Ember a magasból!

    Ajánlom ezeket a gondolatokat
   nagy - nagy szeretettel, mindazoknak,
   kikkel együtt építem Isten országát.

Megtanultam csodálni a gyermekeinkben, munkatársaimban az Embert, kit Isten szeretetében megteremtett, megváltott és meghívott az ő országába.
Csodálom az embert, ki születése pillanatában tud sírni és kacagni, és elindul, előre tipegő, csetlő-botló járással, hogy társaival társa legyen a világot tovább teremtő Istennek. A világ teremtése folytatódik. Isten országa napról- napra épül és mi mindannyian, társai lehetünk az Úrnak, kinek álmai végtelenek.
           Mi lehet szebb dolog, mint mikor az Úr végtelen bizalommal kezedbe nyom egy kis morzsát, s te lázasan elkezded, mint apa vagy anya, nevelő vagy tanár, szántóvető vagy mérnök formálni, alakítani, továbbteremteni csodás világunk parányi részét. Alázatos igyekezetedet látva az Úr, mind többet, és többet bíz rád. S végtelen türelemmel segít, percről- percre segít, hogy ne vetéljen el, hanem beérjen az erőfeszítésed.
Karácsony egyik csodája, hogy Isten nem egyedül jött a világba. A megtestesülés társai: Szűz Mária, Szent József, a pásztorok, a napkeleti bölcsek. Jézus Krisztus első nyilvános tette a Jordánban való megkeresztelkedése után az, hogy társakat hív, gyújt maga mellé. Első csodáját Kánában, már társai jelenlétében viszi véghez. A Hegyi beszédben, megváltói programjának meghirdetésénél, már ott vannak az apostolok.
Csodálom Jézus Krisztus végtelen bizalmát. Már működése elején szétküldi kettesével az apostolokat, majd a hetvenkét tanítványt. Számára a világ nem színpad, az emberek nem lelkes nézőközönség, hanem minden embert felkér, hogy társa legyen egy jobb világ, Isten országának építésében.
Jézus nem mutat különösebb örömet, mikor szédületes csodákkal, halottak feltámasztásával, a vihar lecsendesítésével, kenyérszaporítással ajándékozza meg környezetét. De kitörő örömmel felujong, mikor apostolai, tanítványai a jól végzett, becsületes munka örömével visszatérnek, és mesélik, hogy nekik is sikerült a szeretet és jóság gyümölcseit teremni. Jézus Krisztus kitörő örömmel örvend annak, hogy megajándékozhatta az örömszerzés örömével övéit. Jót tenni jó! Az emberi méltóság alapja, egyik legszebb isteni vonásunk: az ajándékozásra való készség. Édes és gyönyörűséges szeretni, jót tenni önzetlenül. Az Isten újong örömében, mikor a Teremtés évmilliárdos műve, az önzetlenül jót tevő ember arcában felcsillanó örömben, célegyenesbe ér.

Felújong az Isten, mert társra lett az ember!

    Naponta rácsodálkozok gyermekeink, munkatársaim jóságára, nemeslelkűségére. Csodálom a nagy kamaszodó kajla fiainkat, ahogy érett apák gyöngédségével, vezetik előre a templomban áldozáskor, a 3-4 éves kis fogadott testvérkéjüket, hogy őket is megáldjam. Csodálom a szegénységből, évekkel ezelőtt hozzánk került lányokat, ahogy egy-egy kis lurkót ölbe vesznek, és anyai jósággal, hozzáértéssel vigasztalnak, bátorítanak. De leginkább a fiatal munkatársaimat csodálom, akik még egy-két évvel ezelőtt maguk is diákokként önön kalandjaikat élték, s most 8-10 gyermek gondját felvállalva, napi 24 órában élik meg felelősen a szülői hivatást annak minden gondjával, örömével. Mosnak, takarítanak, tanulnak, játszanak gyermekeikkel, viselik a nagycsalád terhét, oldják a gyermekvilág megannyi véresen komoly, vagy naivan gyermeteg gondját, baját. A bajbajutott gyermekek iránti szeretet olyan mély anyai apai ösztönöket, készségeket hoz belőlük a felszínre, melyen sokszor még az őket felnevelő szülők is ámulnak, csodálkoznak.
           Az ember jó, Isten műve, csoda! Az Isten belénk teremtette mindazt a készséget, mellyel szeretve- áldva megszentelhetjük önmagunkat, s a világot. Az ember szentté válásra született és a szentté válás útján járni, jó itt Déván. Örömmel járnak az életszentség útján, a gyermekek, munkatársaim. Örvendek, mert az emberi természetünknek megfelelő szentté válási utat fedeztük fel, a szolidaritás útját.
Isten azt mondta, hogy: „oszd meg a kenyeredet az éhezőkkel”. Isten egyetlen parancsa sem kolonc, teher, hanem út a boldogságra, a megszentelődésre. Isten parancsait átírhatnánk a boldogság nyelvére: Boldog ki Urát Istenét imádja! Boldog ki az Úr napját megszenteli!… Boldog, aki tiszteli apját, anyját! Boldog ki nem öl!… És hiszem, hogy Boldog az is, ki Isten nevében meg tudja osztani kenyerét az éhezőkkel.
Jó dolog leülni, meditálni, elmélkedni Isten, s e világ titkairól, csendben imádni a Végtelent. Fürkészni az Úr üzenetét a szentírás lapjain, de csodaszép elindulni és lehajolni egy bajban lévő szurtos kisgyerekhez. Szent dolog, öt befogadni az életünkbe, s vele megosztani mindazt az anyagi-, szellemi, - lelki szépet és jót, melyet Isten túlcsorduló szeretetében nekünk adott. A gyermekben jelen van az Isten, szurtos kis ruhája, aranyos szentség mutató. Istennel találkozunk az Oltáriszentségben, a Szentírást olvasva, de a szegényeket látogatva, a bajbajutott gyermeket befogadva, ugyanazt az Istent ölelhetjük át, „Mert aki egyet is befogad a legkisebbek közül, Engem fogad be,” mondja Jézus Krisztus. A szolidaritás útja, az Isten tiszteletnek egyik legszebb módja, egy olyan vallásosság, melyben minden Istenkereső otthonra talál.  Milyen szép lenne, ha nem csak kérnénk az Úr imájában, hogy: „Jöjjön el a te országod”, hanem összeszedett, öntudatos, komoly munkával el is kezdenénk azt építeni.

             Csodálatos érzés tudni, hogy munkáddal örömet okozhatsz a végtelen Istennek, tudni azt, hogy erőfeszítéseid, mindennapi csetlő-botló jó szándékod, parányi kezedet Isten végtelen kezébe teszi, és lábaidat, a végtelent járón Isten lépteihez igazítja.
           
Emberi méltóságunk, hivatásunk távlatainak szépségei előtt, alázattal arcra borulok.

Csaba t.

Déva 2002-12-27