TŰNŐDÉS EGY CÍMOLDAL ÜRÜGYÉN

Nézegetem a Bohemia legutóbbi - 1997. decemberi – számának címlapján ékeskedő szép metszetet. Minthogy e hangulatos rézkarc alkotása idején Prága polgárságának a zöme (miként tudvalevőleg Budáé is!) német volt, e nyelvű szöveg igazít el, ha persze, egyáltalán szükségem lenne eligazításra. Hiszen a legjellegzetesebb csehországi műemlék: a barokk szobrokkal – valóságos szabadtéri kiállítással - díszített késői-gót stílusú Károly híd Malá Strana-i kettős tornyú kijárati kapuját mutatja e valószínűleg a XVIII. század végén vagy a XIX. elején készült régi metszet, előtérben a forgalmas híd nyüzsgő életével, háttérben a Malá Strana különleges szépségű lakóházaival, s még távolabb a prágai vár homályba boruló körvonalaival. Ha volna nagyítóm, akár megpróbálhatnám tüzetesebben is szemügyre venni a sétáló hölgyek-urak ruházatát, a bérkocsik jellegét, az épületek hajlatait…; ez azonban a mai töprengéseim összefüggésében legföljebb másodlagos lenne. Aki ugyanis szereti Prágát, e műemlék-hídban fedezi föl ifjúkori álmaink városának varázsát, a Mater artium jelképét.

Mert 1ám e1 lehet-e feledni, hogy prágai diákokként az Egyetemi Könyvtárnak otthont adó hajdani jezsuita kolostorba: a Klementinumba menet vagy onnan jövet, vagy akár az egyetemeink felé vágtatva, aztán – este tájt – gondterhelten hazafelé ballagva, naponta újra meg újra útba kellett ejtenünk a Károly-hidat; és soha nem lankadt csodálatunk! Mennyi vita, mennyi baráti beszélgetés hangzott itt el, akár még a soron levő munkánkra készülődve, akár az egész napi fáradozásaink eredményeit összegezve. Főleg pedig itt latolgattuk e1őszeretettel soha meg nem valósuló távoli terveinket a közép-európai népek testvériesülésére.

Ilyenkor nemegyszer hoztuk szóba derék elődünket, a világjáró Szepsi Csombor Mártont, aki az l620-ban kiadott Europica varietas című érzékletes útleírásában, prágai tapasztalatairól szólva a hidat is érdeme szerint megcsodálja, s kedves pajzánsággal közli a róla széltében-hosszában emlegetett mendemondát: „Oly közbeszéd vagyon felőle, hogy ezen a hídon soha úgy ember által nem mehet, hogy ez három közül valamelyiket rajta nem találná: vagy fehér lovat, vagy kurvát, vagy pedig barátot.” */ti. szerzetest/. (259. o1d.)

A mi időnkben persze már más járókelők lepték el a Károly hidat, például mi is, akik közül egyikünk, történetesen épp e sorok írója, némileg később, egy tudós francia szerző kiváló családtörténeti esszéregényében nem kis álmélkodással találkozott a mi Szepsi Csombor Mártonunktól lejegyzett prágai mondás eredetijével vagy változatával s még valószínűbben az akkori európai közízlés szellemes termékével. Szerzőnk a Pont-Neuf nevű, 1606-ban felépített klasszicista stílusú új párizsi híd rendkívüli forgalmát jellemzi ilyenképpen: „Egy korabeli mondás szerint a nap minden órájában lehetett rajta látni fehér lovat, szerzetest és örömlányt”. (Jean Delay: Avant mémoire, I. 176. old.)

Eleink így mulatták az időt. Nyilván több volt nekik, mint ma nekünk, s kvaterkázás közben kedvvel mesélgették az ilyen, egyik országból a másikba, egyik nyelvterületről a másikra vándorló történetkéket, talányos igéket. Amit tehát Szepsi Csombor Márton 1620 elott Prágában hallott, ugyanez ugyanígy vagy esetleg árnyalatilag módosultan másutt is fel-felbukkant.

Közvetett példa gyanánt hadd említsek meg egy eléggé ismert szöveget, a középkori egységes európai műveltségi máig é1ő s már-már szállóigének minősülő remekét. Először magyar összefüggésben találkoztam vele, aztán pedig számos más nyelvi közegben, E példaszöveg az iskolai, oktatásban is használatos lett, az írásjelek jelentésmódosító szerepének szemléltetése végett. A magyarországi változatban a történeti keret az, hogy a főurak szövetkeznek a királyné meggyilkolására (vö. Bánk Bán), s az összeesküvésbe János esztergomi érseket is be akarják szervezni. Az érsek leleményes latin mondattal válaszol, ám elhagyja a központozást, s ennek folytán két – ellentétes értelmű - olvasat válik lehetségessé. A latin mondat: „Reginam occidere nolite timere bonum est et si omnes consentiunt ego solus contradico”. Egyik olvasat: (a beleegyezésé) „A királynét meggyilkolni nem szabad félnetek; jó lesz, ha mind beleegyeznek; én magam nem ellenzem.” Másik olvasat (a tagadásé): „A királynét meggyilkolni nem szabad; félnetek jó lesz; ha mind beleegyeznek, én magam nem; ellenzem.” Ugyane latin mondat hasonló kettős értelmezéssel - csak természetesen más szövegkörnyezetbe helyezetten - olvasható egyebek közt Michel Druon francia akadémikus író magyarul is megjelent világsikerű történelmi regényfolyamában, Az elátkozott királyokban.

Bizonyítottnak vélhető tehát, hogy – kevésbé kiélezett módon – a prágai Károly híd és a párizsi Pont-Neuf föntebb idézett azonos jellemzése az akkor még többé-kevésbé osztatlan műveltségű Európa egybehangzó kifejeződése; ami azonban még legkevésbé sem teszi érthetőbbé, miért épp fehér ló, meg szerzetes, meg utcalány szerepelnek benne.

Egyébként pedig a Károly híd nemcsak műemlék és nem is csak az ősi város két legfontosabb részét összekötő kapocs, hanem különleges, gyakran mulatságos nyelvi és műveltségi emlékek őrzője és gerjesztője is. Tudvalevő, hogy se szeri, se száma a hozzá fűződő szójátékoknak, szólás-mondásoknak, anekdotáknak. Például tudják-e a Bohemia Kör tagjai, miért nevezték a csehek Ferenc József császárt és királyt „öreg Procházkának”? Azért, mert amikor egyszer – cseh uralkodóként – Prágában tartózkodott, kíséretével átsétált a nevezetes hídon. Következő héten az egyik nagy olvasottságú, népszerű képeslap címoldalon dagerrotípiát közölt e szöveggel: Procházka na mosti (Séta a hídon). A könnyebb megértés végett emlékeztetnem illik arra, hogy a 'procházka' szó széles elterjedtségű, helyenként már-már a Novákkal vetekvő családnév is. Mellesleg szólva ezt bizonyítja, hogy egy későbbi nagy tekintélyű magyar püspök és egyházi író, jeles szónok szintén viselte e nevet, jellegzetes cseh utónévvel együtt: Prohászka Ottokár. Mindenesetre a prágaiak jót nevettek az imént érintett névadási tréfán, s ezután – egymás között - csak öreg Procházkának hívták királyukat.

A fölvillantott néhány példa remélhetőleg kellően érzékelteti, hogy bárhová nyúlunk európai közös múltunk /és jelenünk/ szövevényébe, mindenütt fölös bőséggel kínálkoznak továbbgondolásra késztető mozzanatok: adatok, élmények, tettek, események; szövegek, szavak, szólások; képek, karcok, metszetek…

DOBOSSY LÁSZLÓ

* Szepsi Csombor Márton: Europica varietas, 1620 (259. old.)