Casanova utolsó rózsája

Történetünk hőse egy hatvan éves elmúlt, de jó karban lévő, kissé megriadt, ám könnyen magárataláló férfiú, Giacomo Girolamo Casanova. Foglalkozását és hivatását a világ minden lexikona így jelzi: olasz író és kalandor. Az író megjelölésnek önmaga is örült volna, hiszen az irodalom egész életen át vonzotta, és a kalandor tituluson sem sértődött volna meg, hiszen jól ismerte a hírét. Igen bánkódnék afelett, hogy figyelemre sem méltatják bölcselkedő hajlamát, pedig a hagyomány szerint ezzel a sóhajjal búcsúzott az élettől: „filozófusként élni”.

A kor, melyben történetünk játszódik, és riportutam emlékeként most körülfon, a XVIII. század utolsó pár évtizede. Színhely egy észak-csehországi kisváros a tízezer lakosú Duchcov. Körös-körül barnaszénmedencék, gyógyfürdők, huszita emlékek. A városka régi neve: Dux. Kastélya 1945-ig a Waldsetin-Waltenberg grófi család otthona volt.

Késő délután érkeztem Duchcovba. Elszántan, mint a kiváncsi utókor és engedékenyen, mert operettet sejtettem. Szentháromság-szobor, hazai és külföldi turisták.Casanova – önmaga számára kitalált neve szerint Chevalier de Seingalt – csábítja ide az utazókat. A hűségre képtelen férfiú, akit akkoriban az egész környéken csak így neveztek: az olasz.

Vajon mit mond a neve és emléke a mai duchcoviaknak?

Az étteremben sokan ülnek, járok asztaltól asztalig mikrofonnal és kérdezgetem: mi a véleménye a lovagról, szimpatikus Önnek?

– Casanovát félreértették. Korának legműveltebb embere volt.

– Rossz hírét az egyház terjesztette.

– Óh, én fogadnék ilyen udvarlót. Értett a nők nyelvén.

– Pintér István mérnök vagyok. Előadást tartok a városban a délsarki expedícióról, melynek tagja voltam. Miután tudtam, hogy itt Duchcovban halt meg Casanova, rá is gondoltam. Hoztam egy koszorút a sírtáblájára s elhelyezzük a barátaimmal. Jól ismerem könyveit, írásait és úgy gondolom, hogy különös egyénisége sokkal több figyelmet érdemelne. Nevetséges, hogy csak annyit tudnak róla, „a szerelem bajnoka”. Az a fajta enciklopédikus elme volt, aki nemcsak felfogta korának minden tudományát, hanem mert vállalkozni is arra, hogy megvalósítsa. Tudott könnyen szeretni és könnyű szívvel búcsúzni és a nők sosem bocsátották meg, hogy ebben is megelőzte őket.

Szemben az étteremmel, a tér túlsó oldalán van a kastély. Reneszánsz és barokk átépítés után nyerte mai klasszicista külsejét. Ékes vaskapuja sarkig tárva. Schiller, Goethe, Lobkowicz herceg, Chopin ugyanitt léptek be, talán Beethoven is, aki a Waldstein-szonátát mecénásának tiszteletére itt komponálta. „Ezüstösen világos a C-dúr fénye” – írta a szonátáról Edwin Fischer, és ez illik is a mostani holdfényes estéhez.

A kapu két oszlopán Héraklész kétszáz éve viaskodik a lernai hidrával és a némeai oroszlánnal. A főépület üveges ajtaja előtt megállapíthatatlan illetőségű óriási fekete kutya. Nem ugat, nem morog, csak busa fejével oldalbabök és tuszkol befelé. A múzeum őre a lépcsőházban vár. Középkorú, széparcú hölgy, évtizede él itt a Waldstein-galéria híres piktúrája között, Casanova társaságában. Néhány más vendéggel együtt a kastély oldalszárnyába indulunk. Ott lakott a velencei. Nézem Tánya Kabalovská szemét és látom, hogy őt is elvarázsolta az olasz. Megállunk egy fehér ajtó elott, Tánya leoldja derékövéről a kulcscsomót, halkan kattan a zár, és hölgyünk oly diszkréten nyomja le a kilincset, mintha audienciára jelentkeznénk.

– Itt, ezekben az emeleti szobákban, háromszobás félkomfortban lakott Casanova. A bútorok, a képek akkor is itt voltak. Abban a szekrényben van a csipkegalléros bársonyruhája, amott a tintatartója, tolla, kése, apró eszközei.

Mitagadás, a tintatartókon mindig mosolyognom kell. Minden elveszhet, de ezek a kalamárisok, a pedáns munka apró kis edényei megmaradtak a világ minden emlékmúzeumában. Sárgaréz, vörösréz, bronzfigurák úgy elhelyezve, mintha tulajdonosa néhány perc múlva visszatérne, hogy lepedőnyi levelekben, dalban, versben, vagy bölcselkedésben még valami halaszthatatlanul fontosat közöljön az emberiséggel.

A lakószoba-emlékmúzeumban térképen követhetjük Casanova életútját, és a XVIII. század európai államainak rendőrségei és besúgói ugyancsak hálásak lettek volna ezért a filológiai akribiával összeállított nyomravezetésért. Tánya asszony elbeszéli hősünk életútját, és némi megbocsátással siklik át afelett, amikor Casanova a velencei inkvizíció bocsánatáért esedezett, és mert jobb állás nem kínálkozott, besúgó lett.

A magyar olvasó szerencsés, mert Giovanni Comisso remek kis gyűjteményét, a velencei kémjelentéseket Szerb Antal kalauzolásával olvashatja. Csodálatos – írja Szerb Antal –, hogy kellő jóindulattal mi mindenről lehet jelentést tenni. Ismerős kép: nagy köpeny, ijesztő, csőrös orrú álarc, gondolákban sikló titkok. Casanova már ekkor híres és hirhedt férfiú volt, hiszen a kor legvakmerőbb szökését a velencei ólomkamrákból olvasta egész Európa. Ám annak már huszonkilenc éve, a szent inkvizíciókban már más férfiúk ülnek, új donnák kegyeiért villannak a török, és Casanova, aki minden szerepét jól játszotta, közben szemrebbenés nélkül jelent. Ilyesféléket: „Alázatosan közlöm Excellenciáddal, hogy a színház negyedik emeleti páholyában feslett életű nők és fiatalemberek olyan vétkeket követnek el, amelyeknek mások szemeláttára történő végzése megbotránkoztató... A Fondamento Nuovan levő kávéházban pedig a legtiszteletre méltóbb hölgyek és urak szerencsejátékokkal, tiltott fogásokkal szegik meg a köztársaság törvényeit.”

Aztán ezt a munkát is elunja, pamflettet ír az egyik előkelőség ellen, menekül tovább. Megfordul majdnem mindenütt, ötleteket kínál a fejedelmeknek. Párizsban ő lesz a lottó igazgatója, ő vezeti be ezt a játékot. Dohánygyárat szeretne alapítani a Pireneusokban, Moszkvában II. Katalinnak azt ajánlja, hogy a görögkeleti naptár helyett vezesse be a katolikus kalendáriumot. Némi arany cseppen itt is, ott is, de az adósságok halmozottan nőnek, az elhagyott hölgyek bosszúállóak, jobb idejében távozni. 1785-ben éppen Berlinbe készül, amikor találkozik Josef Emanuel Waldstein-Wartenberg gróffal, aki magával viszi Duxba, a mai Duchcovba. Rábízták a húszezer kötetes könyvtár rendezését. Száz arany évi fizetést kapott, de főként biztonságot. 1785. október végén érkezett ide és itt élt tizenhárom esztendőn át, haláláig.

Tánya asszony mutatja a velencei tükröt, amely emlékezik még az arcára, a kötetekbe gyűjtött levelezést, amely a mai kutató számára a kultúrhistória páratlan értékes forrása, itt van híres utópisztikus regénye az Icosaméron, amelyet az irodalom Verne és Wells elődjeként dicsér. Minden iránt fogékony szellemének sok-sok töredéke. Amott kották, szövegkönyv-javítások. Casanova Prágában találkozott Mozarttal, aki ekkor írta a Don Giovannit. Hősünk látta a bemutatót és új librettón törte a fejét.

– Lorenzo da Ponta „abbé, császári udvari költő”, aki a Don Giovanni (Don Juan) szövegét írta, jól ismerte Casanovát. Feleségével együtt meglátogatta Duchcovban is és feljegyezte, hogy nejére mély benyomást tett a különös aggastyán élénksége, ékesszólása.

Mitagadás, vallja be szomorúan Tánya asszony, Casanova nem érezte jól magát itt Duxban. A kastély személyzete, a komornák, a cselédek, az inasok nem adták meg neki a várt tiszteletet. Casanova nem tudott németül, így, ha társalogni akart, a grófi családon kívül alig talált társra. Gyakran utazott Teplicébe, Prágába, de többnyire a szobájába és a könyvtárba húzódott és szorgalmasan írta emlékiratait. Franciául írta, de németül jelent meg először a lipcsei Brockhaus kiadásában, negyedszázaddal szerzőjének, kitalálójának halála után. Kalandjainak első magyar nyelvű fordítása 1873–1876-ban jelent meg, számos kötetben. Az emlékiratokról Tánya fennkölten szól. Az irodalomtörténészek hol a körkép tökéletességét érzik soraiból, hol fenntartással fogadják és bizonygatják, hogy meg sem fordult azokon a helyeken, amelyekről ír, ám senki nem tagadhatja lebilincselő elbeszélő képességét.

– Nem bánta meg a Waldstein család, hogy befogadta őt? – kérdeztem.

– Ó, dehogy, sosem bánták meg. Walstein gróféknak imponált Casanova, és ami a legfontosabb, mindketten szabadkőművesek voltak, szembenálltak az egyházzal, és ezzel magyarázható a lovagról terjesztett rossz hírek, rágalmak tömege – véli Tánya asszony.

– Aligha volt annyira becstelen, amint mondják. Merész szabad szelleme, műveltsége meghaladta legtöbb kortársáét, és főként a kor általános szellemét.

Calude Roy francia irodalomkritikus ugyanezt a kérdést, Casanova szabad, merész szellemét is firtatta. Ő hívta fel a figyelmet Casanova Robespierre-hez írott leveleire is, amelyben a duxi könyvtáros inti a megvesztegethetetlent, hogy mekkora bűn a forradalom. Utolsó éveiben pedig így meditál: „Igen sokszor kellemetlen volt látni a gyűlöletes zsarnokság aktusait, de ez mégis egy király zsarnoksága volt. Azóta a franciák megismerték a nép zsarnokságát. Ez vajon kevésbé gyűlöletes” És ő, Casanova, a szabadkőműves és szabad elvekkel játszó, papi üldözéseket kiváltó Casanova rója papírra, hogy „a kétségbeesés ellen csak az imádkozás ad enyhületet”. Claude Roy a jó sebész biztonságával boncolgatja a Casanova-illúziókat. „Tapasztalatból tudjuk, hogy a háború alatt, ha politikai foglyok összekerültek köztörvényű bűnözőkkel, megállapíthatták, hogy a vagányok mindig reakciósak, de legalábbis maradiak. Az alvilág emberei rendszerint a rend emberei, a vagányok általában gutdesinnt fiúk. Casanova is istenes, mint a közrimák, és respektálja a fennálló rendet, akár a selyemfiúk. A régi világ már oszlásnak indult Európájában, amelynek aranyos cifrasága a szőlőszemek rothadására emlékeztet, cinikus nyugalommal sétál. Tekintete biztos, mint a martalócoké, és dévaj, mint a játékosé. Eleven esze, jó gyomra és nevető szeme van. Csak szíve nincs.”

Ha a francia kritikus itt járna Duchcovban, ahol Casanova utolsó tizenhárom esztendejét töltötte, az utolsó mondatokat talán így írná: „Csak egyet szeretett egész életében, városát, Velencét” A tengerek királynőjének képei, metszetei, emlékei sohasem hagyták nyugodni. A neve alá mindig odaírta: a velencei. Ez maradt, hivalkodóan, szánalmasan, a végén magányosan. Életének utolsó esztendejét megkeserítette szeretett városának sorsa. 1797 májusában Bonaparte követelte három állami inkvizítornak és a Santa Andrea erőd parancsnokának letartóztatását, mert őket tartotta felelősnek azért a fegyveres ellenállásért, amellyel a Lidonál egy francia hajót elfogtak. A velencei államtanács a szorongatott helyzetben 704 szavazattal 24 ellenében teljesítette Bonaparte óhaját. Egy hétre rá megszunt a velencei köztársaság.

Amíg erről beszélünk, Tánya asszony, majd nemsokára visszatér néhány szál piros rózsával.

– A kastély kertjébe Casanova rózsákat ültetett. Talán egy énekesnő tiszteletére. A kert rendezése során – egy kivételével – valamennyi rózsatő elpusztult. Erről az egyről származnak Casanova utolsó rózsái. Fogadják szeretettel és vigyék haza. Ön, – fordul felém – vigye haza Budapestre, pontosabban Budára, mert a lovag ott is megfordult.

Kezünkben a rózsákkal követjük Tánya asszonyt a középső szoba sarkába. Kis emelvényen, csíkos selyemhuzatú, szépformájú karosszék. Ebben halt meg Casanova. A hagyomány szerint a Szent Barbara temetőbe temették, a kerítés mellé, egyházi szertartás nélkül.

Kisétáltunk oda is. Játszótér, futtballpálya, és magányosan a kis Szent Barbara kápolna. Valahol itt lehetett Casanova sírja. A múlt században még emlékeztek arra, amikor az egyik Waldstein grófnőt temették, aki nem grófi családból származott, és emiatt nem akarták a családi kriptába tenni. Feljegyzések szerint annak az olasznak a sírjába tették olymódon, hogy Casanova csontjait batyuba gyűjtötték, és a sírverem sarkában, a grófnő lábaihoz helyezték. Hogy meddig nyúlott a Szent Barbara temető és hol a helyszín? Rég feledésbe merült. 1922-ben, a kastélyparkban találtak egy márvány sírtáblát ezzel a felirattal: Jakob Casanova Venedig 1725, Dux 1798. Feltételezik, hogy a régi temetőben állott, a duxi vendégkönyvtáros hajdani sírját jelölte. Ez a márványtábla látható most a Szent Barbara kápolna külső falán.

A halotti anyakönyvben feljegyezték, hogy 73 évet és két hónapot élt. Meghalt 1798. június 4-én. Számottevő vagyon nem maradt utána. A hírt a cselédek, lovászok, inasok hordták szét a városban. Hallottátok? Meghalt az olasz!...

Rapcsányi László