II.János Pál pápai hivatala a katolikus egyházat válaszútra juttatta. Régebben a pápaságnak soha nem volt ekkora hatalma. Teológiai céljainak terjesztését mindenekelõtt a modern kommunikációs eszközök elképesztõ hatótávolsága mozdítja elõ. A pápának az a képessége, hogy bevesse hivatalát és személyiségét, valamint kibontakoztassa látomását az egyházról, szupersztár állapotot eredményezett számára. És ez az állapot lehetõvé teszi, hogy rákényszerítse az egyházra saját teológiai vonalát. Állandó utazásai egyfajta világpüspökké tették õt.

Az egyház történetében teljesen új helyzetet teremtett a televízió, és a légiközlekedés sebessége: ezek hozták létre a pápaság látszólagos mindenütt jelenvalóságát. Olyan korábbi pápák, mint III. Ince és VIII. Bonifác az egyetemes jurisdikciót és egyetemes lelkipásztori hivatal elõmozdítását szorgalmazták, de nem volt meg a lehetõségük céljaik megvalósítására. A világot körülutazó II. János Pál váltotta valóra ezeket. Az Elsõ Vatikáni Zsinat által definiált pápai primátus fogalmát õ juttatta el annak logikus végsõ következményeiig. Az egyház a maga teljes története során soha nem volt központibb szervezésû, mint manapság. A nép véleményében, és a televízió által közvetített képeken az egyházat azonosítják a pápasággal. A pápa elmulasztotta, hogy megjelenítse a pápai monarchiát is.

Nincs kétség afelõl, hogy II. János Pál ezzel bizonyos emberek igényét elégítette ki. Jelenvalóvá teszi a pápaságot. Az emberek mindenekelõtt a televízióban, ahol õ tökéletes színésznek bizonyul, olyan hozzáférhetõ és emberi személynek látják õt, aki fellép az igazságosságért, és a hagyományos értékekhez történõ visszatérésért. Gyakran nagyon népszerûtlen üzenetei ellenére mégis sokan csodálják õt. Személye nem az a távoli pápa, mint a (mintegy isteni( XII. Piusz, hanem a tömegek embere. Ezzel olyan emberek vallásos igényeit elégíti ki, akik áttekinthetetlen mennyiségû értékkínálat világában élnek. Wojtyla pápasága így egyes katolikusok számára az állandóság és biztonság helyévé vált a folyamatosan változó értékek világában. De Maistres (francia, katolikus szellemû vallásbölcselõ, XVIII.-XIX. század, a ford.) elmélete a tradicionalizmusról azt állítja, hogy az isteni kinyilatkoztatást a pápaság adja tovább közvetlenül. II. János Pál kötelességének tekinti, hogy a posztmodern világban rögzítse ezt a hagyományt. A valóságnak ez a mélységesen történelmietlen látásmódja képezi az antitézisét annak a látásmódnak, amit ez a könyv ír le.

E lelkesedésben a pápaság iránt árnyékba kerülnek olyan fogalmak, mint a kollegialitás és szubszidiaritás. A szubszidiaritás fogalma visszavezethetõ a katolikus társadalmi tanításra, és azt jelenti, hogy a nagy intézmények nem kaphatnak elõjogot a kisebbekkel szemben. A nagyobb intézmények szerepe abban áll, hogy segítségére legyenek a kisebbeknek a döntési folyamatokban. A szubszidiaritás fogalmát elsõként XI. Piusz fogalmazta meg a Quadragesimo Anno (1931) enciklikában.

A helyi püspökök és közösségek a jelentéktelenségben vesznek el a pápa sztár mivolta mellett. A kapitány, és nem a team áll a rivaldafényben. Ha például II. János Pál utazásait arra használta volna, hogy tanuljon a helyi egyháztól, püspököktõl, tényleges párbeszédbe bocsátkozott volna, és a katolikusokat abban erõsítette volna meg, hogy kiváltságaikat a helyi szükségleteknek megfelelõen irányítsák, úgy látogatásainak legalább bizonyos pasztorális értéke lenne. Azonban nem létezik párbeszéd, valamint az együttmûködést a helyi egyházzal a vesékig menõen eleve felülvizsgálják és átvilágítják. Noha bizonyos korlátozott körülmények között a pápai megnyilatkozásokkal szemben lehet visszabeszélni, azonban a helyi egyházak számára nincs lehetõség a vélemény-nyilvánításra, mivel nem nyilatkoztathatnak ki olyan véleményeket, amelyeket Róma elõzetesen nem hagyott jóvá. Ez azt jelenti, hogy a helyi egyházat teljesen leépítették. Megerõsítették az azonosítást a pápa és az egyház között.

Ez a triumfalizmus(hivalkodás a gyõzelemmel) éles ellentétben áll a kétségbeesés valódi érzésével, amely ténylegesen érzékelhetõ azon idõsebb katolikusok között, akik bátran és energikusan dolgoztak a Második Vatikánum után az egyház megújításán. Ma viszont úgy érzik, hogy a továbbiakban nincs út számukra, hogy jószándékukat elárulták. Az egyház legjobb tagjai számára hiába való volt szenvedélyük és lelkesedésük. Püspökök és papok belsõ emigrációba vonultak, és ma csak egy apró kisebbség hajlandó, hogy felálljon és átvegye a vezetõ szerepet. Fiatal, idealista emberek arra kényszerülnek, hogy az egyházon kívül keressenek kapcsolatokat, amelyek keretében kibontakoztathatják elkötelezettségüket. Ennek egyik oka, eltérõen azon keresztény egyházaktól, ahol a szinodális szerkezetek jobban mûködnek, hogy a római egyház tagjainak kívánságai és kiváltságai tekintetében meg nem közelíthetõ. A döntéseket egyszerûen felûrõl hozzák. Kevés olyan rendszer létezik, amelyben lehetséges a párbeszéd, és a katolikusok még plébánosuk kinevezéséhez sem szólhatnak hozzá, püspökük kinevezésérõl nem is beszélve. Akik úgy érzik, hogy kötõdnek az egyházhoz, belsõ emigrációba vonulnak vissza, és lelkiségük fejlesztésének áldozzák magukat, vagy kicsiny plébániai tartományuk szükségszerû tennivalóival foglalkoznak, és nem nyitják rá szemüket a tágabb egyházi feladatokra.

A katolikusok között döntõen az elidegenedés érzése uralkodik, valamint az, hogy a pácban hagyta õket az az egyház, amelyik egykor kihívást jelentett számukra.

Ennek oka könnyen belátható: azokban a kudarcokban található, amelyek annak kapcsán álltak elõ, hogy feloldják a Második Vatikáni Zsinat ellentmondásokban hemzsegõ szövegeit, például azokat, amelyek a Lumen gentium szövegében szerepelnek. Ennek elsõ két fejezete az Újszövetséggel összhangban szakrális közösségként ábrázolja az egyházat, viszont a harmadik fejezet ezzel ellentétben az egyház hierarchikus struktúráját hangsúlyozza. A szokásos érvelés emellett úgy hangzik, hogy a két modell kiegészíti egymást, és a hierarchia egy közösségben az igazi vezetõi funkciót gyakorolja.

A katolikusok azonban jól látják, hogy a két modell nemcsak legkevésbé sem egészíti ki egymást, hanem mindenekelõtt rendkívüli feszültséget hoznak létre.

J. Rémy atya közölte egyszer, hogy ez a két modell kölcsönösen kizárja, illetve lerontja egymást.

És Rémynek igaza van: a romboló hatást mindenkinek észre kell vennie, aki legalább bizonyos mértékû érzékelõ képességgel rendelkezik. Az abszolút monarchiát nem lehet összeolvasztani a demokratikus-szinodális rendszerrel. Az egyház újszövetség szerint igazodó közösségmodellje, valamint a sacra potestas, a szent hatalom imperialisztikus, hierarchikus modellje egyszerûen összeegyeztethetetlenek, és elérkezett az az idõ, hogy ezt végre felfogjuk.

xxx

Az idézet Paul Collins: Papal Power - A Proposal for Change in Chatolicism( Third Millenium. Harper Collins, London 1997. c. kötetébõl való. Angol nyelvrõl németre fordította Isabella Campbell-Wessig.

Forrás: Kirche Intern 98/6. Fordította: Hampel Károly