Cikkek, dokumentumok
54. szám
(III. évf. 1998 júl. 26.)
1. Megszentelt szexualitás (2.)
A növekvô népesség ellátása több munkát és hódítást igényel, így nagyobb családok kialakulását ösztönzi, több gyerekkel, hogy biztosítsák a több munkaerôt és harcost, és így tovább, egy növekvô spirálban, amelyet a hiány, a kemény munka és harc, a földek elpusztítása jellemez. Ez más népek szolgaságba, munkára kényszerítéséhez vezet. Ezek a hódítók, a "bioszféra-népek", kiterjesztik gazdasági rendszerüket, amíg csak módjukban áll szétroncsolni egy ökoszisztémát és továbbállni. Ez Róma, ez Babilon... és ez minden imperialista kultúra azóta, beleértve a jelenlegi ipari növekedés központú társadalmat.
2. Környezeti Nevelés: Fákról és erdôkrôl
Cikkek, dokumentumok
Ökoszisztéma-kultúrák és bioszféra-kultúrák
Most, hogy "körüljártam" a szexet annak biológiai alapjaiban, továbblépek annak a két eltérô stratégiának a felvázolására, amelyeket különbözô népek szükségesnek találtak, mikor kezdett népesebb lenni a Föld.
Röviden visszatérnék arra, amit más helyütt már elemeztem. Egészen mostanáig a mezôgazdaságot úgy fogták fel, mint hatalmas elôrelépést az emberi faj számára. Az elmúlt néhány évben azonban a kutatás új területei ezt az álláspontot nagyon is kétessé tették. Kezdve az 1967-es "Az ember, a vadász" (Man the Hunter) témájú konferencián, az azóta elterjedt kutatás világosan megmutatta a vadászó-gyűjtögetô életforma elônyeit mind a mezôgazdasági, mind a modern ipari kultúrával szemben. Egészen a legutóbbi idôkig a modern vadászó-gyűjtögetô kultúrák tagjai a peremterületeken, mint amilyen a Kalahári-sivatag, átlag két napot dolgoztak hetente, hogy biztosítsák minden élelmüket, így rengeteg szabadidejük maradt a kedveltebb emberi tevékenységekre, táncra, zenére, flörtölésre, beszélgetésre és művészetre. A jelenlegi kutatás bizonyította, hogy a vadászat és gyűjtögetés jobb minôségű és ízletesebb ételt biztosít, mint a mezôgazdaság; ráadásul ha a terméssel baj történik, nem vész el az egész élelemtartalék, mivel ez a készlet olyan sokrétű. Csak tízezer évvel ezelôtt kezdett néhány csoport mezôgazdasági gazdálkodást, mégis már kétezer évvel ezelôtt az emberiség döntô többsége földművelésbôl élt. Mi okozta ezt a megdöbbentô eltolódást a mezôgazdaság felé az egész földön mindössze 8000 éven belül? Bár az elmúlt évtizedek alatt sok megállapítás született, a válasz csak 1977-ben lett tiszta és világos, mikor megjelent Mark Cohen könyve, a The Food Crisis in Prehistory (Élelemválság az ôstörténetben).
Több mint 800 kutatási eredményre, tanulmányra támaszkodva Cohen bemutatja: az emberi populációk oly gyorsan nôttek, hogy a vadászok kiirtották a nagy emlôsök számos faját a pleisztocén végére, így az emberek nagy számban kényszerültek arra, hogy a mezôgazdasághoz folyamodjanak. A kutatás rámutat, hogy az éghajlati változások, amelyek nyomán megnehezültek az életkörülmények néhány állatfaj számára, szintén hozzájárultak ehhez a kihalási folyamathoz. Cohen kiemeli: a mezôgazdaság egyetlen elônye a vadászó-gyűjtögetô életformával szemben, hogy több kalóriát biztosít földterületenként és idôegységenként, így fenntartja a sűrűbb népességet. Kimutatható, hogy ötven nagyobb emlôsfaj tűnt el a pleisztocén közepéig Afrikában, kétszáz faj Észak- és Dél-Amerikában a pleisztocén végéig, és Európában a legelô állatok hatalmas csapatai tűntek el ugyanebben az idôben. Mitologikusan úgy mondhatjuk, hogy a vadászok felismerték: a Minden µllatok Anyja nem küldött többé közéjük állatot táplálékul.
Hogy az új helyzettel megbirkózzanak, néhány ezer év alatt az emberek különbözô stratégiákat fejlesztettek ki - ezek közül néhány a "bioszféra"-kultúrákhoz, mások meg az "ökoszisztéma"-kultúrákhoz vezettek. Az elôbbiek egyike, a mezôgazdaság, több munkát igényelt, mint a vadászat és gyűjtögetés, így nagyobb családok kialakulását ösztönzi, több gyerekkel, hogy biztosítsák a több munkaerôt, amely visszahat a mezôgazdaságra, intenzívebbé teszi azt, és így tovább, egy növekvô spirálban, amelyet a hiány, a kemény munka és a földek elpusztítása jellemez. Végül ez vezetett más népek szolgaságba, munkára kényszerítéséhez. Ezek a hódítók, a "bioszféra"-nép, ahogyan Gary Snyder tömören összefoglalja, "kiterjesztik gazdasági rendszerüket olyan mértékben, hogy módjukban állt szétroncsolni egy ökoszisztémát és tovább működni. Ez Róma, ez Babilon..." és ez minden imperialista kultúra azóta, beleértve a jelenlegi ipari növekedés központú társadalmat.
A bioszféra-kultúrák feltételezték, hogy a Természet többé már nem volt az a túláradó, gazdagon ajándékozó Anya, aki mindent megadott, amire csak az embereknek szüksége volt. Visszavonta gazdagságát: az állatok véget nem érô folyama megszűnt. A Természet nem volt többé megbízható; ezért az embereknek kellett saját kezükbe venni a dolgokat. A mezôgazdaság elterjedésének tízezer esztendejét magában foglaló korszak utolsó ötszáz évének rövid ideje alatt a világ mindegyik ún. "nagy etikai rendszere" felbukkant, kezdve Konfuciuson és Buddhán (kb. i. e. 500), a zsidó prófétákon és Platónon keresztül a kereszténységig a jelenkor kezdetén. Itt valójában a vallásos rendszerek felépítésérôl van szó: az "ideák", amelyeken alapulnak, egyedülálló emberektôl származnak - olyanoktól, mint Buddha, Mózes, Jézus, Szt. Pál és mások.
Hogyha most az "ökoszisztéma"-embereket szemléljük, látjuk, hogy a mezôgazdaságra való áttérés helyett ôk a peremterületekre költöztek - magas hegyekbe, sivatagokba, sűrű erdôkbe vagy magányos szigetekre, és megtanultak odafigyelni - gondosan szemlélni és tisztelni az élet egészét, mivel mindez az ô testük, az ô életük volt. Kialakított rítusaik gyakorlásával elismerték földjük szent voltát, így képessé váltak arra, hogy mindig tudatában legyenek a szent életciklusoknak, amelyekben jelen volt az élet elvétele a megélhetéshez, de az élet visszaadása is, hogy a föld egésze virágozhasson, ne csak egy kicsi szelvénye, az embereké. Mivel megélhetésük ökonómiai alapja a természetnek egy körülhatárolt darabja volt (pl. egy vízválasztó), egész élelmezésüket ezen belül oldották meg, némi gondos odafigyelés kellett csak hozzá, hogy észrevegyék, ha valamelyik állat- vagy növényfaj megritkult és nehezebb lett rátalálni. Ilyenkor tabukat állítottak föl, hogy korlátozzák annak a fajnak a vadászatát-gyűjtését. Kezdték megérteni, hogy környezetükben minden életet elpusztíthatnának, ha az élettérre rótt igényeiket eltúloznák és túl sokan lennének ott emberek. Ögy megértették, hogy a szex is része a szent körforgásnak. Ha rosszul használják, pusztításhoz vezet, nemcsak az emberek törzsi csoportján belül, hanem az egész környezet életében. Ha azonban a szexet a hatalmának kijáró tisztelettel kezelték, megnövekedett energiát és az élet minden más formájával való egységet eredményezett.
A primitív kultúrákban, amelyek az "ökoszisztéma"-típusú életbôl fejlôdtek ki és a "megszentelt föld, megszentelt szex" koncepcióján alapultak, a törzsi bölcsesség nagy része erre irányult: "maradjunk egyensúlyban a földdel". Az emberi populáció sohasem boríthatta föl ezt az egyensúlyt. A törzsben a gyermekek születése nem "véletlen" és a két szülôre hárított gond volt, hanem a születésszabályozás vagy abortusz rituáléi szabályozták, hogy a gyermek ne zavarja meg a teljes ökoszisztéma átfogó egyensúlyát - a törzsét és a közösség többi részéét, amely a földet, az állatokat és a növényeket jelenti. (A születésszabályozás primitívek által használt módjait részletesebben ld. a Jegyzetek és utalásoknál.)
Bár a születésszabályozás több kifinomult módja elveszett, mikor egész kultúrákat pusztítottak el, a modern nôk, akik természetesebb életet próbálnak élni, kezdenek újra felfedezni ezek közül néhányat. Például a Katúah Bioregional Journal egy cikke, amelynek címe Alternatív Születésszabályozás, a következôket írja: "Susan Weed gyógynövényszakértôtôl származik az információ, hogy az Anna királynô lánca (vagy vadrépa) a lehetô legjobb fogamzásgátló, ami létezik." Bizonyos hagyományos kultúrákban nemzedékeken át használták a nôk.
A könyvében Susan úgy említi ezeket a szôrös kicsi magvakat, mint másnap reggeli fogamzásgátlót. Utasításai szerint egy teáskanállal kell bevenni belôlük a termékeny közösülés utáni reggelen és ezt öt napig folytatni. Az Anna királynô láncának magvai az anyaméhre hatnak: belsô falát olyan síkossá teszik, hogy abba nem ágyazódhat be petesejt. Milyen szépségesen egyszerű!
Könyvének megírása óta Susan megismert egy Alaszkában élô fehér embercsoportot, ahol a nôk nagy sikerrel használtak vadrépamagvakat nyolc éven át. Mindennap fél teáskanálnyit vettek magukhoz. Magvakat szórtak az ételükre és egy tálban az asztalon tartották ôket, hogy pár szemet mindig vehessenek, ahogy járnak-kelnek. Két nô úgy döntött, hogy szeretne gyereket; egyszerűen felhagytak a magvak szedésével és azonnal fogantak."
Szexuális összetartó erôk az ökoszisztéma-kultúrákban
Az "ökoszisztéma"-emberek számára nem lehetséges arról beszélni, hogy az emberi lét kapcsolódik az univerzumhoz; egy univerzális kapcsolatrendszerrôl lehet csak szó. Nem az emberi tudat a fókusz, ahonnan a kapcsolatok kiindulnak. Például Dorothy Lee, aki a tikopiai bennszülöttekrôl készített tanulmányt, észlelte, hogy "a simogatás mozdulatát vagy egy ölelést nem a szeretet 'kifejezésének' vagy 'kimutatásának' neveztek, ami az egóból indul ki és a saját érzelmek szavakba öntése jellemzi, hanem egy nagyobb összefüggésrendszeren belüli osztozás aktusának fogták fel."
Három részletes példán mutatom be, hogyan mûködik ez egy mélyebb, szexuális értelemben: az ute Medvetánc során a szex a széles körben szétszóródó vadászó csoportokat integrálta vissza a törzsbe; a "kioltott lámpa" nevű eszkimó játékban a szex érzelmi hashajtó; a harmadik példa pedig egy mai odawa indiánról szól, aki bemutatja, hogy a szexben való osztozás mai is hozzájárulhat egy törzs összetartásához.
Az ute törzs az év nagy részében kicsiny rokoni csoportokra oszlik, amelyek elszórtan vadásznak a magas Sziklás-hegység egymástól elkülönült helyein. Évente egyszer az egész törzs összejött a tavaszi Medvetáncra. Megvárták az elsô vihart, amely érzéseik szerint felkeltette a téli álmot alvó medvét annak téli vackán, és felkeltette a medve szellemét az emberekben. Hatalmas barlangot építettek ágakból, ez volt az avinkwep, bejárata a délutáni nap felé nézett. A barlang végén egy kerek lyukat ástak, amely egy kicsi földalatti üreg bejárata volt. Efölé a hely fölé egy visszhangzó kosarat tettek, tetejére rovátkolt botot. Ha ezen játszottak, olyan hangja volt, mint a viharnak, "amely terjedt az ébredô föld fölött és morajlott a tavaszi levegôben". Az énekesek körülvették ezt a vihart és megkezdôdött a tánc. Mivel a nôstény medve választja a párját, a nô választotta ki a férfit, akivel táncolni akart, úgy, hogy megrántotta a férfi ruhaujját (sleeve). A tánc három napig folytatódott. Idôrôl idôre kivált egy-egy pár a táncolók közül, és "felvitték takarójukat a bokros hegyoldalba, hogy kiengedjék a medve szellemét és a tavaszi vihart, amelyek úgy felgyűltek bennük". Nagyon sok gyógyulás történt a Medvetánc során. A harmadik nap delén a Tánc véget ért, és néhány napon belül a nagy tábor fokozatosan felbomlott, ahogy a kis vadászcsoportok indultak a hegyekbe. Egy nô, aki megragadta egy férfi ruhaujját a Medvetánc során eltölthetett vele egy órát a bokorban, vagy az egész éjszakát, de vele maradhatott egész évben a vadászat során a következô Medvetáncig, vagy akár "sok-sok hónapig". Itt a rituális szex látta el azt a feladatot, hogy az egyéneket ismét összehozza a törzsben és újra összekapcsolja ôket a földjükkel totemállatukon, a Medvén keresztül.
Peter Freuchen számolt be egy eszkimó játékról, a "kioltott lámpák"-ról. Ehhez sokan összegyűltek egy igluban. Minden fényt kioltottak, így teljes volt a sötétség. Senkinek sem volt szabad bármit is szólni, csöndben és folyamatosan változtatták a helyüket. Adott jelre mindegyik férfi megragadta a legközelebbi nôt. Egy idô után a fények újra felgyulladtak és számtalan tréfa elhangzott a történtekkel kapcsolatban: "Én egész idô alatt tudtam, ki vagy te, mivel..." Ennek a játéknak nagyon is gyakorlati célja volt, amikor a rossz idôjárás szinte bebörtönözte a törzset olyan hosszú idôre, hogy az Északi-sarkvidék sivárságát és magányát egyre nehezebben viselték el. A komoly érzelmi zavarok lehetôsége állandóan fennáll, mert az idôjárás rosszra fordulása kevés ételt, bizonytalan sorsot jelenthet, de miután ez a ritualizált szexuális játék véget ér, az egész csoport tréfálkozik és jókedvű. "Elhárult egy pszichológiai robbanás, amely vérontással is járhatott volna" - mutat rá Freuchen.
Edmund Carpenter Eskimo Realities címû könyvében van egy kép, amelyet Pakak, egy igulik eszkimó rajzolt neki. Ez a feleségcserélô játékot ábrázolja. A nôk a hóházban várakoznak, a férfiak készen állnak arra, hogy választhassanak, közben maszkos énekesek állnak a lámpaállvány mellett és énekelnek. Ez a "feleségcserélô" játék is egy módja a szex rituális használatának, amely átsegíti a törzset vagy csoportot a nehéz idôszakokon.
Wilfred Pelletier egy mai odawa indián, aki elhagyta rezervátumát Kanadában, és sikereket ért el a fehér ember világában, de hiányosnak találta azt és visszatért a rezervátumba. Elmondta, hogy ôt egy rokona vezette be a szexualitás rejtelmeibe. "Még mindig úgy gondolok vissza erre, mint életem egyik legnagyobb és legboldogabb élményére. Azóta, úgy tűnik nekem, egyfolytában keféltem, szünet nélkül. Nem csak a rokonaimmal, akik nem voltak mindig a közelben, hanem bárhol, ahol rátaláltam, és úgy tűnt, hogy mindig ott van... A rezervátumban az emberek ôszintén kimutatták érzéseiket és szükségleteiket, és mivel a közösség összes erôforrása rendelkezésére állt azoknak, akiknek szükségük volt rá, a szex sem volt kivétel. Elismert igény volt, tehát senki sem nélkülözte. Ez ilyen egyszerű volt."
A Position of Women in Primitive Societies (A nôk helyzete a primitív társadalmakban) című könyvében Evans Pritchard a primitív kultúrák szexualitásának öt jellemzôjét sorolja fel. Ezeket itt röviden összefoglalom:
1. Nagyon sokat szeretkeznek, de nincsen romantikus szerelem.
2. Nincsen olyan felnôtt nô, aki ne lenne házas.
3. Minden lány talál férjet, mi több, általában nagyon fiatalon házas már.
4. A poligámia megengedett és gyakorlatban is megvalósított, különbözô mértékben.
5. A hagyomány megengedi, hogy az özvegyek nehézség nélkül újraházasodjanak.
Közeledve saját közvetlen európai örökségünkhöz, Dawes megállapítja Aveburyról szóló könyvében: "Ezeknek a mintáknak a nyomai Örország távolabbi részein folytatódnak a 18. századig." Ez volt az az idôszak, amikor a janzenista eretnekség puritán befolyása elérte Örországot a száműzött francia papok által, akik nem voltak hajlandók feladni ezt az eretnek doktrínát.
Összefoglaló megjegyzések az ökoszisztéma-kultúrákról és a szexrôl
Évek óta, ahogy a munkacsoportokban a fent leírt anyaggal dolgozunk, megfigyeltem, hogy a kérdések nagy többsége két részterületre összpontosul: Hogyan "működik a szex a rituálén belül"? és "Hogy lehet, hogy mindenki részesül a szexben, aki igényli?" Nagyon nehéz ezekre pontos választ adni, több okból is. Ezek egyike, hogy egy hagyományos rítus résztvevôi nem tudnak írni, de ami még lényegesebb, nem is érzik szükségét, hogy szavakba foglalják ezeket az érzéseket, így nem lehet idézni ôket. Legjobb információforrásunkat azok az európaiak jelentik, akik elég nyitottak ahhoz, hogy levetve elôítéleteiket, felsôbbrendűségüket és önzésüket, meg tudják érinteni ôket ezek az élmények.
Az elsô beszámoló F. Donner antropológusnôtôl származik és szereplôi ô maga, törzsi barátnôje, Ritimi, és Ritimi férje, Etewa. Bizonyos körülmények miatt hármuknak a dzsungelen át kellett utazniuk együtt. Az éjszakát egy kis hevenyészett fedél alatt töltik. Donner halk nyögéseket hall, majd Ritimi lágy hangja kérdezi ôt, nem akarja-e megpróbálni. Ezen meglepôdve Donner kinyitja a szemét és az elsô, amit meglát, Etewa "mosolygó arca". Figyelte a párt. "Aztán Etewa, legkevésbé sem zavartan, levált Ritimi testérôl, és elém térdelt. Megemelve a lábaimat, kissé széttárta ôket. Arcát a lábikráimnak nyomta; olyan volt az érintése, mint egy gyerek játékos cirógatása. Nem volt ölelés, egy szó sem esett. Mégis eltöltött a gyengédség. Etewa visszatért Ritimihez, fejét a vállam és Ritimié között nyugtatta. Ritimi azután azt mondta: "Most már valóban nôvérek vagyunk."
A második beszámolót Tobias Schneebaum írta, aki olyan szerencsés volt, hogy elsôként bukkant rá egy primitív csoportra Dél-Amerikában, ahol kutatott utánuk; végig "jobb keze felôl maradt a folyó", majd a megtalált csoporttal maradt olyan hosszú ideig, hogy azok életének szerves részévé vált. Most a fiúk beavatásáról szóló részt idézem tôle. Ez már a végsô nap, a fiatalokat szertartásosan megjelölik: alsó ajkukon egy elefántcsontszilánkot szúrnak át. Ezt követôen mindegyiküket tisztára súrolják egy köteg rosttal és bogánccsal, majd kifestik ôket. Ezután már férfinak számítanak. Mielôtt az utolsó kifestésére is sor kerül, a nap már lemegy. A nap folyamán a nôk a kunyhóban vannak, idôrôl idôre kijönnek, tálakban hozzák a speciális folyadékot a férfiaknak. Estére már mindenki nevet. Mind betódulnak a kunyhó füstös fényébe. Néhány nô már a férfiak számára elkülönített fülkékben vár, mások még mindig a tűz körül álldogálnak. Az "újonnan felavatott férfiak" mindegyike, néhány öregebb férfival együtt, bement egy-egy nôhöz, és egy szó nélkül ölelkeztek és közösültek. Schneebaum legjobb itteni barátja azon a nôn feküdt, akinek gyermekét éppen elismerte magáénak. "Miránk, többiekre, meleg szívvel kitárt karok vártak. Különös, elkerülhetetlen, szentséges azt a lágy húst érezni a kezeimmel, a testemmel."
Mindkét alkalommal az emberek az egész napot együtt töltötték kint a természetben: az erdôn át haladtak, illetve egy rítusban vettek együtt részt. A szex így természetessé válik, elkerülhetetlenné, megszenteltté, mert része lesz az ember és természet közti kölcsönös, átfogó kapcsolatnak azon a helyen.
Eredeti cím: Dolores LaChapelle: Sacred Land, Sacred Sex, Rapture of the Deep.
Nyelv: angol
Forrás: Sacred Sex c. fejezet, 250-268. oldalak
Környezeti Nevelés
Fákról és erdôkrôl
Környezeti nevelési báziskönyvtár (Selyemgombolyító): 502[37] B 87
Braun, Christian: Von B„umen und W„ldern Fákról és erdôkrôl Wien : ARGE Umwelterziehung in der ÖGNU, 1991. - 94 p. ISBN 3-900-717-18-4
KIKNEK SZÓL
Tanároknak kézikönyvként, illetve gimnázium tanulónak tankönyvként.
TARTALOM
A kiadvány a Fedezd fel az erdôt! címû (Wald-Entdeckungen) munkamappához kapcsolódik, mely inkább játékos megközelítésével óvodák és általános iskolák számára szolgál anyaggal a témával kapcsolatban. Ez a mappa azonban komolyabban foglalkozik az erdôgazdaság, az erdôökológia és a honi (ausztriai) erdôre leselkedô veszélyek kérdéseivel és hasonló témák feldolgozásával a környezetorientált tanórán. A szövegben gyakran hivatkonak illusztrációkra és gyakorlati példákra, melyek az egyes fejezetek végén találhatóak. Hogy az ábrákat fóliára vagy papírra másolni lehessen, fehér papírra nyomtatták.
IDÔ- ÉS ESZKÖZIGÉNY
Feladatonként változó, az egyes feladatoknál külön van jelölve.
FEJEZETEK
1. Bevezetés.
2. Az erdôk világa. Az erdô üdülési, jóléti, védelmi és használati funkciója.
3. Erdôket létesítünk Az erdôk egymásutánisága, egy ôs-erdô életszakaszai, a jégkorszak erdôi, antropógiai változások.
4. Az erdôk szintjei. Lombkoronaszint, törzsszint, cserjeszint, gyepszint, mohaszint, madarak, hangyák
5. Melyik erdô melyik helyen? Talajmutatók, a klíma és a magaslati fekvés hatása, ökológiai mutatóértékek
6. Az erdészek munkája. Egy erdész területe és kötelessége, fakitermelés és szállítás, a fafajták kiválasztása, erdôtörvények, útmutatás az erdésznek
7. Újkeletû erdôkárok. Meghatározás, szimptómák, eredet, ellenintézkedések
8. Hogyan ismerhetôk fel a károk? Koronaállapot, tûlevél-évek, évgyűrűk, anyagtartalom
9. Szél okozta károk.
10. Az erdô számára fontos rovarok. Szú, másodlagos károkozók, szimptómák, ellenintézkedések
11. Ki védi a védett erdôket? Vadkárok, erdô-legelés, síelés, túlöregedés, újratelepítés
12. Fák a városban. Funkció, a konyhasó veszélye, mit tegyünk?
MAGYAR NYERSFORDÍTÁS
Nincs
Förster Anita ismertetése
(A Soros Alapítvány támogatásával)
