Aki figyelemmel kíséri a talán legszínvonalasabb budapesti művészmozi, az Örökmozgó programjait, cseppet sem lepődik meg azon, hogy februárban egy minden eddiginél teljesebb Menzel-sorozattal kedveskedtek a cseh mester s általában a film híveinek. A sorozatnak köszönhetően olyan, Magyarországon ritkaságszámba menő munkáit is megtekinthettük, mint a Bűntény a mulatóban /Zločin v šantánu/ vagy az Aki aranyat keres /Kdo hledá zlaté dno/.

Az érdeklődő nézők azonban nemcsak a filmeket, de magát a mestert is láthatták, amiben a Magyar Filmintézet munkatársain kívül oroszlánrésze volt a cseh kultúra lelkes és agilis képviselőjének, a nagykövetség első titkárának, Agneša Fojtíkovának. A sokak által várt találkozásra február 5-én este került sor az életmű-sorozatot megnyitó Szeszélyes nyár levetítése után. A riporterekért nem túlzottan lelkesedő Menzel faggatását a Prágából érkezett filmkritikus, Kateřina Pošová vállalta. A rendkívül zsúfolt moziterembe meglehetősen komor arccal bevonuló rendezőt vendéglátói egy tortával próbálták megörvendeztetni, ami láthatólag sikerült is. Keményebb diónak bizonyult Menzel megszólaltatása: az est folyamán a művész egyszer sem adta tanújelét annak, hogy Démoszthenész vagy Cicero szónoki teljesítményeinek túlszárnyalására készülne. Sokkal inkább bizonyult a lakonikus – és szellemes – válaszok mesterének, amelyekkel többször is megkacagtatta a mindvégig feszülten figyelő közönséget. „Miért van az, hogy Magyarországon ennyire szeretik?” – tette fel az első kérdést Kateřina Pošová, mire a rendező habozás nélkül rávágta: „Mert nem ismernek igazán.” Amikor az alkalmi riporter arról beszélt, hogy a Menzel-filmek „tele vannak játékossággal, élettel, életkedvvel”, alkotójuk sietett megjegyezni: „Mindazzal, ami belőlem hiányzik”.

A beszélgetés elején szóba került, hogy számos rendező és író azzal teremt divatot, hogy újra és újra a bánatot és a szenvedést választják műveik témájául: Menzel véleménye szerint főleg azok teszik ezt, akik valóban nem is ismerik a fájdalmat. A rendező rá jellemző öniróniával kommentálta azt a megjegyzést, hogy könyvének magyar kiadása rendkívül sikeres az olvasók körében: „Úgy gondolom, azért, mert egy zseniális hölgy fordította, aki a magyar szöveghez hozzáadta azt, ami a könyvben nem volt benne.”

/A cseh eredetiben „Tak nevím” címu kötetről van szó, amely Körtvélyessy Klára fordításában, „Hát nem tudom” címmel jelent meg magyarul a pozsonyi Kalligram Kiadónál./

Valószínűleg széleskörű egyetértést váltottak ki Menzelnek a cenzúrával kapcsolatos észrevételei: véleménye szerint „a cenzúra ostobaság”, de ugyanolyan ártalmas és ellenszenves azoknak a gátlástalansága, akik a morális megfontolásokat félresöpörve csak az általuk elképzelt sikert tartják szem előtt. Azelőtt mindig voltak valamilyen tabuk, mondta a rendező, „most azonban olyan korban élünk, hogy egyszercsak mindannyiunknak mindent szabad. Arra azonban nem vagyunk érettek, hogy mindent megtehessünk.” Hát igen – ezt a megállapítást bajosan vitathatnánk.

Akárcsak azt a példásan szűkszavú megjegyzést, amely arra a kérdésre hangzott el válaszul, hogy vajon hol optimális a film helyzete: „Talán sehol.” S lehangolóan igaz volt az is, amit a világ uniformizálódásáról, egyszínűvé válásáról hallottunk. Menzel elmesélte, mennyire elszomorítónak találta, hogy a türkmenisztáni szórakozóhelyen is amerikai slágereket kellett hallgatnia, holott ő a türkménekre és országukra volt kíváncsi. Kiderült hogy sokunkhoz hasonlóan őt is mélységesen elkedvetleníti a MacDonalds gyorséttermek világméretű elterjedésével jellemezhető jelenség, amely „sajnálatos”, merthogy „a világ sokkal gazdagabb ennél”.

Az amerikanizálódást Menzel is nemkívánatos, aggasztó folyamatnak látta s mint kiderült azért vállalta el az ALFA TV vezető testületének elnöki tisztét, hogy segítséget nyújtson egy olyan csatorna létrejöttéhez, amely a közép-kelet-európai népek kultúrájának a közvetítője lenne, s huszonöt nyelven megszólalva segítené a kölcsönös megismerést. „Az amerikai színészekről, házasságaikról, válásaikról, abortuszaikról mindenki tud – jegyezte meg ironikusan a művész –, de nem tudunk például semmit sem a magyarokról.”

A közönség szórakoztatását és a közérthetőséget mindig is alapvető követelménynek tekintő Menzel jellemző megjegyzése volt, hogy a lényeget tekintve csak kétféle film létezik; jó és rossz.

A sokat vitatott „művészfilm” fogalmát „képtelenségnek”, „kétes terminusnak” minősítve újfent amellett tört lándzsát, hogy a filmeknek – s általában a műalkotásoknak – az emberek lehető legszélesebb köréhez kell szólniuk.

A beszélgetés végén azokra a balszerencsés körülményekre terelődött a szó, amelyek megakadályozták Menzelt abban, hogy hosszú idő után ismét egy hrabali ihletésű filmet készítsen. Az Őfelsége pincére voltam /Obsluhoval jsem anglického krále/ című könyv menzeli adaptációja azért nem készülhet el /a rendező szerint soha már/, mert a pénzügyesek érdekei ezúttal is fontosabbaknak bizonyultak az alkotói szándékoknál. Amikor ezt Menzel beszélgetőtársa „nagy kárnak” nevezte, a mester szárazon csak ennyit válaszolt: „Azt hiszem másféle károk is vannak és sokkal nagyobbak”. Nos, ebben kétségkívül igaza van, mindazonáltal e lehangoló fejlemények ismeretében nem épp felhőtlen hangulatban vettünk búcsút Jiří Menzeltől.

De hát miért temetné el a reményeit az, aki még csak hatvan éves?

G. Kovács László