MEGKÉSETT ÉSZREVÉTELEK EGY SZÜLETÉSNAP ÜRÜGYÉN 

Ennek is be kellett következnie: a vékonydongájú, riadt tekintetű fiatalemberként megismert Jiří Menzel már jónéhány hónapja, egészen pontosan ez év február 23-án belépett a „hatvanasok klubjába”. Őszintén reméljük, hogy ennek a korántsem matuzsálemi életkornak az elérése nem jelent számára valamiféle nyugdíjba vonulást. Mi tagadás, önző ez a kívánság, az örökké új élményekre vágyó néző sóhaja, akinek egyébként vajmi kevés oka lehet a panaszra. Ha Menzel mostantól olyan édes semmittevéssel töltené napjait, mint a Szeszélyes nyár antihősei, akkor is elmondhatná /bár ilyesmit aligha mondana/, hogy gazdag és változatos életművet alkotott. Mielőtt megpróbálnánk filmrendezői pályafutását felvillantani, nyomatékosan le kell szögeznünk, hogy Menzelt akkor is az elmúlt 30-35 év cseh kultúrájának jeles személyiségei között kellene számon tartanunk, ha sosem áll a kamera mögé.

A nagyvilágban inkább „csak” filmesként ismert muvész színházi rendezőként is ugyanolyan képességeket mutatott fel, mint a Szigorúan ellenőrzött vonatok és megannyi más remekmű alkotójaként. Szerencsésnek mondhatták magukat azok a prágai színházak – többek között a Semafor, a Na zábradlí és a Činoherní klub –, amelyekben időnként darabot rendezett, a rá jellemző játékossággal és leleményességgel. A Činoherní klubban annak idején – 1965-ben – ő állította színpadra Niccolo Machiavelli Mandragoráját: tizenegy évig folyamatosan műsoron volt. De ugyanúgy szerencsésnek mondhatták magukat azok a rendezők, akik Jiří Menzellel, mint színésszel dolgoztak együtt: póztalan, pátosztól mentes, a bohócok művészi eszköztárát remekül kiaknázó színészi játéka mindenkor kivételes élményt jelentett: a Činoherní klubban nagy sikerrel bemutatott O'Casey-darabban, a Nőtlen urak panziójában éppúgy, mint Věra Chytilová Játék az almáért /Hra o jablko/ című remekében, a Juraj Herz rendezte Ferat-cég vámpírjában /Upír z Feratu/, saját filmjében, a Szeszélyes nyárban /Rozmarné léto/, vagy Simó Sándor legutóbbi, Franciska vasárnapjai című művében, hogy csak néhány jellemző példát említsünk.

Menzel mindig szívesen hangoztatja a színházi munka és a színészkedés iránti vonzalmát, a filmrendezést ellenben fárasztó, sok nyűggel és bosszússággal járó mesterségként szokta jellemezni. Ez mit sem változtat azon a tényen, hogy hírnevét és tekintélyét elsősorban filmjeinek köszönheti. Pédául a világhírűvé lett pályakezdő alkotásnak, a Bohumil Hrabal műve nyomán forgatott Szigorúan ellenőrzött vonatok /Ostře sledované vlaky/, amellyel huszonkilenc éves korában a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat is megkapta. Vagy a Vladislav Vančura azonos című könyvéből született Szeszélyes nyárnak, mellyel bebízonyította hogy az író humora és poézise a filmvászonra is átmenthető.

S természetesen a többi, Magyarországon is jól ismert és rendkívül népszerű műnek: a csehszlovákiai sztálinizmust a szatíra eszközeivel felidéző, Pacsirták cérnaszálon /Skřivánci na niti/ című remeknek, az ugyancsak hrabali ihletésre született Sörgyári Capriccionak /Postřižiny/ és a Hóvirágünnepnek /Slavnosti sněženek/,a Zdeněk Svěrák forgatókönyvírói munkáját is dicsérő Mesés férfiak kurblival /Báječní muži s klikou/ és az Én kis falum /Vesničko má středisková/című mozi-örökzöldeknek, a Vége a régi időknek /Konec starých času/ címet viselő újabb Vančura-adaptációnak – és a nagyszerű, s kevésbé sikerült művek sorában egyelőre utolsóként szereplő Ivan Csonkinnak /teljes címe: Ivan Csonkin közkatona élete és különös kalandjai – Život a neobyčejné dobrodružství vojáka Ivana Čonkina/. Mit lehet mindehhez hozzátenni? Várjuk a folytatást...

G. Kovács László