I. Társ-teremtmény-mivoltunk
A bibliai hagyományból forrásozó teremtmtéshit és az azzal összefüggésben álló teremtményi felelősség ontológiailag nem strukturált. Itt nincs szó a kötelességek hierarchiájáról, amelynek megfeleléseit az élettelen és élő valóság hierarchikus felépítésében egyszerűen megtalálhatnánk. A teremtés időbeli történés, a lét dinamikája, amelybe az ember magát - teremtéséből következően - beleállítva találja. Tehát teremtmény a teremtmények között. Sajátos helyzete abból fakad, hogy Isten tudásából részesedik. Benne válik tudatossá a teremtés és ebben a tudatosságban tükröződik a teremtés eredetének titka, amely eredet-titokra a teremtés létrejövésének minden pillanatában rászorul. Ennyiben az ember mint Isten tudásában részes lény mélyebben és radikálisabban gyökerezik a teremtés történésében mint minden egyéb teremtmény. Tudatában van a szeretetnek, amely minden teremtményre vonatkozik és amelynek erejében minden teremtmény él és ebből a tudatból ered az a képessége és kötelezettsége, hogy embertárs és teremtménytárs legyen.
Amennyiben így van, akkor mindenekelőtt teljesen mentesek vagyunk az embervédelem és a teremtett világ megvédésének manapság annyira túlhangsúlyozott kettősségétől. Ugyancsak mentesek vagyunk minden önmeghatározástól (az ember mint hiánylény, mint öntudatos lény") és minden erre visszavezethető értékhierarchiától az állati és növényi világgal szemben. Nem az öntudat, a fájdalomérzékelés megléte és akármilyen emberi teljesítmény vagy ilyesmi kötelez elsődlegesen a társteremtményiségre, hanem az összes teremtmények ama jóságának felismerése, amely a teremtés folyamata révén közvetítődik. Röviden: A természetet azért kell értékelni, mert teremtmény. Ehhez a felismeréshez hozzátartozik a teremtmények sokféleségének belátása és az általános teremtési-létesülési folyamat során a jövőbeli generációk elismerése.
II. Embervédelem az állatvédelemmel szemben?
H. Ruh az ember és az állat életérdekei (illetve -jogai) közötti konfliktusokat illetően a Biblia álláspontját viszonylag pragmatikus nézetnek ítéli: "Az állati szenvedés minimalizálásának minden hangsúlyozása mellett is abból indulhatunk ki, hogy az állat és ember súlyos fájdalma közötti konfliktusban esetről esetre az embert illetheti az elsőség, mivel a bibliai anyag mégiscsak szinte magátólértetődőnek feltételezi - bizonyos megszorítások mellett - az ember beavatkozást az állatvilágba. Egy kutató, aki az állatkísérletek szükségességét az isteni parancs iránti felelősségre alapozza, innen nézve jó indokokat talál a maga álláspontja mellett.
Ha nem lenne benne a Bibliában az a mély meggondolás, miszerint a teremtés eredeti állapotában az ember hús nélkül táplálkozik és ha hiányoznának azok a bejelentések az eljövendő békéről, amely emberre és teremtményre egyaránt vonatkozik, és végül ha nem tanusítaná az Újszövetség a radikális üzenetet a szeretet erőszakmentes önmagát odaadásáról a világ számára, akkor H. Ruhnak bizonyára igazat kellene adnunk. De nem ez a helyzet. A bibliai tradíció egy olyan világ megőrzését sugallja, amelyben az élet tisztelete vezeti az embert és ezért ez a tradíció átlátszó minden teremtmény mélyebb értelemben vett jósága iránt. Az elsődleges a teremtés és a Teremtő dícsérete és nem az ember önmeghatározása a teremtéssel szemben.
A ma oly intenzíven folytatott filozófiai vita az állat- és embervédelemről egész másképp folyik. Az érvelés itt lényegében azt a kérdést járja körül, hogy mennyiben lehet beszélni az ember és az állat érdekeinek az egyenlőségéről. Legdifferenciáltabban H. F. Kaplan jól jár el, aki az emberi és állati tapasztalás közös vonásairól készített átfogó összeállítása alapján hasonló érdekek meglétére következtet. Ez a tényállás adja azután az alapot az egyenlőségelv megfogalmazásához: "Az élőlények - amelyeknek élményeit cselekvéseink közvetlenül vagy elvileg, okozatilag befolyásolják - hasonló érdekeinek ugyanolyan szerepet kell játszaniok a cselekvéseinket meghatározó morális meggondolásainkban, vagyis cselekvéseinkben ugyanolyan mértékkel kell latba esniök." Itt a teremtménytárs boldogulása etikailag csak annyiban releváns, amennyiben a teremtménytárs az ember életérdekeivel összehasonlítható, illetve abból levezethető. Ez ellentétben van a teremtett világnak a teremtés gondolatából levezetett általános minőségével.
Az antropocentrikusan érvelő filozófusok köréből egész különösen kimagaslik Klaus M. Meyer-Abich álláspontja. Hogy a nem emberi élőlények mennyiben érdemesek a védelemre, szerinte két kritérium alapján dönthető el: egyenlőségük az emberrel a) azon az alapon, hogy beletartoznak az általános természettudományba és b) azon az érdekük alapján, hogy élni akarnak. Jóllehet itt is az emberrel összehasonlíthatóságból indulunk ki, mégsem az ember az érvelés kulcsa, hanem az összes teremtmény (beleértve az embert is) részesedése a természettudományban és a minden életre jellemző intencionalitásban. Mivel az élet olyasmi, ami minden teremténynek kijár, ezért ezt bár különböző módokon, mégis mint valami megőrzésre méltónak tapasztaljuk.
Meyer-Abich ebben az összefüggésben túlmegy még az élő természeten is: "Az emberiség az állatokkal, növényekkel, földdel, vízzel, tűzzel együtt a természetből keletkezett mint egy a millió fajta közül a minden élet fáján" Ezzel a rokonsággal azonban olyan megfelelések járnak együtt, melyek alapján az emberiség és a természeti környezet közötti kapcsolatra alapvetően alkalmazhatóvá lesz az egyenlőségelv. Meyer-Abich érvelése nem egy egyszersmindenkorra definiált emberi szubjektum rendezett fogalmi világával kezdődik, hanem azzal a "puha" tudással, amely a természet történelme folyamán kialakult minden életforma feltételes létére vonatkozik.
III. "Az élet tisztelete"
Ez az álláspont találkozik az átfogó teremtési felelősség általunk kifejlesztett alapelveivel. Az embert hordozó és a neki kijáró életösszefüggés valami értelmesnek és megóvásra méltónak mutatkozik, tekintet nélkül a létező természeti formák számára és összetettségére. Annak felismerése, hogy az élővilág - és ehhez kapcsolódó élővilág-történet, életformák valamint azok egyensúlyának gazdagsága - felett nagyon is nem rendelkezhetünk, bizony meghaladja egy önmagát megalapozni akaró racionalitás definiálási lehetőségeit. Az emberi én mint a nem-emberi teremtést is magában foglaló etika felelősségi fóruma olyan keletkezési összefüggés kontextusában látja önmagát, amelyet nem ő maga alkotott, mégis rá van bízva, és amelyet - mindig a sajátelképzelései szerint - így vagy úgy formálni és változtatni tud. Figyelembevéve a természettudomány minden fázisát és az emberi élet minden jelenségét, nemkülönben az eljövendő generációk jogát az élethez, mindez annyit jelent, hogy: nincs olyan élet, amely ne volna érdemes arra, hogy éljen. Minden határmeghúzás az életre érdemes és az életre nem érdemes élet között végülis abból az önkényes igényből fakad, amely magát az általános életösszefüggésre való tekintet nélkül szeretné meghatározni.
Amennyiben az emberi tudat egy tágabb összefüggések részeként fogható fel - ahogy Albert Schweitzer is gondolta - megkezdődik a tudományos-technikai racionalitás által a jelenbe áthozott ember-természet-dualizmus eltűnése az összetettebb tárgyalási és érintkezési formák javára. Az így lehetővé váló tárgyalási és kommunikációs formák már egy lassanként tudatossá váló generációs szerződésről beszélnek.
IV. "Optimális kompromisszum"
Ha ma az a helyzet, hogy az emberek növekvő száma - és ez ellentéte annak, hogy az ember antropocentrikusan elválasztja magát a természettől - az embert mint egy tágabb természetrajzi összefüggés részeként fogja fel, és ebben találja meg mintegy az emberi egzisztencia, de egyben az egész természetrajz egyfajta értelmi garanciáját, akkor annyiban ez közvetlenül érintkezik a teremtésnek mint az időben keletkezésnek általunk bemutatott felfogásával. A teremtés ebből a szempontból időbeli történés, a keletkezés dinamikája, generációk egymásutánja, amelybe beleállítva találja magát az ember. Tehát teremtmény a teremtmények között, véges, halandó és mulandó mint minden más élet is.
Az ember azonban tudja, hogy meg kell halnia és ez a tudás a teremtő tudásában részesíti az embert. Ezen alapul megkülönböztetett helyzete. Rákérdez a dolgok eredetére és rendeltetésére. Benne ébred a teremtés a maga létrejövésének tudatára. Az emberi tudatban tükröződik a teremtés eredetének titka, melyre a teremtésnek alakulása minden pillanatában szüksége van. Ennyiben az ember mint az isteni tudásból részesdő lény mélyebben és radikálisabban van kapcsolatban a teremtés történésével mint amennyire ez bármely más teremtményről érvényes lehet. És ezzel függ össze végülis képessége a felelősségre, amellyel az ember megpróbál felelni arra az értelmi kihívásra, amellyel öntudatában találkozik.
Ha a jelenlegi evolúciós világkép mai állása alapján e felelősség általános tendenciáját meg akarjuk jelölni, G. Strey biológus szavaira hivatkozhatunk: "A mindenki mindenki ellen folytatott kíméletlen küzdelme nem gondolható végig, de a tiszta altruizmus sem" Ez azonban megint nem jelent mást, mint hogy olyan vonatkozások, kölcsönös függőségek hálózatával van dolgunk, amelyek csak kölcsönös támogatás és hordozás révén kapcsolódnak éppen ehhez a hálózathoz. Az optimális kompromisszum fogalma tűnik nekem itt is olyannak, amellyel a szituációt legjobban le lehet írni."
A kulcsszó itt az "optimális kompromisszum" fogalma, melyet Strey egyfelől megvalósultnak lát az emberi törzsfejlődésben, másfelől perspektívikusan a jövőbe tekintve a feladatnak tekint a jövendő generációkkal szemben. Ha a törzsfejlődési összefüggést bevonjuk az etikai mérlegelésbe, akkor felfogásunk találkozik Strey-ével és abban is egyetértünk, hogy a teremtés iránti felelősség az ember veleadott és nem a természetből kiolvasandó feladata, amelyet ma a földön (a bioszférában) levő élet totális összefüggésébe kell bekapcsolni.
V. Konkretizálások
Ha az előbbiekben általánosan felvázolt cselekvési normákat konkretizálni és megfelelő cselekvési területekre kívánjuk vonatkoztatni, akkor az alapelvek és szabályok széles skáláját kapjuk.
- Minden élet időbeli történés, ideiglenes, véges és egyszeri. Minden emberi fáradozásnak arra kell irányulnia, hogy az életet fenntartsa. Etekintetben különbséget kell tenni a fajok (növények, állatok, emberek) életjoga, az ehhez szükséges élettér, valamint az individuumok (ember és állat) életjoga között.
- Az nem-emberi természet jogainak elismerése nem eredményezheti az emberi egzisztencia bármilyen stádiumának relativizálását és jogfosztását. A nem-emberi életformák jogi garanciáinak kiszélesítése, helyesen értve azt, az emberi élet minden síkja számára is (jövendő emberi élet, beteg emberi élet, haldokló emberi élet) a jogi garanciáinak elmélyítését jelenti.
- Emberi történet és természetrajz egy átfogó folyamat-történés részét képezi. Az emberi történelem gyors dinamikája szétszakítással fenyegeti az elengedhetetlen kapcsolatokat a lassabban haladó természetrajzzal. Ez okból elengedhetetlenül szükségesek a moratóriumok (szünetek) beiktatása az előre nem látható tudományos, technikai és haladáskövetkezmények felülvizsgálására. Egy ilyen moratóriumgyakorlat szabályozásához szükség van demokratikusan legitimált bevezetési és ellenőrzési eljárásokra a kritikus nyilvánosság aktív részvétele mellett.
- A mai állomány megmaradásának garanciáját az élet jövendő története számára a fajták kialakult sokfélesége, és ezek biotopikus együttműködése nyújtja. Az a jámbor teremtésszemlélet, amely nem ismer el fajokat, önbecsapás. Nincsenek felesleges fajok. A fajoknak, valamint összjátékuknak ismerete nélkül nem tiszteljük az életet és nincs fennmaradási garancia a jövendő generációk számára. Minden intézkedés, amely csökkenti a fajok sűrűségét (többek között a túlnépesedés, az infrastuktúrasürítés, a beépített területek növelése, a föld túlzott kihasználása, a mérgezés) felülvizsgálatot, ellenőrzést és adott esetben csökkentést igényel. Az eddigi eljárások a fajok, a természet valamint az élőhelyek védelme érdekében teljességgel elégtelenek és a jövőben a közlekedés, a mezőgazdaság, az iparosítás és a településpolitika érdekeivel szemben határozottan megerősítendők.
- Különleges problémát vetnek fel a modern biotechnológia beavatkozási lehetőségei, speciálisan a géntechnológia valamint a szaporítási technikák. Ha az élőlényeknek joguk van a fajnak megfelelő élethez és szaporodáshoz, akkor a belenyúlás az öröklési állományba és az így előidézett átprogramozások felette problematikusak.
- A természet megkövetelendő jogai elkerülhetetlenné teszik, hogy a haszonnövények és haszonállatok egész tartományát kritikusan felülvizsgáljuk. Itt egyrészt felmerül a fajnak megfelelő tenyésztés és szaporítás kérdése. Másrészt tárgyalás alá kell bocsátani a haszonállatok funkcióit: táplálékforrás, valamint orvosi és egyéb felhasználási területek (többek közt kozmetikai) kísérleti alanyai.
- A természet jogaira figyelmeztetés hatástalan és periférikus marad, ha azt egyidejűleg nem tekintjük kihívásként mindenegyes technológiai kezdeményezés és iparpolitika számára. Az etikai és jogi reflexió túl későn jön, ha csupán a meglevő illetve kifejlesztett technológiákra vonatkozik a környezettel összeegyeztethetőségviszgálata.
- Fel kell hagyni a természet alulértékelésével, amely a természetet mint többé vagy kevésbé szabadon rendelkezésre álló erőforrást kezeli a fogyasztói gazdaság elméleti és gyakorlati számításaiban. A természet jogait úgy kell kialakítani, hogy a természetet a munka és a tőke mellett mint "harmadik partnert" komolyan vegyék.
- A bioszférán, mint az emberiség egzisztenciájának végső cselekvési keretén keresztül húzódik egy határ. Ez a határ természetesen változó aszerint, hogy milyen igényt állítunk fel vele szemben. Mint ismeretes, Hermann Kahn nagyon optimistán becsülte meg az emberi letelepülési teret, amennyiben többek közt abból indult ki, hogy az óceánok egyes részeit teraszokkal lehetne lefedni! A természetnek jogokat kölcsönzés csak akkor sikerülhet, ha ez a szándék a bioszférán belül a jog egész területét és a struktúra minden síkját áthatja és megváltoztatja: a helyi közösségi jogtól az államok alkotmányjogán keresztül egészen a nemzetközi jogig.
Éppen az utolsó érv szempontjából ígér segítséget és vezet tovább a "Berni Határozattervezet", amely megkísérli a jövendő nemzedékek és a természet jogait írásban rögzíteni. A jövő nemzedékek jogai többek között a következőket tartalmazza:
- "A jövő nemzedékeknek joguk van az élethez.
- A jövő nemzedékeknek joguk van nem manipulált, azaz az ember által mesterségesen meg nem változtatott emberi örökségállományhoz.
- A jövő nemzedékeknek joguk van a növény- és állatvilág sokféleségéhez és ezzel egy gazdag természetben élt élethez, valamint a sokféle genetikai forrás megőrzéséhez.
- A jövő nemzedékeknek joguk van egészséges levegőhöz, érintetlen ózonréteghez és megfelelő hőcseréhez a föld és a világűr közötti"
A Berni Határozattól kodifikált "A természet jogai" című részben többek között az alábbiak állnak:
- "A természetnek - az élőnek és az élettelennek egyaránt - joga van a létezéshez, azaz fennmaradáshoz és kibontakozáshoz.
- A természetnek joga van ökoszisztémájának, fajainak és populációhálózatának megvédéséhez.
- Az élő természetnek joga van genetikai örökségének fennmaradásához és kibontakoztatásához.
- Az élőlényeknek joguk van a fajuknak megfelelő élethez, beleértve a nekik megfelelő ökoszisztémában történő szaporodást is.
- A természetbe történő beleavatkozásoknak igazoltaknak kell lenniük"
A jogász Jörg Leimbacher aláhúzza, hogy a természet részére biztosítandó jogok esetén különleges jogokról van szó, amelyek elsősorban a természet "létére" és "léttartalmára", állományára (fajok, populációk, ökoszisztémák) és "fejlődéslehetőségeik" vonatkoznak: "A természetnek csak azért van szüksége jogokra, mert van ember, mert vannak emberi társadalmak és jogrendek. A természetnek csupán bizonyos jogokra van szüksége. A majomkenyérfa számára lemondhat a sajtószabadságról, és a teknősbékák számára a vallásszabadságról" Ha azonban az ember a természet létét veszélyezteti, akkor gondolkodni kell a természet létezését biztosító jogról"" Ebben a sajátos értelemben kell felfognunk az idézett állománymegőrzési garanciákat (létezés, léttartalom és fejlődéslehetőségek).
VII. A természet mint jogalany
Ilyen előfeltevések mellett az ember oldaláról nem lehet többé magátólértetődő beavatkozás a természetbe. A természettel szembeni emberi beavatkozások jogosságát igazolni kell. A beavatkozás következményeit igazolnunk kell a természettel szembeni felelősségünket figyelembe véve. A máig érvényben levő határértékek főleg a felhasználási és egészségi érdekek közti kompromisszumok. Most az a feladat, hogy a természet fennmaradási és fejlesztésének érdekeket (túlélési érdekeket) is figyelembe kell venni az értékszámításokban. Itt azonban felmerülnek nagyon nehezen megválaszolható kérdések: Lehet-e fontosabb az emberi használati érdek, mint a fennmaradási joga egy nagyon ritka fajnak, amely már csak egyetlen helyen él a földön és amelyet az emberi település kipusztítana. Elfogadható-e például, hogy a költöző madarak építkezései következtében elveszítsék pihenőhelyeiket és életlehetőségeiket is?
Ezek és végtelenül sok egyéb kérdéseket csak akkor lehet eldönteni, megválaszolni, ha a természet javát védő jog a társteremtmények tudatában egyértelmű. Nincs más járható út, mint megadni a természetnek - a jelenlegi gyakorlattal szemben - a jogalany jelleget. Ennek nincs köze az állatok és növények lelkéről folytatott spekulációkhoz, hanem egyedül csak ahhoz, hogy készek legyünk kivenni a természetet a dologi jog köréből - ez is egy álláspont volt egy konkrét természet- és valóságfelfogás szellemében - és hozzáférhetővé tenni számára - az ő létének megfelelően - a nekünk mint embereknek közismert jogalany jelleget.
Leimbach hívta fel figyelmünket arra, hogy "jogrendjeinkben lehetőség van arra, hogy akár egy rakás pénzt, egy alapítványt jogokkal ruházzunk fel, avagy egyéb úgynevezett jogi személyeket kreáljunk, mint a részvénytársaságokat és egyesületeket, stb.", amelyek mint jogalanyok saját jogokkal rendelkeznek. Miért ne lehetne egy ilyen lépés a természettel szemben parancs- és ésszerű? Az újdonság ebben az eljárásban nem a jog forradalmasítása lenne, hanem az, hogy jogrendünkben a természet végre megkapná társteremtményi jellegét, amit idáig antropocentrikus előítélet érvei megtagadtak tőle. Az itt megtárgyalt Berni Határozati Javaslat jelentősége nem utolsósorban abban van, hogy ezt világosan és meggyőzően elmondja.
A jogi kultúra leírt értelemben megváltoztatása jó kiindulási lehetőség lenne ahhoz, hogy azokat a teremtménytársi erényeket, amelyekre évek óta hiába esküszünk, kötelező érvényre juttassuk. A teremtés iránti felelősség ebben az értelemben azután nem a ki tudja hányadszor ismételgetett bibliai idézetekből állna, hanem ember és természet közvetlen belevonásából lenne egy jogilag és társadalmilag kötelező másfajta kölcsönviszonyba, amely kivezethetne az újkori ember technokrata dominanciájából. A zsidó-keresztény tradíció bizonyságtétel a teremtésről - ahogy más vallások hasonló bizonysága is - csak akkor bír jelentőséggel a jelenlegi túlélési válságban, ha mélyreható emlékezés által arra készteti az emberi tudatot, hogy az élővilág történetében elfoglalt helyzetét képes legyen a rávonatkozó ígéret tekintetében a jövő nemzedékek szem előtt tartásával megérteni.
A teremtéshit - és ehhez vezetnek a Biblia ősi szövegei a mai túlélési válsággal is szembesülve - nem más, mint tudás az élet sokféleségéről, tudása az élet közös történetéről és tudás e tudatanyag végtelen értékéről és ugyanakkor ennek formálni tudása egy új - és jogilag is kötelező - együttélés szellemében az ember és természet között. Azzal a lehetőséggel szemben, hogy a természetnek az emberiség egy megváltozott jogi kultúrájában része lesz az ember és az embernek része lesz a természetben és ennek következtében az élet története a béke és igazságosság új dimenziójának kifejeződésévé válnék - ezzel a reménnyel szemben az antropocentrikus szemlélet számára csak a régi és veszélyes lehetőség marad, hogy önmagát a természettel szemben definiálja. Ami a jelenlegi helyzetben teológiai és filozófiai szempontból előremozdít, mindenekelőtt abban áll, hogy rendszerelméleti, fejlődéselméleti, ökológiai, etikai, jogi valamint teremtésteológiai meggondolások abban a tapasztalatban találkoznak, hogy az ember is a természet közti nyitottságban találják magukat, ami jelenthetné minden eddiginek abbahagyását és alkonyát, de egyúttal folytatást is egy új integráció síkján.
VIII. A jogi közösség akadályai
Az emberiség fejlődésének jelenlegi állásában különösen két akadály áll a teremtési közösségnek jogi közösség formájában megvalósulásának útjában. Egyfelől itt van a mindenekelőtt a keresztény hagyományok által táplált humanista előítélet az etika mindenféle ökológiai nyitásával szemben. Másfelől pedig itt van a kötelező erő hiánya a gyakorlati alkalmazás során. Befejezésül szóljunk mind a két akadályról.
- Az antropocentrikus és a bio-, illetve teremtéscentrikus etika közti szembenállást jellemzik mindazok a nehézségek, melyek mindig akkor lépnek fel, amikor mélyreható paradigmaváltásra kerül sor. Azok, akik még ragaszkodnak a régi - ebben az esetben humanista - paradigmához, az új hozzáállást csak álláspontjuk veszélyeztetéseként és relativizálásaként képesek látni. Ebben az összefüggésben arra kell rámutatni, hogy a jogközösség megvalósítása a teremtéssel - eredetien emberi kihívást jelent, amely éppenséggel nem visz el a teremtményi teljes összefüggéshez hasonulás kétes értékű példáihoz.
Ahhoz, hogy a természetnek jogot biztosítsunk a maga társteremtményiségében, rendkívül mélyen emberi teljesítményre van szükség a humanista kategóriák kibővítésében. De hiszen éppen ez fejeződik ki egy olyan jogi kultúra követelésében, amelyben az ember ügyvédként észleli a társteremtmény jogait és perelhetővé teszi azokat. A túlélési válságban levő emberiség mai helyzetében az az újdonság, hogy a humánus kategóriák átjárhatóvá válnak a teremtési közösség számára. Ez egyszerre jelent elbizonytalanodást és felszabadulást. A nem-emberi teremtés jogainak biztosítása elkerülhetetlenné teszi a természet bevonását a demokratikus jogállamba. Amint az emberi jogokról folytatott vita végül - a gondokodás átalakításának kínzóan lassú folyamatai után - oda vezetett, hogy a hátrányos helyzetű embercsoportok számára is biztosították a jogállami garanciákat, úgy áll ma a teremtés ante portas és bebocsátásra vár a demokratikus jogállamba. Ezáltal kerülünk a második problémabarikád, nevezetesen ama kérdés elé, hogyan tehetjük a lehető leghamarabb és a lehető legátfogóbban kötelező érvényűvé ezt a folyamatot.
- Mivel a túlélési válság globális probléma, megoldásához nemzetközi együttműködésre van szükség mind az egyházak (és vallások), mind az államok részéről. Közösen imádkozni Assisiben a békéért, túlságosan kevés. Itt többről van szó. A fentebb idézett Berni Határozat a helyes irányba mutat. Időközben a Református Világszövetség Végrehajtóbizottsága jóváhagyta a Berni Határozatot. Hogy a jövendő nemzedékek joga és a természet joga belegyökerezzék az emberiség tudatába, ehhez a felekezeteknek, az egyházaknak és a vallásoknak a közös átgondolás útját kell járniok. Ezenkívül az ENSZ kötelező erejű nyilatkozataira van szükség. Szinte teljesen ismeretlen, hogy az ENSZ általános ülésszaka már 1982-ben megszavazta "A természet világkartáját". Ezt a kartát abban a tudatban írták, "hogy az élet minden formája egyedülálló és függetlenül attól, milyen értékkel bír az ember számára, tiszteletet igényel és az embernek - hogy más organizmusok számára is biztosítsa ezt az elismerést - egy morális magatartási kódexet kell követnie".
Ebből a megállapításból az elkövetkezendő évek során kötelező érvényű nemzetközi előírásokat kell levezetni. Ilyen lépések nélkül a teremtéssel való jogi közösségről beszélni cinikus alibi-fecsegés.
Günter Altner 1936-ban született, a teológia doktora, 1977 óta a Koblenz-Landaui Egyetemen teológiaprofesszor. Elnökségi tagja a Freiburgi Öko-intézetnek. Sokat publikál a teológia és a természettudomány határkérdéseiről.