10 éves Déván a Szent Ferenc Alapítvány
Interjú Böjte Csaba ferences rendi szerzetessel 2002

Ma már több mint háromszáz árva, félárva, vagy szegény családból kihullott  gyerek él Déván, a feren-ces gyerekközpontban. Böjte Csaba ferences atya fáradhatatlanul megy, gyűjti a gyerekeket, pénzt szerez ellátá-sukra, segíti a Hunyad megyei magyar tanítókat, tanárokat, cigányóvodát indít, magyar ipari parkot szervez, és nemrég még Bethlen Gábor mintegy 500 éves szülőházát is megvette az általa létrehozott alapítványával. Tőle mindenki más lelkülettel távozik, mint amilyennel érkezik. Az elmúlt években számomra is mindig lelki feltöltő-dést jelentettek Csaba testvér gondolatai. Ezt szeretném Önökkel megosztani, hogy átfogó képet kapjanak egy karizmatikus ember életszemléletéről és hitéről, egy nem mindennapi árvaház működéséről, valamint az erdélyi magyarság mindennapos küzdelmeiről.
                            Révész Máriusz

Mi ösztönözte Csaba testvért arra, hogy szerzetes legyen, majd több mint 300 gyermeket befogadjon, és számukra otthont teremtsen?
Édesapám az 1956-os események után egy verse miatt hét évet kapott, amiből négy és felet leült. A bör-tönben bántalmazták, és mikor kijött, rá két hónapra meghalt. Gyerekkoromban sokszor úgy éreztem, hogy elvet-ték tőlem édesapámat, és ezért bosszút kell álljak azokon, akik ezt tették.  Aztán rájöttem, hogy nem egy személlyel van nekem bajom, hanem egy rendszerrel. Idővel arra is rájöttem, hogy nem is a rendszerrel van bajom nekem, hanem az emberi tudatlansággal, a sötétséggel, butasággal. A sötétséggel nem kell harcolni, nem lehet azt kilapátolni, összetörni, hanem egyszerűen csak fényt, lángot kell gyújtani, bölcsességet kell az emberek szívébe ültetni. Akkor döntöttem el, hogy teológiára megyek.
Amikor pappá szenteltek, a jelmondatom ez volt: “Isten azt akarja, hogy az emberiség egy nagycsaládot alkosson, s az emberek egymásnak testvérei legyenek.” Mindig megvolt bennem az a vágy, hogy egy olyan ház-ban éljek, melybe bárki bármikor bejöhet, ahol bárki otthont találhat, ahol az emberek testvérként, egymást se-gítve élhetnek. Ez fiatalkori álmom, amit annak idején az Illés Együttes úgy fejezett ki, hogy “sátorvárost alapí-tunk”.
Mikor Dévára kerültem, úgy láttam, eljött az idő, hogy ezt az álmot megvalósítsam. Akkoriban minden-ki azt mondotta, hogy Romániában nem lehet semmit sem csinálni, nincs miből, nem engedik, úgyis szétveri a hatóság. Adott volt a kolostor épülete, amit 1948-ban államosítottak, és amit az 1970-es árvíz annyira tönkretett, hogy teljesen lakhatatlanná vált. Levertem a lakatot, de nem is erőst kellett verni, mert azt a rozsda leette. Ami-kor bementünk, az első társaim csodálkoztak, hogy én azt gondolom, hogy ebben majd még lakni lehet. Rendi elöljáróim is azt mondták, hogy az lenne a jobb, ha az egészet lebontanánk, a telekre valami szépet építenénk. De én úgy gondoltam, hogy fontos a múltunkat megőrizni, a gyökereinkből kihajtani. Megtettünk mindent azért, hogy ez a romos épület otthonná, hajóvá váljon, mert egy régi épület olyan, mint egy hajó, mely a népet a múlt-ból továbbviszi a jövőbe.
Először nyári tábort szerveztünk a magyar származású utcagyerekeknek. Próbáltunk mindenkit össze-gyűjteni az állomáson kolduló kisgyerekektől elkezdve a piacon csellengő gyerekekig. Szedett-vedett társaság gyűlt össze, közel 30 gyerek. Csodálatos élmény volt látni azt a metamorfózist, ahogy az a kis koldusgyerek a szeretet hatására átalakult. Mi nem egy kiflire valót adtunk nekik, hanem megfürdettük, tiszta ruhába öltöztettük, megosztottuk vele az asztalunkat, befogadtuk az épületünkbe, életünkbe. Ezek a gyerekek el voltak bájolva, próbáltak még az elképzeléseinknek is eleget tenni, csak, hogy maradhassanak. Ez az egyhetes tábor olyan szé-pen sikerült, hogy elhatároztuk, egy egész éves tábort szervezünk.
A tábor után írtam odahaza néhány kérvényt, melyben a rokonok azt kérték, hogy neveljük mi a gyere-két, mert ő erre anyagi helyzete miatt képtelen. Na, én ezekkel a kérésekkel hosszan jártam, mindenki nagy örömmel aláírta, az írástudatlanok persze csak kézjegyükkel látták el. Örvendtek, hogy a gyereknek végre jut valami. Ezután elmentünk a legközelebbi iskolához, és egy titkárnő beírta a gyerekeinket a helybeli román iskola magyar tagozatára. A tanévnyitóra mi is elmentünk. Emlékszem, az igazgatónő arról beszélt, hogy milyen fontos az oktatás, és hogy minden gyereknek tanulnia kell. Igazán szép dolgokat mondott, mi lelkesen meg is tapsoltuk. Utána megkérdezték, hogy mi kik vagyunk. Mondtuk, hogy ennek az iskolának a magyar tagozata. Hát akkor jött a kétségbeesés, ennek az iskolának nincs magyar tagozata, mondták. Pár percen belül előkerült a megyei főtanfelügyelő, aki emelt hangon próbálta megmagyarázni, hogy ez lehetetlen, és hogy egy jogállamban ilyen nincsen. Én pedig azt kértem tőle, hogy adja írásba, hogy a magyar gyerekeknek tényleg nincs joguk magyarul tanulni egy állami iskolában. Hát persze ilyen írást ő nem adott, csak azt mondta, hogy nem tud termet, tanköny-vet biztosítani, nem tud semmit sem biztosítani. Hát mi meg mondtuk, hogy délután is jó nekünk, szerzünk taní-tónőt, tankönyveket. Így indult Déván, a román iskolában a magyar tagozat. Az első évben a 21 gyerekünket két tanító néni nevelte, akiket az elején mi fizettük, de később átvette őket a tanfelügyelőség.
Később önállósodott az iskola, és a dévai Szent Ferenc Alapítványnak ma már önálló iskolája van. Miért tartották ezt szükségesnek?
Szent meggyőződésem, hogy csak átmeneti szükségmegoldásként fogadható el a szórványban a magyar tagozat. Nekünk önálló intézetekre van szükségünk. A sziámi ikreket is, ha mód van rá, szétválasztják, mert minden embernek meg kell, legyen az önálló élete. Minden közösségnek is meg kell legyen az intim, családias otthona, amelyben szabadon, nyugodtan fejlődhet. Amikor 1995-ben megjelent a törvény, hogy Romániában lehet magánoktatás, akkor mi írtunk egy szép levelet, bejelentettük a megyei főtanfelügyelőnek és a tanügy-minisztériumnak, hogy mi élünk ezzel a lehetőséggel, és beindítjuk a magániskolánkat. Ez is megdöbbenést okozott a hatóságnak, rövid egy év alatt túl is tették magukat ezen, és akkor sikerült elintézni, hogy engedélyeink legyenek. Mára már, ami papírt lehetett, azt összeszedtük. A gyerekeink minden probléma nélkül átigazolhatnak más iskolába, és nyolc osztály elvégzése után feljebbvitelire engedik őket.
A törvényben az is szerepel, hogy az állam segítheti a magániskolákat. Ezt úgy értelmezik, hogy majd máskor, de most nem. Államilag elismert gyerekvédelmi központ vagyunk, az állam felkérésére román állam-polgárokat nevelünk, a hatóságok hoznak hozzánk gyerekeket, de a tanítók fizetését, a villanyszámlát, a krétát, a naplót a mai napig mégis nekünk kell összekoldulni. Meg vagyok győződve arról, hogy a román állam ezt előbb-utóbb nagyon fogja szégyellni, és biztos, hogy idővel majd orvosolni fogja sérelmünket.
Vannak Erdélyben más egyházi fenntartású oktatási intézmények, és egyáltalán szükség van-e ilyenekre?
Több egyháznak is vannak felsőfokú oktatási intézményei. Általános iskolákról én nem tudok. A szór-vány számára az egyház lehetőséget tudna biztosítani, mert nagyon fontos lenne, hogy a kis magyar tagozatok önálló életet éljenek. Ha állami keretek között erre nincs lehetőség, akkor a legtöbb plébánián van hittanterem, ahol önálló óvodát lehetne berendezni, talán az egy-négy osztályos iskolát is, és akkor elindulhatna a helyi kö-zösség egy önálló úton. Persze együtt a többségi nemzettel, de lehetősége lenne arra, hogy kiépítse a maga kis családi otthonát, aminek meg kell legyen a tűzhelye, a maga varázsa, ahol a gyerek és a pedagógus otthon érzi magát, ahova a szülő örömmel elmegy. Mi most első fecskék vagyunk, és eléggé mostoha időjárás közepette születtünk, de ha kicsikét felmelegedne az idő, ha lenne állami támogatás, akkor sokan jönnének utánunk.
Folyamatosan többes számot használ. Kik jöttek ide dolgozni a gyermekközpontba?
Itt közel hetvenen, világiak, szerzetesek, szerzetesnők együtt szültünk meg és tartunk fent egy intéz-ményt, egy nagycsaládot. Ehhez mindig jön több–kevesebb önkéntes. Szent Ferenc azt mondta, hogy Isten test-véreket küldött. Mi Déván egy nagyon fontos őskeresztényi tapasztalatra tettünk szert. Tiszta szívvel csodálom ezeket a fiatal, lelkes nőket, férfiakat, kiket igazából a gyermekek iránti szeretet hozott közénk az ország minden részéről. Sőt önkéntesek érkeztek már Magyarország mellett Amerikából, Németországból, Szlovákiából is. Izgalmas kaland egy ilyen nagy csapattal együtt építeni Isten országát. Munkatársaimnak önzetlen, tiszta szívből fakadó munkájukért sajnos csak jelképes fizetést tudok adni (a magyar minimálbér töredékét), és inkább a rá-adással, az örök élettel vigasztalom őket, melyet az Úr mindazoknak ígért, akik egyet is befogadnak a kicsinyek közül.
Másként működik ez a gyermekvédelmi központ, mint a szokványos árvaházak? Melyek a leglényegesebb különbségek?
Romániában nem volt mostanában háború, sem súlyos katasztrófa, a legtöbb gyereknek van anyja, apja, édestestvére, első-másodfokú rokona. Embertelenségnek tekintem azt, amikor valakit egyszerűen a hatóság ár-vának nyilvánít, és nyugatra, vagy bárhova örökbe ad. Ez nem helyes, még akkor sem, ha ezek a rokonok nem képesek vállalni a gyerekneveléssel együtt járó gondokat, és pillanatnyi nyomorukban lemondanak a gyermek-ről.
A hivatásomat a Jóistentől kaptam, s a Jóisten nem egy gyereket bízott rám, hanem egy közösséget. A gyerek ennek a közösségnek szerves része. Ha a család néhány funkciót nem tud ellátni a gyereknevelésben, akkor ezeket átvállaljuk. Van, ahol csak a tanszer vagy az ingázás költségeit kell átvállalni, és van, ahol a gyere-keket a tanév alatt a hétköznapokra fogadjuk be. Ahol a családi háttér nagyon hiányos, ott egész éves gyerekott-honi ellátást biztosítunk. Mindenkinek megkerestem a legközelebbi rokonát, próbáljuk velük fenntartani a kap-csolatot. Ez sok vesződséggel és teherrel jár, de élő kapcsolat van a gyerekek és szüleik között. Amikor kiderül, hogy a szülőknek nincs bejelentett lakásuk, akkor ebben próbálunk segíteni. Amikor valaki elvesztette a sze-mélyazonosságiját, akkor anyagilag segítettünk, hogy beszerezhesse. Az egész közösséget kell valamilyen mó-don felemelni. Ha a szőnyegnek csak az egyik bojtját húzom, akkor azt a bojtot leszakíthatom. Akkor a szőnyeg is megsérül, de a bojttal sem tudok mit kezdeni. Az a bojt egész életén keresztül érzi, hogy őt elszakították vala-mitől, és nem biztos, hogy hálás lesz érte. Sok mindent lehet pótolni, de én érzem - mert én is árván nőttem föl -, hogy bármi, ami egy anyát, apát pótolná, az igazából csak protézis. Ha a kezünket levágják, és pótolni kell, az lehet hogy nagyszerű, nagyon drága műszer, de az mindenképpen egy idegen test, az nem az eredeti. Mindent meg kell tennünk, hogy a bajba jutott családok együtt maradjanak, vagy legalábbis lehetőségük legyen idővel egyesülni, még akkor is, ha talán saját hibájukból kerültek ilyen helyzetbe.
A szülők, rokonok bármikor meglátogathatják a gyermekeket. Milyen a viszonyuk a nevelőszülőkkel?
Vannak nagyon szép példák. Volt, hogy jött a szülő, és segített a nevelőszülőnek a lakást kimeszelni. Mindig van egy-két szülő nyár folyamán, aki például az őszi eltevéseknél vagy bármi másnál segít. Van vendéglakásunk, tanév közben is sokszor egy-egy anyuka vagy apuka egy-két napig ott lakik. Három olyan szociális családunk van, ahol az anyuka látogatta a gyerekeit, végül az anyukát alkalmaztuk azért, hogy nevelje a saját és mások gyermekeit. Egy fiatalember a testvéreit látogatta, és feleségével együtt alkalmaztuk azért, hogy gondját viselje saját édestestvérei mellett még további nyolc fiúnak.
Nyáron a gyermekek hazalátogatnak, igen szegény körülmények közé. Nem jelent  problémát amikor visszakerülnek, hogy rendetlenebbek, fegyelmezetlenebbek lesznek? Milyen hatással van ez a gyerekekre?
Nálunk a bejáratnál nincsen őr, nincsen kapu, nincsen zár, hozzánk csak az jön, aki akar. A gyerekek akarnak jönni. Sajnos veszítettünk is gyereket. Egy harmadikos lányt hazaengedtem, és biza ősszel nem jött vissza. Mikor utánamentem, kiderült, hogy gyereket vár. Korosabb volt, mint az évfolyamtársai, olyan 14 év körüli. Szült egy gyereket, most férjével neveli. A fiúkkal húsvétkor elmentünk és meglocsoltuk. Az osztálytár-saival megbeszéltük, hogy Marikának jó-e az, hogy így döntött. Megbeszéltük a gyerekekkel azt, hogy mi a nemi élet, és mivel jár. Én azt hiszem, hogy nem kell Istent játszanom, nem kell emberek helyett döntsek. Egy dolgot tudok tenni, felhívom a figyelmet a veszélyre, figyelmeztetem őket. A döntés már az ő kezükben van. Igen, biz-tos, hogy veszélyforrás az, ha én hazaengedem a gyerekeket. Valószínű, hogy valamelyik tetűt hoz vissza magá-val, vagy bolhát, esetleg rossz szokásokat, de ennek ellenére sokkal több a haszon abból, ha a gyerekek hazajár-nak, mint a kár.
Az sem okoz gondot, hogy néha sokkal jobb körülmények közé mennek nyaralni? Magyarországi, auszt-riai plébániáknál, családoknál töltött napok után nincs törés a gyerekekben?
A virág is fordul a fény felé, a krumpliinda is a pinceablak felé kúszik. Az ember is törekszik - Isten így teremtett minket- a jóra, a fény felé. Az egyik fiúcskának az arca van előttem. Az apja részeges, mindennaposak a családi verekedések. Ez a fiú elment egy külföldi táborba, ahol keresztény családok fogadták a gyerekeket. Amikor visszajött, elmondta, hogy számára megrendítő volt az, hogy a vendéglátó szülők mennyire szeretik egymást. Soha életében nem tudta elképzelni, hogy egy férfi annyira gyöngéden tudjon beszélni egy nővel.  A másik megjegyezte, hogy ott még a tehénistálló ablakában is van virág. Biztos, hogy ezt nehéz feldolgozni, de nem szabad abban a tudatban felnőnie a gyermeknek, hogy az a normális, ami odahaza van. Nem szabad hagyni, hogy abban a hitben nőjön fel, hogy az a normális, hogy náluk nincsenek virágok, nincsen gyep, nincsenek fák, náluk csak sár van, összetépett föld, feltúrt gödrök és veszekedés. Azt hiszem, mindig fájdalmas dolog a helyéről kibicsaklott végtagot visszafordítani a helyére. Akármennyire fájdalmas, a gyereket rá kell ébreszteni, hogy Isten arra teremtette az embert, hogy virágok között, örömben, szeretetben, boldogságban éljen.
Hunyad megyében ez a legnagyobb árvaház. Az Európai Unióban kisebb árvaházakat hoznak létre, mert a modern pedagógia szerint nem jó, ha ennyi alulszocializált gyerek él együtt. Itt nem okoz ez gondot?
Mi egy kis faluhoz hasonlítunk, és nem egy árvaházhoz. Közel húsz család él itt együtt a maga tíz-tizenkét gyermekével, és egy közösséget alkot. Én csak így tudom elképzelni a mi életünket, mert ez egy kis magyar sziget. Szórványban élünk, ha ezeket a gyerekeket szétszórnám a nagyvárosban, akkor ez nem a megma-radást, hanem a beolvadást idézné elő. Nemcsak a magyarság és a kereszténység szempontjából lényeges, hogy kisebb területen koncentrálódjunk, hanem a számunkra fontos értékek miatt is. Lángot a napfény csak akkor gyújt, ha egy lencse összegyűjti. Ha tüzet akarok rakni, és azt akarom, hogy az égjen, lobogjon, meleget, fényt adjon, akkor ahhoz több ágat össze kell máglyába raknom. Ha én szétszórom az ágakat, és mindegyiket valahol külön-külön próbálom meggyújtani, abból nem lesz soha tábortűz. Elengedhetetlennek tartom, hogy közösséget alkossunk. Persze minden családnak, mindenkinek megvan a saját autonómiája, maga szervezi meg a program-ját. Többször is beszélgettünk erről a gyerekekkel és a munkatársaimmal, de nálunk senki nem tudja elképzelni azt, hogy most ő a maga nyolc-tíz gyerekével valamerre külön vonuljon. Örömmel vannak itt az emberek együtt. A középkorban az volt az egyik legnagyobb büntetés, ha valakit egy közösség kizárt magából, és magányos életre kárhoztatta. A mai világban, mikor mindenki bezárkózik a maga kis negyedik emeleti betonkuckójába, ez a középkori mentalitás furcsának tűnik. Mégis sokkal emberségesebb volt az, amikor az a faluközösség együtt élte, szervezte az életét, együtt ünnepelt, együtt élt.
Tíz-tizenkét gyerek él egy családban, az Európai Unió országaiban ez a szám is lényegesen kisebb, a hasonló szociális családokban három-négy gyermek a maximum, amit nevelnek. Ez nem jelent valamiféle prob-lémát?
Ha egy hajó elsüllyed a tengeren, akkor a mentőcsónakban nehéz azt mondani a fuldoklónak, hogy nem vesszük fel, mert a szabvány szerint megtelt. Itt Déva környékén a Zsil völgyében elsüllyedt a nehézipar, és nem az európai standardok szerint élnek az emberek. Lehet, hogy mi sem az európai szabványoknak megfelelően működünk, de itt a gyerekek mindig kapnak enni, fűtött szobában laknak, iskolába járnak, ami az otthonaikban elérhetetlen volt számukra. Boldog lennék, ha egyszer az európai normák szerint működhetnénk. Itt akkora a szegénység, hogy ha valamilyen csoda folytán kiürülne az intézmény, s az ajtók nyitva maradnának, két hét alatt újra megtelne.
Nálunk is nyolc gyerek a norma. Na, most akkor hogy van? Tíz éve működünk. Amikor egy család bajba jut, mi befogadunk két gyereket. Az anya szül még egy-kettőt és jön, hogy fogadjuk be azt is. Van, amikor kiderül, egy állami árvaházban élnek valamelyik gyerekünknek testvérei. Ha befogadjuk őket is, akkor mindent megteszünk, hogy a nálunk lévő testvére mellé kerüljön. Aztán jön egy anyuka, leül a templom elé, és kéri, hogy fogadjuk be a gyereket, mert hajléktalan, mert munkanélküli, mert külföldre megy dolgozni, mert….. Én mondom, hogy nincs hely, s akkor jönnek a gyerekek, és azt mondják: Pap bácsi, miért nem fogadjuk be? Mondom, nincs hely. Hogyne lenne, ott az ágyban mellettem, jól elfér, válaszolja. Állíthatom eddig még soha nem volt az, hogy egy gyerek tiltakozzon azért, hogy testvére született. Tavaly például jött két új kicsi gyerek egy fiúcsaládba. Tizennégy-tizenöt éves fiúk általában nem arról híresek, hogy szeretnek kicsiket dajkálni. A nagyobb fiúk eljöttek, és megköszönték, hogy az ő családjukba kerülhettek ezek a fiúcskák. Pedig nem is én választottam őket, hanem a nevelőnőjüknek tetszett meg a két legényke.
A dévai ferences árvaház igazán nem csak Déván működik, hanem Szászvárosban is. Ezek hogyan jöttek létre?
Újabb és újabb gyerekek jelentkeztek. Lehetőség adódott, hogy a szászvárosi ferences kolostort átve-gyük. Tudni kell Szászvárosról azt, hogy 1296-ban telepedtek le ott a ferencesek. Rengeteg nehézségen ment keresztül ez a templom és kolostor. Nagy, kéthektáros kert közepén van a templom, ahol a kommunista időben kényszerlakhelyen élt több mint száz nővér. Ezeknek a nővéreknek az volt a hibájuk, hogy az osztrák, magyar és a német katonákat ápolták, mint vöröskeresztes nővérek. Ez olyan súlyos bűn volt, hogy be akarták zárni őket, de végül aztán megelégedtek azzal, hogy Szászvárosra száműzték őket, sokan ott is vannak eltemetve. Ott, ahol most ötven árva gyerek alig fér el, ott több mint száz nővér lakott több mint harminc évig. A kolostor felszaba-dult, a nővérek elmehettek vissza az anyaházukba, a közösségeikbe. Akkor az épületet megkaptuk, és átrendez-tük. Amikor a gyerekek odaköltöztek, este kijöttem, bent égett a villany, kihallatszott a víg gyerekzsivaj. Arra gondoltam, hogy milyen szép dolog élni az evangéliumot, amink van azt megosztani a legszegényebbekkel, és éreztem, hogy ezen az estén a Jóisten is elmosolyogja magát az égben.
Tréfásan hallottam már Csaba testvértől, hogy lassan Szászvárosban él az egyik legéleterősebb magyar közösség. Hogyan lehetséges ez, hiszen nagyon kicsi a magyarok aránya?
Egy iskolának, egy kollégiumnak kisugárzása van. Ahol fényt gyújt az ember, odasereglik az éji vándor. A szórványban elbukó, itt-ott megbúvó emberek számára egy-egy élő közösség nagy vonzerőt jelent. Tavaly Szászvároson kettőt temettünk, és huszonnyolcat kereszteltünk. Volt olyan férfi, aki csak románul tudott, el-mondta, hogy szülei magyarok voltak, ő egy árvaházban nőtt fel Kolozsváron, és kérte, hogy őt és a három gye-rekét kereszteljük meg. Általában, ha egy ember azt érzi, hogy az ő gyerekét segítik, akkor nagyon hálás. Ezt az örömét elmondja mindenkinek, és akkor a környezetében élő, hasonló nehézségekkel küzdő emberek tömegestől keresik fel az ilyen központokat, és kérnek segítséget.
Van esély arra, hogy ez a huszonnyolc gyermek megtanuljon rendesen magyarul?
Nagyon tetszik nekem az Árpád-korban az, hogy nem egy kirekesztő, falat építő mentalitás volt az em-berekben. Árpád összeszedte azt a hét törzset, vérszerződést kötött velük. Ez a hét törzs nem volt mind finnugor származású. Sokan úgy gondolják, hogy a székely népnek is más gyökerei vannak. De a szeretet integrálta ezeket az embereket. Ha egy közösségben megvan ez a befogadó erő, akkor nagyon sok embert, ezt a huszonnyolc gyereket is tudja integrálni. Ha mi Isten ajándékát látjuk minden emberben, a közösségünk életerősebb és aktí-vabb lesz. Ha ellenben az a mentalitás, hogy a vegyes házasságból származó gyerekek nem kellenek, meg a cigány sem, a csángó sem, akkor könnyen úgy járunk, mint a székely, aki a nagy gerendát faragta, és mikor megkérdezték, hogy mi lesz belőle, azt válaszolta, hogy, ha el nem rontom, talán fogpiszkáló. Ezeknek a gyere-keknek, akiket megkereszteltünk, meg a testvéreiknek nyitottunk egy kis óvodát, és az iskolában is szívesen látjuk őket. Úgy tűnik, hogy nagyon szépen fejlődnek. Mindegyikük szépen megtanul magyarul. Egy-két ma-gyarországi táborozás a gyermekek identitását nagyon meg tudja erősíteni. Nem döntök helyettük, csak a szá-momra fontos értékeket kínálom fel nekik, melyekkel ők élhetnek.
Marosnémetin is működtetnek egy cigányóvodát. Ez hogy jött létre?
1992-ben, mikor Dévára kerültem, kikerestem a népszámlálási adatokat, és döbbenten láttam azt, hogy olyan helységekben is sokan vallották magukat magyarnak, ahol az egyházi nyilvántartások szerint egyetlen magyar sem él. Marosnémetin is hatvanan voltak ilyenek. Amikor kimentem, elég barna bőrű testvéreket talál-tam ott. Úgy éreztem, hogyha ők ebben a tengerben magukat tudatosan magyarnak vallják, akkor nekem, mint magyar papnak melléjük kell állnom. Kimentünk, és a barakkokban francia segítséggel kicseréltük az összes villanykapcsolót, dugaszt szereltünk minden lakásba, az ablakokat tokozatostól kicseréltük. Úgy láttam, hogy a legnagyobb segítség nekik mégis egy óvoda lenne. A faluban lent igaz van egy óvoda, de oda nem szívesen fogadják be a cigánygyerekeket. Számukra létrehoztunk egy óvodát, ami az idén fejezte be a hetedik tanévet. A gyerekeknek nemcsak játékot, hanem naponta uzsonnát is osztunk. Az óvoda után többen bejöttek Dévára, és most nálunk tanulnak. Tíz éve vannak nálunk cigánygyerekek, a dévai gyerekek körülbelül húsz-huszonöt száza-léka cigány származású. Ezekkel a gyerekekkel nem volt nekem semmivel se több bajom, gondom, mint bárme-lyik más gyerekkel. Nagyon szépen tudnak viselkedni, van amelyiknek jobban megy a tanulás, van amelyiknek gyengébben, én nem tudok különbséget tenni köztük.
Munka, itt a gyermekvédelmi központban is van elég. Miért tartja mégis fontosnak, hogy Hunyad megye többi magyar tagozatával is rendszeresen tartsa a kapcsolatot?
Miután Dévára kerültem, hosszan jártam egy kis karácsonyi ajándékkal a megye magyar iskoláit, a cserkészek is felderítik azt a térséget, melyben élnek. Megyénkben önálló magyar iskola nincs, de hat helységben van I-VIII. osztályos magyar tagozat, négy helyt még működik I-IV. osztály. Ezeken a tagozatokon egy-egy tanítónő hősies alázattal próbálja évről évre összeszedni a magyar gyerekeket, és egyedül oktatni I-IV osztályos, sokszor a magyarul már alig tudó növendékeit. Pusztakalánban a tanítónő könnyel a szemében fogadott és azt mondta, hogy bár évtizedek óta “kínlódik” itt, de mostanig ez senkit nem érdekelt, soha senki nem nyitotta rá segítőkészen az ajtót. Döbbenetes az az elszigeteltség, szegénység, melyben ezek a szórvány magyar tagozatok próbálnak működni, soha sem tudva azt, hogy a következő tanévre lesz-e elég gyermek, tankönyv, s leginkább jóindulat a hatóság részéről. Tavaly tanév közben szüntették meg Csernakeresztúron az I-IV osztályon az egyik tanítói állást, a másik tanítónő egyedül kellett továbbvigye a négy osztályt. Mindezek fényében természetes, hogy  csapatba kellene szerveződnünk mindannyiunknak, akiknek fontos a dél-erdélyi magyar oktatás. A megyénkben közel száz tanár, tanító, óvónő működik, úgy látom, hogy közösen, van esélyünk eredményesen újraéleszteni a magyar oktatást.  A munkánknak megvan az eredménye, a beiskolázott gyerekek száma évről évre nő. Déván egy-két éve alig néhányan érettségiztek, most 78 diák kezdi el a kilencedik osztályt. Petrillán, ahol a tavaly mindössze két negyedikes, egy-egy harmadikos és másodikos volt, idén elsőbe tízen iratkoztak be. Hiszem, hogy van remény, van jövő, hiszem, ahogy a székely ember mondaná, hogy nem döglött lóra verjük a patkót.
Most tíz éves a dévai Szent Ferenc Alapítvány, és úgy tűnik, hogy folyamatosan, gyors tempóban fejlődött. A román hatóságokkal nem volt gond soha?
Egyetlen egy gyerek sincs nálunk azért, mert a románok agyonütötték volna az apját. Ugyanígy, nem tudok arról, hogy bármelyik állami árvaházban lenne egy gyerek, aki azért van ott, mert a magyarok megölték volna a szüleit. Nem szabad bedőljünk a gonosz lélek csábításának. Erdélyben a magyarságnak a legnagyobb problémája nem a románsággal van, hanem a saját bűneivel, hibáival. Ha az alkoholtól, vagy a más jellegű bűntől meg tudnánk szabadulni, és nagyobb szolidaritás lenne köztünk, akkor egy csodálatos szép magyar közösséget lehetne Erdélyben létrehozni.
Ennek ellenére azt is el kell mondanom, hogy nem mindig örvendettek annak, hogy vagyunk. Sajnos volt olyan, hogy a tanfelügyelő vagy más hivatalos személyek próbálták megakadályozni kezdeményezéseinket. Én ilyenkor nem veszekedtem, hanem amit Isten tőlem kért, azt próbáltam keresztülvinni. A szászvárosi iskola alapításánál például a megyei prefektus, a szászvárosi polgármester, a főtanfelügyelő, a gyermekvédelmi igazgató, a megyei főjegyző körbe leült, és elmondták, hogy miért nem lehet még egy árvaházat alapítani, majd én is elmondtam az érveimet. Egyórás beszélgetés után éreztem, hogy patthelyzet van. A prefektusi irodában ki volt rakva egy nagy kereszt, tehát ők is vallásosak voltak. Mondtam, hogy úgy látszik, ezt mi ma nem tudjuk megol-dani, próbáljuk Isten segítségét kérni. Felálltam, s elkezdtem a Miatyánkot imádkozni. Biztos, hogy nem erre számítottak, és végül beírták a gyerekeinket az iskolába. Igaz nem szeptemberben, hanem februárban, de szere-tettel azért áttörést lehetett elérni itt is.
Déván például 1992-ben beköltöztünk a kolostorunkba, de hivatalosan csak 1999-ben adták vissza az épületet. Hét évig jogtalanul laktunk a saját ingatlanunkban, mert papíron mégiscsak az állam tulajdonában volt. Soha nem álltam le veszekedni. Mikor jött valaki, hogy költözzünk ki, mosolyogva behívtam az akadékoskodót egy kávéra, és elmondtam, hogy igazából nekünk is fárasztó ennyi gyerekkel együtt lakni, de mit csináljak, ezt kéri az Isten, meg a józan eszünk is. Aztán kijelentettem, hogy én nem fogok visszavinni egy gyereket sem az utcára. Ott van a rendőrség, jöjjön, s vigyék el a gyerekeket, vigyék vissza az állomáshoz vagy ahova akarják. Csak azt kértem, szóljanak idejében, hogy a televíziót tudjam kihívni, hogy a híveim el ne kergessenek, ha azt látják, hogy tegnap még itt voltak az árvagyerekek, mára már nincsenek itt, és én mégis tovább prédikálok a szeretetről. Persze, hogy nem jöttek.
Tehát a hatósággal nem veszekedni kell, hanem arra kell kérni, adják írásba, például azt, hogy nem sza-bad magyar nyelven tanulni, vagy adják írásba azt, hogy nincs az embernek joga iskolát alapítani. Ezt le nem fogja írni soha, senki. Azt, hogy nem lelkesednek, meg kell érteni. Hogy őszinte legyek, ha nekem egy magyar-lakta vidéken, például Csíkszeredán egy román iskolát kéne alapítanom, nem lenne könnyű dolgom a rokonokkal és a barátokkal. Nekünk is meg kell értenünk, hogy nincsenek könnyű helyzetben, ha Déván, Vajdahunyadon vagy Szászvárosban a szőnyeg alá sepert problémákat előveszünk, és próbálunk megoldani.
Hogy lehet egy ilyen intézményt fenntartani, mekkora költségvetéssel rendelkezik, és miből áll ez össze?
Egyszer egy ferencestől megkérdezték, hogy miből él. És azt mondta, hogy a szegénységből. S hogy él? Köszöni szépen, elég jól. Tehát lehet, hogy furcsa, de tényleg a költségvetésünk nagy részét naponta, hetente vagy havonta teremti elő a Jóisten. Tavaly egy gyereknek a dévai tartózkodása naponta körülbelül egy euróba, pontosan 247 forintba került. Természetesen ennél többre lett volna szükségünk de sajnos, csak ennyi áll a rendelkezésünkre. Idén 10. 000 Ft-ból ki lehet hozni egy gyerek havi ellátását, ebben benne van a koszt, szállás, munkatársak fizetése, minden. Ennyibe kerül egy gyerek megmentése. A román állam által elismert gyermekvédelmi intézetünk minden Hunyad megyei gyerek után kap ötszáz-ezer lejt, ami olyan négyezer-ötszáz forintnak felel meg, ez után körülbelül ötezer forintot kell még összekoldulnom ahhoz, hogy a gépezet működjön. Ekkor tudom kifizetni a munkatársakat, a villany- és gázszámlát, kenyér árát. Persze ennél sokkal több pénzt is el lehetne költeni, de enélkül megakadna a szekér. Szent Ferenc azt mondotta, hogyha az ember a becsületes munkája után nem kapja meg a bért, akkor nyugodtan járuljon az Úr terített asztalához. Mi becsületesen dolgozunk, a román állam ennyivel támogat bennünket, a többit úgy gondolom, hogy az Úr terített asztalától próbáljuk összeszedni ősi ferences stílusban, azaz koldulunk. Elfogadunk mindenféle segítséget. Több mint száz gyereket képletesen örökbe fogadtak osztrák, német, olasz és magyar plébániák családjai, akik tartják a kapcsolatot a gyerekükkel, és minden hónapban küldenek pénzt az ellátásukra. Ebből a pénzből ha krumplit, olajat, cukrot, meg mindenfélét kezdenék venni, akkor fennakadások lennének. Én pap vagyok, a papot azt azért tartják, hogy beszéljen. Paptársaim meghívnak hol ide, hol oda, és én el is szoktam menni szeretettel. Viszek általában egy mikrobusznyi gyereket, megtartom az előadást, az elmélkedést, a prédikációt. Ha nem is mondom, de látják a hívek, hogy elég sok éhes száj van nálunk. Döbbenetes az egyszerű emberek jósága. Például Gyergyóremetén egy ilyen alkalom után tizenkétezer kiló krumpli gyűlt össze. A csákovai öregek otthonában kaptunk ezer liter olajat, vagy Tasnádszántódon megvolt a triduum, és végül egy teherautó utánunk jött, és elhozott még hatezer kiló búzát, kukoricát, adtak két tonna szilvát, sőt ki is főzték a nénik nagy üstökben, még cukrot is adtak a szilvaízhez. Ez mind-mind az emberek jóságát bizonyítja, és azt, hogy népünkben van életerő, lendület, élniakarás és segítőkészség. Déván is sokszor meglepő módon segítettek egyszerű emberek. Az első évben például egy néni minden egyes reggel hat órakor jött, és felakasztotta a kilincsre szó nélkül az aznapra való uzsonnát a gyerekeknek. Tudta, hogy hány gyerekünk van, annyi szelet kenyeret megkent. Amikor volt pénze, felvágottat is rakott rá, amikor nem, akkor csak sót és paprikát hintett a zsíros kenyérre. El is nevezték a gyerekek uzsonnás néninek. Vannak románok is Déván, akik rendszeresen segítettek, vagy segítenek. Van olyan férfi, aki a jövedelmének tíz százalékát havonta hozzánk beadja. Vagy az is olyan jól esett az idén, hogy az ortodox húsvét után a szomszéd faluból, Solymosról az ortodox pap bejött egy nagy Mercedesszel, és hátul a csomagtér tele volt finomabbnál finomabb süteményekkel, amit a hívek adtak össze nekünk. Tavaly, amikor az árvíz volt náluk, mi is kimentünk a gyerekekkel, és több családnak is adtunk egy-egy zsák ruhát, hogy segítsünk. Ezek olyan szép dolgok, amikre figyelni kell, és ez sokkal előremutatóbb, mint a torzsalkodás, vagy az erőszakoskodás. Nagyon sokan jönnek azért hozzánk, hogy imádkozzak a gyerekekkel különféle gondjaikért. Egy román férfi doktorálni készült, és misét fizetett, hogy a gyerekekkel imádkozzunk azért, hogy sikerüljön neki a vizsgája. Amikor sikerült neki, nagyobb összeget kaptunk tőle, a csempekályhák építését ebből tudtuk kifizetni. A szeretet határok fölötti. A szeretet nem a génjeinktől függ, jó dolog szeretni, jó dolog ajándékot adni. Hiszek abban, hogy ebben a térségben a szeretet győzedelmeskedni tud a gyűlölködés, a széthúzás fölött. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy Árpád vezérnek volt bátorsága megvágni a vénáját, és merte odanyomni talán más etnikai csoportból álló törzsfőnek vénájához, merte összevegyíteni az övét a máséval. Kérdés az, hogy mi merünk-e hasonló jellegű gesztusokat tenni, úgy, hogy azokat tudatosan átéljük és vállaljuk. Ha arról van szó, hogy ki nem tartozik hozzánk, akkor az ember fizikailag is, de mint nép is nagyon könnyen magára maradhat, és az elszigetelődött részek általában el szoktak halni.
Magyarországról milyen segítség, milyen támogatás jött az elmúlt tíz évben?
Az elején csak szórványos támogatás jött, jelképes inkább, az Illyés és a Mocsáry Közalapítványtól, de nekünk nagyon fontos volt ez is, mert szimbolikusan jelezte, hogy mi is a magyar néphez tartozunk. Az utóbbi három-négy évben éreztük azt, hogy valakik figyelnek ránk. Információkat kaptunk, és pályázatainkat kedve-zőbben bírálták el. Talán ha néhány számot mondok, érthetőbb leszek: mikor Dévára kerültem, négyen jelentkez-tek a kilencedik osztályba. Ez a szám évről évre nőtt, a tavaly már hatvanan, az idén hetvennyolcan kezdik el a líceumot. Ez annak köszönhető, hogy kaptunk támogatást. A magyar középiskolás gyerekek jelenleg már  három helyen tanulnak Déván. Ha ilyen sokan lesznek évfolyamonként, akkor hamarosan egy önálló magyar középiskolát kell majd létrehoznunk. Nagyon remélem, hogy a magyar kormányváltás nem jelenti azt, hogy kevésbé fognak szeretni bennünket, és hogy továbbra is fogják támogatni a szórványmagyarságot a megmaradásban.
Nem csak anyagi segítség érkezett az elmúlt időszakban, hanem természetbeli is. Sokan mentek az idén nyáron dolgozni Dévára.
Az idén sokat szerepeltünk a médiában, de azt nem is reméltem, hogy ekkora visszhangja lesz ennek. Ezen a nyáron mindig legalább tízen voltak nálunk Magyarországról, akik azért jöttek, hogy segítsenek. A krumplipucolástól elkezdve mindenben nagy-nagy örömmel, szeretettel vettek részt. Egyik nyári reggel érkezett egy soproni hölgy, mi éppen mentünk ki a Sztrére szőnyegmosni, arra a helyre, ahol a piski csata is volt. Mond-tam neki, hogy pihenjen le, de ő azt mondta, semmiképpen ki nem hagyná ezt a lehetőséget. A szőnyegmosás abból áll, hogy egy asztalt beteszünk a folyóba, rárakjuk a szőnyegeket, beszappanozzuk, súrolókefével megsú-roljuk, a patakban leöblítjük. Én súroltam, ő szappanozta. Közben megkérdeztem, hogy mivel foglalkozik, és kiderült, hogy csellista a filharmóniában. Kicsit elszégyelltem magamat, de ő azt mondta, hogy nagyon jól szó-rakozik, és azt hitte, hogy ilyen csak a filmekben van. Volt olyan mérnök, aki nekiállt és polcokat szerelt, a má-sik meszelt. Jelenleg is két fiatal egyetemista fiú szilvalekvárt kever. Az néha már minket is komoly feladat elé állított, amikor váratlanul betoppant egy-egy nagyobb csoport, hogy segíteni szeretnének. Hálásan köszönöm, hogy ekkora szeretet és jóság van a magyarországi testvérekben,.
Úgy sejtem, tartósabb magyarországi segítségre is szükség lenne. Vannak olyan tanárok, szakok, amelyből hiány van. Ezzel kapcsolatban vannak-e elképzeléseik?
Egy-egy tanító néni, számtantanár, mérnök, csodát tudna tenni a szórványban, áldás lenne az ottani jelenlétük. Nagyon jó lenne, hogyha a magyar egyház a hajdani missziós lendületéből valamit visszanyerne, és merne elmenni mosolyogva a Zsil völgyébe, Temesvárra vagy Aradra, és felkínálni az ottani megfáradt kollégáknak a segítséget. Én hiszem, hogy a tízmilliós magyarországi magyarságban vannak olyan fiatalok és felnőttek, akiknek az a hivatásuk, hogy lehajoljanak a szórványban élőkhöz, a szeretet misszióját vállalják. Most ezt az alkalmat megragadom arra, hogy üzenjek azoknak, akikben ez az álom újból és újból visszatér, merjenek lejönni Erdélybe, Kárpátaljára, a határon túli területekre. Erdélyből rengetegen kijönnek Magyarországra dolgozni. Miért ne lehetne, hogy Magyarországról jönnének Erdélybe óvónők, tanítók, tanárok egy évre, kettőre, és segítenének összeszedni a legnagyobb értékeinket, a gyerekeket? Gondolom, nagy dolog elmenni, aranyat ásni, hátrahagyni mindent, és Dél-Afrikában vagy Kanadában összeszedni a föld kincseit. Egy gyermek, egy élet sokkal, de sokkal nagyobb érték, mint egy aranyrög. Miért ne mennénk, és miért ne szednénk össze ezeket a gyermekeket? Nagyon sokan vannak. Nemrég voltunk egy állami árvaházban, amelyik 50 km-re van a magyar határtól. Elvittünk kirándulni a közel kétszázból, találomra tizenegy gyereket. Ebből hat magyar származású, magyar nevű volt. Az egyik kislány ötször elmondta, mire megértettem, hogy hogyan hívják, nem tudott magyarul, saját nevét nem tudta kiejteni. Később odajött hozzám, hogy szeretne mondani valamit: “Azok közül, akiket ismerek, te vagy az első ember, akinek nem fáj az, hogy magyar.” Ezt a kislányt a román társai a kimondhatatlan neve miatt, annak ellenére, hogy nem tud magyarul, “bozgorkának”, hazátlannak csúfolják.  Ki tudja, hány gyermek van Erdélyben, aki számára a magyarság csak sebet, billogot, fájdalmat jelent. Azt gondolom, hogy Magyarországnak erkölcsi kötelezettsége is őket összeszedni, megsimogatni, megölelni, és azt mondani, hogy szeretlek téged, csak azért, mert Szentkirályinak vagy Koppányinak hívnak, mert apukád, anyukád magyar volt, mert hozzánk tartozol. Erre ma itt Romániában van lehetőség. Bárki szeretettel bemehet egy állami árvaházba és elvihet magával kirándulni, fürödni, fagylaltozni néhány gyereket.
Jelentett-e valami változást az, hogy a magyar parlament másfél, egy évvel ezelőtt elfogadta a státusz-törvényt, érezhető-e valamilyen hatás Déván, illetve a szórvány más területein?
Úgy érzem, eddig a státustörvénynek inkább érzelmi hatása volt. Sok embert ismerek Erdélyben, akik annak idején esetleg a magyar hadseregben harcoltak, vagy éppen Magyarországon születtek, és a világháború vége őket Erdélyben érte. Számukra nagyon fontos ez a magyar igazolás. Valószínűleg soha nem fognak már Magyarországra ellátogatni, idősek is, betegesek is, de könnyezve vették a hírt, hogy ők egy ilyen igazolást kap-hatnak. Magyarország lakói kell, hogy tudják, azt, hogy Székelyföldön, de egész Erdélyben a templomaink tele vannak olyan táblákkal, amiken több tíz, száz név van feltüntetve, akik az I. vagy a II. világháborúban haltak meg az akkori magyar érdekek miatt. A státusztörvény a múlt felé jóvátesz sok mindent, a jövő felé meg remény, lehetőség, ajtó, kapu, amin keresztül sok minden jó jöhet Erdély földjére.
A magyarság Dél-Erdélyben a maga erejéből képtelen a létét szavatoló intézményeket létrehozni és fenntartani. Biztos, hogy jelenleg a román kormány sem fogja ezeket létrehozni. Nagyon örvendenék annak, hogy a szórványságból, szegénységből összeszedett gyermekeink magyar nyelvre való oktatására ne kelljen állandóan koldusként nyújtanom a kezem. A státustörvény lehetőséget adhatna arra is, hogy azt a 20 ezer forin-tos iskoláztatási támogatást mi is megkapjuk. Sőt, azt is el tudnám képzelni, hogy az ilyen szórvány magyar gyermekek számára egy bizonyos fejkvótát, pl. 5000 forintot rendszeresen folyósítana a magyar állam. Miért? Azért mert ezek a gyermekek, itt a határ közelében valószínűleg a magyar közösséget fogják szolgálni. Vagy azzal, hogy magyar érdekeltségű vállalkozásoknál fognak dolgozni, vagy átmennek Magyarországra dolgozni. Szerintem nem mindegy, hogy egy magyarul alig tudó négy osztályt végzett analfabéta megy át, vagy egy jól képzett szakember. A szórványban magyarul tanuló diákok képzése a magyar népnek is a javát szolgálja.
Nagytatámat láttam egyszer gyerekkoromban, hogy nekiáll, és a szomszéd meg nem művelt földjén a gazt lekaszálja. Kérdeztem nagytatámat, hogy miért teszed ezt? Azért fiam, mert a gaz, ha elvirágzik, magot hoz, a szél átsodorja a magot az én földemre, és akkor a jövőben sokkal többet fog kelleni kapáljak. Magyarországnak fontos, hogy Erdély földjén minél kevesebb magyar gaz, és minél több virág teremjen. A jelenlegi szelek, úgy tűnik, hogy Erdély földjéről nagyon sok virágmagot, de gazmagot is átsodorhatnak Magyarországra.
Mi lesz ezekkel a gyerekekkel, ha elvégzik az iskolát?
Hiszem, hogy az ember a legnagyobb érték ezen a Földön. Tíz év alatt nagyon sok vállalkozót megis-mertem Hunyad megyében. Mi is építkeztünk, kenyeret veszünk, húst veszünk, a hentestől elkezdve a szobafes-tőig, autószerelőig, sok-sok emberrel kapcsolatba kerültem, úgy is, mint lelkipásztor, úgy is, mint megrendelő. Ezek az emberek azt mondják, hogy a legnagyobb gondot az jelenti, hogy nincs elég pontos, becsületes, tisztes-séges ember, olyan, akire nyugodtan rá lehetne bízni a munkát. Egyik vállalkozó ismerősöm mondta, hogy: nyu-gati anyagból, nyugati technikával, technológiával, de balkáni szellemben nevelt emberekkel nem lehet eredmé-nyeket elérni. Ezért, ha európai, keresztény szellemben, olyan gyerekeket tudok nevelni, akik megállják a helyü-ket, akik fegyelmezettek, vidámak, szeretik a munkát, akkor rájuk mindig szükség lesz. Ez a tíz év igazolt, mert valóban senkiért sem kell szégyenkezzek. Van, aki családot is alapított, van, aki már a főiskolát is elvégezte. Egy sem él munkanélküli segélyből, vagy summer pénzből, hanem mindegyikük adófizető állampolgára a román államnak.
Nemrég Déván megvették az egyik ipari szövetkezet központját. Ezzel milyen terveik vannak?
A megmaradásunk egyetlen módját abban látom, ha a szórványban szigeteket, kisebb közösségeket hozunk létre. Ha egy magyar szobafestő, nyomdász vagy a kőfaragó jelenleg keres valakit, akkor biztos nem etnikai alapon fogja kiválasztani a munkatársat, hanem hozzáértés alapján. Úgy gondoltam, hogy az iskolát végzett gyerekeknek, egy inkubátor-közösséget hoznánk létre. Ezek a gyerekek egy évvel többet maradhatnának nálunk, s ez idő alatt megszervezett életük lenne. Megismernék a dévai magyar vállalkozókat, kiválasztanák azt a szakmát, ami nekik a legjobban tetszik. Ez év alatt közelebb kerülhetne a mester a tanítványához, és eredményes záróvizsga után munkakönyvet adhatna a mester a gyerek kezébe. Ezt a célt szolgálja ez az újonnan vásárolt létesítmény. Az irodákat kollégiumi szobákká szeretnénk átalakítani, a műhelyek egy részét osztályteremmé, a másik részét meghagynánk műhelyeknek.
Ez a három-négyezer négyzetméter beépített ipari terület alkalmas arra is, hogy erdélyi vagy akár ma-gyarországi mesterembereknek kiadjuk a műhelyeket. Egy kis ipari park jöhetne itt létre. A szórványmagyarság szerepe fel fog értékelődni, mert helyismerete van, mert nyelvi nehézségeket át tud hidalni, mert egyszerűen ismeri ezt a közeget, ahova majd a jövendőbeli, magyarországi vállalkozó be szeretne fektetni. Vidékünkön például rengeteg márványbánya van, ezenkívül turisztikai szempontból vonzó, szép vidék Retyezát környéke. Ahogy az osztrák testvérek Nyugat-Magyarországon különféle vállalkozásokat hoztak létre, eljön az idő, mikor magyarországi vállalkozók számára is vonzóak lesznek a dél-erdélyi tájak.
A kolostortól nem messze egy ötven férőhelyes gimnáziumi leány bentlakást építenek. Miért van erre szükség, és milyen támogatásból jöhet ez létre?
Az Arad, Nagyenyed és Brassó háromszögben, ami több mint háromszáz kilométeres körzet, sajnos csak Déván lehet érettségizni, szakmát tanulni magyar nyelven. Több tízezer magyar él e térségben, akiknek a gyermekei számára, ha nem teremtünk magyar bentlakást, kollégiumot, akkor ezek a gyerekek román iskolába fognak menni és beolvadnak. Ezért fontosnak látom szórvány-kollégiumrendszer kiépítését Déván. Ezelőtt két évvel sikerült egy négy lakrészből álló tömbházat megvásárolni a fiúk számára. Idén az Apáczai Alapítvány támogatásával sikerült egy negyven lány számára alkalmas kollégiumi épületet megvásárolni, amelyet a tanév-kezdésre át is tudtunk alakítani, a nagylányok már ott kezdték a tanévet. A nevelésben piarista nővérek segíte-nek.
A jövőre vonatkozóan milyen tervei vannak a Szent Ferenc Alapítványnak?
Déva egy nagy kísérlet volt. A nagy kérdés az volt, hogy lehetséges-e Romániában ilyen jellegű munka, egyáltalán a mai generáció képes-e önzetlenül, Isten nevében ölbe venni egy családból kihullott, árva, félárva gyereket? Vajon képesek vagyunk-e egyáltalán a mocsok, a szenny mögött meglátni a jövendőbeli generációt, a jövendőbeli magyar értelmiséget? Mert végül is erről van szó, ahogy Michelangelo meglátta a márványtömbben a szobrot, ugyanúgy egy jó pedagógusnak meg kell látnia az utcán. esetleg kolduló, koszos gyermekben a felnö-vekvő magyar értelmiséget, az édesanyát, a jövőt, a holnapot.
Ez a tíz év arról győzött meg, hogy Romániában lehetséges ilyen munkát folytatni. A hatóságok, ha nem is kitörő örömmel, de engedik az önálló magyar gyermekvédelmet. Most az a célunk, hogy több megyében hoz-zunk létre magyar gyermekvédelmi központot.
Az idén tavasszal meglepetésként ért, hogy a magyar püspökkari konferencia a dévai árva gyerekek számára gyűjtést szervez. Közel tizennégymillió forint gyűlt össze. Ezt az alkalmat is felhasználom arra, hogy megköszönjem mindenkinek a támogatást. Hosszan vívódtunk, hogy mire fordítsuk ezt a pénzt. Úgy éreztem, ez a támogatás feljogosít minket arra, hogy merjünk egész Erdély szintjén gyermekvédelemről gondolkozni. Mivel Hunyad megye után a legtöbb gyerekünk Maros megyéből van, ezért döntöttünk Szováta mellett, ahol felkínál-tak egy nagyon szép ingatlant. Szeptemberben aláírtuk a szerződést, elkezdődtek az átépítések, javítások, és remélem, már most ősztől otthont jelenthet ez az ingatlan a Maros megyei és környékén lévő árva gyerekeknek.
Már az idén ősszel beköltöznének az első családok? Nem túlságosan gyors ez a tempó?
Megvan az épület, így mindenképpen kellene oda két éjjeliőrt alkalmazni. Sokkal célszerűbb, ha egy szociális családot helyezünk el ott, akik majd vigyáznak a saját otthonukra.
Tizennégymillió forint gyűlt össze a magyarországi gyűjtés során. Az ingatlan húszmillió forintba ke-rült. Ahhoz további igen nagy összegekre van szükség, hogy ez teljesen elkészüljön. Hogyan fog ez a pénz össze-jönni?
Németországból, Ausztriából is érkeztek támogatások, így az ingatlant ki tudtuk fizetni. Nekem Szováta azért is tetszett, mert lehetőséget ad ez az egész telep arra, hogy modulokból lassan építkezzünk. Ahogy az anyagi lehetőségeink engedik, úgy lehet a családokat indítani. Déva tíz év alatt lett ilyen, mint most, Szovátához is idő kell, míg megszületik olyannak, mint amilyennek megálmodtuk. Köszönöm mindazt a jót és támogatást, amit eddig kaptunk. Szegény ferences alázattal kérem, hogy aki tudna támogatni, segítsen, hogy minél több gyermeknek tudjunk lehetőséget biztosítani arra, hogy megismerje saját anyanyelvét, és ezen az anyanyelven elsajátíthassa mindazt, ami emberré válásához szükséges. Szent meggyőződésem az, hogy minden ember jó föld, ha ezt rendesen megművelik, bevetik, gondozzák, akkor ebből a földből virág fog kinőni. Ellenben az a föld, amit nem művelnek meg, abban gaz, burján lesz. Azt hiszem, hogy a mi feladatunk meglátni a gazos, elvadult tájban a parkot, és becsületes munkával segíteni, hogy megszülessen. Én hiszem, hogy Isten ezt tőlünk kéri. Ha valaki egy barackfát ültet, akkor azt szeretné, hogy abból a barackfából nagy fa legyen, és sok gyümölcs teremjen azon a fán. Ha Isten életet adott egyetlen gyereknek is, akkor azt szeretné, hogy az a gyermek nagyra nőjön, nagyszerű, becsületes állampolgár legyen, aki jól érzi magát ezen a földön, aki alkotásával, családalapításával, házépítésével, álmaival a világot szebbé teszi. Az a feladatunk, hogy az utánunk jövő generációt segítsük, hogy ez valóban így is történjen. Erdély nem a Drakula földje, nem az ördög földje, ahonnan mindenkinek el kellene menekülnie, hiszen ez valamikor a Tündérkert volt, és hiszem azt, hogy ha Bethlen Gábor meg a többiek nyomába lépve becsületesen dolgozunk, akkor megint azzá válhat.
A Szent Ferenc Alapítványnak elég szűkös a költségvetése, nemrég mégis megvásárolta Bethlen Gábor szülőházát is. Miért volt ez fontos?
Miért jó a magyarságnak, hogy Hunyadon vagy Déván élnek még magyarok? Nem lenne jobb útra kel-ni, végül is Hunyad megye 25-30 ezres magyarságát pillanatok alatt fel tudná szívni Magyarország. Miért kelle-ne nekünk itthon maradni?
Én nagyon örvendenék, ha valahol benn Magna Hungáriában, vagy talán még mélyebben élnének olya-nok, akik hozzánk tartoznak, akik meg tudnák mutatni, hol voltak Árpád sátrai, hol törtek be a besenyők, milyen álmaik voltak őseinknek. Ha lennének ilyen hírmondók azokon a földeken, biztosan anyagilag is támogatnám, hogy megmaradjanak, és az unokáimnak is el tudják mondani, hogyan éltek az eleink. Azt hiszem, hogy az összmagyarságnak becsületbeli, meg jól felfogott érdeke is az, hogy a Hunyadi kastély, a dévai vár, a piski csata, a kenyérmezei harctér területén született magyarok otthon maradjanak, és mint élő kopjafák őrizzék a múltnak egy részét. Ez egy feladat, amit ránk bízott az Isten. Úgy érzem, ha Bethlen Gábor szülőházát egy török üzletem-ber vette volna meg, aki parkírozót, és utcanők számára teremtett volna otthont ebben az épületben, ez az egész magyarság szembeköpését jelentette volna, ez az egész magyarságnak a szégyene lett volna. Mi, akik ott vol-tunk, tettünkkel nem csak a saját kötelességünket, hanem a magyar nemzet kötelességét teljesítettük. Bethlen Gábor uralkodása alatt Erdélynek aranykora volt. Tündérkert volt, ahol az emberek egymásra találtak, ahol a különféle nemzetekhez tartozó népek le tudtak ülni együtt, országgyűlést tartottak, törvényeket hoztak, álmokat szőttek, és ezt sokszor egymásnak feszülve, de legtöbbször egyetértésben valóra tudták váltani. Erdélynek más jövője nincs, mint ez a Bethlen Gábor-korabeli felállás. Erdélyt nem a Kárpátokon túlról vagy Kárpátokon innen kell irányítsák, hanem Erdély népei saját sorsukat kezükbe kell vegyék az Európai Unió keretén belül. Bethlen Gábor háza ennek az eszmének, ennek a gondolkodásnak egy jelképe lehetne. Sajnos, a  fiatalok keveset tudnak erről a korról. A főút mellett van Bethlen Gábor szülőháza, aki arra utazik, egy kis történelmi leckét is kaphatna. Ha egy gyermek, egy fiatal lát egy épületet, ahonnan valamikor egy ugyanolyan gyerek nézett ki, mint ő, és aki fel tudott nőni odáig, hogy az akkori siralmas állapotokat megváltoztassa, akkor talán benne is megszülethet a remény, hogy ő is képes lehet a történelem kerekébe benyúlni és alakítani a világ folyását.
Amikor megvettük Bethlen Gábor szülőházát, ezért odaadtuk munkatársaim szinte egész évi fizetését. Ezt közösen megbeszéltük, és vállaltuk. Miért, mi fontosabb a fizetésnél és a kenyérnél? Úgy érzem, a remény! Erdélyben a legnagyobb probléma ma az, hogy reménytelenek az emberek. Sajnos a magyaroknak és a romá-noknak is eléggé megcsappant a hitük, nem erősen bíznak abban, hogy jóra fordulhat valami. Jeruzsálemet, mi-kor ostromolták a babiloniak, bizony Jeremiás próféta nemcsak arról beszélt, hogy a szent törzsük megmarad, hanem nekiállt, és az ostromlott várral szemben megvett egy szőlőföldet gyermekei számára. Ezzel akarta kife-jezni, hogy igenis hisz abban, hogy bármilyen nehézség is van, a törzsük újból ki fog virulni. Azzal, hogy egy 500 éves ingatlant megvettem, szerettem volna kifejezni, és egyértelművé tenni a gyerekek, munkatársaim és mindenki előtt, hogy én hiszek abban, hogy van nekünk jövőnk Erdélyben.
Miben lehetne most segíteni? A gyerekek sorsát mivel tudnánk innen Magyarországról jobbra fordíta-ni?
A legnagyszerűbb dolog az lenne, ha minden gyerek számára kapnánk egy-egy családot, civil szerveze-tet vagy közösséget, akik ösztöndíjat adnának a gyerekeink továbbtanulásához. A segíteni akarókat szívesen összehoznám egy kisfiúval, kislánnyal, akit havi rendszerességgel támogathatnának. Nagyon sokan felkínálták anyagi segítségüket, és hogy ez gördülékenyebben menjen, létrehoztuk Magyarországon a Dévai Szent Ferenc Alapítványt. 
Emellett nagyon örvendenék annak, ha a magyarországi vállalkozók körülnéznének, és a megyei ma-gyar vállalkozókkal közös vállalkozásokat tudnának indítani, mert ha a magyar közösség prosperál, akkor az felszívja a fiatal munkaerőt, mely így szülőföldjén marad és a családok nem hullnak szét a szegénység nyomása alatt.
Ezenkívül, bármilyen segítséget szívesen fogadunk, örvendünk, ha gyermekeinket táborba nyáron meg-hívják, vagy bármi egyebet tudnak nekünk nyújtani. Használt ruhákból nagyon sokat kaptunk az utóbbi időben, sőt sikerült az összes Hunyad megyei plébániának juttatni belőle, talán most erre nem lenne szükségünk. Ha valaki szeretne lejönni hozzánk és munkájával segíteni, erre is van lehetőség, persze fontos, hogy előre telefonon egyeztessük a dolgokat. Örvendenénk, hogyha többen tudnánk együttműködni ennek a szép álomnak a valóra váltásán.
Én hiszem azt, hogy nem áldozatot kérek senkitől. Azt tapasztaltam, hogy amikor a mi árva gyerekeinket húsvétkor elviszem locsolni a szemétlerakón élő szegények közé, vagy amikor karácsonykor elmegyünk csomagot osztani a hajléktalanoknak, akkor a mi gyerekeink mindig gazdagabban, fénnyel a szemükben, örömmel jönnek vissza, és igazabb emberekké válnak. Meg vagyok győződve arról, hogy a jótett jóváteszi az embert. A jócselekedet egy nemzetet is meg tud szentelni. A rossz, a bűn egy nemzetet tönkre tud tenni. Nagy dolog lenne, ha a magyarság a harmadik évezredbe úgy lépne be, hogy az önzetlen szeretet, a jóság tetteit tudatosan vállalja, az önhibáikon kívül a határon túlra sodródott testvéreik gyermekeivel szemben. Ez megszentelné, felemelné a népünket, és Isten áldását vonná magára.