A nyakasoknak igazságos büntetést. Ami "tévedhetõ" volt eddig, ezután "tévedhetetlen" lesz.

A Vatikánban ütött a második, befelé irányuló ellenreformáció órája. Ez idõ szerint alig telik el egy hét, hogy a kereszténység ne kerüljön szembe egyre újabb hióbhírrel. Nyilvánvaló, hogy a pápa környezetében az egyház letûnésének hangulata uralkodik - amit az a félelem hajt, hogy elúszott minden reménye a központi szervezésû klerikális hivatali egyház összes hierarchikus lépcsõjének.

A pápa most ismételten fegyelmi eszközökhöz nyúl. Az egyházjogot saját pápai teljhatalma révén változtatta meg. A jövõben a katolikus teológusoknak még olyan hittartalmakat is kell tanítaniuk és védelmezniük, amelyeket az egyházi felsõbbség nem minõsített kifejezetten véglegesnek. Az "Ad tuendam fidem" (A hit védelmérõl) címû pápai rendelkezés szerint: A hit védelméért, és egyes hívõk téves nézetei miatt, különös tekintettel bizonyos személyekre a fõfoglalkozású teológusok körébõl, sürgetõvé vált újabb egyházjogi határozatok kibocsátása. Az egyház hivatalos teológusai által általános gyakorlat szerint leteendõ hitvallást (credot) kiegészítették egy további, súlyos kötelezettségvállalás megvallásával. Eszerint az érintett teológusok "akaratát és értelmét" ezután olyan vallásos engedelmességre kötelezik az egyház tanítóhivatali tekintélye iránt, amely akkor is fennáll, ha az nem szándékozott külön végleges formában hirdetni valamely egyházi tanítást. "Szilárdan kell hinni" most már nemcsak mindazt, amit Isten írott, vagy áthagyományozott Igéje tartalmaz, hanem azt is, amit "az egyház Istentõl kinyilatkoztatott hittartalomként terjeszt a hívõk elé". Egy további paragrafus azt is rögzíti, hogy minden katolikus hívõ köteles hinni mindazon tartalmakat, amelyeket az egyházi tanítóhivatal a maga tekintélyével hit és erkölcs dolgaiban "határozott formában" terjeszt a hívõk elé. Ez arra az esetre is érvényes, amikor ezeket a tételeket nem kötelezõ dogmaként hirdetik ki. Röviden: az eddig "tévedhetõ" tanítási határozatokat újabban "mintegy-tévedhetetlennek" minõsítették. Ílymódon a pápa önmagát szuperpápának nyilatkoztatta ki. És újabb büntetõrendelkezések szólnak arról is, hogy "igazságos büntetés" sújtsa azokat, akik az ilyen tartalmakat "csökönyösen visszautasítják". Ratzinger bíboros pontosan ebben az értelemben húzta alá egy magyarázó megjegyzésben, hogy a nõk kizárása a pappászentelésbõl a "határozott módon elõterjesztett igazságok" közé tartozik, amelyek iránt abszolút engedelmességgel tartozunk.

Anélkül, hogy hivatkozott volna az egyházi törvénykönyvre, a Vatikán már 1989-ben "hûségesküt" írt elõ a püspökök és teológus professzorok számára, amelyben nem tettek különbséget egyházi tantételek és kifejezett dogmák között. Az újabb fegyelmi dokumentum bevezetésében viszont az áll, hogy mind az 1989-es hûségeskü, mind az 1998-as hitvallási nyilatkozat azt a hiányt szünteti meg az 1983-ban kiadott egyházi törvénykönyvben, amellyel, mint ismeretes, a II. Vatikáni Zsinat törvényhatározatait kívánták megbosszulni.

A pápa környezetében nyilvánvalóan az a kényszerképzet az uralkodó, hogy az üdvösségrõl szóló keresztény tanítást az emberiség számára csak a halálig tartó engedelmességre fegyelmezett katonás, központilag szervezett, római katolikus hivatali egyház segítségével lehet közvetíteni, következésképp az egyház központja minden fáradozásának fõfeladata ennek a kiváltságnak a védelmezése.

És hogy a dolgot még világosabbá tegyük: A II. Vatikáni Zsinat (1965) úgy értelmezte önmagát, mint kiegészítõ helyesbítés az I. Vatikáni Zsinathoz (1870), amelyik meghirdette a pápai tévedhetetlenség hevesen vitatott dogmáját. A II. Vatikánum érvényre juttatta a püspökök kollegialitását - azzal a megkötéssel, hogy kötelezõ tanításbeli döntéseket csak a pápával közösségben hozhatnak. Az I. Vatikánum pontosan meghatározta, hogy milyen, habár formális elõfeltételek mellett hirdethet ki a pápa úgynevezett "tévedhetetlen" hittételeket (dogmákat), amelyek minden hívõ számára kötelezõek. Ezt a szabályozást most az egyházi törvénykönyv egyszerû pápai tollvonással végrehajtott megváltoztatásával kibõvítették. Most már dogmaszerû kötelezõség szintjén lehet hirdetni olyan tanítást, amirõl külön aktus keretében nem tették közzé, hogy végérvényesnek tekintendõ. Büntetés fenyegeti azt, aki nem engedelmeskedik ezeknek a mintegy-dogmáknak. A pápa, legfelsõbb törvényadói, ítélõbírói és átfogó jogi végrehajtói hatalmával ily módon ügyesen megkerüli az I. Vatikánum által hozott korlátozást, miszerint abszolút kötelezõként csak véglegesen kötelezõ jellegû tanításokat hirdethet ki. Ezzel megjelent a "forradalom fentrõl" fogalma az Opus Dei mintájára, amely a római katolikus egyház ötödik hadoszlopa.

A pápa és tanácsadói tudatosan lépték át a tévedhetetlenség dogmája által megvont határt. Ezzel elviselhetetlen teher alá helyezték a világ egyházainak egyesítésére irányuló törekvéseket, nem is beszélve arról a negatív hatásról, amit ez a tény a katolikus egyház belsõ alkotmányára gyakorol.

Kiegészítés: Walter Kasper, Rottenburg püspöke Hans Küng tübingeni teológus legutóbbi megnyilatkozásait mint "Minden katolikus számára túlzó elvárást" visszautasította. Küng a Vatikán legutóbbi rendelkezésével kapcsolatban, amellyel a laikusok számára megtiltotta a prédikációt a szentmisén, a következõ nyilatkozatot tette: "Római felfogás szerint Jézus maga sem prédikálhatott volna. Ugyanis vitathatatlanul nem volt pap, hanem a hierarchiával kritikusan szemben álló laikus volt." Kasper felfogása szerint Küng ezzel figyelmen kívül hagyja, hogy az Újszövetség Jézust az egyetlen fõpapként hirdeti, még ha a korabeli zsidóság felfogása értelmében nem is volt pap.

Forrás: Publik-Forum 98/13,14. Fordította: Hampel Károly