Jézus megbékélést akart a szakadás botránya helyett. Maradandó ez az ellentmondás?

A katolikus egyházban növekszenek a feszültségek, az elvárások, a remények - de a félelmek is. Vajon a 2003-ra tervezett ökumenikus katolikus napon sor kerül az áttörésre, vagyis katolikus és evangélikus keresztények közös elsõ lakoma ünneplésére, amelyet ez idáig katolikus részrõl nem engedélyeztek? Júniusban, a mainzi katolikus napon az egyik oldal hevesen rálépett a fékre, a másik viszont a gázpedálra.

A Katolikusnap Lentrõl rendezvényen ötszáz katolikus, görög katolikus, protestáns és anglikán jelszerûen járt el: a szent lakomát a "limai liturgia" szerint ünnepelték meg. Itt arról a liturgiáról van szó, amelyet a genfi Egyházak Ökumenikus Világtanácsának Hittani és Egyházi Alkotmányi Bizottsága dolgozott ki 1984-ben, a "Keresztségrõl, eucharisztiáról és hivatalról kiadott limai iratban" rögzített, de ezt az egyházak hivatalosan nem fogadták el. Magában a limai nyilatkozatban a keresztséget, eucharisztiát és egyházi hivatalt érintõ egyházi tanítások messzemenõ összehangolását rögzítették. Norbert Greinacher tübingeni teológus, aki mint katolikus pap vett részt Mainzban a limai liturgián, azt nyilatkozta, hogy aki komolyan akar haladni az egyházak intézményes újraegyesítésének útján, annak ilyen lépésekkel kezdenie. A Kölni Egyházi Újság szerint a kiérdemesült professzor ezzel "túlságosan messzire ment".

Karl Lehmann püspök, a Német Püspöki Konferencia elnöke is dühösen "elbizakodottságnak" ostorozta ezt a lépést. Figyelmeztetõen emlékeztetett arra, hogy az "eucharisztikus közösségnek" szükséges elõfeltétele az "egyházi közösség". Mivel azonban ez az egyházi közösség a hit sok területén meglévõ egyezések ellenére nem áll fenn, ökumenikus asztalközösségre még nem kerülhet sor, nyilatkozta megfellebbezhetetlenül. Ezzel Lehmann a római vonalhoz tartja magát.

Ezzel szemben Hans Joachim Meyer, a Német Katolikusok Központi Bizottságának (ZDK) elnöke az óvatos katolikus közép hangját képviselte, amikor a Katolikusnap ökumenikus párbeszédeit üdvözölte a következõ szavakkal: "Van egy nagy reményünk, a közös úrvacsora reménysége, amely mellett kitartunk, amíg be nem teljesül." Meyer hozzáfûzte még: "Azt is tudjuk, hogy ez a remény nem teljesül be, ha nem fáradozunk érte testvériesen."

Ezért a reményért nemcsak a közösségek és ökumenikus kezdeményezések sok kereszténye fáradozik, hanem teológusok egész sora "dolgozik" ezen az ökumenikus reményen, és fáradozik azon, hogy érveket szállítson az ökumenikus asztalközösség számára. Harald Wagner münsteri katolikus dogmatikus például nagy megértést tanúsít aziránt, hogy az úrvacsora közös megünneplése sok keresztény számára "az egyetlen hitelre méltó jele annak, hogy komolyan gondolják az ökumenét, amely így átélhetõ, és az istentisztelet keretében megünnepelhetõ".

Wagner számára éppen a hivatalos római vonal kivételei mutatják, hogy "valamit már nem tiltanak alapvetõen és kivételek nélkül". Így például a Második Vatikáni Zsinat kijelentései szerint ortodox keresztények áldozhatnak a római katolikus templomokban, ha úgy kívánják, megfordítva pedig a katolikusok akkor áldozhatnak az ortodoxoknál, ha részvételük a katolikus eucharisztia ünneplésén súlyos okok miatt nem lehetséges. Az ortodoxok viszont elutasítják a pápára vonatkozó katolikus dogmákat, valamint a szentmise áldozat régi katolikus tanát, amely szerint Jézus keresztáldozata az eucharisztiában vértelen módon ismétlõdik. Wagner szerint: "Alapjában tehát a Zsinat meggyõzõdése és akarata szerint az úrvacsora-közösség olyan egyházakkal is lehetséges, amelyek a katolikus tanítást nem osztják összességében, hanem attól eltérnek, akár lényeges pontokban is." Ezért jogos és logikus kérdése így hangzik: miért kell visszatartani az egyik egyháztól, az evangélikustól, azt, amit a másiknak, az ortodoxnak megengednek?"

Az úrvacsora-közösség ellen a római tanítóhivatal által felhozott további döntõ érv így hangzik: az evangélikus egyházaknak nincs érvényesen felszentelt hivatalviselõjük, így tehát nem kerülhet sor egyházközösségre sem - legalább addig semmiképp, amíg nem tisztázzák a hivatalok kérdését. Szellemesen mond ellen ennek a hamburgi Otto Hermann Pesch egy tanulmányában amely az "Elõízlés - Ökumenikus fáradozások az eucharisztiáért" (Grünewald) c. tanulmánykötetben jelent meg: "Nevezhetõk-e (egyházaknak( a reformáció egyházai, amint ezt a Második Vatikáni Zsinat teszi, és ugyanakkor hivatalviselõit egyfajta jogbitorlónak tartani, akiket a pezsgõs fogadásokon tiszteletben tartanak, egyébként pedig, ha következetesek volnának, magátólértetõdõen hóhányóknak és senkiknek kellene tekinteni, akik helyzetét legfeljebb felülmúlhatatlanul téves lelkiismeretük enyhíti?"

Az evangélikus teológus Eberhard Jüngel Tübingenbõl további tisztázatlanságra mutat rá az ökumenikus együttmûködésben. Szinte mindegyik egyház elismerné a másik keresztségét - noha nincs közös tana a keresztségnek, nincs közös keresztelési liturgia, még azonos keresztelési formula sem létezik, és az eltérések az egyes tantételekben továbbra is fennállnak. Jüngel szerint: "Annál érthetetlenebb, hogy a különvált egyházak számára a keresztség által megnyitott ajtókat éppen az úrvacsorának kell újra bezárnia. Ez kétségtelenül nem felel meg Jézus akaratának, amely nyilvánvalóvá lett a vámosokkal és bûnösökkel együttes nyílt asztalközösségekben."

Egyáltalán: Jézus akarata. Úgy tûnik, ezt korántsem olyan egyszerû egyértelmûen meghatározni. Egyetértés látszik abban, hogy a keresztények szakadása ellentmond Jézus akaratának. Azonban ökumenikus szempontból már annak a kijelentésnek az értelmezése is vitatott, hogy Jézus hív meg a lakomára, és nem az egyházi hivatalviselõ. Egy a limai iratokhoz készített magyarázatában Walter Kasper, akkor a dogmatika professzora, ma Rottenburg-Stuttgart püspöke, úgy érvelt, miszerint igaz ugyan, hogy az eucharisztiánál Jézus Krisztus a tulajdonképpeni cselekvõ, "azonban Jézus Krisztus az egyházban és az egyház által cselekszik, amely mint apostoli egyház, nem létezik apostoli hivatal nélkül. Jézus Krisztus tehát így sajátos módon a felszentelt pap által cselekszik." Világosan szólva ez azt jelenti, ami Róma véleménye is, hogy Jézus egyedül a katolikus egyház révén cselekszik, mert az evangélikus egyházak a katolikus szemlélet szerint nem apostoli egyházak. Ugyanis hivatalviselõik nincsenek benne az apostolok utódainak megszakítatlan sorozatában - amit egyébként még a katolikus hivatalviselõk esetében sem lehet történelmileg bizonyítani. Ha azonban úgy szemléli az ember a dolgot, amint ezt a rómaiak teszik, pillanatok alatt elérkezik arra az álláspontra, hogy: Protestánsok vissza a római anyaszentegyház ölébe!

Azonban egyáltalán mi az úrvacsora, az eucharisztia sajátos ismertetõjele? Miért ünneplik ezt a keresztények? Otto Hermann Pesch szavaival ez "Belépés Isten uralmába és a bûnök feltétel nélküli megbocsátásának ígéretébe, úgyhogy (Jézus meghívását) egyházilag nem szabad korlátozni." A kereszténység szétszakított helyzetében az eucharisztia "elõzetes jele, a vágyott, a jövõbeli, a kiimádkozott és így remélt közösség kifejezése, valamint ennek eszköze, forrása és elõfeltétele" lehet. Egy mondattal: az eucharisztia nemcsak az elkövetkezõ egység jele, hanem ezt az egységet mint lakomaközösség meg is valósíthatja.

Ezért foglalja össze Harald Wagner a dolgot így: "Ha keresztények a meg nem oldott probléma tudatában közösen ünneplik az eucharisztiát abban a hitben, hogy ott találkozzanak azzal a Krisztussal, aki az emberek megbékélését és egységét akarja; ha eucharisztiát ünnepelnek a remélt (de még ténylegesen nem adott) egység szándékával; ha mindezt azért teszik, mert az eucharisztiában a kegyelem forrását látják, akkor ezek a keresztények nincsenek ellentmondásban a katolikus tanítással, ahogyan azt a Második Vatikáni Zsinat képviseli és elõadja."

Wagner mindenesetre óv attól, hogy egyszerûen laikusok elnököljenek az ünnepi lakomán. Ebben találkozik a protestáns Jüngellel, aki szintén ragaszkodik ahhoz, hogy a tanúságtétel Jézus akaratáról "rendezetten" menjen végbe, mivel Isten evangélikus tanítás szerint is minden hívõk általános papságán belül (és nem afölött!) alapította az egyházi hivatalt".

Mindenesetre a legtöbb teológus semmi problémát nem lát abban, hogy (katolikus) keresztények, akik eltérõ felekezethez tartozva házasságban élnek, ökumenikus körökhöz kötelezik el magukat, vagy ökumenikus programokra jönnek össze, hogy együtt áldozzanak, közös úrvacsorán vesznek részt, vagy az úrvacsorát közösen ünneplik. Az ökumenikus Egyházinap révén az "ökumenikus ünnepi lakoma" ügye mindenesetre új minõségre tenne szert: teljesen nyilvánosan elismert eseménnyé válna. Ettõl azonban néhány támogató még visszariad.

De hogyan is írta Walter Kasper 1970-ben a "Publik" újságban: "A tulajdonképpeni szabálytalanságot nem azok a nyitott kommunió-ünneplések jelentik, hanem az egyházak szakadása és a kölcsönös kiátkozás. Egyes itt elõretörõ csoportok eléggé pozitívan nem értékelhetõ tevékenysége az, hogy az egység szentségében szétválásuk botrányát az egyes egyházak szeme elé tárják újra, és újra, és azon dolgoznak, hogy a státusz quoval ne tudjunk olyan könnyedén megelégedni." És Karl Lehmann ezt írta annakidején: "Teológiailag tekintve az egyházszakadás nagyobb botrány, mint az egyház egységének elõrevételezése az interkommunió által. De ezek a teológusok akkor még nem voltak püspökök! Szemmel látható, hogy a hivatal megváltoztatja a tudatot.

Kiegészítés: Otto Hermann Pesch osnabrücki katolikus teológus szerint ha nem kerül sor a megigazulástannal kapcsolatos közös nyilatkozat aláírására, az ökumenikus párbeszéd hosszú évekre elhal. Õ "komolyan megdöbbent" a nyilatkozattal kapcsolatos római válaszon, különös tekintettel arra, hogy a benne elõadott ellenvetések soha nem merültek fel az irat tizenötéves keletkezési története során.

Forrás: Publik-Forum 98/13,14. Fordította: Hampel Károly