A városban járva-kelve gyakran lehetett látni egy plakátot, amelyen egy ifjú, megjelenésével a közszemérem normáit nyilvánvalóan áthágó szőke hölgy szemmel látható élvezettel pisztolycsövet vesz a szájába. A hatásos óriásfénykép és a hozzá fűzött szöveg Jan Saudek Ég veled, Jan! (Sbohem Jane!) című kiállítására invitálta az érdeklődőket. S ez utóbbiak jöttek is, olyan tömegben, melyhez hasonlót vajmi ritkán lehet kiállítótermekben látni. A híres-hírhedt fotográfus neve önmagában is hatalmas vonzerőt jelentett, melyet csak hatványozott az a körülmény, hogy ígérete szerint ezzel a kiállítással búcsúzott el a csehországi közönségtől.

A képek előtt tolongó emberek reakciói vegyesek voltak, de abban valószínűleg mindenki egyetértettek, hogy századunk fotóművészetének egyik legeredetibb és legmerészebb alkotója kápráztatja el őket a Közösségi Ház (Obecní dům) csodálatosan felújított épületében. Saudek fényképeinek kihívó, sok esetben morbid erotikája, szürreális szimbolikája, lenyűgöző színvilága elemi erővel hat a szemlélőre.

Munkái mindenkit állásfoglalásra késztetnek, mindenkiből kiprovokálják a csodálat, a döbbenet vagy az elutasítás gesztusait.

A prágai várban látható Lobkovic-palotában egy olyan férfiú emlékére rendeztek nagyszabású kiállítást, aki fentebb említett fotográfushoz hasonlóan ugyancsak szenvedélyes rajongója volt a szebbik nemnek, s előszeretettel terhelte lelkiismeretét „a szerelem bűneivel”. A Casanova Csehországban (Casanova v Čechách) címet viselő tárlat rendkívüli gazdagságával lepte meg a látogatót, aki az itt látható kéziratoknak, képeknek, könyveknek és sokféle tárgynak köszönhetően izgalmas bepillantást nyert az általában kalandorként és javíthatatlan széptevőként elkönyvelt „Seingalt lovag” életébe. Casanova tizenhárom évig, 1785 és 1798 között élt Csehországban: az egykor oly sokat bolyongó, hányatott életű férfiú öreg napjai csendes foglalatossággal teltek –, a Valdštejn-grófok duchcovi (Dux) kastélyának könyvtárosa volt. (Casanováról és duchcovi tevékenységéről szóló cikkeink folyóiratunk előző számában olvashatók – A szerk.)

A kiállítás Casanova életének minden fontos fejezetét felidézte: Európa-szerte tett útjait, életét a duchcovi kastélyban, prágai látogatásait (1787-ben jelen volt Mozart Don Giovannijának a bemutatóján, s a Neruda utcai Bretfeld-palotában állítólag találkoztak is), könyvtárosi munkáját, magánéletének eseményeit, s végül, de korántsem utolsósorban meglepően sokrétű irodalmi munkásságát, amelyből sajnálatos módon csak az emlékiratok ismertek – úgy-ahogy. A Casanováról kialakult sematikus képet a tárlat alaposan megváltoztatja: egy olyan embert ismerünk meg, akit a szellem kalandjai legalább annyira vonzottak, mint az érzéki örömök.

A nők hasonlóan kitüntetett szerepet játszottak annak a férfinak az életében is, akinek az emlékét a Vásárpalotában (Veletržní palác) megrendezett kiállítás idézte fel. A tárlaton Paul Gauguinnek a prágai Nemzeti Galéria gyűjteményében található műveit mutatták be, s a látogatónak ismét jó oka volt a csodálkozásra. Kiderült ugyanis, hogy az első Csehszlovák Köztársaság illetékesei eléggé nem dicsérhető módon kihasználták a Gauguin-művek vásárlására kínálkozó alkalmakat, és ennek köszönhetően a Nemzeti Galéria számos rajz, fametszet, faragvány és három festmény birtokába jutott. Az itt bemutatott alkotások egy 1889-ben Bretagne-ban készült litográfia-sorozat kivételével az Óceániában töltött évek során születtek – annak a Gauguinnek a művei tehát, aki megvetően hátat fordított az európai civilizációnak, hogy az egzotikus szigetvilágban meglelje a békét és a boldogságot, s megszabaduljon az Óvilág emberének béklyóitól. Mint oly sokan mások, ő sem ért célt...

A Gauguinról fennmaradt fényképek egyikén előkelően berendezett párizsi műteremben látjuk őt: harmóniumon játszik, zakóban, de nadrág nélkül, mezítlábasan. A műterem tulajdonosát Alfons Muchának hívták, s nagyjából francia kollégájával egy időben vált híressé. A cseh festő tekintélyét és hírnevét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a századforduló idején a szecessziót Párizsban Le styl Mucha elnevezéssel illették. Nos, akik fogalmat akarnak alkotni a modern művészet történetének e kivételes jelenségéről, s sorsuk éppen Prágába vetette őket, helyesen teszik, ha a Panská utca 7-es szám alatt található Mucha Múzeumba sietnek, ahol a mester alkotásainak imponálóan gazdag gyűjteménye várja az érdeklődőket. A világszerte ismert és csodált plakátok és kőnyomatok mellett rajzok, pasztellképek, olajfestmények tanúsítják Mucha lenyűgöző tehetségét. A képeket látva teljesen természetesnek tűnik, hogy épp ő lett a szecesszió művészetének megtestesítője. (Itt jegyezzük meg, hogy a világörökség részét képező dél-csehországi Český Krumlov Egon Schiele múzeumában is komoly Mucha kiállítást rendeztek, ahol a festő által a világ különböző tájain készített fényképfelvételeken kívül a párizsi műtermében készült dokumentum-értékű fotókat is megcsodálhattuk. – A szerk.)

Prága azon helyek közé tartozik, ahol már az első pillanatokban elfelejtjük a múló időt, a külvilágot...

Az imént említett két festő kortársa volt Jakub Schikaneder (1855–1924), akinek a műveit a Valdštejn-lovardában (Valdštejnská jízdárna) láthatta és láthatja a közönség. (A kiállítást 1999. január 10-ig meghosszabbították.)

Valószínűleg nem tévedünk, ha úgy véljük, hogy a látogatók többsége csak itt fedezte fel Schikaneder szemet gyönyörködtető költői világát. Legfőbb ihletője, legfontosabb motívuma Prága volt, a szűk kis utcák, rejtőzködő terek, összebújó házak és magányos lámpák Prágája, melynek titokzatos szépségét talán senki sem tudta olyan szuggesztivitással megidézni, mint ő. Melankolikus hangulatú képeit szemlélve a fények birodalmába lépünk, de itt nem Gauguin vagy van Gogh mindent lángra gyújtó napja izzik: Schikaneder képein az alkonyi égbolt fátylas sugárzása, a sejtelmesen világító ablak és a téli este ködébe belevesző lámpa fénye bűvöli el a nézőt, akit leküzdhetetlen nosztalgia kerít hatalmába...

Szerencsésnek mondhatta magát az, aki július végén vagy augusztusban betévedt az Óvárosi téren található Franz Kafka Galériába, ahol századunk egyik legsokoldalúbb képzőművészének, az 1902-ben született és negyed századdal ezelőtt elhunyt Adolf Hoffmeisternek a rajzait állították ki. Az itt látható művek Franz Kafkának és barátainak, – többek között az ugyancsak prágai Franz Werfelnek és a kafkai életmű java részét a pusztulástól megmentő Max Brodnak – az emlékét idézik a Hoffmeisterre olyannyira jellemző groteszk látásmód és a szürrealista humor jegyében. A karikatúra és a kollázs csodálatra méltóan leleményes és a nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő mesterének munkáit sok helyen megcsodálták már a világban – szomorú lenne, ha Magyarországon ismeretlenek maradnának.

Prágai kiállítási körképünkhöz tartozik az 1998. év nagy sikerkiállítása Josef Lada festő és illusztrátor életművéből. A szeptember elején nyílt, eredetileg három hónaposra tervezett hatalmas kiállítás a Prágai Vár Lovardájában akkora érdeklődést váltott ki, oly sok embert vonzott, hogy a rendezők kellő rugalmasságot tanúsítva további hónapokkal meghosszabbították. A látogatók apraja-nagyja nemcsak a képek élményével gazdagodhat, hanem a borsos belépőjegyek árán kívül számos Lada-illusztráció – képeslap, memory-játék, mesekönyv, naptár, album, videó stb. – vásárlásával is gyarapíthatja a bevételt, s a bő választékról a kultúrához kapcsolt jó üzleti szellemben folyamatosan gondoskodnak.

Josef Lada (1887–1957) népszerűsége töretlen. Már a negyedik generáció nevelkedik bájos és megunhatatlan mesefiguráin, manóin, ördögöcskéin, kedves állatain. A felnőtteket is elragadják a falusi élet, a tájak, az évszakok, a kocsmák, az emberi élet színtereinek, szokásainak részletei, melyeket kifogyhatatlan érdeklődéssel, fantáziával és hihetetlenül természetes, minden fölösleges cirkalomtól mentes vonallal örökített meg rajzain. Egyszerű és beszédes, humoros és ironikus, kedves és derűs. Jaroslav Hašek Švejkjét szinte nem is lehet máshogy elképzelni, mint ahogy az ő illusztrációin – három sorozatban – megismerték az olvasók világszerte. S mindehhez Lada autodidakta festő volt! Azt mondják, élete végéig gyermek maradt, újból és újból visszatért gyermekkora élményeihez, emlékeihez, és megőrizte a gyermeki látásmód frissességét, tisztaságát, élénkségét. Ezért is szól művészete mindenkihez. Sokan fogják úgy látni a téli alkonyatot, ahogy az ő hópelyhes, átszűrt kék árnyalatú képein, sok nemzedék fogja az ő üde rajzain megismerni a mesék hőseit, és elképzelni a letűnő falusi életet, az udvart, a legelőt, a domboldalt a barátságos háziállatokkal, az erdőt és lakóit minden évszakban, a régi gyermekjátékokat, húsvéti és karácsonyi ünnepeket.