Egy soha-sehol-semmikor nem létezô, "ôsakármilyen"
etnikum táborhelyén a szemünk elôtt alakul a bizonyára
rejtélyesnek s fantasztikusan izgalmasnak szánt, ám
jószerivel elôre pontosan kitalálható történet,
amelynek a koreográfus (az egyébként elsô osztályúan
táncoló) William Fomin az Embert virágzik a föld
címû kenetesen lirizáló címet adta. Kár,
hogy nem ôrizte meg a választott Kitaro-anyag, az Ég
és föld között Spielberg: címû filmzene
címét, vagy, hogy legalább (s az esetleges jogviták
elkerülése végett) nem variálta át "Föld
és ég között"-re. Ekkora térbe ugyanis,
még átvitt értelemben is, sok minden belefér.
Még a konkrét cselekmény hiánya is. Az általánosabb
címválasztás talán megtartotta volna Fomint
azon a pályán nevezetesen a modern hangulatbalett mûfaji
keretei között , amelyrôl a sztori megjelenítésének
kényszere számos buktatón át, a lapos unalomba
vitte.
Mert a kezdeti idill után következik itt minden: vihar, erôszak
hím-hím között, lankadt botostánc a nô(stény)
birtoklásáért, gyilkosság és szívszaggató
siratás, újrakezdés és patetikus jövôvárás.
Mindezt pedig nem túlzok(!) három, azaz három táncospár
(mint a képzelt tábor képzelt közösségének
jelképes csapata) tálalja fel. Gombár Judit foltos
táncruháiban és trikóiban (amelyek elôdjét
s akkor még milyen szikrázóan sallangmentesen , Kricskovics
Antal: A Parnasszosz hegy éneke címû koreográfiához
tervezte Bretus Mária és Hetényi János számára.
Csakhogy ez már 1974-ben volt.). Természetesen nem a földszín
s a narancs árnyalataiban tartott, stilizált kosztümökön
múlik, hogy a kompozíció fokozatosan kiüresedik,
mialatt a gondolat-közhelyek említett sorozatával szakítja
meg a modern elemekkel fellazított klasszikus balettpaneleket. Ezért
azután hiába érvényesül a tisztán
táncos részletek folyamatossága, a plasztikus, korrekt
módon kidolgozott emelések "természetes"
áradása. A látszat-cselekmény banalitása
miatt Fomin "táncdolgozata" a hat táncos átszellemült
elôadásmódja ellenére sem képvisel igazi
új értéket a tizenhét éves fennállását
ünneplô társulat jelenkori repertoárján.
Az ôszi bemutató második részéhez képest
azonban még mindig sokkal jelentôsebb. A Hazug színek
ugyanis legfeljebb koreográfiai vázlat. Még inkább
olyan táncegyveleg, amely mint a Gyôri Balett és a Gyôri
Tánctagozatos Általános Iskola hatvan kis növendékének
közös produkciója, legfeljebb az iskola évzáró
vizsgakoncerjére illett volna a csemetéikben gyönyörködni
vágyó, s a táncszínpadhoz amúgy semmit
nem értô szülôk örömére (ha Gyôrben
még egyáltalán léteznek ilyenek!) , mintsem
a felnôtt társulat gálapremierjére. A divatos
popzenékre komponált koreográfia disco- és aerobic-for
mációkból álló blokkok, teátrális
jelenetkék, szólók és kettôsök halmaza,
melyet a színpadi látvánnyal ritmikailag és
stílusában össze nem hangolt filmmontázs igyekszik
darabbá szervezni. De sikertelenül.
Sztori pedig itt is van, s nem is akármilyen. Egyenesen drogellenes
tiltakozásnak és figyelemfelkeltésnek szánták
az alkotók: a sematikus történetet kiötlô
Hajba Ferenc (újságíró), a zavaros háttérvetítéssel,
a kábítószerhasználatra utaló képekkel
riogató Hartyándi Jenô, s a koreográfus Demcsák
Ottó, aki hármuk közül mégiscsak a legtöbbet
tehette volna azért, hogy az állítólag elmagányosodó,
közönyössé váló, bandába keveredô,
érzéki örömöket hajszoló, mondén
tûzlányokról és démonokról vizionáló,
ám a szerelemben egyszerre csak minden vésztôl és
rontástól megmenekülô kamaszlány sorsa igényesebben,
dramaturgiailag is megformáltabban, kevesebb színpadi klisével
(kevésbé hazug-hamis megoldásokkal) kerüljön
a nézô elé.
Igényességról, átgondoltságról,
formanyelvrôl, táncosi-színészi alakításról
azonban most nem is beszélhetünk: a Hazug színekhez foghatóan
gyenge mûvet eddig nemigen játszott a gyôri társulat.
Ezért talán nem kellene az Ariadné Alapítvány
országos drogellenes kampányában mutogatni; szerencsésebb
lenne mielôbb s végképp elfelejteni.
Jobb sorsra érdemes viszont - végre és szerencsére
a Fanfár mindenkiért címû est harmadik egyrészese:
a Fanfár, melynek koreográfusa: Robert North s zeneszerzôje:
Aaron Copland ugyanúgy amerikai, mint a téma: az amerikai
életérzés jelképes megjelenítése.
North ugyanis göteborgi balettigazgatóként 1992-ben Keveházi
Gábor Cristoforójának pandantjaként Amerika
felfedezésének 500 éves évfordulójára
komponált egy darabot a bevándorlók, az indián
ôslakosság, a cowboyok, telepesek s a "modern" Amerika
tarka, nyüzsgô, ünnepien gondtalan, felhôtlen világáról.
A Gyôri Balett számára betanított Fanfár
ennek az egész estés North-balettnek egyrészes kivonata.
Mûfaját tekintve: amolyan
modern balett-divertissement amelyben szvitszerûen, egy-egy gesztus
vagy mozgássor által hibátlanul megrajzolt karakterfigurák
népesítik be North tánctól-humortól,
lírától vagy épp szatírától
csillogó kaleidoszkópját. Nem járunk túl
messze az igazságtól, ha a Fanfárt újtípusú
karakterbalettként "könyveljük el", mely kétségkívül
nem éri el más North-mûvek: A halál és
a lányka (Schubert) vagy a Gyôrben oly népszerû
s oly elevenen karbantartott Entre dos Aquas (Piazzolla) esztétikai
csúcsait, de mindenképp a koreográfusi tehetség,
a szó legjobb értelmében vett profizmus és kompozíciós
készség jegyeit hordozza. A Gyôri Balett pedig új
estjén elôször önmagára találva élvezettel
mártózik a változatos-lendületes táncanyagban!
Kaán Zsuzsa
North-Copland: Fanfár
Elöl: Demcsák Ottó és Ócsag Anna
Fotó: Kanyó Béla
