1841-ben került színre a párizsi Operaházban Jules Perrot és Jean Coralli balettje: a Giselle. Több, mint másfél évszázada! Gondoljuk el, micsoda hatalmas idô egy viszonylag gyakran szemléletet változtató mûvészet esetében. Ezt a példátlan életkort, szakadatlan sikerszériát a balett történetében egyes-egyedül a Giselle érte meg. Vajon miért éppen a Giselle? Vajon mi lehet fennmaradásának, sôt legszélesebb körû elterjedésének titka?
Keletkezésének történeti körülményeibôl páratlan sikerességének okai alighanem könnyen megérthetôk. Olyan korszakról van szó ugyanis, amikor a barokk zárt és merev etikettjét, a rokokó finomkodó formáit elsodorta a véres forradalom. A kialakuló új világ társadalmának embere, kijózanodva a heroikus ideákból, ha színházba mehetett, el akart feledkezni a szomorú múltról. A múltról, meg a létért való küzdelem újmódi hétköznapjairól, s a felvilágosodás tabuinak ellenszegülve az irreális tündérvilágban kívánt menedéket keresni. Varázslatos tündérmesék, balladák alakjai: szilfidek, villik, sellôk, az éjszaka démonjai, a babonák még oly' lidérces álomképei érdekelték és borzongatták...
A nôideál - milyen érdekes és milyen természetes -, az alig letûnt arisztokrata hölgyek szinonímájaként a törékeny, szárnyaszegett és dekadens, "halódó" nôalak lett.
A földiektôl (illetve a földtôl) való elvágyódás ábrázolása, a sejtelmes lebegés kifejezése újfajta táncolási igényeket támasztott; szükségessé vált a légies spicctánc, a repülésszerû ugrások (az elevációk) kimunkálása, valamint a balerinákat röptetô emelések, az elnyújtott, ugyancsak repülésre emlékeztetô pózok (pl. az arabeszk, az attitûd) beiktatása.
Ám volt az éteri szférákon kívül a romantikának még egy jellegzetessége: a bukolikus naiv népiesség felé fordulás. Falusi népünnepélyek, nemzeti táncok - mégha stilizálással is -, de ugyancsak megjelentek a balettszínpadon.
És szólni kell a már említett technikai újdonságokon, a röppenô könnyedség táncos imitációin kívüli, szakmai szempontból szintén merôben új jelenségrôl: a megváltozott színpadi öltözékrôl. Eltûnt ugyanis a paróka, az álarc, a hosszú abroncsszoknyák viseletének divatja. Megjelent a test mozgását szabadon érvényre juttató balerinaviselet: a tüllbôl vagy muszlinból készült tütü és a sarok nélküli, keményített orrú spicc-cipô. Másrészt eltûntek a Noverre-féle pantomimikus, alig-táncos balettdrámák. Helyettük - ahogy a Giselle-ben is - a cselekményt pas d'action, vagyis funkcionális tánc és a tiszta tánc fejezte ki; majd a tánc-centrikus felfogás jegyében szólók, kettôsök, kartáncok jelentek meg. Így arra a következtetésre lehet jutni, hogy egyes mûvészetek vegyesebb részértékeitôl eltérôen a romantika a balettmûvészetben egyértelmûen pozitív jelentôségû: a balett történetének elsô ékes aranykora, mely létrehozta a dráma és tánc egységét, harmonikus együtthatását.
A Giselle a mindenkori balerinák valóságos vágyálma. Igazi szerepdarab. Két felvonásának különbözôsége folytán a címszerep tulajdonképpen kettôs szerep. Az I. felvonás a végzetes szerelemre lobbanó fiatal parasztlány "valósághû" életkép-drámája, a II. felvonás pedig a halott menyasszonyok, a villik birodalmában játszódó éterikus táncköltemény: a sírontúli szerelem tûnékeny csodavilága.
Perrot-Petipa - Adam: Giselle
Az ôrülési jelenet az I. felvonásból
A címszerepben: Volf Katalin
A balettet Jules Perrot 1851-ben Szentpétervárott is betanította, Marius Petipa azután 1884-ben, némiképp revideált változatban felújította. Ez a Petipa-változat maradt fent, és terjedt el szerte a világon. Minálunk majd' negyven esztendeje tanította be az avatott mester: Leonyid Lavrovszkij, és azóta kisebb kihagyásokkal, egyvégtében ment az 1990-es évadig. S csak most, az új balettigazgató, Harangozó Gyula hagyományt ápolni kívánó repertoárpolitikája jóvoltából került ismét az Operaház színpadára. Ezúttal a betanító mester fia: Mihail Lavrovszkij a nagy elôdökhöz méltóan, gyönyörûségesen állította színre két szereposztás valósággal világszínvonalon pompázó elôadásában. Az elsô szereposztás címszereplôje, Volf Katalin sok sikeres megoldással a háta mögött, ezúttal mégis legparádésabb feladatában úgyszólván pályája csúcsteljesítményét nyújtotta. Vonatkozik ez a minôsítés illékonyan finom mûvészi szerepfogalmazására, az ehhez igazodó, egyéniségére szabott technikai megoldásaira egyaránt. A kettôs szerepben, itt is-ott is, mindvégig pasztell színekben tartott egységes vonalvezetésû, poétikusan megrázó Giselle-t formált, mellyel joggal sorolt be a legjelesebb hazai Giselle-ek közé. Partnere, az Albert grófot alakító ifj. Nagy Zoltán, eddigi elsô-táncosunk most emelkedett igazán a férfitáncos-skála legmagasabb "danseur noble" rangjára. Valósággal kifinomult erre a bemutatóra. Fizikailag szinte megújultnak tûnt, és karaktere nemesen átszellemültnek. Táncos megoldásai elegánsak és szépségesek, elôadásmódja nüanszokig menôen kifejezô. El lehet mondani: érzésvilága, stílusa egyenes folytatása lett legnagyobb sztárjaink mértékül szolgáló produkcióinak. Lavrovszkij jelentôs hatású, de rövid itt-tartózkodásán kívül felkészítésében nyilvánvalóan nem kevés részt vállalt balettmester-édesapja, id. Nagy Zoltán is.
Albert gróf: ifj. Nagy Zoltán
A második szereposztás Giselle-megoldása prímán példázza, hogy Popova Aleszja egyre nagyobb hatóerejû és egyre tudatosabb mûvésznôvé válik. Alig néhány éves operaházi mûködése alatt szinte csupa meglepetést szerzett. Ezúttal is lenyûgözô alakítást nyújtott a balettirodalom egyik legösszetettebb szerepében. Különösen nehéz feladat hárult rá az I. felvonásban, ahol partnere, Nagy Tamás színészi játékában a premieren még nem vált meggyôzôvé. Így azután Popova lényegében egyedül volt kénytelen a szerelembe esett kis parasztlány tragédiáját megjeleníteni. Koncentrált, az egész színpadra átsugárzó játékával ez sikerült is neki. Az éji birodalomban már teljes értékû partnerrel tudott légies, romantikus hôsnôt teremteni, szívhezszólóan lírait, s a korabeli metszetekhez igazodó, mégis mai színpadra illôt. - Nagy Tamás a II. felvonásban remekbeformált táncos produkciót nyújtott, s ehhez elôadásmódja is kifogástalanul igazodott. Dózsa Imre betanítása valóságos csodát mûvelt vele. (Talán érdemes lenne a továbbiakban - fôleg klasszikus fôszerepek esetében - egyénileg is foglalkozni tehetséges fiataljainkkal.)
A címszerepben: Popova Aleszja * Albert gróf: Nagy Tamás
Egyértelmûen hibás volt mindkét szereposztás paraszt pas de deux-je. Ezt szokták házihasználatban "kis" pas de deux-nek nevezni, holott valójában persze jelentôs nagykettôs, amit azelôtt vezetô magántáncosok brilliánsan adtak elô. Az 1958-as premieren például Orosz Adél és Róna Viktor táncolta; késôbb a Dvorszky Erzsébet - Forgách József páros, majd Menyhárt Jacqueline és Keveházi Gábor. A szükséghelyzetbôl, sérülésekbôl fakadó leértékelôdés miatt veszitett fényébôl a felújított I. felvonás. Ezen a balettmesterek bizonyára változtatni fognak. És akad javítani való a II. felvonás mindkét Myrtha-alakításán is. Kövessy Angéla villikirálynôje lágyabb, Végh Krisztináé keményebb és darabosabb volt a kelleténél - legalábbis a bemutatón. Jobb felkészülés után, a késôbbiekben mindegyikük feltétlenül alkalmas lesz a feladatra.
Myrtha: Végh Krisztina
Nagyszerûen szerepelt viszont az elsô estétôl kezdve a nôi balettkar. Emberemlékezet óta karteljesítmény nem kapott külön nyíltszíni tapsot. Egymás sorait keresztezô, úgynevezett "fûrészük" szebben-jobban nem is sikerülhetett. Kiemelt méltatást érdemelnek ezért, no és az egész hatalmas munkáért a betanító, valamint próbavezetô balettmesterek: Sebestény Katalin és Metzger Márta.
Az összprodukció sikerességében osztoztak természetesen a szcenikusok is. Így az elônyös kosztümöket tervezô Vágó Nelly és a díszletek újravarázslásáért, ezenbelül a tágasnak ható térség megteremtéséért Csikós Attila. A zenekart ezúttal Jármai Gyula, illetve Csányi Valéria vezényelte gondosan és igényesen, kiaknázva Adolph Adam gyakran lekezelt muzsikájának értékeit, kellôképp kézbentartva ehhez a hétköznapoknál jóval szebben játszó muzsikusokat.
Végül pedig fel lehet tenni ismét a kérdést: vajon miért ilyen népszerû a Giselle?
Miért hat ránk mûvészi erejével ma is? Talán mert újból zaklatott idôben élünk? Mert sok minden irritálja az embereket csakúgy, mint az ôsbemutató idején? Számos gondunk-bajunk közepette biztosan jól esik majd a nézôknek egy-egy estére félretenni napi problémáikat, és elmerülten gyönyörködni a Giselle emelkedett költészetében.
Mert úgy igaz, ahogy az elsô hazai címszereplô, Kún Zsuzsa vallja: "A romantika csúcsteljesítménye mindenkor idôszerû, mert idôtlen szépséget áraszt. S amíg lesz a világon táncmûvészet, ez a balett élni fog..."
Gelencsér Ágnes
A villik: Soós Erika és a Magyar Állami Operaház balettkara
Fotók: Kanyó Béla
