Fekete Hedvig: Halkalitka (XI. 2.)
Fekete Hedvig és két társa (Nemes Zsófia és Horgas Ádám) nagyszerû táncosok, nagyszerû elôadók. Elsô gesztusaik, bármilyen apró rezdülések is voltak ezek, máris meggyôztek. Képesek voltak "vállukra kapni" a nézôt, s elvinni valahova máshová: mindnyájunk számára ismert, s most mégis egyéni módon fogalmazott kis világokba: a gyerekkor, testvéri, baráti viszonyok, erotikus vágyak és beteljesülések, a jókedv és frusztráció kozmoszaiba. Fekete Hedvig nem tagadhatja, s szemlátomást nem is kívánja tagadni, hogy a Bozsik Yvette-tel eltöltött évek erôsen hatottak mozgásnyelvére. Ám a Bozsiktól megszokott apró rebbenések és rándítások, e belsô kényszerbôl fakadó gesztusok itt lekerekedtek: testtel, térrel és zenével harmóniában állnak. S épp ezekért: a test, a tér és a zene használatáért nevezem Fekete Hedvig nyelvét egyéninek: "hozott" tánctechnikai (ld.: Roberto Galvan avagy Szegedi Balett-módra) és elôadói tapasztalatait saját és társai testére fordította le, egy izgalmas térbe helyezte. A díszlet szürrealista óriás-asztal és szék fémbôl, valamint egy akvárium, pici halakkal; Ravasz András munkája, akitôl a jól választott zene is származik.
A háttérvetítés külön színt, költôiséget hozott a színpadra, vagy éppen megnyitotta a hermetikusan lezárt teret.
S végül, nos, hová is jutottam el Fekete Hédi képeinek nyomán - függetlenül attól, hogy gondolatmenetét nem minden ponton tudtam követni? Újfent oda, ahová oly gyakran. Nevezetesen: hogy ember s ember között a kommunikáció meglehetôsen kilátástalan...
Sofa trió: Kakukkölô (XI. 11)
Amennyire színjátéki elemek kaptak hangsúlyt a táncmûvész Fekete Hedvig munkájában, úgy a Sofa trió új darabjában a tánc jutott egy kicsit több szóhoz, mint eddig. Kár, mert a Rókás László-féle különleges színházat nem táncáért szeretjük, hanem eredeti humoráért. Rókás a helyzetkomikum nagymestere, aki a saját, ellenállhatatlan óriásfiguráját két állandó társával, Lengyel Péterrel és Oldal Istvánnal ütközteti darabról-darabra. Tette ezt legszebben a Dívány címû elsô közös mûvükben, s azóta - partnerekkel kiegészülve - még 2-3 alkotásban, melyekkel bejárták a világot.
Jelen elôadásban Lengyelt és Oldalt éreztem erôsebbnek, hitelesebbnek és így: szórakoztatóbbnak, mint magát a "mestert". Nem tudom, valóban meg akarta-e csinálni ezt a darabot, s valóban akarta-e önmagát benne?...
A máskor meglepô s megkapó ötletek egymásutánja most elég hígan, sok töltelékmozgással jelent meg, s ez gyengítette azt is, ami a maga helyén nagyon jó.
Végig szól a kakukk (vagy egyéb madárcsicsergés) s a német dalromantika: remek ötlettel mindig ugyanaz a Schubert-dal a színpadra állított lejátszón, bármely lemezrôl (!) Megtudjuk, hogy Shakespeare szerette a Pizza Margharitát és Chopint, valamint, hogy a nôk itt többnyire arra valók, hogy a szélgép fújja ôket, netalán lemezként forogjanak egy lejátszón.
Nem az összefüggéseket hiányolom - ilyen típusú mozaik-darabnál ez teljesen szükségtelen lehet - , csupán az idôzítést, a mértéket. Különben maga Rókás "használja" önmagát túl sokáig olyan módon, hogy teljesen kioltja önnön különös varázsát.
Szívem szerint a jó néhány sziporkázó ötletet, megkapó részletet, mely a 70 perc során felbukkant, szeretném viszontlátni majd egy olyan Sofa-darabba építve, amely belsô igénybôl, letisztult arányokkal jön létre.
Jaccard/Schelling/Bertinelli(CH): Alvajárók (XI. 12 - 13.)
A nézôtérre lépve kis szúrós köd fogad. Nem túl zavaró, nem is köhögtet, csak sejtetni kívánja: itt ennek majd szerepe lesz.
Valóban, a színpadot a svájci csapat estjének kezdetétôl a végéig halványan belengi e köd, olyan világítás mellett, mely misztikus-romantikus éjszakává varázsolja a MU közönséges termét. Három ember lép elô ebbôl az éjszakából, két férfi és egy nô, - leggyakrabban kettesben, legritkábban egyedül vagy mindhárman. Nem könnyû világukba belerázódnom; megéreznem, merre kívánnak elvezetni az eleinte túlnyomóan groteszk, marionett-szerû mozgások révén. A valódi alvajáró-, álom-, álmodozás-, éjszakai félelem-, révület-hangulatokat köznapibb jelentésû részek szabdalják szét, melyek fôleg erô- és fölénykimutatásról szólnak, hol egyik férfiérôl a másik fölött, de leginkább és végsôsoron a nôérôl mindkettô fölött. Magyarázhatnám szimbolikusan is a figurákat - eleinte, vezérfonalat keresve, automatikusan így tettem - , miszerint Peter Schelling figurája a félelem, szenvedés, kiszolgáltatottság, Massimo Bertinellié az agresszió, míg Beatrice Jaccard a mindkettô felett fölényes éjszaka.
Nos, egy idô után ez az olvasat is felborul, a darab második részétôl a hölgy már korántsem olyan fölényes (gyönyörû, hátulról világított szólója (lásd: képünkön) maga az alázat, líra, beletörôdés). Maradok immár annál a leegyszerûsítésnél, hogy itt ébrenléttel és álommal egyaránt összefüggésbe hozható képi gondolatok sorát látjuk. Jaccard - mert, bár a mûvet mindhárman jegyzik, mozgását, dinamikáját látva, ô itt a "hangadó" - pregnáns, kemény hangot üt meg, s két társa majdnem olyan jó. (Schelling szólója egy különleges, foltokban megvilágított sávban viszont még hozzá képest is lenyûgözött.)
Ernst Thoma és Bertinelli zenéje távol áll tôlem, ám a darabba "beidomult". A jelmezek, a világítás magas professzionalizmusa nem maradt el a táncos kvalitás mögött, - a félhomályok azonban bármilyen helyénvalóak is hangulatilag - , nehezítették a befogadást.
Lehet, persze, hogy mindez csupán engem fárasztott. A szégyenletesen kis számban megjelent nézôket nem látszott zavarni.
Az elsô két estén, mikor magyarok játszottak, teljesen megtelt a nézôtér. Jele ez annak a belterjességnek, ahogy mi pestiek egymást, barátainkat nézegetjük.
A nézô becsábítása ismeretlen külföldiekhez - ha mégoly jók is - , a programban való feltüntetésnél sokkal több erôfeszítést kívánna.
Lôrinc Katalin
Beatrice Jaccard (Svájc)
Fotó: Eifert János
