Bent Farkas-ordító hideg várt. Ez kicsit túlzás, mert Farkas Pista végül is nem ordított, de a kályha sehogy sem akart meleget adni. Így aztán mindenki kabátban maradt, ami nagyon stí-lusos volt a témához: hogyan fényképezzünk rókát? Ki hallott már arról, hogy valaki dög melegben, egy szál ingben fényképez rókát? Aztán, ahogy sorra kanyarogtak elõ a tavaszi, nyári, õszi erdõ szépségei, lassan lassan engedett a hideg vicsorgása. Olyan volt az egész, mint egy csendélet. Nem lehetett tudni ki, mikor és miért rakosgatta egymás mellé azokat a dolgokat, amik a képen megjelentek, de az egésznek mégis összejött valami hangulata . Leg-több persze a csend volt benne, meg az élet, de hát egy jó csendélettõl mit várjon az ember? Aztán volt ott a sombokor mézsárgája, a barkás õzbak óvatossága, a bujócskázó vargánya, a hûség, a várakozás, a sok rókakölyök, a semmit-tevés, a szelidülés, a nagy hó és erdõzsongás, az átlátszóvá válás és a kétszínüség, a becsvágy és az önmegtagadás, holló krákogás és rigó kiáltás, szóval egy nagy össze-visszaság. Csak beszéd és beszéd. Az elõadó ugyan igazolás-ként bemutatott néhány fényképet, s néhányszor megemlítette, hogy ne a képeknek, a szavak-nak, a halott dolgoknak higgyünk, hanem az életnek, csak egy jelentkezõ akadt az erdei gya-korlatra. S mire végül sikerült az a bizonyos rókafelvétel, már néhányan elszundítottak - hiába ez a mindig jót-tevõk átka -, és mindenki kellõen átfagyott ahhoz, hogy gyorsan elpusztítva a maradék almákat, egy szebb és melegebb jövõ reményében búcsút vegyünk az erdõktõl, ró-káktól és a csendélet többi komponensétõl és ismét belevessük magunkat a hétköznap este mozgalmas, mindig újat nyújtó gondolat, beszéd és kötelesség áradatába.