Három lépésben akarjuk tárgyalni ezt a fontos kérdést: először az "ökológiai bölcsességről" beszélünk, aztán az élet remitologizálásának tendenciájáról s végül azokról a következtetésekről, melyek a jövőbeli keresztény gyakorlat számára adódnak.
I. "Ökológiai bölcsesség"
Sok ökológiával foglalkozó szerző kifejezetten vagy bennfoglaltan fölhívja a figyelmet arra, hogy a természet világában olyan bölcsesség lakozik, melyet az ember büntetlenül nem hagyhat figyelmen kívül. A környezeti krízis - a levegő, a talaj és a víz természeti rendszereinek elszennyezése s ennek következtében fellépő működési zavara - a legnyilvánvalóbb bizonyítéka annak, hogy az iménti utalás helytálló. Modern technológiáinkkal mi emberek oly mértéktelenül és ostobán avatkoztunk bele a természet világának folyamataiba, hogy sebeket ejtettünk a teremtésen. Eltekintve azoktól a veszélyektől, melyeket a levegő, a talaj és a víz elszennyezése okoz az ember számára, jelei mutatkoznak annak, hogy magának az életnek a természetes alapjait törekszünk már megsemmisíteni. Az ártalmas füstköd, a savas esők, a mérgező vegyszerek, az üvegházhatás, az ózonréteg fogyása és a Föld bolygó összrendszerének más, nem kívánatos változásai szinte mindenütt arra hívják föl figyelmünket, hogy ostobán élünk. Úgy tűnik, hogy az az életmód és következésképpen az az értékrend, melyet az iparosodott nemzetek kifejlesztettek, ellentmond azoknak a törvényeknek, melyek szerint a teremtés működik. Az "ökológiai bölcsesség" az az üzenet, amely a teremtés törvényeiben bennfoglaltatik, s amelyre a természet összeomlása immár éles fényt vet. Sokak szerint, akik szóban és írásban ökológiai problémákkal foglalkoznak, az emberek első tennivalója, ha meg akarják menteni bolygónkat és fajunkat, az, hogy a Földnek erre a bölcsességére hallgassunk.
Mit észlel az ember, ha megpróbál odafigyelni a Föld bölcsességére. Először valószínűleg sok idevágó panaszt. Az autók és gyárak füstkibocsátásai beszennyezik a levegőt. Mérgező vegyszerek szivárognak ki tartályaikból, és megmérgezik a talajt és a vizet, ahol lerakódnak. Gátlástalan erdőirtások pusztítják el sok állat lakterét, és abnormálissá növelik a veszélyeztetett állat- és növényfajok listáját. A levegőszennyezés és a tűzzel történő erdőirtások felmelegítik a földgömböt, úgyhogy a sarkvidékek jégsapkáinak felolvadása fenyeget. Az erdők kipusztítása elősegíti a talajeróziót is, és tágas területek válnak terméketlenné. Sok ember szenved a tüdő és a légzési rendszer megbetegedéseiben. Másokat az a veszély fenyegeti, hogy az ólom, a higany vagy más halálos elem mérgezi meg őket. A panaszlista napról napra bővül. A tengerek, a folyók, a tavak; a fák, az állatok; a városok levegője és ősi mezőgazdasági területek talaja; bányászok és gyári munkások teste; a városnegyedekben játszó kisgyermekek - egyik újságcikk a másik után kiáltja vagy zúgja, hogy a ma fennálló viszonyok az emberek, ill. az állatok és a környezet között harmóniátlanok.
Másodszor azokban a messzemenő működési zavarokban nyilvánul meg a Föld bölcsessége, melyek most megfigyelhetők a természetben, valamint azokban a kérdésekben, melyeket az ilyen működési zavarok a fejlett országokban tapasztalható mai életmódunkat illetően felvetnek. Olyan kérdések, mint az, hogy hol találhatják meg az emberek a kívánatos erőt ahhoz, hogy a 21. században életben tudják tartani társadalmaikat, és hol találhatnak elegendő táplálékot meg a szükséges védőanyagokat; hogyan képesek egyensúlyba hozni a lakosság növekvő számát és természetes forrásaikat, és hogyan fogják megvalósítani a javak igazságos elosztását. Ilyenek kapcsolódnak olyan kérdésekkel, mint a magenergia veszélyei, az állatok által okozott szennyezések, a vegyi és elektromágneses szennyezések felelőssége a rák fellépésében és számos más társadalmi probléma. A természet ezekkel azt az üzenetet közvetíti számunkra, hogy mostani életmódunk a fejlett országokban nem egyeztethető össze egy egészséges természeti környezettel.
Mielőtt szemügyre vesszük azt a mítoszképződést, amely az ökológiai bölcsesség effajta ábrázolását olykor körülveszi, rögzítsük a végeredményt, mely a teremtés tiltakozásaira történő minden becsületes odafigyelésből megszületik. A végkövetkeztetés az, hogy mára az ember lett az egészség vagy betegség, a Föld bolygó jövőbeni vitalitásának vagy mortalitásának döntő tényezője. Mi vagyunk a döntő tényező, és jelenlegi befolyásunk inkább halálhozó, mint jótékony. Azokban az évtízezredekben, amikor technológiai hatalmunk még viszonylag csekély volt, nyílt területnek tekinthettük a természetet, ahol tetszésünk szerint dolgozhattunk és játszhattunk. A természeti források oly gazdagok voltak, a mi létszámunk és erőink pedig viszonylag oly csekélyek, hogy a természeti forrásokat anélkül használhattuk, hogy ügyelnünk kellett volna a messzebbre ható vagy rövidebb távon adódó következményekre. Ha egy életteret bemocskoltunk, egyszerűen fölkerekedhettünk és odébbállhattunk. Hatásunk az óceánok összrendszerére oly csekély volt, hogy hulladékainkat és szemetünket beleönthettük anélkül hogy félnünk kellett volna a tengerek összességének veszélyeztetésétől. Nem voltunk képesek túlságosan kihalászni a vizeket, és még ha bizonyos területeket túlságosan levadásztunk is, vagy a talajt annak kimerüléséig ültettük is be, az általunk okozott kár olyan keretek között maradt, hogy a természet mint egész képes volt ezt elerőtleníteni. Nem voltunk elég erősek ahhoz, hogy tekintélyes mértékben legyünk okai a sztyeppésedésnek, az eróziónak, a füstködnek vagy nagy számú állat- és növényfaj kipusztulásának. Abban a mítoszban éltünk, hogy a természet világa minket illet meg, hogy ezt igényünk vagy tetszésünk szerint kizsákmányoljuk. Most mindez megváltozott.
Az a józan bölcsesség, amelyet sok szakember most a megsebesített természet kiáltásából kihall, így hangzik: az emberi nem egyre nagyobb mértékben fenyegeti a bolygó túlélését. Jelenlegi életmódunk, az iparosodott prosperitás - melyet az Első Világ nemzetei még fokozni kívánnak, és a Harmadik Világ nemzetei gyakran utánozni próbálnak - a természet működésének leállását eredményezi, s a hóhérhoz hasonlítható, aki hurkot tart a kezében. Ha úgy folytatjuk, mint eddig, akkor olyan súlyos sebeket ejtünk a természeten, hogy többé nem fog felépülni. E megsebesítések közül a legrosszabb természetesen egy atomháború lenne. De még ha sikerül is a nemzeteknek elkerülniök az atomháborút és a félelmetes fegyverek hatalmas készleteit megsemmisíteniök, az a mód, ahogyan közlekedünk, táplálkozunk, öltözködünk, házainkat építjük és berendezzük, és egymással viselkedünk, akkor is a természeti környezet halálát eredményezi. Azok a vegyszerek, amelyektől függővé tettük magunkat, megmérgezik a földtakarót, de hát ezek a vegyszerek most hozzátartoznak ahhoz az életmódhoz, melyet a Föld népessége a leginkább kíván.
A Föld e hozzánk intézett végső üzenetének másik oldala az, hogy át kell térnünk egy globális életstílusra, egyetértő összjátéka a természettel, hogy táplálékra és otthonra, pénzre és kultúrára lelhessünk; olyan összjátékra, amely kevésbé károsító, és így valószínűleg egyszerűbb és kevésbé fogyasztásbarát. Időt kell adnunk a természetnek, hogy felépüljön az ellene irányult csaknem több évszázados gondatlan támadásból. Lehetőséget kell adnunk ezeknek a (levegő-, talaj-, víz) rendszereknek, hogy magukhoz térjenek, hogy szennyező anyagainktól megtisztuljanak. Ellenkező esetben a természet csak tovább fog hervadozni, és hamarosan gyógyíthatatlanul beteggé válik. Le kell állítanunk a káros termékek gyártását, a természetbe bevitelét, tárolását, az eróziót és hasonlókat, éspedig oly energikusan, hogy a természet ismét felgyógyulhasson. Az iparosodott országok életstílusának kisebb változásai ehhez nem lesznek elegek. Fölül kell vizsgálnunk azoknak a természetre hatásoknak az egész sorát, melyek a modern indusztrializálásból és kommercializálódásból fakadnak. Kritériummá téve azt a befolyást, melyet mai életstílusunk minden jelentős része gyakorol a természet elszennyezésére, arra kell elhatároznunk magunkat, hogy megváltoztatjuk mindazt, ami komoly fenyegetést jelent a természet életerejére nézve. És az életmódunk minden oldalú, s nem csupán töredékes megváltoztatására kell gondolnunk, hiszen különböző negatív behatásainknak az egész rendszert érintő következményei vannak.
A természet összefüggő rendszerek sorából áll. Már az "ökológia" szó magában is erre emlékeztet. Ha azon vagyunk, hogy a természetet megöljük, akkor ezt abba kell hagynunk, és olyan szisztematikus hatékonyságú reformokat kell, foganatosítanunk, melyek egyenrangúak az általunk gyakorolt szisztematikus visszaélésekkel. Ez igen bonyolult és igényes vállalkozás (lenne), amely sokkal radikálisabb, mint amire a legtöbb politikai vezető hajlandó. Ez ugyanis új szemléletet követel a tekintetben, hogyan kell az embernek a jövőben bánnia és együttélnie a természettel. Egy ilyen döntő kérdés természetesen magától vezet mítoszképződéshez, mégpedig rossz és jó módon egyaránt - és ez visz át minket második témánkhoz.
II. A élet remitologizálásának tendenciája
Ha azokra az ökológiai változtatásokra tekintenek, melyeket a megsebzett bolygó bölcsessége kézenfekvővé tesz, beleérző megfigyelők azzal kezdhetik, hogy a természettel való emberi érintkezés jobb modelljeit keresik. Emlékezhetnek arra, hogy az újabb kori vagy prehisztorikus kisebb társadalmak embere - úgy tűnik - barátságosabb viszonyban állt a természettel. Ezek az emberek bizonyára féltek a természet hatalmától, gyakran védtelennek érezték magukat azzal szemben. Másfelől azonban áldották szemük világosságát és a levegőt, melyet belélegeztek, a Napot, amely melegítette őket, és a Földet, amely táplálékot nyújtott nekik. Vonzódva a romantikához vagy sem, egyes megfigyelők, akik ezt a gondolatmenetet követték, azt a kérdést vetették föl, vajon az ökológiai válság oka nem abban van-e, hogy a modern indusztrializált kultúra következtében elveszítettük bizalmas viszonyunkat a természethez. A középkori parasztok oly módon érezték kötve magukat a Föld ciklusaihoz, amit a mai városi népesség képtelen átélni. Nem szükséges végigjárnunk a középkor paraszti élete minden komor aspektusának útját ahhoz, hogy föltegyük a kérdést: Nem rejlik-e tanítás számunkra abban a szilárd begyökerezettségben, melyet egy ilyen kultúra elfogadott? A Föld az ember otthona volt: a "Földanya", a kultúrát teremtő "anyaföld" vagy "haza" ("apaföld") alapja. És a régebbi kisebb társadalmak oly sok embere viselkedett viszonylag barátságosan életterének fáival és madaraival, állataival és növényeivel. Még ha földet kellett is szerezniök s azt megmunkálniok, vadászniok és halászniok kellett is, úgy érezhették, hogy félő tisztelet köti őket társaikhoz a teremtésben. A Föld eleven egészet alkotott. Az ember csak egy faj volt a többi között, és nem feltétlenül a legfontosabb. Ilyen érzésük lehetett az ősamerikaiaknak, -indiaiaknak, -afrikaiaknak és maguknak az őseurópaiaknak is.
Ez az érzés gyakran és szívesen párosult az isteni iránti érzékkel. Az élet és a meghalás misztériumai nyilvánvalóan elegek, elég erősek voltak ahhoz, hogy az embert rákényszerítsék arra, hogy mélybehatóan kérdezze önmagától, miért olyan nagyszerű olykor az élet, és miért olyan kegyetlen olykor. Franciaország és Spanyolország híres barlangfestményei olyan emberekre utalnak, akiket megigézett az állati és az emberi élet csodája. Nagyon fontos volt számukra a termékenység, az elmúlás fő ellenszere. Ha olyan népeket vizsgálunk, melyeknek kultúráit jobban ismerjük, gyakran kiderül, hogy a teremtésmítoszok egyfajta "tengelycsapszeget" (ami a kereket szilárdan megtartja a tengelyen) alkottak, azaz olyasmit, ami az összes dolgok egybetartását szolgálja. A világ keletkezése az az alapmodell, amelyhez minden későbbi emberi alkotás (teremtés) igazodik - egy falu fölépítése, egy ház megépítése, az új esztendő megünneplése. E régi népek mítikus mentalitása eredményezte számukra azt a gondolatot, hogy a világ eleven egész. Az egyes fajok inkább azonos lényegűek, mint egymástól különbözőek. Minden növény és állat, sőt minden szikla és folyó részesedik a létezés csodájában. Valamiképpen mind eleven és mindnek jogai vannak. Természetesen az emberek gyakran lábbal taposták ezeket a jogokat, mint ahogyan gyakran lemészároltak más törzseket is. Mégis mindabban, amit az emberi kultúra legrégebbi rétegeiből kiolvashatunk, csaknem folyamatosan jelen van az érzék aziránt, hogy a világ tiszteletet parancsoló szent hely" olyan hely, melyet félő tisztelettel kell kezelni, mivel számtalan csodálatos misztériumot rejt magában.
Egyes mai emberek, akik szeretnék átalakítani az emberi tudatot, hogy összhangba hozzák a bolygó rendszereivel (melyek bizonyos adottságok tanúsága alapján összeomlással fenyegetnek), különböző reflexiós fokokon átvehetik az ősrégi kozmológiai mítosz valamelyik verzióját. Talán ősz amerikai indiánok elbeszéléseit veszik elő, vagy feminista tendenciákat kombinálnak kereszténység előtti európai istennők mitológiájával, vagy az indiai erőszakmentesség (ahimsza) segítségével a Föld szakrális karaktere iránti védikus érzékhez jutnak vissza.
Az élet remitológizálásának forrásai számosak, és közülük sok igen látványos. Zárójelbe téve azt a kérdést, hogyan kell leszerelni a technológia motorjait, melyek az utóbbi évszázadok alatt kifejlődtek, egyes emberek, akik meggyőződtek az ökológiai bölcsességről és az emberi kultúra radikális átépítését kívánják elképzelni, visszavágyódhatnak régebbi korokba, melyekben a létezés szent volta látszólag kézzelfoghatónak tűnt. Ők képesek kárhoztatni a szekularizálódást a teremtésmítoszok emberi értékelésének ellankadását, és így rosszallni azt a technológiai, ha nem éppen tudományos mentalitást, amelyet a szekularizálódás mögött működni látnak. Igen, még az egyházakat és zsinagógákat is képesek azzal vádolni, hogy megfeledkeztek szellemi alapjaikról: az Isten nagy tettei iránti csodálatról, aki a világot a semmiből megteremtette, és életre hívott egy olyan értelmes fajt, amely képes a világot értékelni.
Nyilvánvalóak azok az előnyök, melyeket egy keresztény hit valószínűleg megtalál az élet remitologizálásának effajta irányulásaiban. Ha új képek, történetek, rituálék vagy értékítéletek helyreállítják a teremtés csodája iránti érzéket és félő tiszteletet a teremtés szent forrásaival szemben, akkor ez - úgy tűnik - gyúanyagot nyújthat ahhoz, hogy ismét fellelkesedjünk a Biblia Istenének szenvedélyes értékelésére. - A hátrányok talán éppoly világosak. hagyományos keresztény hit azáltal, hogy a Bibliában megtalálható magvakat kicsíráztatta, valamiképpen demitologizálta a természetet, amennyiben nem tágított attól, hogy kizárólag csak a szuverén Úr, az Ég és a Föld teremtője a valóban szent, és hogy a természet szakralitásának szigorú határok szabattak. A kánaániták istenségeivel szembeni biblikus polémia tipikus intésként áll előttünk. Amennyiben a Ter. 1,28 önző értelmezéséhez jutott el, arra a gondolatra juttatta az embert, hogy a természet vele szemben, vagy legalábbis az ő rabszolgája, úgyhogy teljesen tetszése szerint használhatja a természet világát. Ez a negatív hatása a természet demitologizálásának, melyre a keresztény hagyomány gyakran feljogosítva és kötelezve érezte magát. Az evangélium transzcendens sorsot kínált föl az embereknek, és ha valaki foglya maradt a kozmológiai mítosznak, elveszíthette ezt a sorsot. Isten nemcsak a bűn és a halál legyőzését kínálta föl, hanem a valóban isteni, örök élet fölvirágzását is. Így a természet világa és az emberi történelem egyaránt csupán korlátozott és átmeneti jelentőségűnek mutatkozhatott.
Egy ilyesfajta látásban az élet remitologizálása visszalépésnek tűnhetik valamiféle pogány magatartásba, amelynek sejtelme sem volt az isteni kegyelem horderejéről. Valaki annyival mélyebbnek és értékesebbnek látja azt, ami Jézusban, a Krisztusban napvilágra jött, annál, ami a természet ciklusaiban egyáltalán elérhető, hogy úgy látszhatik számára, a kettőben kevés közös van. Az emberiség szellemi jólétére nézve halálos veszéllyel bír mindaz ami csak a gondolatát is fölveti annak, hogy a kettő egymással egyenrangú lenne, nem is szólva arról, hogy a természeti mítoszok fölényben lennének a keresztény mítosszal szemben. Azok a teológusok, akik szembehelyezkednek az "ökológiai bölcsességgel", hajlamosak - legalábbis implicite - ekképpen gondolkodni.
Egy pillanatra foglalkozunk majd a keresztény gyakorlat teljes programjával, ami szükséges ahhoz, hogy megfelelő választ adjunk a környezeti válságra. De hogy a remitologizálással kapcsolatos fejtegetéseinket teljessé tegyük, egyelőre a keresztény mitológia átdolgozásának csíráira akarunk rámutatni, amely átdolgozás talán elfogadhatóvá teszi az élet remitologizálását az igazhitű keresztény számára.
Először is a teremtéstörténet az, amely világossá teszi, hogy az univerzumban minden Istentől való, és Isten szemében jó. Másodszor az a keresztény felfogás, miszerint a teremtés egész műve a Logoszban történt, a teremtést a szentháromsági kiáradások egyik funkciójává teszi és a krisztológiával köti össze. Harmadszor az anyag szeretete Istennek a reá mondott eredeti "igen"-jében csakúgy benne van, mint a Logosz megtestesülésében. Ellentétben más mitológiákkal, melyek behatoltak a keresztény kultúrába, az igaz hit számára az anyag nem ellensége a szellemnek, nem ellenlábasa Istennek vagy az embernek. Negyedszer az anyag és a szellem kiengesztelődése létezik a szakramentalitásban. Az érzék aziránt, hogy a víz elég szent ahhoz, hogy több legyen, mint víz, hogy a kenyér és a bor hasonlóképpen utalhat önmagán túlra, azon a hiten nyugszik, hogy az anyag alkalmas, sőt nagyszerű értelemhordozó.
Az értelem, amely a maga legszélesebb hatótávolságában kinyilatkoztatássá válik, testet vett föl, és közöttünk időzött. Megáldotta testünket és lakhelyünket. Ezáltal minden emberi otthon szentélyként, szent helyként jelenhetik meg. Ezáltal minden emberi tevékenység - munka, játék, evés, ivás, szeretés, szomorkodás - Isten segítségének kérésévé, Isten jóságáért való hálaadássá válhatik. Nekünk, embereknek nem szabad elidegenednünk a Földtől, amelyen állunk és amelybe visszatérünk, hiszen ez a Föld nem választható el a testünktől. A történelem, amelyről a keresztény evangéliumnak gondoskodnia kell, a mítosz, amelye minden korban, de manapság nagyon szükség van, azt mondja, hogy az isteni szeretet, a teremtés és a megváltás forrása belülről melegített föl minket. A világ a miénk, hogy úgy használjuk amint helyesnek látjuk; feltéve, hogy Isten testté lett Igéjének bölcsességében élünk. Ugyanis csak akkor ébredünk tudatára annak, hogy mindaz, amink van, kegyelemszerű, és hogy abban, amit birtokolunk, az a felelősség rejlik, hogy szeressük és fejődéshez segítsük.
III. A jövőbeli keresztény gyakorlat
Ha azt mérlegeljük, hogyan teljesítheti az eredeti értelmében vett keresztény mítosz a feladatot, hogy ügyeljen az egészséges "ökológiai bölcsességre", és segítségére legyen az emberi egzisztenciának a Föld rendszereibe történő jobb beilleszkedésben, akkor ez a következő témákhoz irányít minket: a teremtés megújított keresztény értékelése; a megváltás keresztény gondolatának alkalmazása a természet világára; Isten félő tisztelete a teremtés világán belül - és prófétai erőbevetés a természeti környezet védelmére. Nézzük meg röviden ezt a négy témát.
- A teremtés megújított keresztény értékelése arra emlékeztethetne minket, hogy a teremtés mindig frissen történik a létezésnek az egyetlen, szent, isteni létforrásból történő, folyamatos beáramlása révén. Isten számára az alkotás nem választható el Isten örök lététől, mint a megismerés és a szeretés közösségétől. Eckhart mestert megbüntették ebbe az irányba mutató spekulációi miatt, de megérzése sok tekintetben helyesnek bizonyult: A teremtés magának az isteni Létnek a végtelen misztériumában nyugszik. Ha a tavakra és sztyeppékre tekintünk, olyan szépséget látunk, melynek alapját az örökkévalóságban vetették meg. És olyan szépséget, amely annak a tökéletességnek a jelenvalósága, amit az isteni Személyközösség a maga örök boldogságának "tota simul"-jában jelent és birtokol. Az a "most", amely szemünket elkápráztatja és lélegzetünket elfojtja, megérintettség attól az Istentől, aki folytonos "most".
Ahelyett, hogy bármely teremtést, akár a miénket, akár az "alacsonyabb" teremtményekét megvetnénk, nekünk keresztényeknek meg kellene írnunk a magunk variációit arról a csodádról, melyet Leibniz és Heidegger a filozófia alapjává tett: Miért van valami, és miért nincs a semmi? Ha van valami - akár csak egy puszta kő egyszerű léte -, akkor olyasmi előtt állunk, aminek puszta kegyelemként biztosították a létezést, és aminek ezért a vallásos szellem számára nagy csodának kellene lennie. Minél inkább megújítják a keresztények a teremtés rendkívüli jellegére vonatkozó értékelésüket, annál inkább megvetik egy olyan jövőbeli ökológiai gyakorlat alapjait, amely illik ahhoz a világhoz, melyet Isten kezünkbe adott. Ahelyett, hogy magától értetődően fogadnánk el a bolygót, amelyen élünk, rá irányuló szerető tekintetünknek jámborabbá kellene tennie minket, amint jámbor tetteinknek biztonságosabbá és virágzóbbá kellene tenniök őt, ti a bolygót.
- A keresztények jól tennék, ha a Krisztus által létrehozott megváltásról szóló felfogásukat alkalmaznák a természet világára. A bűn által megsebzett felebarátaink között kiemelkedő példaként áll ott bolygónk. És amint az emberi szenvedés egy valóban keresztény szívben mély együttérzést ébreszt, arra gondolván, hogy ez a szenvedés kapcsolatban áll Krisztus passiójával, ugyanúgy a természet mostani szenvedéseinek is mély együttérzésre kellene indítaniok a keresztényeket. Ami mostani szokásos életmódunk okozta elszennyeződéstől szenved, az nem más, mint egyik teremtménytársunk, teremtménytársaink rendszere. Ha e teremtménytársaink rendszerének nem válunk felebarátaivá, Urunk bizonyára megtagad majd minket az ítélet napján.
Hamarosan szimpatizánsok nagy köre gyülekezik majd olyan emberek köré, akik magukévá teszik azoknak a szerencsétlen állatoknak az ügyét, amelyek szenvednek a lakóterükbe történő emberi beavatkozásoktól, vagy az emberek étkezési szokásaitól, vagy a tudósok által végrehajtott állatkísérletektől; olyan emberek köré, akik panaszt emelnek a természeti emlékművek elcsúfítása vagy a patakok bemocskolása ellen. Bolygónk (emberi, állati vagy növényi területének) tönkretételén búsulni - az erre való hajlandóság természetes folyománya annak a keresztény ösztönnek, hogy minden szenvedő lényben a megfeszített Krisztust lássuk meg. Nincs erősebb szimbóluma annak a mélységnek, ameddig Isten azonosult a mi teremtményi létünkkel, mint a Megfeszített. Ezért nincs is erősebb gyújtópontja ama reményünknek, hogy az isteni szeretet mindig erősebbnek bizonyul a halálnál. Amikor derűsebbé tesszük annak a bolygónak a komor jövőjét, amelyet nyilvánvalóan visszafordíthatatlan ökológiai romlásba hajszolnak, akkor a keresztény reményt terjesztjük ki Isten teremtésének teljes skálájára, bízván abban, hogy Isten minden teremtménynek megígéri - az északi bálnáknak és a ritka madaraknak éppúgy, mint az éhen pusztuló gyermekeknek és az AIDS-ben szenvedőknek -, hogy minden lesz mindenben.
- További fogódzópontja ama jövőbeni keresztény gyakorlatnak, amely megfelel azoknak a kihívásoknak, melyeket Isten a környezeti válság útján intéz hozzánk, új félő tisztelet Istennek jelenlétével szemben a teremtésben. A keresztény hit joggal emelte ki annak az emberi személynek a csodálatosságát, aki Isten képmásaként teremtetett. Eltekintve egyes rendkívüli szentektől, mint például Assisi Ferenc, a keresztény hit sosem volt olyan erősen tudatában az isteni jelenlétnek az emberalatti teremtményekben, mint amennyire az lehetséges lett volna. Más vallási hagyományoknak - a hinduizmusnak és a buddhizmusnak, a taoizmusnak és a sintoizmusnak - erősebb érzékük volt a teremtés szakrális karaktere iránt.
Mi, keresztények jól tennénk, ha odafigyelnénk a geomantika, az asztrológia, a Buddha-természet tisztelete és a Tao belső impulzusaira. Így megtanulhatnánk, hogy jobban hallgassunk arra, hogyan szól Isten a nem-emberi hangokban. Megtanulhatnánk erőteljes negatív hangnemekben imádkozni. A keresztény hit egyik tétele, hogy nem tudjuk micsoda Isten, és hogy minden, amit Istenről mondunk, inkább különböző, mint hasonló ahhoz, ami az Istenség önmagában. Ha szívünk tágasabb és valóban katolikus lesz, akkor talán meglátjuk, hogy mások régen megelőztek minket annak az Istenségnek a dicséretében, aki a cseresznyevirágban vagy a tehén termékenységében ad hírt magáról. Bizonyára kritikai vizsgálatnak kellene alávetnünk ezt a dicséretet annak az interperszonális közösségnek a fényében, melyet hitünk szerint az isteni személyek Krisztus kegyelme révén létrehoztak. De nem szükséges, hogy bármi is elválasszon minket Istenünk szeretetétől Jézus Krisztusban, bizonyára semmi a teremtés világában, melyet Istenünk a mi csodálkozásunkra és használatunkra bontakoztatott ki.
- Végül: azok a szenvedések, melyek a Föld mostani állapotában napvilágra jutnak, energikus követelést támasztanak a bibliai hit népének prófétai felelősségével szemben. Ha zsidók, keresztények és moszlimok ismerik a maguk szent szövegeit, akkor valamennyien képesek megtérésre, jóvátételre és radikális változtatásra történő felhívásként értelmezni az idők mostani globális jeleit. Az "Úr szegényei", akik most védelemre szorulnak, nemcsak az özvegyek és az árvák, akiket egy gondatlanul világát élő jóléti társadalom cserben hagy. Hanem a természet világának rendszerei is, és éppen azok. Ha nem lépnek föl a hit emberei, a nem földiesen gondolkodó és szerető emberek, hogy Isten összes teremtményei közül a legnémábbakat megvédelmezzék, akkor ezek a teremtmények nagy számban fognak tönkremenni, és velük a teremtés sok szépsége is. Ez azután olyasféle, messzeható profanizálás lenne, amelyet a próféták ősidők óta minden erejükkel megbélyegeztek. Ha a keresztények pontos politikai agendát kívánnak a 21. századra, akkor éppen magának az életnek az alapjaira kell ügyelniök. Ezeket az alapokat védelmezni valóban jó cselekedet lesz - valami, ami feltétlenül mozgósítja majd az Új Jeruzsálem képi világát és szubsztanciáját egyaránt.