Dõry István a Szentendrei Ferences Gimnázium tanára, biofizikus. Igazi tudós-tanár: a Freiburgi Egyetemen végzett biológiai kutatásai alapján kandidátusi fokozatot szerzett. Mindemellett aktív környezetvédõ, a Bokor Ökológiai Munkacsoport vezetõje, a Hálózat címû környezetvédelmi folyóirat szerkesztõje. Azt mesélik róla, hogy a környezetvédelem nemcsak tantárgy számára, hanem életforma is.

Dõry István menetfelszerelése

A szentendrei ház energiatakarékosan van tervezve és berendezve. A meleg vizet az év nagyobbik részében napkollektorokkal állítják elõ, a szigetelés, a tájolás is úgy van megoldva, hogy minél kevesebb fûtési energiára legyen szükség. A mosogatás, mosás, fürdés takarékos vízfelhasználással történik, a konyhában például ki van függesztve egy „mosogatási útmutató”, a fürdõvizet felhasználják WC-öblítés céljaira, a mosáshoz kevés mosószert használnak. Autó helyett az egész család kerékpárral közlekedik, a leveleket is biciklivel viszik postára.

– Apám vegyészmérnök volt – meséli Dõry István –, tõle tanultam meg tisztelni a környezetet, amelyben élünk. Õ még ivott a Duna vizébõl, mi, gyerekként minden nyáron fürödtünk benne. Akkor még láttuk a kavicsokat a sekély vízben. Ma már senki sem mártózik meg abban a sötétszürke lében, amit Dunának nevezünk. A nagy környezetszennyezési károk a hatvanas években államtitoknak minõsültek, de apámtól hallottunk az olajfoltokról, amelyek „véletlenül” a Dunába kerültek.

A környezet ügyei iránt fogékony fiatalember az ELTE Természettudományi Karán fizika–biológia szakot végzett, s azután a martonvásári Mezõgazdasági Kutatóintézet ökológiai szolgálatának munkatársává szegõdött. A németországi Freiburgi Egyetem ösztöndíjasaként molekurális biológiát tanulhatott másfél éven át. Ebbõl szerzett tudományos fokozatot is.

– Óriási élmény volt, ahogy az ottani emberek óvták, védték környezetüket – idézi föl emlékeit. – Az utcák, a játszóterek patyolattiszták voltak, a hulladékot konténerekben különválogatva gyûjtötték, a lakosság bevonásával erdõvédelmi politikát folytattak, s az iskolákban tudatos környezeti nevelést vezettek be. Nem véletlen, hogy Freiburgot Németország környzetevédelmi mintavárosának nevezik. Mindez nem is bonyolult, nem is pénzigényes, csak odafigyelés és egy kis állampolgári fegyelem kell hozzá. Ott és akkor határoztuk el a feleségemmel – aki szintén környezetvédelmi nevelõ –, hogy mindezt Magyarországon is megpróbáljuk meghonosítani. Visszaköltöztünk szülõvárosomba, Szentendrére, és az itteni ferences gimnáziumban kezdtem fizikát és kémiát tanítani. Életfilozófiám: ott lakni, ahol élni és dolgozni lehet. Ez persze kompromisszumokkal jár, de az ember így rengeteg idõt és energiát takarít meg. Sohasem volt autónk, és nincs is szükség rá. Biciklivel közlekedünk, és a környezet kímélésén kívül ennek van még egy nagy elõnye: biciklizés közben nem lehet veszekedni. Autózás közben viszont lehet, sõt szokás.

Dõry István meggyõzõdéssel vallja, hogy a környezeti nevelésben kulcsszerepet játszik a pedagógus. Rá kell döbbenteni a gyerekeket arra, hogy mekkora a felelõsségük unokáik életminõségét illetõen. Figyelmeztetni kell arra, hogy mekkora veszély fenyeget, ha elpusztítjuk a természetet magunk körül. Növelhetjük a gazdasági teljesítményt, felgyorsíthatjuk a technikai fejlõdést, de a természet törvényeivel hosszú távon nem szállhatunk szembe. A mezõgazdasági termelés erõltetése, a kemikáliák túlzott használata a talaj tönkretételét eredményezi, a fejlett országokra jellemzõ pazarló fogyasztói magatartás miatt lassan belefulladunk a szemétbe.

– Az emberiség tulajdonképpen egy kicsi pont az egész földgolyón, egyetlen köbkilométerbe belefér, szemben a Föld ezermilliárd köbkilométernyi térfogatával – vélekedik a biciklis tanár úr. – Ugyanakkor valami olyasmit csinál, amit egyetlen más élõlény sem: saját tömegénél százszorta nagyobb anyagmennyiséget mozgat meg, dolgoz fel, szór szét szemétként a környezetében. Az eredmény: vészes mértékben felhalmozódott hõ, szén-dioxid, kénes gázok, mérgezõ vegyszerek a földön, vízen, levegõben. Egyéni és társadalmi csapdába kerültünk. Jó néhány fejlett országban már felismerték a veszélyt, s megpróbálnak tenni ellene. Természetes energiákat hasznosítanak, ilyen a nap-, a víz- és a szélenergia, csökkentik a motorizált forgalmat. Svédországban például több a napkollektor, mint nálunk, holott jóval kevesebb a napsütéses órák száma. Hollandiában szinte mindenki biciklivel jár, Németországban kiváló a házak szigetelése, s így jóval kevesebb fûtési energiára van szükség. Egyetlen területen vagyunk „élenjárók”, mi, magyarok: a biomassza fûtési célokra való felhasználásában a mezõgazdaságban, fõleg a kertészetekben.

Van tehát tennivaló a taná úr szerint bõven. Fõleg az iskolákban. A NAT ugyan elõírta, hogy a környezeti nevelésnek az iskolai élet egészében, gyakorlatilag minden tantárgyban jelen kell lennie, de az új kerettantervekben már csak a természettudományos tárgyakban szerepel. Ezért is van jelentõsége a környezetvédelmi pályázatoknak, akcióknak. A ferences gimnázium például a „Globe” nemzetközi környezetvédelmi program egyik bázisiskolája. Az amerikai program résztvevõi környezettanulmányokat, méréseket végeznek, s ezeket az internet segítségével a Globe-központba továbbítják. Jelenleg közel száz ország közel tízezer iskolájában végeznek méréseket, s a tanulócsoportok munkáját több mint tízezer tanár segíti. Dõry István nemcsak saját iskolájában vezeti a programot, 25 másik iskola munkáját is figyelemmel kíséri. Legutóbb az egyesült államokbeli Annapolisban gyûltek össze a program tanárai, s döbbenetes élményrõl számoltak be:

A NASA Talajtani Múzeumában több száz, különféle korokból származó rétegezett talajmintát tekintettek meg. Visszapillanthattak a földtörténetbe. Az egyik minta alján több millió éves üledékes kõzet feküdt, a másikban sivatagi homok, a harmadikban humuszos erdei talaj, az utolsóban összelapított coca-colás doboz, rozsdás vashuzal és egy játék baba letörött karja. Ez a minta a városszéli talajból került elõ. Ez mindennél szemléletesebben tükrözi, mi történt a Földdel az emberiség megjelenése óta.

Bonifert Mária