Hermann Paar-Franz Kollarz: Koronázási bankett a Pesti Vigadóban. 1867. június 9.
A korabeli magyar lapok korántsem foglalkoztak annyit a színházi s a társasélet táncainak részletesebb leírásával, mint a reformkorban. Ettôl még a fogadásokon, bálokon és mulatságokon ki-ki a maga társa-
sági körének megfelelô muzsikára járta a hagyományos, vagy divatos táncokat. Annál nagyobb teret szenteltek viszont a különbözô díszfelvonulások kommentálásának. Ezek között is elsô helyre kerültek a millenáris ünnepségekre Budára költözött királyi udvar és a fogadásokra megjelent nemesség díszöltözeteinek részletes leírása. Pl. az ezredéves kiállítás nyitónapján, május 2-án, minden újságolvasó értesülhetett a sallangos-magyaros szerszámokkal ékes hatlovas hintókon érkezett fôrendûek ruházatáról. A beszámolók kiemelték az özvegy trónörökösné, Rudolf hitvese, Stefánia arannyal hímzett fehér csipkeruháját és Ferenc József magyar huszár-tábornoki öltözékét a vállára vetett hófehér mentével. Erzsébet királynô - fia tragikus halála után - élete végéig csak talpig feketében jelent meg mindenütt.
Az ünnepi évben nôknél-férfiaknál rövid idôre ismét hódított a magyar díszruhák divatja. Az áradozó-lelkendezô újságcikkek közül idézünk egyet a korabeli legolvasottabb lapból, a Vasárnapi Újságból: "...Ország-világ egyértelmûleg elismerte, hogy magukban is nagyszerû ezredévi ünne-
pélyeinknek mind méltóságát, mind fényét rendkívül emelték azok a díszmagyar öltözetek, melyekben uralkodóházunknak több tagja, országos méltóságaink, fôuraink és egyéb elôkelôségeink elôbb a május 3-i hálaadó isteni tiszteleten, majd pedig a június 8-i díszországgyûlésen és a nagy díszmenetben megjelentek. Századok hagyományai és emlékei elevenültek föl azokban a szertartásokban és pompás jelenetekben, amelyek e történelmi nevezetességû napokon a nemzeti ünnepélyek fô színhelyét, Budapest fô- és székesfôvárost beragyogták. Országos és családi kincsek, köz- és magánereklyék elôkerültek ôrzô rejtekeikbôl, hogy a nagy nyilvánosság elé lépjenek és a nézôk százezrei elôtt lélekemelô látványosságul elvonuljanak; a régi idôk és a jelenkor ízlése százféleképpen elegyült, hogy alakban és színekben olyan tündéri összhanggá egyesüljön, mely nemzeti sajátosságával és hazafias lelkesedésével megbûvöljön minden szívet és elkápráztasson minden szemet." (Vasárnapi Újság, 1896. július 5.)
Hermann Paar-Franz Kollarz: Koronázási bankett a Pesti Vigadóban.
1867. június 9.
A cikk utal a "régi idôk öltözetei"-re, melyek "ôrzô rejtekeikbôl" kerültek elô, s erre az alkalomra újakat is alkottak, pl. a díszfelvonulásokon nemesi címeres, középkori apródruhás fiúk is tartoztak a hintók uraihoz.
Terjedelmi okok miatt nem foglalkozhatunk részletesen a magyar díszöltözékek történeti kialakulásával. De a magyar díszruháknak a millenniumi ünnepségeken fellángoló divatját, mely a bécsi királyi udvarban is szinte kötelezô volt, ha magyar vendégek jelentek meg a felségek elôtt, mindenképp Mária Terézia királynô kezdeményezéséig vezethetjük vissza. Az ô trónját már uralkodása kezdetén komoly veszély fenyegette, s azt az 1741-i pozsonyi országgyûlésen a magyar nemesek mentették meg. Ebben a gesztusban sokat jelentett, hogy a fiatal királynô és két gyermeke a segélykérésen magyar díszruhában jelent meg. Mária Terézia máskor is viselte ezt, sôt a trónörökös Józsefet gyermekként a magyar huszárok zsinóros ruhájában járatta.
Noha a magyar viselet a XVIII. században igazodott az európai divathoz, nemzeti jellegét mindenkor megtartotta. Ez is segített abban, hogy Mária Terézia idejétôl kezdve a császári-királyi udvar gáláján - még ha feszültebb is volt az uralkodóval a politikai helyzet - ha magyar küldöttség járt Bécsben, mindig magyar ruhában jelenhetett meg.
Bár az ünnepi ruha nemcsak az udvarban, de a magyar nemesasszonyok körében is igazodott a korabeli nyugati divathoz, mégis mindig megôrizte sajátos szerkezetét. Pl. a szoknyák alatt az abroncsok kisebbek voltak, mint a nyugati hölgyeknél. Nem fûzték magukat olyan szorosra, mint azok. Simán hátrafésült hajukat fekete, fehér-, arany- vagy ezüsthímzésû fôkötô fedte. A magyar nôi viselethez szattyáncsizma, valamint posztóból készített, prémmel szegett vagy bélelt mente tartozott, melyet a leányok félvállra vetve hordtak.
A jómódú polgárasszonyok is ugyanazt az öltözetet viselhették, de szoknyáik - derékban sûrûbb ráncokba szedve - kevésbé voltak szélesek. A XIX. században a polgári életforma mûvészeti megnyilvánulása: a biedermeier az öltözködésben is tükrözôdött. Ezt követték a magyar hölgyek is. Nem hordtak annyi réteget, mint korábban. Általánossá váltak az egybeszabott ruhák, a puffos ujjak, a szabadon hagyott vállak, a csipkés vállkendôk, a szalagos kalapok. Ebben a században a férfiak zsinóros-paszomántos, magas nyakú redingot-ja szintén magyar jelleget kölcsönzött öltözéküknek. A század elsô felében a magyar nôi selyemruhák alapanyagát: a piros-fehér-zöld csíkos "Valero"-selymet a Valero-család pesti selyem-manufaktúrájában készítették.
Ennek inspirációjára - különösen a reformkori hazafiúi és honleányi érzelmek fellángolásakor - a ruhákon is alkalmazták a nemzeti színeket. Ha másként nem, akkor a fehér tüllbôl készült ünnepi ruhákra zöld levéllel díszített piros rózsát tûztek.
Még a divat fôvárosában, Párizsban is elterjednek az eredeti magyar formák, a magyarok pedig átveszik a párizsi divatintézetek terveit. Kölcsönhatásukat mi sem érzékelteti jobban, mint hogy divatirányként, ha rövid idôre is, a korabeli vezetô divatcégek munkájára hatást gyakorolt a "paletot hongrois" (a magyar öttôzet). Az 1860-as évek divattervezôi magyar bundákat, kucsmákat, kanászkalapokat ("carasse") és attilákat hoztak divatba. Ugyanakkor - a szabadságharc bukása után alig négy évvel - a jó politikai érzékû anyakirálynô, Zsófia, az ifjú Ferenc József és Erzsébet fôhercegnô esküvôjére Párizsban készíttette menyének azt a pompás díszmagyart, melyben az ifjú királynô a magyar fôurak látogatását fogadta.
Késôbb, a kiegyezés elôtt (1866. február 6-án), amikor a császári pár az egyik pesti polgári bálon megjelent, Erzsébet királyné az öltözetével is a magyarok iránti vonzódását hangsúlyozta. Errôl a Vasárnapi Újság így számolt be: ";Erzsébet fehér ruháját piros rózsák és zöld levelek díszítették, amellyel megdobogtatta a honfiak szívét." Ebben a ruhában örökítette meg a királynôt Székely Bertalan. (A festmény a Budapesti Történeti Múzeum gyûjteményébôl a Kiscelli Múzeumban látható.) A színek szimbolikájára nagyon is fogékony volt a Bach-korszakban sokat szenvedett magyarság...
1870-ben egy ismeretlen festô a királyi család minden tagját: Ferenc Józsefet, Erzsébet királynôt és három gyermeküket magyar ruhában örökítette meg. A festményen a háttérben a budai királyi vár és a Lánchíd látható (lásd: képünkön).
A millennium idején ismét felelevenedett a magyar díszruha divatja. A cikkünk elsô részében ismertetett mezôkövesdi matyó lakodalmas mellett (lásd az elôzô szám 43-44. oldalán) érdemes egy másik fontos eseményrôl is szólnunk, amelyet Halassy Márta ír le "Népviseletek úri és polgári használatra" címû tanulmányában. Eszerint 1896 februárjában Kolozsvárott olyan "néprajzi bált" rendeztek, amelynek bevételébôl szándékoztak támogatni a létesítendô kolozsvári néprajzi múzeumot. Ezen a megjelent fôúri és polgári hölgyek közül tizenkilencen eredeti erdélyi (feltehetôen kalotaszegi - V. M.) népviseletben jelentek meg.
A korabeli sajtóban sajnos, szintén keveset olvashatunk arról, hogy milyen lelkesen ünnepelte a honfoglalás ezredik esztendejét a magyar falvak lakossága. Pedig erre még az 1950-es években is sok idôs falusi ember emlékezett szívesen. Amikor 1950-51-ben Nagykállón a Kállai kettôs-höz hordott viselet után érdeklôdtem (V. M.), a legidôsebbek elmondották, hogy a századfordulón sokszor felléptek a színpadra rendezett tánccal. A nôk bô szoknyái nehéz selyembôl készültek. A ruházatot a testhezálló, hosszú ujjú, szabott felsôrész és bô kötény egészítette ki. A leányok egy vagy kétágba fonták a hajukat. Állítólag pártát is viseltek. A menyecskék feltûzött hajukra kis fôkötôt tettek. Öltözetüket fekete cipô, fehér harisnya és kézbevaló kendô egészítette ki. A férfiak különbözô minôségû fekete posztóból készült csizmanadrágot, fehér, szegôzött inget, fekete mellényt és kabátot, valamint oldalt varrott csizmát hordtak.
A XX. század elsô évtizedeiben nem volt már ilyen gyakori alkalom a díszmagyarok viselésére. A békeévekben még a képviselôválasztásokon, az új kormány tagjainak a beiktatáson, a jelentôsebb bálokon (pl. megyebálokon), esküvôkön, a Szent István-napi körmeneten "illett" ebben megjelenni. Rövid reneszánsza 1916-ban, IV. Károly király budapesti koronázásának idejére esett.
A harmincas évektôl kezdôdôen azután - egészen az ötvenes évekig - ismét kedvelt öltözékké válik a a díszmagyar; természetesen más és más politikai tartalomal...
Az ünnepi és ünneplô magyar öltözetek története és napjainkig követhetô útja külön tanulmányt érdemel.
Kaposi Edit-Varga Marianna
Ismeretlen osztrák mester: A királyi család magyar
ruhában
