G. K. L.: – Alig egy hónapja annak, hogy Szlovákiában történelminek is nevezhető választások voltak, melyek eredményeként sok minden megváltozhat az országban – de remélhetünk-e lényeges és pozitív változásokat a szlovák-magyar kapcsolatokban is?

Grendel Lajos: – A választások valóban fontosak, sőt sorsdöntőek voltak, de az az igazság, hogy a szlovák-magyar kapcsolatokra az ilyenfajta események nem gyakorolnak különösebb hatást. A politikai életben történtek ma már – szerencsére – nem befolyásolják anynyira és oly módon a kapcsolatok alakulását, mint azt régebben láthattuk. Az elmúlt években sokszor olvashattuk és hallhattuk, hogy a szlovákok és magyarok közötti viszony nem jó, de ez az állítás csak a politika világában volt igaz, s megkockáztatom, hogy ott is bizonyos megszorításokkal. A mindennapi életben, a gazdasági kapcsolatok terén s nem utolsó sorban a szellemi életben a kapcsolatok akkor is fejlődtek, amikor néhány látványos összeütközés vagy vita azt a benyomást kelthette a külső szemlélőben, hogy rossz viszonyban vagyunk egymással. A politika felső régióiban történtek egyik oldalon sem vették el az emberek kedvét az ismerkedéstől, a barátkozástól, a kapcsolatok ápolásától vagy a kulturális értékek cseréjétől. Természetesen voltak, vannak, lesznek is nézetkülönbségek és viták, de az elmúlt évek is azt bizonyítják, hogy ha felismerjük közös érdekeinket, akkor az együttműködés talán legfontosabb feltétele máris adott. A két ország közötti viszony értékelésétől inkább eltekintek, de Szlovákiát illetően örömmel mondhatom, hogy igenis vannak olyan jelenségek, amelyek a megértés és közeledés előfeltételeinek meglétét mutatják. Azt hiszem, Magyar-országon sem teljesen ismeretlen már az Os című havilap, melynek szerzői között a mai szlovák értelmiség számos jelentős szerzőjét is ott találjuk, s egyáltalán nem zavarja őket, hogy a lapot egy pozsonyi magyar kiadó jelenteti meg, s rendszeresen magyar – és más nemzetiségű – szerzők társaságában „kell” szerepelniük. Nem akarok messzire vezető következtetéseket levonni, de azt bátran állíthatom, hogy a szellemi életben jól láthatóan jelen vannak a magyar–szlovák viszony javulását előrejelző vagy sejtető tendenciák.

G. K. L.: – Mondhatjuk, hogy ezt a Te eseted is bizonyítja, hiszen a szlovák Pen Club elnöke vagy, munkásságodat szlovák kollégáid és olvasóid sokra tartják. Hűséges és jeles fordítódnak, Karol Wlachovskýnak köszönhetően bizonyára hozzájuk is eljut majd az új könyved, amelyet egyelőre még a magyar olvasók sem vehettek kézbe...

Grendel Lajos: – Tömegsír címmel valóban készül egy új kötetem – s ha minden jól megy, amiben az ember sohasem lehet biztos –, akkor a jövő évi könyvhét egyik kiadványa lesz. Az olvasók egy része egyébként már fogalmat alkothatott róla, mert a Mozgó Világban és a pozsonyi Szabad Újságban jelentek meg belőle részletek.

G. K. L.: – Köszönöm, és legyen szerencsénk máskor is...

G. K. L.: – Menzel úr, Ön ebben az évben másodszor jár már Budapesten, s azelőtt is jó néhányszor megfordult itt – például színészként. Van-e valami különleges oka annak, hogy vissza-visszatér Magyarországra?

Jiří Menzel: – Először is szeretném leszögezni, hogy a magyarokhoz való viszonyom határozottan jobb, mint Vodička árkászé. De komolyra fordítva a szót: én itt egyszerűen jól éreztem magam, örültem az itteni munka lehetőségének. A magyar kollégák munkáját mindig is igyekeztem figyelemmel kísérni, s udvariaskodás nélkül mondhatom, hogy igen kedvező képet alakítottam ki róluk. De tudja, mi a szomorú? Az, hogy ma már csak a prágai Magyar Intézet vetítései révén tudhatunk meg valamit a magyar filmről. Nálunk Enyedi Ildikó Az én huszadik századom című filmje is az újdonság erejével hatna, pedig jó tíz évvel ezelőtt készült.

G. K. L.: – Az imént mondottakat hallva talán nem alaptalanul érzem úgy, hogy magyar kollégáival a jövőben is szívesen dolgozna együtt...

Jiří Menzel: – Miért ne? Ám meg kell mondanom, hogy a lehetőségeket illetően szkeptikus vagyok.

G. K. L.: – Pedig reménykedtem, hogy most majd elárulja, mikor látjuk Önt ismét magyar filmben vagy itteni színházban...

Jiří Menzel: – Csak akkor adhatnék konkrét választ, ha jósolni tudnék.

G. K. L.: – Gyakran olvasunk és hallunk az európai film válságáról; a pesszimisták szerint megtörténhet, hogy az amerikai álomgyárak termékei teljesen kiszorítják a mozikból a hazai alkotásokat, s ez utóbbiakat csak eldugott kis klubokban lehet majd látni – feltéve, hogy egyáltalán megszületnek. Valóban ilyen rossz a helyzet?

Jiří Menzel: – A helyzetet én is rossznak látom. Az amerikanizálás annyira előrehaladt, hogy minden okunk megvan az aggodalomra. Az igazat megvallva én nem is Hollywood édesbús giccsei miatt aggódom, hanem sok teljesen elfajult, brutális és perverz akciófilm, horror és hasonlók miatt. Miféle emberek lesznek azokból, akik ilyesmiken nőnek fel? De van itt egy másfajta probléma is. Jó néhány európai filmes úgy dolgozik, mintha elfelejtette volna, hogy a filmeknek az emberekről és az emberekhez kéne szólniuk. Néhány sznob megtapsolja őket, s ez nekik elég. Jómagam ezzel a magatartással sosem tudtam egyetérteni – azért csináljak valamit, hogy néhány nagyképű ember vállon veregessen? Akkor már jobb a semmittevés.

G. K. L.: – Mindazonáltal a semmittevés nem jellemző Önre – színészként az elmúlt években is folyamatosan jelen volt, s tudomásunk szerint csak kényszerűségből és átmenetileg mondott búcsút a filmezésnek. S újabban ír is...

Jiří Menzel: – Alkalmam nyílt arra, hogy bosszúságaimat és a bajaimat másokkal is megosszam – hát miért ne tenném? Ráadásul tisztességes honoráriumot is kapok érte...

G. K. L.: – Nem egyszer mondta, hogy színészi munkát jobban szereti a filmrendezésnél – de voltaképpen miért is?

Jiří Menzel: – A filmcsinálás egy csomó nyűggel és gonddal jár, színészként pedig csak a játékkal kell törődnöm. Sokkal kellemesebb a barátaimmal játszani, hülyéskedni, mint egy masinériát igazgatni, százfelé figyelni, nem igaz?

G. K. L.: – Vagy mint interjút adni, ami tudtommal nem tartozik a kedvelt szórakozásai közé...

Jiří Menzel: – Mondhatjuk így is...

G. K. L.: – Nem is élek vissza tovább a türelmével – köszönöm a beszélgetést.

Jiří Menzel: Hát nem tudom...

Nyolc fárasztó napot tudtam le az idei Karlovy Vary-i fesztiválon. Semmi kifogásom a fesztivál ellen. Évről évre jobb, elevenebb és érdekesebb. Jól is éreztem volna magam rajta, ha a zsűri tagjaként nem kellett volna az összes versenyfilm vetítését végigülnöm. Valószínűleg nem csak az én tapasztalatom, hogy a fesztiválokon versengő filmek még ambiciózusabbak és őszintétlenebbek, mint azok a normálisak.

Ha valakinek az idei versenyfilmek alapján kellene véleményt alkotnia a jelenkori világról, kényszerűen arra a következtetésre jutna, hogy bolygónk szélhámosokkal, eltévelyedettekkel, bérgyilkosokkal és könyörtelen emberekkel van tele.

Az érzés és a humor hiánya az elismert filmekben egyébként nem csak ennek a fesztiválnak a problémája. Vegyes érzelmekkel gondolok erre. Egyfelől tetszett, hogy ez a fesztivál nem volt olyan sznob, mint más fesztiválok. Hemzsegett a túlnyomórészt fiatal nézőktől, akik valami másra vágytak, mint amit a szokványos filmforgalmazás tud nyújtani nekik. Minden vetítőtermet megtöltöttek, s olyasmiket is türelemmel néztek, amik elől ezer örömmel megszöktem volna.

Ez az érdeklődés, a film rajongóinak a szenvedélye szép dolog. Másfelől azonban szomorúsággal töltött el, hogy ezek a nézők milyen nyugodtan és közönyösen, sőt olykor rokonszenvvel fogadták a valószerűtlen, hajuknál fogva előráncigált történetek kegyetlenségét, cinizmusát, durvaságát és természetellenességét, hőseik élettelen arcát, a színlelt gondolati mélységet s az igazi emberi érzelem hiányát. A mostani filmekből hiányzó normális, élő ember miatt nem fáj a fejük. Azzal magyarázom ezt, hogy a fiatal filmbarátok már a jelenlegi elüzletiesedett mozi hatása alatt állnak, híján vannak a régi filmekkel való összehasonlítás lehetőségének, s egyáltalán nem zavarja őket az eltompultsághoz és cinizmushoz vezető észrevétlen, ámde kitartó nevelés.

Hát nem tudom.

A film már száz éve jelen van a világban. Hogyha a nemzetközi filmfesztiválok a seregszemléi mindannak, ami a világ filmgyártásában példaszerű, akkor az derül ki, hogy a némafilmek gőgicsélő csecsemőjéből, a groteszkek és az amerikai vígjátékok bájosan szökdécselő kisasszonyából, a hatvanas évek filmjeinek eszes nőjéből a mozgókép bölcs nagyasszonya helyett vérszomjas szipirtyó lett, megkeseredett s az embereket nem szerető anyóka, csipetnyi humor, együttérzés és szeretet nélkül.