlôdhessen belôlük. A szokásos érv a klónozás ellen úgy szól, hogy megsérti az implantáció elôtti embrió genetikai egyediségét. Az az álláspont, mely genetikai egyedisége alapján erkölcsi rangot követel a beágyazódás elôtti embriónak, nem tartható fenn, mivel, amint már a korábbiakban bemutattam, nem létezik az az alany, akinek a számára e követelésnek érvényt kellene szerezni. Ezenkívül, még ha sikerülne is emberi lényeket klónozni, ezzel akkor sem az egyedet, hanem csupán a genetikai struktúrát sokszorosítanák. Senkinek sem jut eszébe olyasmit állítani, hogy a genetikailag azonos ikrek megsértik egymás jogát a genetikai egyediséghez azáltal, hogy ugyanazt a genetikai struktúrát hordozzák. Véleményem szerint ez azért van így, mert kritikailag megalapozottabb morális igény az individualitásra vonatkoztatható, ez pedig biológiai értelemben kizárólag a restrikció után jön létre. A genetikai egyediség és ennek az identitáshoz való viszonya fontos tényezôk a származás kérdéseiben, de nem ezek alkotják az individualitást.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az individualitás morálisan a genetikai egyediség felett áll, és ez adja meg a kulcsot az implantáció elôtti embrióval kapcsolatos kutatások etikai elemzéséhez. A genetikai azonosság létrejöhet egyrészt in vivo, vagyis a beágyazódás elôtti magzatnak genetikailag azonos ikrekké történô természetes hasadása által, másrészt in vitro, vagyis a pre-embrió sejtjeinek osztása által vagy pedig az organizmus-klónozás által (bár ez utóbbi e cikk írásakor technikailag még nem kivitelezhetô). Az ember genetikai struktúrája képezi az emberi természet, a testi lét alapját, és megkönnyíti a leszármazás nyomon követését. Ennél azonban sokkal jelentôsebb az individualitás mind az oszthatatlanság, mind pedig az erkölcsi cselekvés alanyának értelmében. Kizárólag erre az "én"-re jellemzô ugyanis, hogy nem osztható részekre, hogy képes megszemélyesíteni a genetikai struktúrát, és képes átlényegíteni ezt a genetikai struktúrát az önmeghatározásban. Az ilyen individualitás hiánya jelentheti a pre-embrió esetében a rá vonatkozó teljes védelem hiányának fô igazolását éppúgy, ahogyan megléte az erkölcsi értelemben vett érték elismeréséhez szükséges ismertetôjegy.

Az átgondolás összefüggései

Döntô fontosságú, hogy miféle összefüggésben vetôdnek fel ezek a problémák. A genetika tudományának eredményei olyan pillanatban jutottak el idáig, amikor - a szociobiológia révén - ismét feltámadt az érdeklôdés a fejlôdéselmélet biológiai és társadalmi vonatkozásainak megértése iránt, a spenceri perspektívából szemlélve, amely a legerôsebb túlélésérôl szól. Mindez az emberi természet ragadozó vonásainak társadalmi ünnepléséhez vezetett, ezt pedig az autonómia iránti igény eluralkodása is felerôsítette. Asimov három robot-törvénye és a revizionista Terminator II ellenére a sci-fi irodalomban és a fantasztikus filmek világában a hatalom és egy alsóbbrendû csoport génsebészet általi megteremtésével kapcsolatos tematika uralkodott el. Ritkaság az olyan alkotás, amely genetikailag manipulált vagy létrehozott kedves, szeretô, bölcs, szelíd emberek kifejlesztésére irányuló erôfeszítésekrôl szól. A döntô kérdés, amely itt felvetôdik, az, hogy több ilyen emberre van-e még szükségünk.

Külön témák: a gondoskodás

Minden, génsebészetrôl szóló vitában központi szerepet játszik a gondoskodás kérdése. A teremtéstörténet úgy ábrázolja az embert, mint gondoskodót, akinek az a feladata, hogy ôrizze a kertet, amelybe helyezték. Az alapmetafora így a status quo fenntartásának értelmét is magában foglalja. A gondoskodás fogalmába építve ott van e gondoskodás korlátainak fogalma is. Ezt az értelmezést erôsíti a természettörvény hagyománya, amely szerint a moralitás abban áll, hogy összhangban vagyunk a természet törvényeivel, hiszen ezek Isten örök törvényeinek teremtett megnyilvánulásai.

Két megjegyzés kívánkozik ide. Az elsô O'Rourke és Ashley megfigyelése, hogy ti. ez a felfogás olyan istenértelmezésen alapul, amely inkább tekinthetô görögnek, mint biblikus eredetûnek. Azok a próbálkozások, amelyek azt célozzák, hogy az ember, úgymond, "a kert fölé emelkedjen", az isteni mindenhatóság ellen intézett prométheuszi támadásoknak tûnnek. Ha minden kísérletet, amely az emberi lényeg javítását célozza, az isteni értelem megbántásának tekintünk, az csupán ugyanennek változata.

Másodszor, igen alaposan át kell dolgoznunk a gondoskodás elméletét az evolúció fényében. Ha elfogadjuk, hogy a világ - vagyis, közelebbrôl, a kozmosz - fejlôdik és valójában egyfajta kettôs kontingenciában létezik - vagyis, egyrészt egyáltalán nem szükségszerû, hogy létezzen, és másrészt az sem szükségszerû, hogy ebben a mostani formájában létezzen -, akkor a gondoskodás mint megôrzés teljességgel természetellenesnek tûnik. Ennél sokkalta gyümölcsözôbb O’Rourke és Ashley javaslata, miszerint Isten nagyvonalú teremtô, aki arra hív meg bennünket, hogy osztozzunk vele teremtô erejében. Ez a felfogás Robert Francoeurnek korábbi elméletét visszhangozza, melynek értelmében a "gondoskodó" helyesebb olvasata a "teremtô-társ" lenne. (2) Eszerint az olvasat szerint lelkiismeretesen gondoskodni azt jelenti, hogy az ember azáltal vállal részt az evolúció folyamatosan tovább haladó kalandjában, hogy azt kutatja, miként szabadíthatja fel a lehetôségeket a természeten, s ennek keretében az emberi természeten belül. Gondoskodni annyit jelent, mint cselekvônek, konstruktôrnek, tervezônek, teremtô-társnak lenni. Az ilyen olvasat igencsak szédítô, különösen, ha figyelembe vesszük Teilhard felfogását, miszerint a személy nem más, mint az evolúció öntudatra ébredése. A társ-teremtô és a teremtô közti választóvonal, mint arról az emberi történelem számtalan epizódja is tanúskodik, hajszálfinom. Mégis, a keresztény tradíciónak mérsékelt keresztény olvasata, amelyet meghatároz a mai evolúcióelmélet, nem vezethet más eredményre, mint hogy a személy feladata társteremtônek lenni a teremtés folytatódó drámájában.

Etikai szempontból döntô fontosságú, hogy mindezt milyen összefüggésben értelmezzük és milyen célokra fordítjuk ezeket a lehetôségeket. Így a gondoskodás gyakorlata azt is megköveteli, hogy szüntelenül vizsgálat tárgyává tegyük egyrészt azokat a célokat, amelyek elérésére a személy legitim törekvéseit felhasználja, másrészt azokat a megfontolásokat, amelyek miatt így teszünk. Jóllehet a hübrisz lehetôsége sohasem szûnik meg, és az eredendô bûn és annak folytonos hatása elevenen él, mégsem igazolható a priori az a feltételezés, hogy képtelenek lennénk önnön érdekeinken felülkerekedni és mások, valamint környezetünk javát szem elôtt tartani, ill. olyan társadalmi és politikai szerkezetet teremteni, amelynek célja e javak létrehozása.

Az emberi természet

Az egyik legmaradandóbb és legmakacsabb vita az emberi természet körül folyik. Könyveket, folyóiratokat és adatbázisokat töltenek meg az egymással versengô modellek és elméletek az emberi természet kérdésérôl. E helyütt két állítást kívánok megfogalmazni.

Elôször is, hogy továbbra is hangsúlyozva az evolúció tényét nem állíthatjuk, hogy az emberi természet statikus vagy rögzített volna. Mai természetünk nem ugyanaz, ami valaha volt, és nem is szükségképpen ugyanaz, mint ami majd egyszer lesz. Ha az evolúció ténye valóságos, nem tekinthetjük úgy az emberi természetet, mint ami az állatvilágtól tökéletesen elszigetelve lett megteremtve. Mégis fontos felhívnunk a figyelmet arra a tényre, hogy az emberi természetnek egyfajta fejlôdô értelmezése objektív szemléletnek tekinthetô, mivel ez az értelmezés a dolgok valódi mibenlétére utal.

Jóllehet beszélhetünk az emberi természetrôl, mégis figyelembe kell vennünk, hogy állításaink ideiglenes jellegûek. A múltban az ilyen állítások kevésbé tûnhettek ideiglenesnek, hiszen az evolúció - jellemzô módon - lassan haladt elôre. Most viszont, ha figyelembe vesszük genetikai ismereteinket és növekvô lehetôségeinket, határozottan megvan a lehetôsége az evolúció arányában és irányában bekövetkezô felgyorsulásnak. Az emberi genom térképe óriási lehetôségeket fog megnyitni elôttünk. Az aktuálisan elért specifikus változások aránya jellegzetesen lassabb lesz, mint törekvéseink és terveink fejlôdése; mindazonáltal a genetikai térkép drámai lehetôséget kínál az evolúció irányítására.

Korlátok

Miután megerôsítettük az evolúció, a fejlôdô emberi természet és szabadság tényét, vajon felállíthatunk-e ésszerû korlátokat? Van-e rá mód, hogy megalapozzuk a genetikai beavatkozások értékelését?

Az egyik javaslat Rahneré, aki megjegyzi, hogy miközben azzá kell válnunk, amire megvan a lehetôségünk, ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy nem mi hívtuk magunkat életre és nem rendelkezünk önnön létrehozásunk vagy teremtésünk anyagával és valóságával. Így természetünk legmélyén önmagunknak mint véges, teremtett lénynek alapvetô ajándék-jellegét találjuk. Ez alapozza meg annak valóságát, hogy társ-teremtôk vagyunk, nem pedig teremtôk, azaz nem áll hatalmunkban a végsô rendelkezés joga a teremtés, az evolúció és a történelem fölött. Így a gondoskodás dimenziója nem más, mint végességünk elfogadása és annak felismerése, hogy - noha szabadok és a nagyvonalú Isten teremtményei vagyunk - mégsem áll szabadságunkban sem a természet meggyalázása, sem pedig az, hogy saját képünkre és hasonlatosságára szûkítsük le azt. Häring azt állítja, hogy tekintetbe kell vennünk a bûn történetét és emlékezetünkben kell tartani, hogy mi történik olyankor, amikor mellôzik az olyan értékeket, mint a szabadság és a méltóság. Kiemelném például az amerikai eugenetikai (fajegészségtani) mozgalom történetét mint az értékek és a kerülendô cselekedetek példatárát, hiszen ez a történet társadalmunknak igen sötét fejezete, mind az egyes csoportokkal, mind pedig az egyes emberekkel való bánásmód tekintetében. Még inkább ide illik az a példa, amelyet O’Rourke és Ashley említ, hogy ti. a prenatális diagnózis ahhoz vezethet, hogy a gyerekeket nem önmaguk miatt szeretik, hanem azért, mert szüleik elképzeléseit testesítik meg.

Végül, Häring, C. S. Lewis és Alastair MacIntyre megjegyzése szerint az etikailag döntô pont itt a kontroll kérdése (az angol control szó nem egyértelmû, mert irányítást, vezérlést, kormányzást, hatalmat, kényszerítést, felügyeletet, ellenôrzést stb. jelent, amiért nem fordítjuk a magyar ellenôrzés szóval - Szerk.). Häring azzal érvel, hogy a kontroll a szabadság ellentéte, s ha totális kontrollra törekszünk, az egyszersmind a szabadság összezúzásával és az emberi természet lerombolásával is egyenértékû. Lewis megjegyzése szerint "amit az Ember hatalmának tartunk a Természet felett, az nem lesz más, mint néhány embernek a többi emberen gyakorolt hatalma a Természetnek mint eszköznek a segítségével". (3) MacIntyre pedig, miután leírja azokat a tulajdonságokat, amelyek az ember utódainak megtervezésében kívánatosak lennének, azt mondja, hogy ilyen tulajdonságokkal rendelkezô egyén aligha venne részt ilyen jellegû vállalkozásban. (4) A kontroll, ahelyett, hogy megnyitná az evolúciós folyamatot, inkább leszûkíti azt. A kontroll kiváltságos víziót jelent, amelyet csak néhányan vallanak magukénak. A kontroll normatív szemléletet erôltet ránk az emberrôl, s valamennyi ilyen javaslatban természetünk ajándék-létének és végességének elutasítása rejtôzik, éppúgy, ahogyan magának az evolúciónak a nyitottságát is elutasítja mindez. A kontroll megszabása olyan igyekezetrôl tanúskodik, amely megpróbálja befagyasztani a fejlôdést azáltal, hogy egyetlen állapotot tesz meg normatívnak. Ezért a kontroll valamennyi formája ellentmond az evolúciónak és lerombolja a szabadságot. Azok a genetikai beavatkozások, amelyek a kontrollra törekszenek, még a legjobb esetben is problematikusak és gondos, valamint kiterjedt vizsgálatra szorulnak.

Összegzés

A genetikai forradalom, akárcsak kultúránk jó része, feltételezi, hogy az információ és a tudás számos problémát megold, legyenek azok akár egyéni, akár társadalmi jellegûek. Ez annyit jelent, hogy ha egyszer kezünkben lesz az egyén genetikai struktúrájának térképe, akkor igen sokat fogunk tudni az illetô egyén jövôjérôl. Kritikai betekintést fogunk nyerni az illetô lehetôségeibe és képességeibe. Tudni fogjuk, mi mozgatja azt a bizonyos személyt.

De vajon valóban tudni fogjuk? Miközben világos, hogy viselkedésünk nagy részéért és fizikai lehetôségeinkért génjeink a felelôsek, addig az korántsem ennyire bizonyos, hogy vajon teljes mértékben, mindenestül a genetikai struktúra számlájára írhatjuk-e az emberi viselkedést. Miközben a kutatások tovább folynak, és tovább is kell, hogy folyjanak, állandóan résen kell lennünk az összetett viselkedés leegyszerûsítô magyarázataival szemben. Ráadásul a génsebészetrôl folyó viták - különösen az irodalmi vagy filmes sci-fiben - igen érdekesen világítják meg az értékek világát. A legtöbb ilyen mû genetikailag manipulált harcosok vagy rabszolgák alakjait vetíti elénk. A kifejezésre juttatott értékek tartománya a hatalomtól, az intelligenciától, az erôtôl egészen a tanulékonyságig és az engedelmességig húzódik. Ritkán van szó szelídségrôl, kedvességrôl, együttérzésrôl, gyengédségrôl, kreativitásról vagy mások iránti figyelmességrôl. Amikor arról olvasunk, hogy vajon melyik jellemvonást válasszuk vagy melyik karakterisztikus jegyet hangsúlyozzuk, ezek az iméntiek bizonyosan nem lesznek közöttük! (...)

Lehetséges, hogy a legkritikusabb pont a genetika tudományának területén és a génsebészet körül nem is abban áll, hogy milyen terveket kell kidolgoznunk vagy melyik technikát kell tökélyre fejleszteni - noha bizonyára ezek is lényeges viták tárgyát képezik. A legfontosabb viták inkább azokról az értékekrôl zajlanak, amelyekre a döntéseinket alapozzuk, valamint azokról az értékrendekrôl szólnak, amelyeket társadalmunkban megvalósítani igyekszünk.

A Genezis könyvében olvasható teremtéstörténet arról beszél, hogy az ember Isten képére teremtetett. A génsebészet gyorsan bontakozó lehetôségei képessé tesznek bennünket, hogy utódainkat valamely egyéb képre formáljuk. Kié lesz vajon ez a kép és milyen értékeket fog megtestesíteni? Ez a döntô, egyéni és társadalmi kérdés áll elôttünk, miközben belépünk a genetikai felfedezések új korszakába.

A szerzô 1940-ben Indianapolisban született. Tanulmányait a Qunincy Kollégiumban, a teutopolisi Szent József Szemináriumban és a Bostoni Egyetemen folytatta, 1970-ben Ph. D.-vel fejezte be. Számos fôiskolán oktatott. Jelenleg filozófiatanár a Worcesteri Mûszaki Fôiskolán az észak-amerikai Massachusetts Államban (vö. "Mérleg", 95/4., 456., 460. l.), ahol bölcseletet és vallástudományt tanít. 1972-ben megnôsült, két gyermeke van. Fôbb mûvei: "Render unto God, A Theology of Selective Obedience" (Paulist-Newman, 1974); közreadóként "Readings in Bioethics" (Paulist-Newman, 1976), ugyanez átdolgozva "Bioethics" (1980); David J. O’Briennal "Renewing the Earth, Documents on Peace, Justice and Liberation" (Image Books, 1979); James DiGiacomóval "An Introduction to Bioethics" (Paulist-Newman, 1979); közreadóként "War or Peace? The Search for New Answers" (Orbis, 1980); JoAnn Manfrával "Law and Bioethics" (Paulist, 1982); "What Are They Saving about Peace and War?" (Paulist, 1983); "Twelfe Essays in Health Care Ethics" (Edwin Mellen, 1984); "What Are They Saying about Genetic Engineering?" (Paulist, 1985, 1986); Lisa Sowle Cahillal "Religion and Artificial Reproduction" (Crossroad, 1988); Patricia Beattie Junggal "Abortion and Catholicism, The American Debate" (Crossroad, 1988); "Surrogate Motherhood, The Ethics of Using Human Beings" (Crossroad, 1989; David J. O’Briannal "Catholic Social Thought, The Documentary Heritage" (Orbis, 1996).

Lábjegyzetek:
(1) Time, 1993. november 8., 69. l.
(2) FROBERT FRANCOEUR: "We Can - We Must, Theological Reflections on the Technological Imperative", Theological Studies, 1972. szeptember, 429. l.
(3) FC. S. LEWIS: The Abolition of Man, New York, Macmillan, 1957, 34. l.
(4) FALASTAIR MACINTYRE: "Seven Traits for the Future", The Hastings Center Report, 1979. február, 5. sk. l.

Forrás: "Chicago Studies" (Liturgy Training Publications, 1800 North Hermitage Avenue, Chicago IL 60622-1101, USA), 33. évf., 1994, 196-204. l.
Copyright - 1994 Archdiocese of Chicago. All right reserved. Liturgy Training Publications, 1800 North Hermitage Avenue, Chicago IL 60622-11012. Used with permission.
Nyelv: angol
Méret: Teljes, szöveghû fordítás, kis rövidítéssel.
Fordította: Schmal Alexandra
Magyarul megjelent: Mérleg 1997/1

Környezeti Nevelés

Braus, Judy (ed.): Bolondulunk az idôjárásért

Környezeti nevelési báziskönyvtár (Selyemgombolyító): 502[37] R 36

Braus, Judy (ed.): Wild About Weather. (Ranger Rick's Nature Scope)
Bolondulunk az idôjárásért
Washington, D.C. : National Wildlife Federation, 1989. - 64 p., ill.

KIKNEK SZÓL
A könyv 5-13 éves tanulók számára készült. Minden fejezetben mindhárom (5-7, 8-10 vagy 11-13 éves) korcsoport számára találunk feladatokat.

TARTALOM
A könyv olyan tanári kézikönyv, amely azzal is segíti a tanárok munkáját, hogy szabadon sokszorosítható feladatlapokat, ábrákat és egyéb segédanyagokat közöl a tanulók számára. A gyerekeket különbözô tevékenységeken (kísérlet, szabadtéri megfigyelés, mérés, játék, rajz, stb.) keresztül ismerteti meg a különbözô idôjárási jelenségekkel és azok okaival.
A szerzô minden fejezetnél leírja, hogy milyen tantárgyak keretében használható fel az adott rész. (matematika, természettudomány, földrajz, nyelv, zene, rajz, technika)

IDÕIGÉNY
Fejezetenként 1-3 óra

ESZKÖZIGÉNY
A szükséges eszközöket és anyagokat a tevékenységek leírása mellett tüntetik fel.

RÉSZEK
Bevezetés, tartalomjegyzék; Mi csinálja az idôjárást?; Levegô mozgásban; Enyhe és vad idôjárás; Idôjárás megfigyelések; Az emberek és az idôjárás; Kézmûvessarok; Függelék

MAGYAR NYERSFORDÍTÁS
A kiadvány szabadon felhasználható szövegrészeirôl

Dr. Adorjánné Farkas Magdolna ismertetése
(A Soros Alapítvány támogatásával)