Alapítsunk Gyermekvárost!

Vajdahunyadon voltam. A hajdan takaros városon mint sebek hatalmasodnak el a mikro 5- 6- 7 -nek nevezett lakótelepek. Románul "micro centrale" három kazánház, három lakónegyed, 10-15 ezer lakóval mindegyik. Itt nincsenek nevek, itt mindent a dicsőséges kommunizmus épített, és az ország minden részéről ide telepített egyszerű emberek lelakták. Itt is ott is egy-egy fantomblokk, tömbházlakás, ajtó, ablak nélkül, víz, fűtés, remény nélkül, de kimondhatatlan sok-sok gyerekkel. Lepusztult iparvidék, garzonváros negyed. A régi kommunista rendszer más iparvidékeihez hasonló, mocskos, penészes épületek. Sokgyermekes családok, egy-két kicsi, salétromos, vizes odúban. Boldogok ha a nagy családból legalább egy személy munkát, fizetést kap. A diktátor megalomániája szülte gyárak, kombinátok, bányák az utolsókat rúgják. Semmi kilátás. Szegénység, nyomor, mely a testet, de a lelket is megöli.

Ahhoz, hogy egy gyermek felnőjön, kibontakozzon, melegre, szeretetre és sok élelemre, ruhára van szüksége.

Egy kislánnyal, aki négy éve nálunk van a gyermekotthonban, meglátogattuk a családját. Az öt évvel nagyobb, kilencedikes nővére három újjal kisebb a nálunk növekedő húgánál. Testileg, lelkileg, szellemileg is töpörödött szalonnabőr. A szülők kínlódnak, isznak, az embertelen nyomor elvégzi testet-lelket sorvasztó művét. A sátán kacag.

Egy embertelen rendszer elpusztította a takaros magángazdaságokat, a falvakat, a tisztaszobát, a majorságot, mindent. Kollektivizált, államosított, jobb jövőt ígért, barakk- és garzonvárosokba terelte a fiatalokat. Talán már nem is tudják, milyen más volt az íze a fehér, kikeményített abroszon gozölgő, aranysárga húslevesnek, melynek minden egyes laskáját dolgos kezek a bordán elkészítették, hogy szebb legyen, és finomabb az íze. Itt az olcsó szalámi a hunyorgó ünnepek fénypontja. Itt nem hízlalnak disznót, nem tudják a gyermekek, hogy milyen a paprikás abált szalonna vagy a májas és véres hurka, a disznófősajt. A kocsonya ismeretlen fogalom, akárcsak a frissen mosott rongyszőnyeg, a sárgítóval felsúrolt deszkapadló vagy a függöny az ablakon. Mindezek semmi kis dolgai mindennapjainknak. Asztal, szekrény, fogas, elmúlásunkban otthonná teszik a házat. Itt szeget vernek a falba és arra akasztják a ruhát, az ölükbe veszik a tányért, hogy megegyék a mindennapit.

El tudod képzelni azt az évek óta használt, mocskos téglát, melyre rácsavarták az izzószálat és összebogozták életveszélyesen a falból kilógó drótokkal, hogy főzni tudjanak, s ne fagyjanak meg? Ezekben a barakkokban nem ropog a tűz, itt nincs kályha, kémény, fürdőszoba. Itt felnőnek az emberek, és soha nem ültek fürdőkádban, és nem hallottak Hófehérkéről meg Piroskáról. Itt mostoha a sors és a bűn az emberek között jár. Tizenéves férjetlen lány-anyák vihognak, hervadó bájaikat árulják. Itt nem kötnek házasságokat, a beteghez nem hívnak orvost, papot. Van, aki otthon szüli meg gyermekét. Vannak anyák, akik eladják gyermeküket egy televízió áráért, és ez nem mese. A víz nagy érték, messziről hozzák, csak ivásra használják. Mindenütt patkányok, legyek és svábbogarak. Az igénytelenség, a mocsok, a durva trehányság beborít mindent.

A legszörnyűbb az, hogy itt mindez természetes. Talán nem is fáj a felnőtteknek mindaz, ami van, ahogy van. Legyintenek: jól van ez így. Mint más az értékes festményeit, úgy mutogatják nyomorukat néhány lej reményében ezek a pokol bugyraiban élő emberek.

Mindenki szidja őket, joggal, de ők nem értik, hogy mit kérnek tőlük. Lusták, mocskosak, bűnösek! Lopnak? Az egyik ötgyerekes apát tyúklopás közben megfogták. Ott helyben bála-kötő dróttal megkötözték és agyonverték. Jön a piszkos kiegyezés: mennyit adnak, hogy elsimuljon a dolog? És néhány millióval vagy néhány börtönévvel elsimul minden. A szomszédok szinte irigykedve jegyzik meg, hogy jó pénzt kapott az özvegy. S az árvák? Hogy nem jön haza az a durva, goromba ember? Talán nem is fáj. Egy újabb seb, melyet elkaparhatnak és mutogathatnak.

Félelmetes, kiúttalan. Jézus Krisztus meghalt ezekért az emberekért. Nincs annyi pénz, hogy ennyi családnak emberhez méltó körülményeket teremtsünk. Szegény az ország, nincs munkahely. Tudom! Innen csak elvinni lehet a gyermekeket. Süllyed minden. Menteni kell, ami menthető!

Egy kislány két éve van nálunk. Az aradi állomáson koldult. Nem tudjuk, hol van az apja és az anyja. Amikor idekerült mocskos volt és durva. Most harmadik tanuló az osztályban, ha rászólok elpirul, és belefúrja arcát oldalamba. Lehet vele beszélni, már nem vihog, kérdez és gondolkodik, azt mondja tanító néni akar lenni. Nem igaz, hogy a kutyából nem lesz szalonna!

Egy fiúcskát megbuktattak és kicsaptak az iskolából, durva volt és agresszív. Most büszke, mert jó jegyei vannak. Ministrál, pap akar lenni. Mindennapi csodák. A rút kiskacsa hattyúvá változik. Öröm nézni.

Gyermekotthonunkban, mint törékeny melegházban, kivirulnak a kicsinyek, akiket Krisztus nevében befogadtunk. Kint a tél, az ordító oroszlán. Törékeny üvegház. Lesz elég pénzünk kenyérre, a számlákra, s még egy házra újabb gyermekeknek? És lesz erőnk, majd ha felnőnek életteret biztosítani nekik? Nincs válasz a kérdésekre. Csak hit és remény. Istenben bízva utolsó pénzünkel újabb lakást veszünk. A holnapi kenyeret biztos kifizetik a jószívu emberek.

Két millióan vagyunk Erdélyben. Ha csak egy millió ember adna ezer lejt évente, az egy milliárd lej lenne. Évente lehetne egy-egy gyerekvárost indítani. Tizenöt millió magyar él a földön. Már nem is számolok. Romániában az állami árvaházakból ki lehetne venni több száz magyar származású gyereket. Mindenütt zsúfoltság van, szívesen engednék őket. Csak a mai napon hat gyereket irányítottak hozzánk, akiket helyszűke miatt nem fogadhattunk, és így arra ítéltünk, hogy egy állami árvaházban románok, ortodoxok legyenek. Hány lélek? Hány magyar?

Kevesebb pátoszt és több áldozatot!

Öt év tapasztalata után azt mondhatom: érdemes, lehet és kell kollégiumokat és gyermekotthonokat alapítani. Nem fog változni a világ, ha nem változnak az emberek. Ha nem trágyázzuk meg a földet, ha nem vetünk magot, akkor nem arathatunk. Áldozatok nélkül nem változik meg a világ. Ha összefogunk, még azokkal a kis ezer lejekkel is, annyival amennyink van, hegyeket mozgathatunk.

Segítségeddel a sokgyermekes, szegény családok kicsinyeit összeszedhetjük, s talán évek múlva közülük valaki lányodnak megkéri a kezét, vagy unokádat gyógyítani, nevelni fogja. Talán közösséged papot kap áldozatod árán.

Lehet, hogy semmid sincs, magadat sem tartod sokra. Nincs célod. Férjed-feleséged meghalt, elhagyott, s te úgy érzed, munkádra nincs szükség sehol. Lehet, hogy belefáradtál: magadat is felajánlhatod. Senki sincs magáért. Mindenki másért van. Talán te az árva gyermekekért vagy? Taníts, nevelj, mossál, fozzél velük, mondj mesét, vagy egyszerűen imádkozzál a többiek munkájáért. Így megtapasztalod, befogadod az Urat a legkisebbekben.

Déván most 374 gyermekkel foglalkozunk. Sokan vagyunk. De ha lesz kivel és ha lesz mivel, újabb gyermekvárosokat alapítunk Csíkban, Háromszéken. Összeszedjük a családi fészekből kihullott gyermekeket.

Ezt kéri az Úr és mi ezt akarjuk.

Csaba testvér