BOCS Fordító

46. szám

(III. évf. 1998 máj. 1.)

TARTALOM

E számunk egy Ezredvégi beszélgetést közöl Ulrich Duchrow szociáletikussal, amely február 22-én hangzott el a TV2-n.

Felhívjuk a figyelmet arra, hogy Ulrich Duchrow-nak egy könyve megjelent magyarul is, Lehetséges-e az igazságosság? címmel 1993-ban. Néhány példány még van, rendelhetô a bocs @c3.hu címen (400 Ft + postaköltség).

1. Ezredvégi beszélgetés Ulrich Duchrow szociáletikussal

2. Környezeti Nevelés: Fiatal környezetbarát vásárlók útmutatója

Cikkek, dokumentumok

Ezredvégi beszélgetés Ulrich Duchrow szociáletikussal

A globális kapitalizmus alternatívái [1] című könyvében a jelenlegi gazdasági és társadalmi problémák fô forrását a klasszikus gazdaságelmélet téves feltevéseibôl ill. konstrukciójából eredezteti. Hogyan jutott erre a következtetésre?

A mai úgynevezett neoliberális piacgazdaság eredete a klasszikus liberális piacgazdaságban keresendô, melynek legismertebb, gondolkodója Adam Smith. Smith azt a nézetet vallotta, hogy a piaci törvények úgy funkcionálnak, mint a természeti törvények, tehát bizonyos tekintetben a korszellemnek felelnek meg, mely a klasszikus fizikában Newton nevéhez kötôdik. Ez azt jelenti, hogy az emberek azt képzelik: a különbözô életterületek törvényei a társadalomban éppúgy működnek, mint a természetben. (Hozzá kell tenni: a természettudományban késôbb felismerték, hogy a megfigyelés magát a műveletet, a felismerést, és az ennek alapján alkotott törvényeket is befolyásolja.)

Ebbôl kiindulva az eredeti nézet a következô: hogy ha egy piacot szabadjára engedünk, akkor a különbözô piaci szereplôk egoizmusa a piaci szereplôket kölcsönösen kontrollálja, és az összes egyén egoizmusából mindenki közös jóléte keletkezik, vagy miként azt Adam Smith mondta "wealth of nation", vagyis a nemzetek gazdagsága. Azonban már a 19. században, és különösen a 20. század elején megmutatkozott, hogy ezek a feltevések vagy nem helytállóak, vagy pedig egy olyan modellben működnek, mely a valóságban nagyfokú torzulásukra vezetett. Igen fontos feltétele az elméletnek az, hogy a piaci szereplôk azonos hatalommal, az információkhoz jutás azonos mértékével és hasonlókkal rendelkeznek, és ezáltal kiegyensúlyozott fejlôdés jön létre. Ám természetesen tudjuk, hogy a valóságban a piacokat a hatalom uralja és ez egyre inkább így lesz, hisz egy szabadjára engedett arénában az erôsek egyre erôsebbek lesznek, a gyengék egyre gyengébbek, amit ma ismét nagyon egyértelműen láthatunk.

Ezenkívül Adam Smith modellje még egy másik feltételt is tartalmazott: azt, hogy végsô soron azonosak az emberek szociális érdekei, és ezért nem fogják egymást halálra versenyezni. Ez sem így alakul a valóságban, hisz a hatalmi harcban, az élretörésben, az elsôvé válás akarásában ez tisztán látszódik. Különösen jól megfigyelhetô ez a múlt századvégi gyarmati rendszerben, ahol a konkurenciaharc az Anglia és Németország közötti viszályhoz vezetett. Így aztán nem csak nagy egyenlôtlenség alakult ki a piacon és a társadalomban a szegények és gazdagok között, hanem egyidejűleg háborúkhoz is vezetett. Úgy lehet summázni a klasszikus liberalizmust, mely egy katasztrófában, az 1929-es nagy gazdasági világválságban végzôdött. Ennek a kísérô jelenségei a tömeges munkanélküliség, az elszegényedés stb., és két világháború volt. Ez azt jelenti, hogy amit akkor megéltünk, az közvetlen követekezménye volt a klasszikus liberalizmusnak.

Ezt ma ismételten hangsúlyozni kell, mert jelenleg megint egy katasztrófa felé tartunk, vagy már benne is vagyunk a katasztrófában - anélkül, hogy az emberek emlékeznének arra, hogy mindez egyszer már megtörtént. Akkoriban a katasztrófákat követte egyfajta okulás. A nyugati gazdaság-elméletek és társadalmak - részben a munkásmozgalom, majd pedig a szocializmus konkurenciája miatt - szükségesnek tartották, hogy az úgynevezett szabad piacot liberalizálása esetén is keretek közé szorítsák, mert különben a piac negatív kihatásai a pozitív hatásoknál dominánsabbá válnak. Ilyen kezdeményezés volt Angliában a Beverage-terv, melyet késôbb - Keynes elgondolásai alapján - a Labour-kormány valósított meg, az USA-ban pedig ilyen volt a New Deal. Németországban aztán a szabályozott piacgazdaság ezen formáját szabályozott ill. szociális piacgazdaságnak nevezték. A fejlôdésnek ez a fázisa azonban csak addig működött, amíg a népgazdaságok valóban nemzetgazdaságok voltak, és a nemzeti kozmányok kezében voltak olyan nemzeti eszközök, melyek alkalmasak a piac szabályozására, a keretfeltételek megadására, a nyereség megadóztatására. Mindezt annak érdekében, hogy megfelelôen újraelosszák, s hogy viszonylag egyenletes fejlôdés valósulhasson meg.

Miért nem bizonyult működésképesnek ez a korrekciós mechanizmus?

Értékelésem szerint a hibás fejlôdés utána arra vezethetô vissza, hogy az Egyesült Államok pozíciója jutott érvényre és nem az angoloké, melyre döntô mértékben Keynes hatott. Keynes nemcsak abban volt érdekelt, hogy az európai államok erôsödjenek meg, hanem elméletében is azt az alapelgondolatot vallotta, hogy a világgazdaságot éppúgy kellene szabályozni, mint egy nemzetgazdaságot. Ami azt jelenti, hogy szükség van olyan politikai eszközökre, melyek a gazdasági erôket féken tartják, és szabályozott, egyensúlyra törekvô fejlôdési mederbe terelik. Egyúttal szükség van olyan eszközökre, mint az adórendszer, amellyel a piaci értékek egyenlôtlenségét, a magasabb jövedelmek megadóztatásának, az ún. progresszív adóztatás révén kiegyenlíti, továbbá újraelosztásra, hogy a szegényebb rétegek vásárlóerejét és a keresletet egyidejűleg erôsítsék, hogy így a gazdaságot ismét lendületbe hozzák ha a recesszió következik be.

Ezenkívül Keynes azt is javasolta, hogy hajtsák végre a devizák nemzetközi szabályozását, alkossanak egyfajta központi világbankrendszert, aztán végezzék el a kereskedelmi mérleg szabályozását úgy, hogy ne csak az adós országoknak kelljen viselni az alkalmazkodási terheket, hanem a hitelezô országoknak is stb. Röviden: az volt az elképzelése, hogy az egyes nemzetállamokban jól működô eszközöket nemzetközi szintre kell emelni, hogy az új világgazdaságot - ahogy ô mondta - egyensúlyban, igazságosságban és békében lehessen szabályozni. (Vannak közgazdászok, akik ezt fô direktívaként definiálják: igazságosság, egyensúly és béke!)

Nos, Európa és Keynes ilyen érdekeit az Egyesült Államok nem osztotta. Az Egyesült Államok volt a háború után az abszolút szuperhatalom a gazdasági, politikai és katonai hegemóniát illetôen. Ezzen túl pedig az úgynevezett White-terv fôként az USA-konszernek, a nagy konszernek és az USA-dollár érdekeit képviselte. Ögy vált az amerikai dollár világpénzzé. A nagy konszernek késôbb a GATT-tárgyalásokon megkapták a lehetôséget, hogy elômozdítsák a világkereskedelem liberalizálását, és így mozgató erôvé válhattak. Mindenesetre a valutarendszer tekintetében még végrehajtottak bizonyos szabályozásokat, ugyanis a dollárt aranyra alapozták és egyúttal a fôvalutákat kötött árfolyamokkal a dollárhoz kötötték.

Az így megindított liberalizálás, az USA-érdekeket érvényesítô folyamatok vezettek késôbb a neoliberális fordulatra. Ennek a fejlôdésnek a lényege a valutarendszerben rejlik. Ugyanis azáltal, hogy az európai piac az amerikai piac elônyét, vagyis a dollárral való kereskedést nem akarta tovább elfogadni, 1959-ben megkezdték kiépíteni az európai bankok részére az úgynevezett szabad bankpiacot. Ezt euro-piacnak, euro-dollárnak nevezték. Ez a folyamat vezetett arra, hogy például egy ország központi bankja nem tudta szabályozni a valuták árfolyamát. Ilyen feltételek közepette néhány bank elkezdett kialakítani egy szabad bankrendszert, melyben a bankok megfelelô állami szabályozás nélkül tudtak működni, hiteleket nyújtani stb.

A másik fontos tényezô az volt, hogy az Egyesült Államok vietnámi háborúját pénznyomással, dollár-préssel finanszírozta, és íly módon inflációs tendenciákat vitt a dollárba.

A harmadik elem volt az ún. olajválság, melynek révén olajdollár folyt ezekre a szabad piacokra, és ily módon a dollárpiac túldimenzionálása és egyidejűleg a nemzetközi pénzpiac egyfajta deregulálása következett be. Ez vezetett 1971-ben, ill. 1973-ban a kötött szabályozás, a Bretton-Wood-rendszer összeomlásához. A valutákat átengedték a piacnak, nem voltak rögzített árfolyamok, vagy csak igen korlátozott mértékben. Ezáltal a politikai rendszer elvesztette legfôbb szabályzóeszközét, az árfolyamok meghatározását a gazdasági, társadalompolitikai céloknak megfelelôen. A valutaárfolyamokat átengedték a piacnak, és ezzel fôként a spekulációnak nyitottak kaput.

Ezen felül a dollárt elônyös feltételekkel kínálták mindenütt, többek között természetesen Magyarországon, és a többi kelet- és középeurópai országban is, nem csak a Harmadik világbeli államokban. Persze igen alacsony kamatokkal, ami ezeket az országokat elcsábította és így besétáltak az adósságcsapdába. Hogy ez aztán valódi adósságcsapdává vált, elsôsorban azzal függ össze, hogy 1979-tôl megtörtént a váltás a neoliberális és monetáris gazdaságpolitika irányába. Ezt a váltást lényegében az amerikai Központi Bank új pénzpolitikája vezette be. Ekkor a pénzpiacok nyomást gyakoroltak a gyenge kezű Carter elnökre, hogy az amerikai Központi Bank élére egy a monetáris irányt követô igazgatót nevezzen ki, aki azonnal nekilátott a monetáris politika megvalósításának. Ennek tartalma az, hogy a Központi Bank már csak a pénzmennyiséget szabályozza, a kamatokat viszont nem. Miután így a kamatlábak is a piacnak lettek kiszolgáltatva, az állam gazdaságpolitikájának második elemét is kiadta a kezébôl - amennyiben a kamatpolitika lehetôséget ad megfelelô gazdasági folyamatokra való reagálásra, és fôként a teljes foglalkoztatottság erôsítésére. Ennek az intézkedéscsomagnak azonban az volt a közvetlen folyománya, hogy az adós országok adósságterhe a rendkívül megemelkedett kamatok miatt hirtelen sokkal nagyobb lett, mint amire a hitelek felvételekor számítottak.

Milyen szerepet játszottak ebben az olyan nemzetközi pénzintézetek mint a Világbank, ill. a Valutaalap?

Az adósságválsággal a Nemzetközi Valutaalap, a Bretton-Wood-rendszer egyik szervezete jutott új szerephez, a Nyugat egyfajta pénzügyi rendôrsége lett. Az eladósodott országoknak ugyanis teljesen fel kellett adniuk szuverenitásukat a gazdaság- és társadalompolitikában. A Nemzetközi Valutaalap diktálta ezek után az úgynevezett struktúra-átalakítási intézkedéseket, melyek aztán gyógyítás helyett csak tovább rontották a helyzetet. Mégpedig azáltal, hogy az államnak már nem voltak eszközei, hogy átvegyen szociális kiadásokat, foglalkoztatási politikát folytasson stb. - fôként a deregulált piacok fejlôdésének egy harmadik eleme, az adókimenekítés miatt.

Az állam három alapeszköze a piac szabályozására: a valuta-, kamat- és adópolitika egymás után mind el lett véve az államtól és a politikai intézményektôl. Különösen az adópolitikában beszélhetünk az országokra gyakorolt szélsôségesen negatív hatásról, hiszen ha azoktól, akik a nyereséget képezik már nem vehetek el adót, akkor a munkát kell megterhelnem több adóval. Ezen felül finanszírozni kell a munkanélküliséget. Ez azt jelenti, hogy a szegények már nemcsak a piac révén lesznek még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak, hanem elvesznek az olyan gazdaságpolitikai eszközök is, mint az adó és a pénzpolitika. Az adókimenekítés újabb lyukakat fúr a költségvetésbe. Ögy aztán már nem gazdasági, hanem politikai válsággal is jár az ún. neoliberalizmus.

E folyamatokhoz még hozzájárul az, hogy ezzel a fejlôdéssel úgymond a nyomorból erényt csináltak, és a közgazdaságtudósok többsége, valamint az érdekelt gazdasági és politikai erôk azt az ideológiát képviselték, hogy ez a gazdaság természettörvénye ugyanúgy, mint annak idején a klasszikus liberalizmusban. Ami azt jelenti, hogy kifejezetten rossz, ha politikai szempontok szerint szabályozzák a piacot. Pedig épp ellenkezôleg, minden empirikus adat a fordítottjáról tanúskodik: hogy a szabályozott piacgazdaság működött azokban az országokban, amelyekben bevezették. Ahol azonban nem, ott - mint most a neoliberalizmus idején is - egyértelműen szélsôségesen megosztottá vált a társadalom, hatalmas ökológiai költségek merültek fel, stb. Ezért ki kell mondani, hogy "a király meztelen"!

Még egy problémát kell itt megemlítenem, a geopolitikai és geoökonómiai kérdéseket: ez a mechanizmus mindenekelôtt µzsia, Afrika és Latin-Amerika eladósodott országaiban hatott. Kelet-µzsiáról azt állítják, hogy ennek az ideológiának lenne a nagy bizonyítéka, de az ellenkezôje a helyzet! A kelet-ázsiai országok addig tudtak felemelkedni, amíg masszív protekcionizmust folytattak, védekeztek a világpiaccal szemben. De most, amikor a WTO és a spekulatív piacok révén rántják be ôket a világpiac háborús díszletei közé, napjainkban azt látjuk, hogy épp az ún. "tigrisek" válnak béna kacsákká, sôt beteg páciensekké lettek. Más modelljük van, mely a negatív hatás más formáját mutatja.

Kelet- és Közép-Európában, még súlyosabban a Szovjetunióban, tudvalevôleg elôször a sokkterápiát vezették be, mely egyszerűen ezen országok gazdasági struktúrájának teljes szétzúzásával járt. És ami a politikai szabályozást illeti, a Szovjetunióban ez arra vezetett, amit teljes elmaffiásodásnak nevezhetünk, ahol a politikai szabályozás demokratikus módon már egyáltalán nem lehetséges. Egyébként úgy vélem, hogy a gazdasági bűnözés és hatalma ma már minden országban, még a nyugatiakban is, egyre növekvô szerepet játszik. Vannak szakértôk, akik a gazdaság mintegy ötven százalékos kriminalizálódásáról beszélnek. Az egyharmad a minimum, amit becsülnek. Mindennek a deregulációhoz van köze, amit univerzális gyógymódként hirdetnek.

Az eddigiek alapján azt hihetnénk, hogy ami történt, az mind a gazdag országok, USA, Kanada, Észak-Amerika, az Európai Közösség és Japán javát szolgálta. De ez egyáltalán nem így van, mert a deregulált piacok hatása idôközben, például Nyugat-Európában is, masszívan érvényesül. Gyakorlatilag a pénzpiacok uralkodnak. A politikai játéktér egészen összezsugorodott. És az EU-ban, melytôl eredetileg a szociális és ökológiai célok eléréséhez szükséges szabályozó rendszert reméltek, valójában az az ideológia és gyakorlat vált döntôvé, hogy Nyugat-Európát csak piacnak tekintik: a tôkének van abszolút mozgásszabadsága, és az összes társadalmi érdeket - munka, szociális szükségletek, ökológia - egyetlen faktor mögé szorítják vissza, az ár- és pénzstabilitás mögé.

A globális dereguláció hatása ma már széleskörűen tapasztalható. Úgy tűnik, hogy nemcsak Kelet-µzsia és Kelet-Európa szenvedi meg a szabályozások leépítésének következményeit. Milyen kiutak kínálkoznak ebben a helyzetben?

Látni az empirikus tényeket, milyen negatív hatással van mindez az emberre és a természetre. Sokan vannak már, akik nem hisznek az elméletek hazugságígéreteinek, és fel teszik a kérdést, hogyan tovább. Most megfigyelhetô, hogy az egyik oldalon az emberek azt mondják: aha, nekünk már volt egyszer egy szociálisan szabályzott kormányzási formánk - akár a szociális piacgazdaságra, akár a szocializmusra gondolunk, mindenesetre a gazdaság szociálisan szabályozott formája volt, ezért próbáljuk meg mégegyszer ezt a politikai irányt.

Diagnózisom az, hogy ha a most inkább szociálisan orientált kormányok nem tudják közösen ismét ellenôrzésük alá vonni a nemzetekfeletti tôkét a politikai eszközök, sôt az adópolitika tekintetében, akkor egyáltalán nincsenek meg a pénzeik és eszközeik, hogy ismét szociálpolitikát, foglalkoztatási és ökológiai politikát folytassanak. Ha tehát a probléma lényegének megoldását, a nemzetekfeletti tôke újraszabályozását, nem kezdik azonnal meg, akkor egyszerűen folytatniuk kell a neoliberális kormányok politikáját. Ennek következtében jobbra fognak csúszni, éppúgy mint az 1929-es válság után. Ezt figyelhetjük meg már most is Franciaországban, és Haider ügyködésében Ausztriában.

És úgy tudom, a magyar Haider is már sok szavazattal rendelkezik. Fehéroroszországban már gyakorlatilag diktatúra van és Szlovákia sincs ettôl messze. Ez azt jelenti tehát, hogy az emberek elôbb csalódtak a neoliberális mítoszban, majd visszaváltanak a szociálisan orientált kormányhoz. Ez nálunk a szociáldemokrácia lenne, Angliában a labour és Franciaországban a szocialisták. Az emberek azonban észreveszik, hogy ezek ugyanazt teszik, mint neoliberális elôdeik. Vajon miért? Mert eladósodott államháztartásuk van. Miért van eladósodott államháztartásuk? Éppen az adókimenekítés miatt. A tôke gyakorlatilag már nem fizet adót, és a másik oldalon ahelyett, hogy csökkentenék a munkaidôt, munkanélküliséget termelnek. Ez megintcsak kevesebb adóhoz és több állami kiadáshoz vezet a munkanélküliségi programok révén. Ennek következtében jelenleg rendkívül kritikus a helyzet Európában és az egész világon. Ha nem sikerül megtörni a pénzpiacok diktátumát és bevezetni a világpiac politikai-demokratikus szabályozását, akkor ez a katasztrofális fejlôdés egy összkatasztrófába torkollhat. És a pénzpiac utóbbi viharai, a tôzsdekrachok stb. ezt megmutatták. A rendszer rendkívül kockázatos, épp az összrendszerben rejlô spekulatív elemek miatt. égyhogy bármikor bekövetkezhet a totális válság.

Hogyan lehet hatékonyan fellépni ilyen globális nagyságrendű tényezôkkel szemben, hiszen kormányok sem látszanak képesnek erre?

Ez a helyzet sok esetben depresszióra vezet. Ugyanis a globális neoliberális társadalom ideológiája éppen arra irányul, hogy az embereknek bemesélje, hogy ez a sors, egy természeti törvény, tehát semmit sem lehet ellene tenni. És ha aztán egy világkormányt akarnátok, akkor az mindent ugyanúgy csinálna, mint korábban a nemzeti kormányok; egy világ diktatúrára vezetne, és különben is, az emberek nem tudnának megegyezni stb.

Az alternatívák az utcán hevernek. Csak azon múlik, hogy az ideológia képes-e félreinformálni az embereket saját erejükrôl és lehetôségeikrôl, valamint arról, hogy minden szinten vannak lehetôségek, hogy kikerüljenek ebbôl az ördögi körbôl. De nem csak hogy lehetôségek vannak minden szinten, hanem cselekedni is kell, méghozzá egyszerre minden - települési, regionális, nemzeti, nemzetközi és globális - szinten. Ezt mi a Kairos Európa bázismozgalomban kettôs stratégiának nevezzük. Ha a tôke csak egészen rövid távon hajszolja a gyors profitot, és nem veszi tekintetbe a társadalmi, gazdasági és politikai keretfeltételeket, akkor természetszerűen két lehetôség adott, hogy ez ellen cselekedjünk.

Az elsô egy részleges kiválás ebbôl a világpiaci mechanizmusból. A másik ennek a világpiaci mechanizmusnak egyfajta szabályozása. És a kérdés ennek megfelelôen az, hogy milyen vízió alapján lehet ezt a két opciót - az elôbbi kettôs stratégia szellemében - egymással összekötni. Jelenleg a részbeni leválás problémáján dolgozunk a helyi gazdaság megerôsítésének témakörén belül. Ezt teljesen gyakorlatias példákon lehet megvilágítani:

Az elsô, hogy leválunk a pénzpiacokról. Ez csak kis léptékben történik meg és nem változtat a nagyon, ahol aztán felmerül a szabályozás kérdése. De az elôbbi is lehetséges, ez például meg is történt és a mai napig történik is, hogy a résztvevôk likviditást teremtsenek egymás közt - kamatpénz nélkül.

A másik terület, ami folyamatban van: egy saját vagy alternatív bankrendszer kidolgozása, illetve az együttműködés már létezô alternatív bankokkal. Az alternatív bankok azt célozzák meg, hogy egy régió megtakarításai magában a régióban maradjanak. Ez azt jelenti, hogy vagy alapítanak egy közösségi bankot, egy szövetkezeti bankot vagy részt vesznek egy ilyenben, mely majd éppen kevesebb kamatot fizet, vagy egyáltalán nem ad kamatot. Csak inflációs kiigazításra kerül sor, és ez nagyon jól működik, hisz a bankrendszeren keresztül minden régiótól többet vesznek el, mint amennyit beleadtak. Vagyis az emberek megtakarításaik után alacsony kamatot kapnak, és a felvett hitelek után magas kamatot fizetnek, így nagy összegű kamatkülönbség keletkezik, mely a pénzvagyon tulajdonosainak bankjaiba vándorol. E tekintetben minden helyi és regionális közösség számára igen elônyös, ha kikapcsolják bankrendszerükbôl ezeket a pénzvagyon-tulajdonosokat.

A harmadik terület az alternatív energia. A jövô energiája a decentrált energia. Nem a nagy tôkeigényes energia, az atomipar stb., hanem a nap-, a szél-, a vízienergia és a biomassza. Ögy kicsiben, helyi-régiós területen energia szempontjából relatíve önállóvá lehet válni.

És végül negyedikként az alapélelmiszerek, ruházkodás, építkezés stb. terén is amennyire csak lehetséges mód van helyi-regionális szinten termelésre és ugyanilyen szinten értékesítésre. Ez ökológiailag is igen elônyös lenne szállítások kiesése miatt.

Ezen a négy területen van lehetôségünk a gazdálkodás nagyobb részének helyi-regionális önkormányzatba való visszaadására. Jelenleg igen érdekes kísérletek és kutatások folynak, melyek arra irányulnak, hogy kidolgozzák, mit is tehetünk a világpiac nélkül, a saját erônk és forrásaink felhasználásával. Ez jóval több, mint gondoljuk, mert az ideológia azt állítja, minél távolabb van a termék, és mennél nagyobb tôkebefektetésre van szükség, annál jobb.

Például volt egy Heidelbergbôl kiinduló kutatási projektünk, melyet Hans Diefenbacher, az Evangélikus Kutatóintézet közgazdásza vezetett. Azt kutattuk, miként kell a jövô azon indikátorait megválasztani, melyekkel a gazdasági sikert mérjük. Hogyan mérhetô egyáltalán egy sikeres gazdaság? Jelenleg az a bárgyúság jellemzô, hogy a gazdasági sikert a bruttó társadalmi termék növekedésével számolják, a monetárisan mért bruttó értékkel. Ez azt jelenti: ha maga az autópályán balesetet szenved - ami remélem nem fog bekövetkezni -, akkor ez pozitívan hat a bruttó társadalmi termékre, hiszen új autókat kell gyártani, jönnie kell a rendôrségnek, a mentôknek, stb. - mindezt pozitívumként kerül a GDP-be. Ezért abból indultunk ki, hogy minden esetben egy háromszoros indikációs rendszerre van szükség, mivel csak a gazdaság, a szociális tényezôk és a környezet összhangja vezet pozitív eredményre. Ez azt jelenti, hogy nem szabad pusztán csak gazdaságilag, kivált nem monetárisan beszűkítve mérni a gazdasági sikert, hanem abból kell kiindulni, hogy mi válik az ember hasznára a konkrét helyszínen, természetes, szociális környezetében. És ebben az összefüggésben kell mérni a gazdasági sikert. Ez megintcsak amellett szól, hogy a helyi-regionális fejlôdést kell kiinduló pontnak tekinteni. Tehát gazdaságilag lentrôl felfelé kell építkezni.

Az imént kettôs stratégiát említett. A helyi szinteken túlmenôen milyen megoldási lehetôségekre gondolt?

A jövôbeli fejlôdés szempontjából fontos lenne, ha a kormányok megértenék, hogy ennek a helyi-regionális szektornak a támogatása hatalmas társadalmi jelentôséggel bír. Azon túlmenôen, hogy az emberek magukhoz térnének a bénultságból és a merôben önzô konkurenciaharcukból, észrevennék, hogy együtt, kooperációban saját területükön milyen lehetôségeik vannak. Az alapszükségletek tekintetében ezek persze részterületek, nem tudják helyettesíteni a makrogazdaságot. Ezért kell egyidejűleg feltenni a politikai kérdéseket is: Miként lehet a nemzeti - és nálunk az európai -, valamint globális szinten a makrogazdaságot alakítani? égy, hogy a helyi-regionális területet ne zavarja meg, másrészt hogy a globális mechanizmus se pusztíthasson. A kelet-ázsiai válság óta a transznacionális piacok tájfunjáról beszélnek; egy tájfunról, mely egész régiókat képes elpusztítani, mint egy tomboló vihar. Egyszerre kell azokkal a kérdésekkel foglalkoznunk, hogyan lehet nemzeti, regionális illetve globális szinten szabályozni.

Ezzel kapcsolatban Saskia Sassen azt a kérdést veti fel, hogy miként veszítettük el az ellenôrzést, és hogyan alakult át a politikai egységek, a nemzetállamok szuverenitása. Könyvében [2] abból indul ki, hogy a nemzetállamoknak sokkal több lehetôségük lenne, mint amennyit érzékelnek. Egyszerűen túl sok az ideológia. A politikusok azt hiszik, hogy egyszerűen alkalmazkodni kell, mégha látják is a pusztító eredményeket. Ha például nyilvánvalóvá válik egy olyan adócsalás, mint a Dresdner Bank esetében, akkor kiderül, mit tudnának a nemzeti kormányok tenni, ha valamivel több adófelügyeleti nyomozót fizetnének meg. Hatalmas nyereséget könyvelhetnének el az államháztartásban - egyedül csak a nemzeti eszközökkel. E téren természetesen jobb egy szupraregionális szint, mint például az Európai Unió. Ha például az EU azt mondaná: változtatunk a politikán, és az adózás körébôl nem vonjuk ki a pénzt és az energiát, és nem teszünk egyre nagyobb adóterheket a dolgozókra, hanem a pénzre és az energiára vetünk ki több adót, és kevesebbet a munkára. Ezt az Európai Közösség minden további nélkül megtehetné, hisz gazdasági tevékenységük 80 százaléka határaikon belül zajlik.

Vajon ilyen lépések nem járnának-e olyan mérvű tôkekimenekítéssel, ami megrendítené az egész gazdaságot?

Ez egy olyan érv, ami a valóságban nem igazolódik, hisz ha látjuk, miként vezet be a Nyugat ott szankciókat, ahol saját érdekeirôl van szó, akkor kiderül, hogy szankciós mechanizmusok segítségével is lehet adókat beszedni. Ha például azt mondanák, hogy bojkottálják a Benelux-országokat, Svájcot, Liechtensteint és Örországot, és nem bonyolítanának több állami üzletet Luxemburgban, Liechtensteinben, Svájcban és Örországban adókimenekítés céljából bankfiókot üzemeltetô bankokkal. Ha ezt kijelentenék a kormányok, akkor az állami pénzek nem folynának már ezekbe a bankokba. És akkor a bankok is feltennék a kérdést: hogy keresek többet, a kimenekített adókkal vagy a legális üzletekkel?

A transznacionális pénzügyi piac egyik legszörnyűbb mechanizmusa a spekuláció - a valutaspekuláció, kamatspekuláció, és derivát-spekuláció, ami egy "meta"-szinten történô spekuláció. Ebben a szituációban is minden további nélkül lehetséges a spekulációs nyeremény megadóztatása. Idôközben már számtalan tanulmány készült a témában; a legismertebb az ún. Turbin-Tax tervezet. Ez egyrészt azzal járna, hogy kevesebb spekulációs nyereség keletkezne, és a reálgazdaságból nyert tôkéket újra befektetnék a reálgazdaság szférájába. Másrészt ezen gigantikus spekulációs nyeremények megadóztatása igen hamar milliárdos összegek megjelenését tenné lehetôvé a szociális szektorban.

Ezen felül szociális mozgalmak révén is lehet nyomást gyakorolni; még az Egyesült Államok és Japán kormányzataira is; ott is vannak szociális mozgalmak, melyek erôs nyomást fejtenek ki a neoliberális politikával szemben.

Vajon elegendô-e egy ilyen mérvű fordulathoz a széleskörű belátás és az annak nyomán változó politika, vagy pedig csak egy katasztrófa képes kiváltani ilyen változást?

Ez egy különösen kényes kérdés. A jelenlegi ideológiai adottságoknál fogva az emberek természetszerűleg ismét sorsként értelmeznék; ha ezt állítjuk, akkor - a mai neoliberális ideológusokkal egybehangzóan - a sorsba vetett hitüket erôsítjük. A katasztrófa fenyegetése ugyan figyelmeztetés a neoliberálisok számára, az emberek mentál-pszichológiailag mégis tehetetlenségként élik meg, ami megbénítja ôket: "úgyis bekövetkezik egy katasztrófa, ezek a hatalmak olyan óriásiak..." Vagyis az ideológiai hiteken túlmenôen létezik egy félelem okozta bénultság. Mindkettô igen veszélyes, tekintettel arra, hogy általuk a katasztrófák igen valószínűvé válnak. Tehát ki kell gondolni ennek a kérdésnek a kezelését, hogy ne bénítson, hanem aktivizáljon.

Itt említeném további érvemet a kettôs stratégia elsô részére vonatkozóan: amennyiben bekövetkezik a világpiac nagy katasztrófája, akkor azoknak van a legnagyobb esélyük a túlélésre, akik helyi-regionális szinten leváltak a világpiacról. Ez azt jelenti, hogy a helyi-regionális szint tevékeny erôsítése puszta önérdekbôl is tanácsos arra az esetre, ha valóban bekövetkezik a világpiac totális katasztrófája.

És ez lehetséges, nem mondom, hogy nem lehetséges, csak azt mondom, hogy nem szabad egyszerűen sorsként beállítani. Elképzelhetô, hogy az 1929-es katasztrófa és két világháború emléke, valamint annak emléke, hogy már másként is mentek a dolgok Nyugaton és Keleten egyaránt, egyre több embert arra a gondolatra ébreszt: valami alapvetônek kell történnie, hogy ismét a politikai-demokratikus ellenôrzés valósulhasson meg. Elsôként Európában a franciák hajtották végre példaszerűen ezt a fordulatot. A probléma az, hogy a tömegmédiumok egyszerűen csak az ideológiát és a hatalom érdekeit jelenítik meg, de a kritikus alternatívákat nem. Az alternatív elgondolásokat, stratégiákat és eseményeket Nyugaton is nehéz a médián keresztül megmutatni.

Ezek olyan kérdések, melyekrôl a közép- és kelet-európai embereknek nagyon alaposan el kell gondolkodniuk. Egy stabil állami vezetésnek annyi védelmet kell nyújtania a szegényebb rétegek számára az erôsekkel szemben, amennyire csak képességeibôl telik, ahelyett, hogy úgymond megnyitnák a piacokat, különleges kondíciókat, adójóváírást stb. nyújtanának a tôkének. A civil szervezetek növekvô dinamikája döntô mértékben közrejátszhat abban, hogy - a veszélyes tendenciákra és fejlôdésekre tekintettel - megvalósuljon a szemléletváltás; hogy olyan politikai nyomást tudjanak gyakorolni, mely a teljes katasztrófa elôtt mégis képes lesz elérni ezeknek a romboló erôknek az újraszabályozását.

Vajon az egy-egy célkitűzés köré szervezôdött civil szervezetek alkalmasak-e arra, hogy ilyen nagy horderejű változásokat vigyenek végbe?

A szociális mozgalmak többsége egyetlen célt kitűzô mozgalomként jön létre. És az az emberek számára is természetes, hogy elsôként saját érdekeiket képviselik. És akkor lehet ôket a házukból elôcsalogatni, ha saját érdekeikrôl van szó, mint például most Németországban a diákok esetében. De hála Istennek, egyre több diákban tudatosul, hogy ôk az áldozatoknak csak egy részét képezik. A gyengék között kooperatív védômechanizmusokat kell kiépíteni, és nem szabad engedni a széttagolást, az állam ilyen irányú manipulációit.

Ha korábban nem volt szívós aprómunka, és nem volt elegendô ember jelen a társadalomban, különféle csoportokban, hálózatokban, vagy tudományos munkacsoportokban; olyanok, akik elôre gondolkoztak, az alternatívákat kisérleti jelleggel kipróbálták, elméletileg kidolgozták; akkor, ha ez nem történt meg idejében, akkor nagy a veszélye annak, hogy olyan káosz keletkezik, amely még nagyobb krízisbe csap át. Akkor azoknak az embereknek, akik nem kapnak megfelelô tanácsokat, akik dezorientáltak, dezinformáltak, azoknak "erôs emberre" lesz szükségük, a külföldieket fogják okolni, stb. stb. Ögy a populisták kerülnek kormányra, és olyan háborús állapotok alakulhatnak ki, mint amilyeneket az egykori Jugoszláviában láttunk.

Ha a szociális mozgalmakban nem is látunk azonnal nagy eredményeket, akkor is rendkívül fontos, hogy az aprómunkát olyan intenzíven folytassuk, amennyire csak lehetséges. A szélesebb politikai környezetben is, nem csak helyi-regionális szinten, hogy amennyiben adódik egy kedvezô pillanat, lehetôleg sokan törekedjenek elômozdítani azt politikai fordulatot, ami - mint ahogy említettem - Franciaországban már végbement. De nekünk erre nemcsak Franciaországban van szükségünk, hanem egész Európában, hogy Európa együtt meneküljön ki ezen rabló kapitalizmus karmai közül - és találjon vissza egy szabályozott gazdasági és társadalmi formába.

Hivatkozások:

[1] Alternatives to Global Capitalism.International Books, Utrecht, 1995.

[2] Sassen, S.: Losing Control? Sovereignity in an Age of Globalization. N.Y., 1995.

Nyelv: német

Eredeti méret: a fordítás teljes

Forrás: MTV2

Dátum: 1998 febr. 22.

Fordította: Tillmann J.A.

Környezeti Nevelés

Fiatal környezetbarát vásárlók útmutatója

Környezeti nevelési báziskönyvtár (Selyemgombolyító): 502 E 40

Elkington, John - Hailes, Julia: The Young Green Consumer Guide Fiatal környezetbarát vásárlók útmutatója London : Gollancz, 1990. - 96 p., ill., színes ISBN 0-575-04722-4

KIKNEK SZÓL Felsôtagozatosoknak és gimnazistáknak, és persze a szüleiknek és tanáraiknak.

TARTALOM

A kézikönyv a tizenéves korosztály számára érthetô és élvezetes stílusban, színes, tréfás rajzokkal ad átfogó képet a környezeti problémákról.Segítségével a gyermekek felfedezhetik, hogy - akár egyénileg is - mennyi mindent tehetnek a világ megmentéséért. A könyv megdöbbentô adatokkal szolgál arra nézve, hogy milyen hatásai lehetnek a mindennapok környezetszennyezésének, és hasznos tanácsokat ad fiatal olvasóiak ahhoz, miképpen válhatnak környezetbarátokká otthon a családban és az iskolában.

IDÔIGÉNY

Egy tanéven keresztül heti egy alkalommal feldogozható órán, vagy szakkörön, ill. egy nyári többnapos tábor vezérfonala lehet.

FEJEZETEK

Fogalomtár; Segítség a föld megmentésére;

A TÉMÁK: üvegházhatás; Lukak az ózonpajzson; Savas esô; Esôerdôk pusztítása; Honnan vehetjük az energiát; Közlekedés; Földművelés; Víz, víz mindenhol; Állatok megmentése; Szeméthegyek;

OTTHON: Fürdôszoba; Konyha; Nappali; Hálószoba; Mennyire környezetbarát az otthonod;

AZ ISKOLÁBAN: Elsô lépések; Az osztályterem; Ételek és italok; Az udvar; Takarítás; Szemét; Utazás, közlekedés; Víz és energia takarékosság; Az iskola környéke;

AMIT TE IS MEGTEHETSZ; (Szervezetek, hasznos címek egyéb olvasnivalók, index).

MAGYAR NYERSFORDÍTÁS

A teljes könyvrôl

Darvas Katalin ismertetése

(A Soros Alapítvány támogatásával)

A BOCS Fordítószolgálat alternatív idegennyelvű anyagok szemléje. BOCS Alapítvány, 8003 Szfvár, Pf.7. Fax: +36-22-501-844. BOCS@C3.HU Az ökológiai részek a KKA támogatásával.

Megrendelés (ingyenes): listadmin@zpok.hu cimre subscribe grazroots.hun (subjectbe vagy 1. sorba). Lemondás: unsubscribe grazroots.hun Ékezetes, nem sortört (uuencode arj) file rendelés: subscribe bocsfordito

A korábbi számok (ékezettel, sortörés nélkül) letölthetôk a http://BOCS.HU Webhelyrôl, ill. e-mailen a getweb@getweb.ecn.cz cimre (a levél 1. sorába írt) get http://c3.hu/~bocs/ford/bocsf#.zip paranccsal (# a kért szám)0 számmal az összes eddigi egyesített tartalomjegyzéke kapható meg.

A teljes fordításokat és a külön jelzetteket kivéve (amelyeknél egyeztetést kérünk a honoráriumról), a média átveheti - ami a fordítási jogokat illeti - anyagainkat, csak hivatkozzanak a forrásra: "BOCS Fordító", és küldjenek példányt a megjelent anyagból a fenti postacímre.