1996. november 26. minden bizonnyal nevezetes dátuma lesz az angol Királyi Balett együttesének. A londoni Royal Opera House pompás-patinás falai közt a nyolcvanas és kilencvenes évek termésébôl, William Forsythe és Kenneth MacMillan egy-egy koreográfiáját követôen, ekkor tartották Ashley Page legfrissebb mûvének világpremierjét.
1
Sorrendben az elsô Forsythe: Steptext címû alkotása, amely ma már az újító szellem egyik klasszikusának számít. 1985-ben készült az olaszországi Aterballetto számára, és 1995-ben mutatták be az angolok. A Bach: C-dúr Chaconnejára komponált rövid, szellemes "pas de quatre"-ban a három fiút és az egyetlen lányszereplôt technikailag rafinált, hajszálpontos kivitelezést igénylô és persze irgalmatlanul nehéz táncosi feladat elé állítja a mester. Bach zenéjét a legváratlanabb helyeken töri meg, hagyja abba, majd kezdi el ismét, s erre táncosainak ironikus, groteszk, itt-ott gépszerû, mégis személyenként egyénített mozgásmondatokat komponál. (Aki nincs felkészülve a trükkre, elôször akár el is hiheti, hogy rövidzárlat, szalaghiba vagy egyéb technikai malôr folytán szakadt meg a zene és a világítás: színpadtechnikailag oly tökéletesen, s zeneileg oly hihetetlen helyeken történnek ezek a megszakítások.)
E tréfát, melyben - keménységénél fogva - szinte valami fenyegetôt is érezhetünk, ezen az estén Deborah Bull rendkívül nôies, finom, technikailag mégis "halálbiztos" elôadásban tálalta, s a férfiak is egytôl-egyig bámulatra méltóan jeleskedtek. Az alacsony, virtuóz Peter Abeggien, az elegáns Adam Cooper és a karakteres William Trevitt láttán azt gondoltam: a darabhoz nyilván kiválasztották a társulat három legjobb szólistáját. (Csak az utolsó felvonás láttán döbbentem rá, hogy van még vagy tizenöt ilyen kaliberû férfitáncosuk!)
Forsythe-Bach: Steptext Deborah Bull és Adam Cooper Fotó: Leslie E. Spatt
2
Kenneth MacMillan 1991-ben, röviddel a halála elôtt készített darabja, a Winter Dreams (Téli álmok) Csehov: A három nôvér címû mûvének lírai adaptációja Csajkovszkij különbözô zongoradarabjainak és eredeti orosz népzenék felhasználásával. A balett, noha alig 5 éves, stílusát és mozgásnyelvét tekintve akár húsz is lehetne. A történet nyomokban fellelhetô ugyan (annak számára, aki a prózát frissen olvasta, nyilván problémamentesen; aki viszont nem ismeri, annak enyhén szólva problematikusan), Csehov szellemébôl ugyanis csupán az "álmodozás-vágyakozás" vonal maradt meg.
A színmû talán éppen túlságosan megihlette MacMillant, aki szinte semmit sem szeretett volna kihagyni belôle. Ettôl azután darabja hemzseg azoktól a jelenetektôl, amelyek olyannyira nem valók balettszínpadra, hogy jó esetben unalmasak, még inkább nevetségesek lesznek, s így az egészrôl kialakuló összbenyomást is lerontják. Hiszen azért van itt egy-két szép jelenet is, néhány ihletett mozdulatsor. Milyen jó lett volna valamilyen ürüggyel csupán ezeket darabfüzérré fonni!
Az alkotó a darabot a Royal táncosaira készítette, rendelkezésére állt tehát az optimális szereposztás. Így rögtön a Kuligin tanítót alakító Anthony Dowell, aki nem kisebb személy, mint a Royal Ballet igazgatója, ám természetesen nem (csupán) ez teszi ôt naggyá. Dowell a 60-70-es évek egyik legfénylôbb balettcsillaga volt, a szó legpozitívabb értelmében: nemes, gyönyörû vonalai, tiszta technikája emberséggel és intelligenciával párosult. Mindennek nyomai fel is lelhetôk a ma már hatvan felé közeledô mûvész alakításában, minden mozdulata hiteles, elegáns, fizikai öregségnek sehol egy jele. Arról nem ô tehet, hogy a figura koreográfiai megfogalmazása sablonos és groteszk. Ugyanezt mondhatjuk el Irek Mukhamedov alakításáról, aki már nem az a fiatal csillag, aki akkor volt, amikor (1980-ban) megnyerte a moszkvai balettversenyt, de már messze nem is az, aki 1990-ben a Royal Ballethoz szerzôdött. Számára a mester oroszos bravúrvariációkat koreografált, melyek alatt a nézôknek visongania kéne, ám a sztár már kissé elnehezült, s marad a sok klisészerû pantomim. (Egyénisége persze így is ellenállhatatlan: elegáns és erôteljes).
Persze sok szép, technikailag könnyed és hiteles alakítást is látunk, ám a darab banalitásán fölülkerekedni s abból kicsillogni csak egyetlen mûvésznek sikerült, s ez a páratlan Darcey Bussell. Azt hiszem, meg tudta gyôzni saját magát arról, hogy ô ezt a Mása figurát száz százalékig komolyan fogja venni, önmagából mindazt beleadva, ami idevaló; s mindezt olyan kristályos technikával, melytôl szem-száj tátva marad. Ezért az alakításért érdemes volt végigülni ezt a nyúlós 50 percet. No és persze a szünet utáni bemutatóért!
MacMillan-Csajkovszkij, orosz népzene: Winter Dreams Anthony Dowell, Durcey Bussell és Irek Mukhamedov Fotó: Leslie E. Spatt
3
Ashley Page, az együttes nagy tehetségû táncosa már a 80-as évek óta koreografál az anyatársulatnak, míg - többek között - a Rambert Dance Company rendszeresen visszahívott vendége. Precíz klasszikus balett-tudását Cunningham-, kontakt- és egyéb modern technikákkal gazdagítva, fergeteges koreográfiai stílust alakított ki. Új mûve: a Two-Part Invention (Kétrészes invenció) valóban két élesen elkülönülô részre, majd harmadikként a kettô ötvözetére tagolódik. Az elsô egy szélroham erejével bíró mozgás-tûzijáték: egyszerû, szürke jelmezekben, puha cipôben adja elô négy lány és öt fiú. Mögöttük óriási vásznon saját mozgássoraik folytatódnak kivetítve kollégáik vagy épp saját maguk által. A hatás tiszta, szép, rendezett: a mozgalmasság ellenére semmi káosz. Az "invenciónak" természetesen a zene is részese, mint vezérelv: az amerikai Robert Moran nagyszerû partitúrával szolgált az esthez.
A második rész egy színpompás tütüs, spicc-cipôs felvonulás: a klasszikus balett minden csínját-bínját ismerve s azt jól kiforgatva. Mégis, az elôzményeknél kissé kevésbé meggyôzô technikai szinten. Ennek oka elsôsorban talán a lépések nyakatekertebb, kevésbé "lábra jövô" jellege lehetett, de nem elhanyagolható az sem, hogy Prokofjev ide választott zenéje, az 5. Zongoraverseny nem való színpadi zenének. Az utolsó tétel azután ismét Morané, s színpadra tódul újra a "szürke" csapat (micsoda színes egyéniségek!), a koreográfia egyre fergetegesebb, s az óriás finálé méltán vált ki zajos sikert az est végén.
Page darabja számomra Forsythe-énál is nagyobb élményt szerzett. Még akkor is, ha az utókor talán majd úgy könyveli el: Page is Forsythe "köpönyegébôl" bújt elô. Mindenesetre örömmel tapasztaltam, hogy a Királyi Balett mûvészei milyen lelkesen és jól táncolják a modern balett e fenegyerekeinek mûveit!
Ashley Page aTwo-Part Invention próbáján Fotó: Laurie Lewis
Lôrinc Katalin
vissza a tartalomhoz