Ez a kettôsség a Pilobolus sikerének kulcsa. A Pilobolus annyira újat hozott, annyira mást képviselt a hetvenes évek koreográfiamûvészetében, mint az amerikai új hullámból kinövô többi társulat, hogy egyszerûen utánozhatatlanná vált s jobbára még ma is az! Alapító tagjai: Moses Pendleton, aki angol irodalmat tanult szülôvárosában, Vermontban, a Dartmouth College-ban, és Jonathan Wolken, aki apja biofizikai laboratóriumában kutatott, miközben filozófiai tanulmányokat végzett, ugyanott. Ôk ketten, továbbá Steve Johnson a kollégium tornacsarnokában kezdtek kísérletezni - no nem gombatermesztéssel -, hanem a testek biofizikai képességeivel; az erôátvitel, az emelés-lendítés-esés artisztikus-játékos lehetôségeivel, s mindebbôl eljutottak a térképzés új útjaihoz: a testek furcsa "térhálójának", állandó mobil térstruktúrájának megalkotásához. Ezekbôl a próbálkozásokból született az elsô "darab": a névadó Pilobolus, amely - mint a társulat emblémája -, a huszon-ötéves jubileumi programsorozatban is szerepelt.
Ez a kompozíció elsôsorban azt a technikát mutatja meg, vagy még inkább azokat a kezdeti fogásokat és technikai ötleteket, amelyekben persze - gondolatiság is rejlett. Csakhogy ezt észre kellett venni, fel kellett ismerni, s - határozott mûvészi szándékkal - meg kellett fogalmazni. Nyilvánvaló, hogy a közös és élvezetes munka elôször humort érlelt. Ennek jegyében született meg még ugyanebben az évben (1971!) a Walklyndon, amely egy véget nem érô színpadi "sétafikálás" közben találkozások, összedöccenések, test- és gesztusjátékok, s az ezekbôl adódó frappáns emberi helyzetek sorozata. Gyors és pergô, hogy a mozgásból keletkezô villámtréfák mindig a kellô idôben s erôvel csattanjanak...
Az 1975-ben keletkezett Untitled, amelyet az addigra már professzionális együttessé szervezôdött Pilobolus valamennyi tagja (Robby Barnett, Alison Chase, Martha Clarke, Moses Pendleton, Michael Tracy és Jonathan Wolken) közösen alkotott, az egyre sokoldalúbb Pilobolus-technikát (egymás felemelését, lendítését, "elejtését", két-két test együttes haladását-táncát stb.) csupán mozgásnyelvi eszközként használja a komplex színházi élmény lírai s drámai hatásának megteremtéséhez. Az Untitled két nô életregénye: udvarlókkal, csip-csup féltékenykedéssel és elszakadással, társaik elvesztésével, s az öregség mindenen átlátó, békés derûjével.
A "sztori" e rövid kivonata bármilyen modern társulat repertoárdarabjáé is lehetne. A színpadi megoldások, a "mi"-t átható "hogyan" azonban egyedül és csakis a Pilobolusra jellemzô: a két ifjú lányt - hosszú szoknyában, virágos-szalagos kalapkában - két pár mezítelen férfiláb viszi a nyitott színpadtérben. Viszi éveken és kalandokon, flörtökön át... A hattagú csapatból a "maradék" két férfitáncos: a két gavallér meglehetôsen átlagosan, földhözragadtan közelít a ragyogó lányalakokhoz, akiknek a "helyzetükbôl" adódó magasság természetszerûleg nôi lényük pszichikai tartását, fölényét, s ezzel számukra a férfiak kisebbrendûségét is meghatározza. Légyottukból mégis gyermek születik: a két nô felpuposodó hasából - szoknyájuk alól - felbukkan két mezítelen, (bár - kétségkívül - felnôtt) férfitest: a két "gyermek", akik ettôl kezdve anyjuk minden örömét, támaszát és életük értelmét jelentik. (Lassú önállósulásukig mindvégig mezítelenek, s mégis úgy érezzük: noha ruhátlanságuk merész és szokatlan, szinte magától értetôdôen következik a darab hangulatából.)
Ugyanilyen, jellegzetesen Pilobolus-féle ötlet, hogy a két
"férj" változik hintaszékké az öregedô
nôk számára. Rajtuk ülnek s ringatóznak
emlékeikben - az idôk végezetéig...
Untitled
Rebecca Anderson és Rebecca Jung
Fotó: Howard Schatz
***
Mondom: a folyamatos siker titka, hogy a Pilobolus egyszerre megôrzi
és megújítja önmagát. S hogy ez mennyire
nem közhely, arról a nyolcvanas-kilencvenes években megújított
technika s az új témák feldolgozásmódja
(vagyis a "mai" repertoár) mellett a régi darabok
elôadásmódja együtt gyôzött meg.
Az új alkotásokra s fôleg az új technikára érdemes következô számunkban visszatérni. Ami viszont a régieket, például az említett hármat illeti, arról máris érdemes levonni a tanulságot. Ez pedig nem más, mint a kivételes képességû és elhivatottságú profi együttes gondolkodásmódja önmagáról, repertoárjuk értékeirôl és a megôrzés etikai kényszerérôl. Akár a Mojszejev Együttes, melynek mai táncosai képesek olyan hittel felesküdni a század zsenijére, hogy huszonévesen is alázattal tanulják meg s interpretálják a negyven-ötvenéves darabokat. Ezért aki ma megnézi a Gauchot vagy a Partizánokat, ugyanazt látja, mégpedig ugyanolyan elôadómûvészi színvonalon(!), mint évtizedekkel ezelôtt.
És ezt teszi a Pilobolus, pontosabban a Pilobolus mai nemzedéke is. Az 1980-as Holland Fesztiválon, ahol az említett három darabbal elôször találkozhattam, még az alapító-alkotók varázsoltak el. New York-i tanulmányutam idején, 1996 júliusában - a Joyce Theatre színpadán - már egy egészen más generáció táncolt, s a darabok hajszálpontosan olyanok voltak, ráadásul mûvészi kuriozitásuknál fogva - még mindig ugyanolyan erôvel is hatottak, mint 16 évvel ezelôtt...
Vajon hány magyar társulat lenne hasonlókra képes? Vajon hány hazai kritikus köszöntetné - érdeme szerint - (s uram, bocsá': örömmel) mindezért ezeket a táncosokat? Vajon mi mikor tanuljuk meg, hogy ha születnek valódi értékeink, akkor azokat tisztelni s még inkább folyamatosan életben tartani is érdemes? Mert imázst teremteni csak így lehet...
Kaán Zsuzsa
Pilobolus l (balról jobbra:) Kent Linderner, Mark Santillano, John-Mario
Sevilla
Fotó: Howard Schatz
