A "zsinati folyamat" azt a célt tűzi maga elé, hogy mozgósítsa az embereket az egyházakon belül. Születésének pillanata az a felhívás, amellyel az Egyházak Ökumenikus Tanácsa 1983-ban Vancouverben az összes egyházakhoz fordult. Arra szólította fel őket, hogy vegyenek egyesült erővel részt az egyházi élet minden területén a küzdelemben az életet világméretekben fenyegető veszélyek ellen. Annak tudatában hangzott ez el, hogy az emberiség - negatív értelemben - már teljesen új szituációban él. Lehetőség van immár a földi élet megsemmisítésére: e mindennél súlyosabb jogtalanság elkövetésének a képessége hozta létre e szituációt. Az önmegsemmisítés apoteózisa felé közelít az emberiség, sőt a szegények szenvedésében már most nap mint nap elő is vételezi azt. Az emberiségnek ezen szituációja teszi szükségessé a zsinati összejövetel új formáját. Kialakult ennélfogva a meggyőződés, hogy e szituáció - a "necessitas concilii". Mert úgy tűnik, hogy az élet Istenét önmagukat istenítő emberi rendszerek szorítják ki. A felhívás annak a sürgető kérésnek adott hangot, hogy szálljunk síkra egy alulról felépítendő szolidaritás érdekében; imádkozzunk a világmindenség épségéért, azért, hogy békesség és igazságosság legyen benne; tanácskozzunk róla és hozzunk határozatokat: ezekben nyilvánuljon meg szolidaritásunk?
Közben azonban kétségessé lett, vajon általános szokás-e még az ökumenikus mozgalmon belül a "zsinati folyamat" kifejezés használata. A "folyamat" eddigi csúcspontján, az 1990-ben Szöulban tartott világtalálkozón, teológiai okokból fel kellett adni a fogalmat. Feltételezhető ezért, hogy ha teljes egészében nem is tűnik el mindjárt, - hiszen jó csomó egyházban meghonosodott, jó csengésű szóvá lett -, de hosszú távon nem fogja tartani magát.
Jelen eszmefuttatásban azon elmélkedem, hogy mennyire elfogadhatóak a "zsinati folyamat" fogalma ellen felhozott ellenvetések (I.); majd pedig, hogy eltűnése milyen hátrányokkal jár (II.). Befejezném pedig néhány meggondolással, segítendő a teológiai munkát, amelyet akkor kell majd végezni, amikor az egyházak valóban értékelni akarják a zsinati folyamat célkitűzését. Más szóval: amikor az egyházak viselkedéséből majd egyértelműen kitűnik, hogy tényleg meghallják, amint a teremtés méltányos körülményekért kiált (III.).
I. A "zsinati folyamat" fogalmában rejlő feszültségek
Az ökumenikus mozgalmon belül nem 1983-ban merült fel első ízben a "zsinati folyamat" fogalma. Hiszen szoros rokonságban van a "konciliaritás" fogalmával. Ez pedig annak a szellemi munkának az eredménye, amely a zsinatoknak az egyház életére kiható jelentőségével foglalkozik. Éppen ezért ahhoz, hogy felfoghassuk a "zsinati folyamat" fogalmát, rá kell mutatni néhány történelmi adatra, amely e fejlődést jellemzi. Utána aztán megvizsgáljuk, mit takar az a teológiai fogalom, hogy "konciliaritás".
Legelőször is azt kell ezeken kívül tudnunk, hogy az érdeklődés a zsinatok és a zsinati élet és eljárás formái iránt kezdetben, tehát a hatvanas évek óta kiváltképpen az egyházak közötti egységre vonatkozó hermeneutikus kérdés szemszögéből merült fel. Elsősorban olyan kérdésnek tekintették ezt, mint ami mindenekelőtt teológiai-dogmatikai megoldásra vár. Jóllehet egy keresztény békemozgalomban gyökerezik az ökumenikus mozgalom; és pontosan a hatvanas években az erőszak és rasszizmus átka révén szétszaggatott világ adta a lökést az egyház egységére vonatkozó új dogmatikai-teológiai megfontolásokhoz a lökést, - mégis az egyház lényegéről szóló dogmatikai-teológiai értekezés összefüggésének keretei között rekedt meg nagyjából a hetvenes évek elejéig minden olyan fogalomra irányuló figyelem, amely a "zsinat" szóval van kapcsolatban. Ha akarta, ha nem, ezáltal maradt az ember annak a régi eszmének elkötelezettje, hogy az egyház egységének dogmatikai-teológiai teljes megvalósítása adja az alapot az egyház etikájához és tevékenységéhez. Látni fogjuk, hogy - éppen a "konciliaritás" fogalmának vonatkozásában is - nagymérvű feszültséggel jár az egyház specifikusan teológiai lényegét ezzel a hermeneutikával nézni.
Az Egyházak Ökumenikus Tanácsának Új-Delhi-beli közgyűlése (1961) "one fully committed fellowship" ("egyetlen teljesen elkötelezett társaság") szavakkal fogalmazta meg az egyházak óhajtott egységének lényegét. Ez fennáll mindenütt, ahol az egyház létezik, és magában foglalja egyidejűleg a földnek minden helyét. Ezekután - mindenekelőtt a Második Vatikáni Zsinat meghirdetése és lefolyása által ösztönözve - azt a kérdést kezdték el tanulmányozni, vajon mi módon járultak hozzá a zsinati tanácskozásoknak az ősegyházban megtapasztalt formái az ősegyházi egység megőrzéséhez. Felmerült a kérdés, milyen teológiai feltételek forogtak vajon fenn, hogy az egyház a zsinatokon "Egyetlen" egyházként tudott befelé és kifelé fellépni. Az eredetileg háttérben meghúzódó kérdések a következőképpen hangzottak: Lehetne-e maga az Egyházak Ökumenikus Tanácsa platform, ahonnan zsinat szervezhető? És: Vajon egyik főcélja-e a keresztény ökumené iránti igénynek egy egyetemes zsinat?
1967-ben aztán a "Hit és egyházi alkotmány" bizottságának bristoli konferenciáján elhangzott egy beszámoló az ősegyházban fellelhető "the conciliar process"-ről(!). E beszámoló kiváltotta reakciók láttán nem tud megszabadulni az ember attól az érzéstől, hogy már akkor valamiféle kétértelműség ütötte fel a fejét. Egyrészről ugyanis arról volt a beszámolóban szó, hogy az egyház mai helyzete nem hasonlítható össze az ősegyházéval, mivel akkoriban egyetlen valóságos közösség ("fellowship") létezett, ezzel szemben ma a sokféle egyházi közösség konfrontációja adott. Másrészről viszont azt állította a beszámoló, hogy az egyház lényegéhez tartozik a konciliaritás - és ennélfogva nyilvánvalóan az összes létező keresztény egyház lényegéhez is, úgy, hogy az egymástól elkülönült egyházakon belül folytatódik a zsinati folyamat. Ez utóbbi feltevés alapján aztán optimista módon az a következtetés vonható le, hogy az Egyházak Ökumenikus Tanácsa eszköz ("tool") lehetne egy egyetemes zsinat előkészítésénél.
A most említett gondolatot valamivel később az Ökumenikus Tanács uppsalai közgyűlése (1968) magáévá tette, egyúttal felszólított a téma további megvitatására. A Hit és egyházi alkotmány bizottságának egyik izgalmas konferenciáján Löwenben (1971) némileg pesszimistábbá vált a hangulat. A zsinatokról és konciliaritásról való eszmélődés egyelőre tetőpontjához ért. Ugyanakkor erősen relativizálódik a konkrét ötlet, hogy legyen valamikor olyan zsinat, amelyet az egyházak készítenek elő. Egyúttal pedig megkülönböztetik a zsinattól mint eseménytől - amelynek lehetőség szerint egy még ismeretlen távoli jövőben kell majd a kereszténység egységét kifejezésre juttatnia - a konciliaritást, mint ami az egyház életében lényeges strukturális elem.
Mármost ahhoz, hogy a mai "zsinati folyamatot" szemügyre vehessük, alaposabban meg kell vizsgálnunk a "konciliaritás"-nak a maga idején kialakult fogalmát. Rendkívül komplex fogalom ez. Sokszor annak a ténynek kifejezésére használják csupán, hogy a keresztények az egyházban - annak minden szintjén - évszázadokon át rendszeresen összegyűltek. Dehát nem ez a legmélyebbre nyúló jelentése. A konciliarizmus történelmi, mindenekelőtt egyházjogi jellegű mozgalmával sem szabad e fogalmat összetéveszteni, de meg kell különböztetni a "conciliar fellowship" ("zsinati közösség") fogalmától is. Utóbbival ugyanis az egyházi közösségek egymás közti viszonyának egy praktikábilis modelljét jelölik. Ezzel szemben a "konciliaritás" elsősorban teológiai-normatiív fogalom, amely, úgy, amint hangzik, az egyház létének transzcendentális mélységét jelenti. Az egyházi lét egzisztenciája, és mint ilyen csak az egyes hívek magatartásában válik foghatóvá. Olyan magatartásforma ez, ami majd a helyi közösség strukturális ismertetőjelévé lesz. Olyanként veszik tudomásul és viselik el e közösségben a különbözőségeket, sőt a közösségen belüli konfliktusokat is, mint amiknek megvan a helyük a Szentlélek egységében.
Rendkívüli jelentőséggel bír a Szentlélek e fogalom szempontjából. A konciliaritás végső gyökerei a liturgikus életbe nyúlnak. És az Istennel történő titokzatos eucharisztikus communio megtapasztalása az a forrás, amelyből a keresztény emberek az erőt merítik a közösségen belüli különbözőségek és konfliktusok vállalásához és elviseléséhez.
Ámde a mai "zsinati folyamat" szabályszerű öröksége a konciliaritás ilyetén megközelítésének, amelyet a hatvanas évek vége felé és a hetvenes évek elején az ökumenikus mozgalom magáévá tett. Mostanra azonban meghatározandó jelentéssel bíró főnévvé lett a "rendartas" szó, amely - úgy tűnik - legalább két fontos funkcióval rendelkezik. Hangsúlyozni: nem arról van itt szó, hogy az egyházaknak egymás iránt miféle kölcsönös kötelezettségei vannak, hanem olyan folyamatról, amiből még bármi kialakulhat, és amelyben a résztvevők valamennyien tiszteletben tartják egymás különbözőségeit - ez az egyik funkció. A másik: rámutatni, hogy a konciliaritásnak működésbe lendült lényegi struktúrája immár a tanácskozás mindenféle konkrét, de változásra képes és ténylegesen változó formájában jut kifejezésre.
Ha mármost ebben a környezetben helyezzük el a zsinati folyamatot, feszült helyzetre bukkanunk. Hogy ezt észrevegyük, ahhoz emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy amikor a "konciliaritás" fogalmát kialakították, azokat a teológiai feltételeket keresték, amelyek auktoritatív és döntésképes tárgyalási stílust tesznek a zsinatokon lehetővé. E teológiai feltételeket abban a körülményben találtál meg, hogy az ősegyházban testvérként viszonyultak egymáshoz a keresztények; a többi helyi egyház istentiszteletén szabad volt résztvenni; egyházak a hivatalviselőiket kicserélték; az egyház tagjai egymást egyenlőként intették; röviden: a közösségben nyitott volt az egymás közti kapcsolat.
Nem lehet azonban nem észrevenni az ellentmondást, amely ezen idillikus-teológikusan, tiszta - valószínűleg túlságosan is tiszta - teológiai fogalomként megrajzolt konciliaritás és a zsinati összejövetelek tényleges gyakorlata között fennáll. Sokkal inkább olyan összejövetelek voltak ezek, amelyeken auktoritatív beszédek hangzottak el, és határokat szabtak a különbözőségnek és konfliktusnak. A mai zsinati folyamatra alkalmazva ez a következőt jelentené: a zsinatról alkotott klasszikus eszménnyel ellentétben áll az a gondolat, hogy egy eljárás során kölcsönös szövetségkötések által lépésről-lépésre összhangba hozzák az egyházi létezésmód egymástól különböző megnyilvánulásait, pedig éppen ez a zsinati eszmény adta - mint az egység kifejezésének iránytmutató víziója - az eredeti ösztönzést.
Ezzel közvetlen összefüggésben rá kell még mutatnunk egy másik feszültségre: a "zsinati folyamat" fogalmának gyökere, a "konciliaritás" tartalmilag olyan megfogalmazást nyert, hogy megvalósítása nem tűr halasztást, de még apró lépésenkénti végrehajtást sem. Csakis ama radikális követelménynek van létjogosultsága, amely mind a széjjelszakadt egyház, mind a széjjelszakadt világ egyesítésének sürgősen szükséges megvalósításért kiált. Innen ered az a vancouveri közgyűlésen és később is újból és újból felötlő affinitás egy olyan zsinat eszméjével, amely auktoritatív és elkötelező szót intézzen egyházhoz és világhoz.
A következőről van szó: a "konciliaritás" feltételezett, láthatatlan egzisztenciálja a valóság fényében nem más, mint követelmény. De nem csupán emberi követelmény, nem valami merőben esetleges. Nem, hanem isteni alapokon nyugszik, jogosultsága nem-esetleges. Úgy lehetne ezt körülírni, hogy az Isten "innensője", amely a szenvedő és szétszabdalt emberiség "innensőjében" felragyog. Ezáltal a konciliaritás csaknem végső időnek minősíti korunkat: Most kell a konciliaritásnak világban és egyházban testet öltenie. Ellenkező esetben meghiúsulna a megállapítás, miszerint e konciliaritás jelen van az egyház misztériumában. Mindemellett igaz marad, hogy a gyakorlatban e követelmény nem megvalósítható. Mert "a folyamat" tudatosan nem akarja a radikálisan elkötelező és auktoritatív szó modelljét szolgáltatni.
Itt valójában újból egy fájdalmas és mindegyre felötlő ökumenikus dilemmának egyik változatával találjuk magunkat szemben. Elsősorban azon szemléletre jellemző e dilemma, amelynek tükrében az egyházak "az" egyház lényegére vetik szemüket az egyházak és belátják, hogy ez a lényeg a valósággal ellentétes. Ilyenkor normatív módon beszélnek, hogy ti. az ebből adódó kötelezettség nem tűr halasztást. Ugyanakkor pedig napnál világosabb, hogy megvalósítani lehetetlen. Ezáltal bekövetkezhet, hogy e mondanivaló - jelen esetben a konciliaritásról szóló mondanivaló - bénítólag hat, olyannyira, hogy reményvesztés és a közömbösség terjedése lehet a (pszicho)logikus kiút e dilemmából.
Vajon nem elégséges ok mindez ahhoz, hogy a "zsinati folyamat" fogalmat ne használjuk többé? Talán a katolikus egyháznál és az ortodox jellegű egyházaknál szerepet játszik e gondolat. Tudnunk kell, hogy főképpen az ortodox teológusok hatására érvényesült az Ökumenikus Mozgalomban az a szemlélet, miszerint az eucharisztikus közösségben gyökerezik a konciliaritás. Ámde a szentségek katolikus és ortodox felfogása magában foglalja azt az elgondolást, hogy a pap és a hívek látható ténykedéseibe és jeleibe bele van ágyazva a konciliaritás láthatatlan, feltételezett eleme. Egyszerűbben kifejezve: "konciliaritásról" és "zsinati folyamatról" beszélni - minden esetben többek között a látható eucharisztikus közösséget is feltételezi. Vagyis minden olyan mondanivaló, amelyben a "zsinat" szó származékai föllehetők, már eleve egy beteljesült egység világosan megtapasztalható formájára utal.
Azt kell mondani, hogy bizonyos szempontból magától értetődő ez a felfogás. Hiszen igaz az, hogy semmi értelme sincsen egy tisztán ideális nyelven beszélni - márpedig a konciliaritás témájában ez az eset forog fenn -, vagy ha mégis, akkor olyasmire kell hivatkozni, ami már legalább részben valóság. Egyébként pedig megvan e felfogásnak az a nagy előnye is, hogy a ténylegesen megvalósuló folyamat megszabadul a mindent-követelés zsarnokságától és a hívő tevékenység megbénulásától, amelyekbe rendre beletorkollik.
II. Adjuk-e fel a "zsinati folyamat" fogalmát?
De ha a "zsinati folyamat" fogalmával együtt annak tartalma is eltűnnék, annak súlyos hátrányai lennének. Nagy mértékben megnehezítené annak megfontolását, milyen formában jelenjék meg az egyház egy olyan világban, amelyet igazságtalanság, erőszak és környezetrombolás torzít el. Amúgyis elveszett már a nyugati egyházakban a kereszténység igazi relevanciája: csak még jobban megerősödnék ez a helyzet. Jól illusztrálja ezt egy jellegzetesen "római"-katolikus reakció a zsinati folyamatra.
1989 októberében a "The Ecumenical Review", az Egyházak Világtanácsának belső orgánuma egy csomó cikket hozott nyilvánosságra, amelyeknek az lett volna a rendeltetése, hogy segítsék a szöuli világtalálkozót előkészíteni. Egyik cikk címe: "The JPIC Process: A Catholic Contribution"1. De e szöveg olvastán felmerül a kérdés, pontos-e ez a cím. Mert ha a cikk nyújtotta egyházképet a zsinati folyamat tematikájával összehasonlítjuk, világosan kitűnik, hogy ez az egyházkép ellene mond a zsinati folyamat célkitűzéseinek.
Az első, ami feltűnik, hogy azok a szavak, amelyek a zsinati folyamat össztematikájára vonatkoznak, itt úgy hangzanak, hogy "béke" meg "harmónia". Nem véletlen, hogy a "béke" és nem az "igazságosság" fogalmát tartja csúcsértéknek e dokumentum. A továbbiakban az az elképzelés határozza meg a szöveget, hogy béke és harmónia a világban már adottak, mégpedig a Szentháromság egy Isten kizárólagos iniciatívája következtében (nevezetesen az 1., 9., 11. és 12. numerusokban). Konkréten ez ezt jelenti: nekünk, embereknek nem az a dolgunk, hogy először megteremtsük a békét, hanem csupán merítenünk kell a már adott és szüntelenül buzgó forrásból (12., 13., 15., 18.). Ha részesülünk ebben a békében, akkor lehetővé válik az igazságosság is, a világ megőrzése is.
E dokumentum szerint az egyház ennek az eleve adott békének szentsége, "ember és Isten szoros kapcsolatának és az egész emberiség egységének szentsége" (1). Ezáltal azt a benyomást kelti a szöveg, hogy a békét - ahogyan a Szentháromság egy Isten eleve megadja, - az egyház a maga részéről statikus adottságként kezeli és nyújtja a világnak.
Ezek szerint a tapasztalási látókört, amelyen belül e dokumentum mozog, az a hitbeli meggyőződés adja, hogy a mindeneket átölelő béke kiengesztelődés-állapota, amit voltaképpen az egész világ sóvárog, igazából szakramentális-objektivált formában már létezik is az egyház alakjában. Így olyan egyházból indul ki a dokumentum, amely egyrészt különbözik e világtól, másrészt e világra irányul.
Ezt igazolja az a látásmód is, amellyel a bűnt kezeli. A világ, amely teológiailag teremtésnek minősül, bűnnek alávetett (15). De ez a bűn - melynek végső gyökere a személyes bűn, amelyből azután a strukturális bűn származik - az egyházat nem érinti. Hiszen az egyház ruháztatik fel a képességgel emlékeztetni az emberiséget arra, hogy békére hivatott (2). Ilyenformán az egyház, amelyet a 31. num. "expert in humanity"-nek nevez (vagyis magyarul szószerint = "a humanitás szakértője", még ha az EVT fordítószolgálata által franciából készített német fordítás finomabban fogalmaz is: "aki ismeri az embereket" - a német fordító megj.), minden embert ráébreszt egyéni felelősségére és az egyetemes szolidaritással kapcsolatos kötelezettségére.
A válság, amelybe a világ jutott, gyökerében az egyes ember tudatában kialakult vallási és etikai krízis. Ezért az egyháznak a gyűlölet, a mások lenézése, az erőszak és a diszkrimináció helyében újfajta érzésekkel kell az emberek lelkét feltöltenie, olyan érzésekkel, amelyek békét teremnek és amelyeket a béke evangéliuma inspirál (20). A felhívás tehát egysinpárú: az egyház szól a világhoz. Egyetlen egy alkalommal olvasható a szövegben az egyház megújulását sürgető felszólítás, de ha jobban szemügyre vesszük, kitűnik, hogy csak a megtérésre való felszólítás megismétlése ez (18), szemlátomást azon meggondolásból, mert az emberiség bűne újból és újból új alakot ölt.
Annyira megszokott számunkra ez a szemlélet, hogy talán észre sem vesszük, mennyire lehetetlenné teszi a zsinati folyamat eredeti célkitűzésének megvalósulását. Csak néhány szempont ehhez:
Itt van pl. a felülről jövő felszólítás a szolidaritásra. E felszólításnak csak frusztráció lehet a sorsa. Hiszen szolidaritást fölülről soha sem lehet kötelességként előírni. Még akkor sem, ha e szolidaritást az ember voltaképpeni hivatásaként tűntetik fel. Ha pedig olyan intézmény kísérelné meg ezt, amely maga hierarchikusan strukturált, akkor végképp nem.
Azután itt van az a mód, ahogyan az egyes keresztények kötelezettségeit tekintik. Bőséggel van szó a szövegben arról, hogy az egyes keresztények és a szervezetek kötelezettek a "commitment"-re, "engagement"-re, hogy küzdjünk a vallási értelemben vett békéért (és ezután az igazságosságért és a természet védelméért folyó konkrét küzdelemről is). Az említett kötelezettség az egyházban élő hit lényegéből fakad. De éppen mivel ilyen éles határvonalat húz egyház és világ közé, nem lehet lényegesnek feltűntetni e kötelezettséget oly területen, ahol keresztények és egyházak maguk is részei e szétszabdalt világnak. A "világ" szemszögéből nézve tisztán külső kötelezettségről van itt szó. Az "egyház" mint lényegfogalom a "világ" fogalmát apriori bitorolja és azt eleve negatívnak minősíti. Ilyenformán soha sem jöhet a szétszabdalt világból olyan jelzés, ami már apriori ne integrálódott volna az egyház önmagáról alkotott képébe.
Így aztán a már most létező "ecclesia triumphans" abszolút biztonságának íze érződik e dokumentumon. Sejthetően az a gondolat határozza meg, hogy ha egy keresztény a világnak elköteleződik, azt azzal a hátsó gondolattal teszi, hogy hiszen a kiengesztelődés végső soron az egyházban már úgyis megvalósult; és az, hogy ha a világ a felkínált békét nem fogadná el, akkor sincs végső csalódottságra semmi ok, hiszen az egyház mint refugium, mint végső menedék még mindig rendelkezésre áll. Az etikai problematika önmagában ennélfogva teológiailag valójában nem sürgető, holott a zsinati folyamat éppen ebből indult ki. E tipikusan "római"-katolikus szöveg nem ismer semmiféle "necessitas concilii"-t, amit a szétszabdalt világ látványa tenne indokolttá.
És hogy állunk azzal a felszólítással, amely az egyházakat egymásközti szövetségre biztatja? E pont tekintetében szintúgy csalódást okoz a dokumentum. A második Vatikáni Zsinat "Unitatis redintegratio" dekrétumának közismert 12. fejezetére szoktak hivatkozni, és úgy értelmezik, hogy megvan a lehetőség az egyházak együttműködésére (1). De ténylegesen hallgat a dokumentum arról a világszituáció nyomorúságából kinőtt kényszerűségről, hogy ti. az egyházak kölcsönösen kötelezzék el magukat egymásnak. Legvégül az a benyomás marad hátra, hogy a világ nyomora önmagában nem érinti az egyházak igazi keresztény ökumenéjának szükségességét, jóllehet ez mégiscsak lényeges eleme volt a zsinati folyamatra felhívásnak. Hiszen e felhívás ténylegesen a konciliaritásnak - tehát az egyházi egységretörekvés hagyományának - és a világot szolgálásnak az egybekapcsolását tartotta szem előtt.
III. Eleven ekléziológia felé?
A zsinati folyamatról való vitának voltak pozitív eredményei. Szinte valamennyi egyház megegyezett abban, hogy az egyháznak a teremtés békéjét, igazságosságát és integritását fenyegető veszélyekkel szembe kell fordulnia. Ez az egyetlen teremtő Istenbe vetett keresztény hit és a Krisztus Lelke által létrehozott emberi közösségbe vetett bizalom következtében magától értetődő. Ez a megegyezés a pozitív eredmények egyike. Ezt az alapvető feltevést tulajdonképpen ezek után szóba se kell már hozni. Mindenki belátja, hogy az egyház nem lesz küldetésének és feladatának árulójává, ha a zsinati folyamat témáival foglalkozik.
Természetesen jócskán marad még probléma ezen együttes felismerést követően is. Az a benyomásom, hogy a legmesszebbre ható kérdések egyike, vajon beszélhetünk-e valóban olyan "necessitas concilii"-ről, amelyet a szétszakadt világ szituációja hoz létre. Azaz lehet-e szó egy olyan valóban döntő válságról, hogy ütött a zsinaton bevezetendő új tanácskozási forma bevezetésének órája (=új "kairósz")? De e kérdés, pontosabban e kérdés-komplexum annak az Ökumenikus Mozgalom berkeiben sűrűn feltett kérdésnek a megválaszolásától függ, hogy milyen kapcsolat áll fenn az egyház egysége és az emberiség egysége között.
Hogy ezt röviden és velősen megvilágíthassuk, jócskán egyszerűsítenünk kell, és két csoportba kell sorolnunk a sok létező ekléziológiát: (a) azok, amelyek hajlanak rá, hogy Jézus Krisztusnak az egyházban jelenlétét szakrális-objektivált formában képzeljék el, és síkraszállnak amellett, hogy a szétszakadt világ egységét e bőven áradó forrás fogja helyreállítani (lásd föntebb, a II. fejezetben: az öntelt katolikus szemléletmód); és (b) az a típus, amely hajlamos az egyház lényegét valami eszkatologikus gyülekezetben látni, amelyből aztán megszületik a prófétai kritika feladata.
Mármost fontos tisztában lenni azzal, hogy nemcsak az első típus képtelen a különleges történelmi összefüggések okozta krízist és a különleges történelmi összefüggések létrehozta kairószt felismerni, hanem - ha jól megnézzük - mindkettő. Egyik sem alkalmas rá. Az első típus esetében napnál világosabb, hogy így van. Hiszen végső soron az öröktől fogva nekünk ajándékozott, már aktuálisan meglévő üdvösségre utal e típus, amely üdvösséget lényegében a világ sorsa nem érintheti. A második típus esetében más a helyzet. Itt az a jelentős, hogy az egyház itt szüntelenül kapja a felszólítást a prófétai kritika gyakorlására, hiszen az egyház lényege itt apriori eszkatologikus értelmezést kap. E szemlélet szerint a világ szüntelenül válsághelyzetben van, s ezért minden pillanat a kairósz pillanata. Az egyház pedig eleve prófétai instanciának kiáltódik ki. Ennek következtében itt sem adódhatik egy különleges, a történelemben kijelölhető pillanat, amelyben a "necessitas concilii" szóba jöhetne. E típus mindenekelőtt ott található meg, ahol a "konciliaritás" fogalmát az egyház egzisztenciáljaként értelmezik (lásd fentebb, I. fejezet!).
Bármily nagy különbségek mutatkoznak is az ekléziológiák e két típusa között, egy valami mégis közös bennük: Amikor a világ egységére, tehát a teremtés igazságosságára, békéjére és integritására vonatkozó küldetésüket és feladatukat fontolgatják, a világtól elkülönült keresztény közegben mozognak: számukra ez a kiindulópont, ez a megtapasztalás helye; az első esetben inkább az egyházon belüli eucharisztikus megtapasztalásé; a másodikban inkább az eszkatologikus megtapasztalásé, amelyet az Istennek az egyház által hirdetett prófétai igéje tár fel2.
Márpedig éppen e szétválasztás egyrészről az egyház vagy a keresztény igehirdetés (mindkettőt lényegesnek gondolva), másrészről "a világ" között - felettébb problematikus3. Minden bizonnyal több köze van e szétválasztásnak a modernizálódó nyugati társadalom társadalmi differenciálódási folyamatához, mint az ún. specifikusan teológiai alapokhoz. Számos teológus megismerte és megbírálta már. Jól ismert Ernst Lange mondása, mely szerint az, ami a világot megosztja, megosztja az egyházat is. Azok a konfliktusok, amelyek a világot uralják, megtalálhatók az egyház legtávolibb és legspirituálisabb sarkaiban is. Ez a következőket jelenti: Láttuk már, erőre van szükség, hogy krízist és kairószt megkülönböztetetten felismerjünk, és szükség van arra is, hogy egy behatárolt történelmi pillanatban mondhassuk: a világ helyzete következtében fennforog a "necessitas concilii" esete. Nos, előbbinek felismerésére, utóbbinak kimondására kizárólag az a teológiai és vallási érzék képes alkalmassá tenni, amelynek tudomása van egy kölcsönhatásról. Arról, amely egyrészről a szentségekben és igében, másrészről a konkrét harcban és konkrét konfliktusokban titokzatos módon megelőlegezett üdvösség között áll fenn.
Vallási és teológiai érzékről van itt szó, amely egyrészt nem magyarázza meg előre egyházilag vagy az igehirdetés segítségével teológiailag a konfliktusokat, a harcot és a szenvedést, másrészről azonban mégiscsak képes teológiai értelmezést találni e konfliktusok, küzdelem és szenvedés számára. Ehhez jó segitséget nyújthat az olyan ekléziológia, amely világossá teszi, hogy soha nem lehet igazi elővételezés az üdvösség elővételezése - még ha az Eucharisztiában vagy akár az igehirdetésben történik is -, ha nem párosul Jézus követésével és ezáltal a konfliktusok vállalásával. Az olyan ekléziológia, amely bizonyára nagyobb hangsúlyt tesz az Isten Lelkének működésére, mint az egyház krisztológiai alapjára, mert éppen a Lélek működése révén több lehetőség adódik, hogy az Isten jelenlétét a világban láthatóvá tegyük. És mindenekelőtt az olyan ekléziológia, amelyben él a tudat, hogy a Krisztus feltámadásának valósága fölött érzett öröm sohasem statikus-irenikus birtoka az egyháznak, hanem csakis akkor lehetséges, ha az egyház résztvesz azok küzdelmében, akik az igazságtalanok, az erőszakosak és kizsákmányolók okozta pusztítást nyögik. Mert csak így tárul fel a lehetőség, hogy felismerjük a kairószt, amely akkor érkezik el, amikor az élet Istenét - az igazságtalanság, erőszak és megsemmisítés következtében a maga lényében fenyegeti a halál.
1. The Ecunenical Review 41 (1989) 591-602. Németül: Ein katholischer Beitrag zum konziliaren Prozesz für Gerechtigkeit, Frieden und Bewahrung der Schöpfung. Típusiratként nyilvánosságra hozva a "Justice, Peace, and the Integrity of Creation. Convocation Resource Materials" sorozatban az Egyházak Ökumenikus Tanácsának kiadásában, Genf 1989. - Jelen dolgozat utalási számai magának a dokumentumnak a fejezetszámait követik.
2. Utalni kell itt arra, hogy a "konciliaritás" fogalma éppen azért ért el a hetvenes évek elején az ökumenikus mozgalomban csúcskonjunktúrát, mert a létező egyházak életében a világban dúló ellentétek és konfliktusok nagyobb szerepet játszottak, mint amennyire azt az egyház lényegének definiciója indokolttá tenné. (V.ö. ehhez: Ernst Lange: Die ökumenische "topie oder Was bewegt die Ökumenische Bewegung? Pl. Löwen 1971: Menscheneinheit-Kircheneincheit. Kreuz-Verlag, Stuttgart/Berlin 1972, 177 kk.) De hogy itt mit jelent számomra, annak megérétéséhez rá kell mutatni arra, hogy a "konciliaritás" fogalma mégiscsak ecclesiologiai beszűkülésre hajlamos, minthogy akkor, amikor foglalkozni kezdtek vele, a különbözőségben való egységből indultak ki, amit az egyház lényegéhez tartozónak véltek.
3. A következőkben mindenekelőtt Konrad Raiser munkái befolyásoltak. V.ö.: Raiser, Einheit der Kirche und Einheit der Menschheit. Gondolatok az ökumenikus teológiáról: Ökumenische Rundschau 35 (1986) 18-34.
Hollandról németre fordította dr. Ansgar Albrecht. - Németről magyarra Tarnai Imre.
WANTON VAN HARSKAMP
1946-ban született Oosterbeekben, Hollandiában. A nijmegeni katolikus egyetemen szerzett doktorátust. Jelenleg az amszterdami szabadegyetemen a "The Interdisciplinary Centre for the Study of Science, Society and Religion" munkatársa. Nyilvánosságra hozott munkái: Ideológiakritika a teológiában, Katolikus teológia a 19. században és Teológia és társadalomtudományok viszonya. Címe: Dr. Anton van Harskamp Beziningscentrum, de Boelelaan 1115, NL-1081 HV Amsterdam, Niederlande.