Interjú

Buzinkay Géza

Rejtett összefüggéseket leleplezni

Beszélgetés a karikatúráról Kaján Tiborral

 

Kaján 80 – ezzel a címmel köszöntötte Kaján Tibort születésnapján Esterházy Péter . Ez a cím összecseng a XX. század egyik legnagyobb vizuális művészének ars poetica számba vehető alkotásával: Fellini Nyolc és fél . Méltó asszociáció: Kaján életműve is világ- és létértelmezés - de természetesen éppen annyira különbözik is a filmcímtől, amennyire egy karikatúrának illik különböznie a “komoly” műalkotásoktól.

Ez a megjegyzés nem azt jelenti, hogy Kaján Tibor művei ne lennének komolyan veendő műalkotások – éppen ellenkezőleg. Művészete gondolatilag is, a kifejezésmód megválasztását, a stílust, a kifejezőerőt tekintve is a XX. század második felének csúcsteljesítményei közé tartozik. Karikatúráit nézve már-már érthetővé válik világunk és működése. Egyetlen képletben megragadhatóvá és elfelejthetetlenné teszi jellegzetességeit. A földgömböt vállán hordó Atlaszt vaknak látja. A XX. század jelképe két bak közé kínzásként fellógatott, összekötözött fogoly , vagy oldalról nézve két iksz-lábú katona, vállukon puska és rakéta ; a Homo ludens , a játékos ember két francia forradalmi hóhért jelent, akik a guillotine-nal levágott fejet kugligolyóként használják; a Történelemóra mi lenne más mint egy hatalmas homokóra, amelyben felül köveire bontják szét az emberek a Bastille börtönerődítményét, alul viszont a lehulló kövek egy újabb hasonló erőddé állnak össze. A Vérszerződés itt csak a kép közepén jelenti a megmetszett ütőerekből összeömlesztett vért, oldalt és a háttérben sokkal általánosabb, hogy a vezérek hasonló késekkel szúrják egymást hátba.

Még ha ezek a példák többnyire történeti tárgyúk is, Kaján felfogásában a múlt a mai viszonyokat és a változatlan emberi tulajdonságokat világítja meg. Rajzolok, tehát vagyok adta címül egyik kötetének, de ugyanott ezt tovább is értelmezte egyik fejezetcímével, mondván: Gondolkodom, tehát rajzolok . Összefoglalóan: gondolkodásának eredménye, hogy rajzol, s ennek eredménye, hogy létezik. Ez filozófiai kérdésfelvetés, intellektuális probléma – de Kaján még ennek is megtalálta emblematikus tömörségű ábrázolási módját: egy kész test keze rajzolja meg a hiányzó arcvonásokat és a fejet. Ez A lényeg .

Kaján Tibor művészetének egyik fő jellegzetessége, hogy végsőkig leegyszerűsítve és tömörítve talál rá a dolgok és emberek lényegére. Emblémákban örökíti meg korunkat és szereplőit. A rendszerváltás úgy jelenik meg, mint egy koldus, aki kíntornaként játszik a Parlamenten . Vajon hogy fogunk gondolni a Kárpótlási jegy re, ha azt a római katona lándzsájának hegyére tűzve látjuk, amint a keresztre szögezett Jézusnak nyújtja? És a borzalmon túl nem a Holocaust abszurditására vet-e szúrófényt, amikor Michelangelo Mózesét a leplére varrt Dávid-csillaggal ábrázolja?

A felsorolt példákon elgondolkozunk, de nem nevetünk, nem is mosolygunk. Inkább megkönnyebbülünk, felszabadulunk - jól érezzük magunkat, mert fontos gondolatokat és élményt kaptunk. Kaján Tibor azonban tele van villogó és nevettető ötletekkel is. Az Őssajtó t Szemirámisz Független Kertje címmel illeti; áruházi reklámja szerint “Most vásároljon! amíg még a középosztályhoz tartozik!”, vagy a kedvelt kávézó hely neve Depresszó. Ezek sem kevésbé markáns ötletek, mint a korábban idézettek, és a kilencvenes évek magyarországi közállapotait olyan tömörséggel jellemzik, hogy nyugodtan tudnám ajánlani a következő évtizedek iskolai történelem tankönyveinek oktató ábráiként. Amikor nem nevetünk Kaján rajzain, világképén, arról nem ő tehet, hanem a világ. Számára a humorérzék hiánya azonos fogyatékosság mint a vakság vagy süketség.

Kajánnak nem csak egyetemes nézőpontjából eredő politikai és közéleti karikatúrái figyelemre érdemesek, de jellemző készségének remek példái portékarikatúrái. Az általános műveltség erejéig ismernünk kell ugyan az európai kultúrkör alakítóit, ám ha ez megvan, egyszerre nevetünk és válik bennünk összetéveszthetetlenné az illető képe. Maradandó embléma a koromfekete, átható tekintetű Franz Kafka, aki a könyve közepén tátongó lyukon fűzi át magát , a brit oroszlánt meglovagló G.B. Shaw, a New York-i Szabadság-szobor hónalját csiklandozó Mark Twain, a naprendszer központjában az agyat meglátó Immanuel Kant, vagy a földgolyót a vécékagylón lehúzó Oswald Spengler – hogy csak néhányukat villantsam fel.

Kaján Tibor az egyik leghatalmasabb fegyver teljes birtokában van: nevettet. S ha esetében a nevettetés az ellentmondások és abszurditások megmutatását jelenti, akkor ez gyilkos fegyver, amelytől a hatalom birtokosai rettegni szoktak Európának ezen a tájékán. Pedig Kaján Tibor a világ legszelídebb nagyhatalma, igaz: hegyes tolla joggal retteghető, és ami még veszedelmesebb: nehezen feledhető, maradandó. *

- Mit nevezel karikaturisztikus szemléletnek?

- A valóságos arányoknak olyan megváltoztatását, hogy azok jellemeket, szituációkat, véleményt ábrázoljanak. Ez kimondottan vizuális eljárás, ugyanakkor a gondolatok, amit ezek a megmásítások kifejeznek, vannak olyan súlyosak, mint amit a szöveg kifejezni tud.

- A gondolat születik meg előbb, és aztán az öltözik vizuális formába, vagy pedig a vonal, amellyel dolgozol, egyszerre csak kezdi megszabni a továbbfolytatását?

- Felváltva…Ez már technikai dolog. Valószínűleg minden műnek van gyökere, valamilyen élmény vagy indulat. Valami elkezd a rajzolóban dolgozni, valamit ki akar fejezni, nem csak a formáival akar játszadozni. Van olyan művészeti áramlat - mert a modernizmusban már mindenre volt példa -, amelyik primér dolognak tekintette ezt a játszadozást: csak a vonal, csak a folt, nem érdekes a gondolat.

- Tulajdonképpen a dadaizmussal kezdődő modern irányzatok…

- A dadaizmusnak még volt olyan töltete, hogy meg akart hökkenteni, direkt az arcodba akart dobni egy tortát. De ezek a vonaljátékok…? Most például volt a Műcsarnokban egy országos kiállítás, három művészeti ágban: festészet, grafika, szobor…A grafikai részben a legtöbbet nem értettem, hogy miért mű ez…Némelyik valamelyest elfogadható, de a legtöbb tervezetlen vonaljáték, mint amit az ember beszélgetés közben a szalvétára öntudatlanul firkál

- Szoktál firkálni?

- Hogyne, a szerkesztőségben már minden értekezletet végig firkáltam. Nem tudtam mindenre figyelni. Voltak gazdasági cikkek, amelyekről fél órát tárgyaltak. Nem érdekeltek, én firkáltam.

- És amiket firkáltál, azokból lett mű?

- Néha igen, de ezek önfeledt, tehát céltalan firkálások voltak, mint a fent említett kiállítás zöme; nem úgy ültem neki, mint egy munkának. Úgy járattam a tollamat, mint ahogy valaki leül a zongorához, és játszadozik rajta.

- Szoktál leülni és játszadozni a vonalakkal?

- Hogyne. Van egy kötetem, egy egypéldányos kötetem, amelybe évtizedek óta beragasztottam a hulladékrajzokat, azokat, amelyek megtetszettek nekem, de nem kerültek kidolgozásra. Ebben az elég vastag kötetben tulajdonképpen benne van, hogy hogyan alakult ki az én stílusom. Hogyan formálódott, mik vonzottak, és milyen kirándulásaim voltak. Formailag nagyon fontos, hogy az embernek legyen olyan grafikai készlete, amivel aztán a gondolatait ki tudja fejezni. Aztán amint a zongorista gyakorol, és utána a koncertjein felhasználja ezt a tudást - úgy történt valahogy nálam is az állandó kis firkálgatás és keresés…

- Ha már a zenénél tartunk: ez leginkább az improvizációhoz hasonlít.

- Igen, igen. De egy koncert már szigorúan átgondolt, befejezett mű. Van eleje, közepe, vége.

Idegesített, hogy nem tudtam kifejezni magam

- Hogy látod önmagadat: alakult a stílusod, voltak korszakaid?

- Hogyne. Nagyon kezdetleges, rossz rajztudással kezdtem, és idegesített, hogy nem tudtam kifejezni magam. Ez kényszerített arra, hogy bizonyos gyakorlatot, mondjuk így: akadémikus értelemben vett rajzi tudást megszerezzek. Mint azt már többször elmondtam, az a bizonyos aránytorzítás csak akkor jöhet létre, ha ismerem az alapot, amit torzítok. Ha tudom a helyes arányt, akkor tudok torzítani eredményesen és kifejezően. Ha ez az ismeret hiányzik, akkor a semmit nem lehet torzítani.

- Képzőművészeti Főiskolát végeztél, ugye?

- Igen, és ráadásul középiskolai tanári szakon.

- De hát ott megtanultál rajzolni. Tehát a szakmai tudásnak már birtokában voltál, amikor elkezdtél karikatúrákat rajzolni? Mikor kezdted?

- 1945 a felszabadulás éve volt, és akkor felvételiztem a Főiskolára. A háború után még rendezetlen viszonyok voltak, úgyhogy a főiskolai tanulmányokkal párhuzamosan dolgoztam az ugyanakkor, 45-ben meginduló Ludas Matyinak. Ez meg volt engedve, illetve nem tiltotta semmilyen szabály. Irtó rossz rajzokat vittem föl a Ludas Matyihoz, és azt próbáltam valahogy korrigálni a főiskolán megszerzett rajztudással. De aztán kiderült, hogy a Főiskolán egészen másról van szó, ott a karikatúra megint csak megtűrt dolog volt, néhány tanárnál kimondottan tiltott: nem művészeti kategória, nem is volt szabad beszélni róla. Ez olyan, hogy is mondjam csak, “jampecrajzolás”-nak minősült. Ilyen volt Bernát, Szőnyi; nem is volt humorérzékük, igen komoly emberek voltak. Én azokkal tudtam szót érteni, akiknek volt humorérzékük, Párizsba jártak, tudták, hogy mi az a karikatúra, sőt ők maguk is rajzoltak. Ilyen volt Berény Róbert. Kiváló karikatúrákat rajzolt. Vele tudtam ezekről a kérdésekről beszélgetni a folyosón vagy szünetben - mert abból állt a Főiskola, hogy délelőtt a modell a katedrán ült vagy állt órákon keresztül egy bizonyos pózban, és mi kisebb szünetekkel négy-öt órán keresztül rajzoltuk.

- Előfordult, hogy ilyen alkalommal, tehát a főiskolai munka során is karikatúra keveredett ki a kezed alól?

- Igen. Egy modell egy hétig állt, és utána cseréltük. Egész héten át készítettem a modellről a rajzot, és az utolsó napon, szombaton a rajzlap sarkában megrajzoltam a karikatúráját. Akkor összeszaladt a társaság, nagyon nagy sikere volt mindig. Mindenki ugyanezt bütykölte egy hétig, és amikor meglátták ennek az arányeltolódásait, nagy esemény volt. Voltak ilyen kis sikereim, amik megerősítettek abban, hogy kitartsak emellett a nehézsorsú műfaj mellett.

- És hogy alakult ki benned, hogy karikaturista leszel? Előre eldöntötted vagy belesodródtál?

- Eldöntöttem. Nekem nem volt pályaválasztási problémám. Én már a háború előtt, gyerekkoromban is nézegettem a lapokat, és nagyon megtetszettek azok a rajzok, amelyeket Gáspár Antal rajzolt, Kassowitz Félix, Szigethy; Major Henriknek a portrérajzai. Ezek engem úgy elbűvöltek, hogy elhatároztam: én is ilyeneket szeretnék rajzolni.

- Voltak olyan újságok, amelyeket előszeretettel nézegettél, vagy amelyekre előfizettél?

- Apámnak járt egy-két lap, például Az Ujság, amelyik később Ujság lett (az “az” szócska leesett a címéből). Ennek voltak vasárnapi mellékletei, úgy emlékszem, hogy Vidám Ujságnak hívták, s ebben többek között Nemes Török rajzolt karikatúrákat, aki tényleg nemesi származású volt, és jól rajzolt. Vele később megismerkedtem. És volt a Pesti Hírlap is. Ebben Gáspár Antalnak mindig volt egy oldala a heti eseményekről. Ha adófizetés ideje volt, akkor az egész oldal az adóról szólt, vagy ha nemzetközi vásár volt, akkor arról, ha színházi szezonnyitás, akkor meg arról. Én ezeken nevelkedtem. Annyira megrögződött bennem, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni, hogy apám, aki nagyon aggódott emiatt, elmondta: ebből, a művészetből - beleértve a festészetet is -, csak ezerből egy embernek sikerül megélnie; csináljak valami komoly dolgot is mellette. Én mégis valahogy kitartottam emellett, titokban. Hát így alakult ki egy kicsit bolond ember, aki nem arra figyelt, hogy mivel lehet jobban élni, jobban keresni, mi a racionális életpálya. Egy kicsit elbolondultam efelé, és valójában szerencsém volt, hogy így sikerült. Szerencsém volt annyiban is, hogy miután a második világháborút követően a Szovjetúnió kultúréletét másoltuk, ami ott fontos volt, az nekünk is fontos lett, ami nem volt fontos, az nekünk sem lett az, és mert ott a karikatúra - az antiimperialista karikatúra - nagyon fontos volt, azért nálunk is elég fontos szakma lett a karikatúristáé.

- Kukrinyiksziék …

- Kukrinyiksziék és Borisz Jefimov, igen…Egyébként megismerkedtem velük. Amikor Pesten voltak, a Képzőművészek Szövetsége engem jelölt ki, hogy fogadjam őket. Nálam vacsoráztak akkor, a Kukrinyiksziből kettő, a harmadik nem volt itt. Jefimovval meg kint találkoztam, és emlékszem egy kis epizódra. Volt nála egy Rúbel papírpénz, arra emlékül ráírta oroszul, hogy Kaján Tibornak. Emiatt a mellette ülő képzőművészeti párttitkár iszonyatosan letolta, hogy az orosz pénzzel ezt, ezt csinálja! Nagy veszekedés volt. Most is őrzöm ezt a kis pénzdarabot. Szóval a karikatúrát fontossá tette itt Magyarországon az antiimperialista harc, azonkívül az egyszerű dolgozó emberek hibáinak a kikarikírozása: a lógás, a selejtgyártás, a szemveszteség a parasztoknál, meg a kulákvilág. Ennek köszönhetem, hogy én ebben a szakmában létezni tudtam. Nem csak én, hanem körülbelül tizenöten voltunk állásban a Ludas Matyinál…

- Tizenöt karikatúrista a Ludas Matyinál…?!

- Vagy tíz, már nem tudom pontosan; de cserélődtek. Biztosan megvolt tizenöt. Persze a képgrafikusok is odacsapódtak. Például Kass János is, Gyulai Liviusz is hozott rajzokat, Reich Károly is. A karikatúra akkor hivatalosan is elfogadott dolog volt.

Karikatúra és propaganda

- Ez azonban felvet egy fontos kérdést: lehet-e határt vonni a karikatúra és a propaganda közé? Amit Kukrinyiksziék csináltak, az leginkább egy ideológiailag és politikailag elkötelezett, sőt megszabott rajzolás volt. Nem saját maguk ironikus látásmódjából, hanem megadott politikai feladatból eredő rajz volt. Nos, ez karikatúra?

- Lehet egy szemlélet kifejezőjének tekinteni, és mint olyan, karikatúra. Mert az ellenlábas is megvolt: Nyugaton, Amerikában, meg Párizsban szovjetellenes rajzokat készítettek. Tehát ez is az, de leszűkített és a politikához kötött karikatúra, holott mint művészeti ágnak, gazdagabbnak, szélesebb látókörűnek kell lennie.

- Ma, azt hiszem, a politikával való foglalkozás nem jelent számodra kötöttséget.

- Nem, nem. Most szabadon választhatok. Rajzolhatnék Csurka lapjába is, ha akarnék, és rajzolhatnék máshova is, a Magyar Nemzet be, a mostani Magyar Nemzet be; a régibe rajzoltam.

- Nem csak azt értem, hogy hova, milyen fórumba lehet rajzolni, mert legfeljebb ez az, ami most kötöttséget jelent. Az ember úgy érzi, meg kell válogatnia, hogy hova adja a nevét. Inkább arra gondoltam, hogy az végeredményben teljes mértékben rajtad múlik, hogy milyen témát, milyen szellemben rajzolsz meg.

- Rajtam múlik, és ez így helyes.

- És hogy ment ez, mondjuk, az ötvenes években a Ludas Matyinál?. Végül is, hogy mit kell megrajzolni, azt megmondhatták, de hogy azt hogyan rajzolod meg, már nem lehetett előírni. Volt arra példa, hogy valamiből kellemetlenséged lett, vagy felelősségre vontak, mert mást hoztál ki belőle, mint amit megrendeltek vagy elképzeltek?

- Igen, voltak ilyen kisebb konfliktusok, de még abból is, amit megrendeltek. Például tudom, hogy egyszer a kelet-német követség tiltakozott az egyik rajzom miatt, amit a szerkesztőségnek ki kellett vennie, és újra kellett nyomni a lapot. Emlékszem rá egy négyágú, tájoló szerű csillagot rajzoltam – Észak, Kelet, Dél, Nyugat -, amelynek a nyugati és keleti szára meg volt hosszabbítva. Eisenhower a nyugati ágon elindult a közép felé, és a kelet-német is elindult. Éppen valamilyen enyhülő gesztust tettek, már nem emlékszem rá pontosan; valami közeledés támadt. Erre a rajzra tiltakozott a kelet-német követség, mert a kelet-német politika egy lépést sem tesz közép felé! Diplomáciai ügy lett abból, hogy mi azt ábrázoltuk: ők mennek nyugat felé. Nem, ők nem mennek! Nyomás közben kellett kivenni a lapból, és azt újra kellett nyomni egy másik rajzzal.

- Ezek szerint minden, a karikatúrákon érintett fél megkapta a lapot megjelenés előtt?

- Frissen postázták, de nem mindenkinek. Valószínűleg a követségekre a kiadó küldött. Nagy példányszámú lap volt akkor a Ludas Matyi , majdnem félmillió példányban jelent meg, úgyhogy több fázisban nyomták ki; tehát a következő fázisnál kellett leállítani. Annak ellenére, hogy mindig a politikába torkollik a karikatúráról való beszélgetés, azért ne felejtkezzünk el a másik oldaláról sem. Nyugaton, ahol nem csak politikai karikatúrák készültek, ott voltak a magazinok, a Paris Match, a Life, a New Yorker . Ezek humoros rajzokat vásároltak a rajzolóktól. A nevesebb rajzolók összegyűjtötték a rajzaikat, és rendszeresen kiadták kötetekben is. Ezek nem csak politikai rajzok voltak. De voltak olyan lapok, amelyek a náluk megjelent rajzokat évenként egy-egy kötetben elküldték az olvasónak. Ezek viszont főleg politikai karikatúrákat tartalmaztak, hiszen a nagy világlapok karikatúráinak jelentős része a politikai karikatúra. Ezek rajzos vezércikkek. A címoldalon helyezik el a rajzot, vagy valahol a belső vezércikk, publicisztika mellett. A feladata általában az, hogy a hét legfontosabb eseményét, jelenségét, emberét ábrázolja; azt, ami azon a héten az érdeklődés fókuszába került. A magazin-karikatúra főleg elgondolkodtató, humoros rajzokból áll. Tehát a furcsa jelenségeket, a figyelmet keltő foglalkozások visszásságait, a szerelmet, a lelki életet, a különböző gátlásokat ábrázolja. Minden életjelenség a témája, mint az irodalomnak. Olyan mesterei is támadtak, mint például Jean Effel, hogy egy nagyon közismert rajzolót mondjak. Ő végigrajzolta a világ teremtését kedvesen bíráló, ironikus rajzokkal. De korábban is voltak híres rajzolók, például George Gross, aki kizárólag társadalomkritikai rajzokat alkotott a gazdag és szegény ember viszonyáról, tehát egy vendéglő ablakában eszik valaki nagy tálból, kívülről pedig nézi egy kiéhezett proletár. Szocialista szemléletű rajzokat készített, amelyek az ő világnézetét tükrözték.

- Végeredményben Hogarth karikatúrái hasonló szellemben morális kérdéseket és az emberi hibákat ábrázolták, persze nem szocialista szellemben.

- És Daumier is; miután a körmére csaptak – fél évet börtönben ült egy rajza miatt, amely Lajos Fülöpöt ábrázolta -, ő is társadalmi témájú rajzokat csinálgatott: hölgyek, urak a párizsi utcán sietnek és sárba lépnek.

Nem is jutott eszébe senkinek erről írni

Kettő-három nagy klasszikus karikaturista is a kedvenceim közé tartozik. Ha a karikatúrát úgy kezelnék mint az irodalmat, akkor ezekről a mesterekről kis esszészerű cikkek jelennének meg. De hát nincsenek, nem is jutott eszébe senkinek erről a témáról írni.

- Ez azért érdekes mert az anekdota, a vicc, a karikatúra, tehát az irodalmi és a képi formának egyaránt elindult elég komoly irodalma a 19. század közepétől. Nagy nevek foglalkoztak vele, nemcsak azok, akik művelték, például Ágai Adolf, a Borsszem Jankó szerkesztője, hanem olyan is, mint Alexander Bernát. De ez aztán abbamaradt a két világháború között. A második világháború után Koczogh Ákosnak volt egy kis tanulmánya, Szegi Pálnak egy félbemaradt, néhány oldalas munkája, és aztán lényegileg kész. Mi lehet ennek az oka?

•  Azért még egy-két rövid cikkecske az Élet és Tudomány ban is megjelent; a szerzője még tőlem kért egy könyvet, hogy felhasználhassa - de alapjában véve nyugodtan mondhatjuk, hogy a karikatúra műfajnak nem volt elfogadható irodalma. A színháznak vagy zenének vannak olyan esztétái, akiknek hivatásuk, hogy foglalkoznak a műfajjal, permanensen foglalkoznak eseményeivel, az új művekkel, a régi művekkel. A mi műfajunkat valahogy mindenki kikerülte. Az elmúlt ötven év alatt talán ha ketten vagy hárman foglalkoztak vele, és komoly érdeklődést tanúsítottak a műfaj iránt. Például Rózsa Gyula a Népszabadság nál, aki hosszú évek óta boncolgatja a karikatúrákat. És egy-két kirándulást tett P. Szűcs Júlia is, de nem következetesen. A karikatúrákat valahogy nem illesztették be a grafikai műfajok közé.

•  És rólad, a te műveidről hogy írtak ?

•  Egy-egy kiállításom alkalmával, vagy egy-egy könyvem megjelenésekor előfordult, hogy írtak azok, akik kedvelték a rajzaimat. Ma már vannak olyanok, akik gyerekkorukban az én rajzaimon is nevettek még az ős Ludas Matyi ban…

•  Például én is...

•  Igen, te is, meg Esterházy is. Amikor a kiállításom megnyitása előtt beszélgettünk, arról emlékezett, hogy gyerekkora óta ismeri ezeket a rajzokat a Ludas Matyi ból, onnan emlékszik a nevemre és a rajzaimra. Nagyobb, elemző kritika is készült, Rózsa Gyula írta a Művészet ben, és a Népszabadság ban is. És voltak, akik meglepetésszerűen írtak. Az Új Írás ban például Juhász Ferenc publikált egy kis tanulmányt több évtizede.

- Nyilván a rendkívül kevés és esetleges szakirodalommal is összefügg, hogy a karikatúrának miért olyan alacsony, ha egyáltalán létezik társadalmi meg szakmai elismertsége Magyarországon.

- Franciaországban különös jelenség volt a nagy pesszimista költő, Baudelaire, aki nagy figyelemmel foglalkozott a karikatúrával, külön tanulmányokat írt a kortárs karikaturistákról is. De nemcsak a franciákról, Daumier-ről, hanem az angol karikatúristákról, Hogarthról, Rowlandsonról is esszét írt, mindegyiket külön-külön vizsgálta. Ezzel ő a karikatúráról szóló irodalom jelentős alakja lett. Minden párizsi tárlaton is jelen volt, és írt róla; a kirekesztettek tárlatáról külön is írt.

- S ki az a néhány klasszikus, akit kiemelsz a többiek közül, és akiket a legtöbbre tartasz?

- Goya, Gilles, Gavarni, Grandville, Gulbranson…Nagyon felkészültek és kiváló rajzokat készítettek, azonkívül a témáik is nagyon érdekesek. Vannak korábbiak is; Jacques Callot-ra gondolok, aki például a harmincéves háború idején a háborúval, mint olyannal foglalkozott: a háború borzalmaival, esztelenségeivel, és a háborúhoz vezető jelenségekkel. És még François Desprez-re gondolok, a Gargantua illusztrátorára. Ők az oszlopai ennek a műfajnak, megfigyelőkészség és teremtő fantázia a jellemzőjük.

- A franciák állnak hozzád a legközelebb?

- Igen, a franciák. Az angol karikatúra egy kicsit korábbi volt, mint a francia, tehát Daumier előtti. Cruikshank volt az egyik, akkor még nem létezett a litográfia, hanem inkább fa- és rézmetszetként meg hidegtűvel készültek ezek a rajzok, és nem a hírlapokban jelentek meg, hanem boltokban voltak kifüggesztve, meg lehetett vásárolni ezeket, különösen vásárokon. Nagy keletjük volt, vitték az emberek, szerették ezeket a rajzokat. Rowlandson, Gillray egyidőben működtek vele.

- És nyilván ismered Beardsley-t, aki a századfordulón hallatlan nagy hatást gyakorolt mindenütt, Magyarországon is. A század eleji karikatúrákon is fel lehet fedezni a hatását .

- Ha azt mondom, hogy szecesszió, talán rögtön ő jut az eszembe. Teljes rajzi világot teremtett: megnyújtott emberek, gyönyörű , sovány, hosszú agár kutyák. Nagyon jellegzetes rajzokat alkotott.

Szellemesnek kellett lenni

- Karikatúrákban léteznek stílusok?

- Azt hiszem, hogy igen.

- Egyéni stílusok, vagy belesimulnak a nagy, egyetemes stílusirányzatokba ?

- Felismerhető stílusok léteznek. Például Effelnek, aki francia lapoknál, a L'Humanité-nél is, más lapoknál is dolgozott, neki is volt egy leegyszerűsített, kimondottan rotációs lap számára kialakított stílusa. Ezzel a kevés eszközzel eljátszott, és nagyon sokféle témát tudott velük elmondani, nem csak a világ teremtését. Politikai rajzokat is készített. És ami fontos ezekben és ezeknél a rajzolóknál, hogy szinte igényt teremtettek a karikatúrával szemben: szellemesnek, tovább gondolhatónak kellett lennie. Szóval semmi esetre sem közhelyet kellett mondani. Mindig valamiféle csavarás, valami meglepő, kicsit olyan Kosztolányis-Karinthys-Heltais, de annak francia változatában. Szellemesnek, találónak kellett lenni, akkor állt meg a lábán egy karikatúra.

- A szellemesség nem kezdettől fogva tartozik a karikatúra lényegéhez?

- Nem

- Valaki feltalálta, hogy úgy mondjam?

- A korszellem. Egyszerűsödés következménye volt, mert a korai karikatúrák, a Borsszem Jankó és köre hosszú magyarázatokat fűzött az ábrázolt szituációkhoz. Szóval nehézkesen, egy rátekintéssel nem lehetett felismerni a helyzetet, tanulmányozni kellett a rajzot ahhoz, hogy az ember megértse, mi is benne a szatíra, a humor. A csattanós, frappáns találat később lett kötelező kísérője a szatirikus rajznak. Nyilván az irodalom is hatott rá.

- És talán a viccek is, mert ez jellegzetesen a viccek poénjának a működési módja.

- Igen. Ez aztán még azzal gazdagodott, hogy a rajzoló nem elégedett meg azzal, hogy verbális vicc legyen. Hanem a rajzban is legyen valami meglepetés, valami vizuális poén. Valami rajzi ötlet is legyen benne. Tehát olyasmi, ami nincs leírva, hanem valaki ránéz, és máris észleli a szem számára szóló gondolatot. Ez sokat változtatott aztán a rajzon. Az amerikai Steinberg volt az, aki ezt felismerte, és elvitte a végletekig: kizárólag a vonalakra bízta a mondanivalóját. Minden rajzában volt valami új találmány, valami eddig még le nem rajzolt dolog. És hát persze kiválóan tudott rajzolni, akadémikus értelemben is. A leegyszerűsített figurák, az elhagyott vonalak jelenléte… Rajzai elárulták a dolog ismeretét, hogy a rajzoló a részleteket is ismeri. Igen nagy hatású volt. Főleg a New Yorker -ben jelentek meg rajzai, és nagyon sok rajzát átvették a világlapok, a Newsweek , a gyűjtőlapok, amelyek amikor a többi lap cikkeit átvették, a lapok karikatúráit is közölték. Így nagyon ismert lett, és a rajzolók nagy része követte stílusát – nálunk is alakult egy kis csoport, hárman-négyen voltunk, akik ezt nagyon díjaztuk, ahogy ezt most Pesten szokás mondani.

- És kik voltak a többiek?

- Hegedüs István, Réber László, Várnai György. Mi voltunk ezek a Steinberg-kedvelők.

- Érdekes, hogy Réber László is. Réber egy kissé más karikatúra típust képvisel, mint amit te vagy Hegedüs.

•  Ő együtt dolgozott velünk 1956-ig, ő is a Ludas Matyi dresszúrájában vett részt, és 1956 után tért át az ifjúsági könyvek illusztrálására. Sajátos vonalakkal illusztrálta az ifjúsági regényeket. Rajzai nem is közvetlenül illusztrációk, hanem kicsit az ő saját világából is hozzá tett a dolgokhoz. Nem szórul-szóra illusztrálta a Janikovszky Éva által megírt jeleneteket, hanem a gyerek, az apa, az anya, az iskola, a kert, a játékok viszonylatában. De vonalvezetésében megtartotta a vonalbeszédet, karikaturista is maradt. Csak hát nincs kimondva, hogy tulajdonképpen nagyon jó karikatúrákkal illusztrálja a Janikovszky-könyveket, saját önálló karikatúrákkal.

- Végül is nem törvényszerűen része a karikatúrának a magyarázó szöveg.

•  Nem, de hát azért mint tudjuk, a régebbi rajzok, de még a Punch -ban is általában szövegekkel és magyarázatok kíséretében jelentek meg a karikatúrák. Kivétel ebből a portré, ahhoz nem kell szöveg Szerintem törekedni kell arra, hogy a vonalak beszéljenek.

Portréim mindig olyanokról készültek, akiket valamire becsültem

- Az utóbbi időben kevesebb kifejezetten portrékarikatúrát rajzolsz, mint amilyeneket például az 1970-es években készítettél a New York kávéház részére. Stílusváltás miatt?…

- Nem. Nincs rá alkalom. Portréim soha nem egy ellenséges, másik oldalon álló embert támadtak, hanem mindig olyanokról készültek, akiket valamire becsültem. Ezek egyik részét a halálukkor készítettem – én úgy neveztem őket, hogy nekrológkarikatúrák. Például Chaplin halálát este bemondta a rádió, és én rögtön akkor este megcsináltam nekrológkarikatúráját, amely egy kicsit az ő világát is hozza: hogy az egész világon elterjedt a humora. Kis bajusza egyszerre egy kis gyászkendővé válik, az arc tulajdonképpen már eltűnt. Ilyen módon fordulok a nagyrabecsült halottakhoz.

- De hozzányúltál élőkhöz is.

- Igen. Ugyanilyen módon ábrázoltam olyanokat is, akikről volt mit mondanom. Benne volt a portréban a sorsuk vagy a művük vagy az életük. Mindegyiken volt valami utalás - tehát nem csak egy portrékarikatúra, hanem például egy mandzsettagomb, ami egy futballabda volt Zelk Zoltánnál, aki futballrajongó volt. Szóval ilyen kis elrejtett motívumokkal bemutattam.

- Nem tudom színes karikatúrádat felidézni. Készítettél ilyet is?

- Nem, nem, én teljesen a vonal kifejezésére bíztam magamat, teljesen a fekete-fehér vonalra.

- Az előbb azt mondtad, hogy nincs rá mód, önálló portrékat készíteni. Mit jelent ez, nincsenek olyan emberek?

- Nem. Emberek talán lennének, hanem a lapok nem igénylik. A lapoknak bizonyos fajta karikatúra kell, és ők azt közlik. Bár most ez a szokás egy kicsit feloldódott. A Népszabadság szombati melléklete teljesen nyitott. Ez most egy olyan korszakom, amikor szabadabban választhatom meg a témákat. Most valahogy valóban nem volt olyan kiemelkedő személy... Moldováról, Hubay Miklósról, Pilinszkyről, Szentágothairól, Esterházyról csináltam, és még egy-két emberről…

- És ahhoz személyes kontaktus kell?

•  Nagyon használ a rajznak, hogy ha a modelljét ismerem személyesen, beszélő viszonyban vagyok vele, vagy akár barátságban is. De távoli emberekről, mint Goethéről is lehet portrét készíteni. Az ember az ismereteire is, olvasmányaira is hagyatkozik ilyenkor, és mindenkinek van valamilyen viszonya a társadalomhoz, az irodalomhoz és a művészetekhez, van elképzelése egy irodalmi szereplőről, kialakul az összkép róla, ami nagyon sokszor képzeletbeli is lehet.

Madách luciferje a magyar ironikus irodalom alapja

Nagyszerű vállalkozás Az ember tragédiája, és hát abban a korban - gondolj az akkor készült karikatúrákra -, ez modern filozofikus és célratörő mű volt, minden korból a lényeget akarta pár vonással, szinte karikatúrában megrajzolni egy-egy jelenetben. Nagyon nagyra tartom Madáchot, de meg kellett hogy vizsgáljam magamat, hogy nincs-e bennem valami nemzeti elfogultság iránta. Kell hogy legyenek nagy embereink, akiket bálványozunk, és anélkül valahogy nem lehet élni, hogy ne legyenek nagy példaképek. Miután én minden évben legalább egyszer elolvasom Az ember tragédiáját, most is elolvastam, és nem találtam közepesnek. Sok év eltelt, sok politikai fordulat történt a világban, ez mégis nagyszerű vállalkozás maradt. Én, amikor 1956 körül arról gondolkoztunk, hogy a Ludas Matyi helyett indítunk egy új lapot, akkor azt javasoltam, hogy Lucifer legyen az új ironikus lap címe.

•  Kifejezetten az Ember tragédiája Luciferje miatt?

•  Igen, igen… De hát ennek van egy tágabb értelme, a teremtés gondolatának az ellentéte, az eszmék rombolásának a szimbóluma. Nekem Madách Luciferje a magyar ironikus-humoros irodalomnak egyik legnemesebb őse és alakja.

•  Ez nagyon érdekes gondolat.

•  Igen? Én ezt rendkívül természetesnek találtam, mint ahogy a világirodalomból Swift, akit nagyra tartunk, Cervantest nagyra tartjuk, de hát azért a ma élő magyar gondolkodáshoz Madách és Luciferje közelebb áll. A Cervantesé inkább szituáció-humor, nincsenek szellemes párbeszédek, inkább események, cselekmények vannak.

•  Esetleg megrajzoltad a saját Ember tragédiádat karikatúra formájában? Nem illusztrálásra gondolok, hanem önálló képi megformálásra.

•  Olyan nagy nyugalom kellett volna ehhez, mint egy regény írásához kellő idő, és én mindig el voltam foglalva, lapoknak dolgoztam, így tulajdonképpen nem merülhettem bele ilyesmibe, de egyes rajzok készültek. Andor Csaba több művet írt Madách életéről, és felhasználta néhány rajzomat a munkájában. Van egy-két kötet, amelyekbe szórványosan készítettem, de nem feküdtem neki, hogy ezt a világtörténelmet ilyen luciferi szemlélettel végigrajzoljam.

•  És magát Lucifert, ezt a Lucifert megrajzoltad?

•  Többször is.

•  De ezek szerint nem tartod számon.

•  A Tragédia számomra mindig gondolatébresztő volt, különösen az Ádám és Évával való jelenet a Tudás fája körül, a kígyóval, a londoni szín stb. De más szituációban is megrajzoltam.

•  Szóval portrészerűen nem öltött testet.

•  Többnyire magát Madáchot rajzoltam.

A versenyt nem érzem

•  Milyennek látod a mai helyzetet, meg a jövőt a karikatúra szempontjából ? Vannak iskolák vagy vannak olyan fiatalok, akikből kikeveredhetik ...?

•  Szívesebben mondanék lelkesítő dolgokat, de ez olyan öreges dolog, hogy a mostani újakat, egy kicsit már a koromnál fogva is... Szóval egy öreg embert nem elégíti ki, amit most csinálnak. Korábban nagyon sokat jelentett a karikatúra rajzolásnak az a néhány ember, aki versenyben állt egymással. Tehát egy kicsit egymásnak rajzoltunk, egymást akartuk túllicitálni, egyre megdöbbentőbb és érdekesebb rajzot készíteni, mint a másik. Ez főleg ezekre a nevekre vonatkozik: Hegedűs, Réber, Várnai, Kassowitz, Gáspár Antal. Most ezt a versenyt nem érzem, pedig mindenütt, a sportban is rendkívül fontos az ember nyakába lihegő kollega. Itt valami váltás történt. Valószínűleg a lapok túlpolitizáltsága is, és a fiatal rajzolók felkészületlensége is okozza; nem ismerik ki magukat sem a politikában, sem a kultúrában. Mert van egy definícióm a karikatúráról, ami eddig még valahogy megállta a helyét: a rejtett összefüggéseknek a feltárása, leleplezése, általában ez a karikatúrának a megkülönböztető jele a képgrafikától vagy más ironikusabb hangvételű rajzoktól. A karikatúra a dolgok mögé néz, meg akarja ismerni az élet törvényszerűségeit - és ezt a törekvést nem észlelem a mostani rajzolóknál. Ennek következtében nincs versenytárs, nincs olyan, aki megvalósítaná a versenyt, mert valahogy úgy érzem, tartalmatlanabbak a rajzok, és a karikatúra legnagyobb veszedelmével nem tudnak megbirkózni: a közhellyel. Azt mondják ki, amit a kocsmába való politizálók mondanak a korrupcióról, vagy mit tudom én... Nem mélyítik el a mondanivalójukat. Nekem viszont az a magammal szemben felállított követelményem van most is, hogy a jelenségeket egy kultúr- vagy történelmi folyamatba építsem be, tehát megkeresem az események korábbi hasonmásait. Megpróbálom valahogy rímeltetni, összemérni egy korábbi korszaknak, akár politikai vagy kultúrkorszaknak a világával, vagy folytatásának tekinteni, vagy megtalálni az ellentmondást a régi és a mai között. A rajz egy történelmi monológnak egyik utolsó, legfrissebb mondata legyen, amely tudatában van annak, hogy mi történt régen ugyanilyen helyzetben. Nekem tudnom kell, hogy ha valamit ábrázolok ma, hogy annak milyen gyökere van, honnan került ide, ebbe az eseménybe.

•  Vagyis a témának, a kérdésnek filológiailag utánanézel?

•  Elég sokat olvasok. Engem nyugtalanít, ha valamit nem értek. Még ha nem is ábrázolom, de ismernem kell, hogy mi hangzott el már korábban abban a kérdésben, amit éppen boncolgatok. Ezt persze nem is követelhetem meg mástól. A mai rajzolók ritkán élnek ezzel a módszerrel. Egy szimplább definíció érvényesül a karikatúrában. Egyre kisebb igényű az elvárás a karikatúrával szemben, és ezért nem történik róla említés sem. Az írók, költők, újságírók, publicisták hivatkoznak egymás írásaira, időnként felelnek egymásnak, veszekednek is sokszor - de az ritkaság, hogy író vagy akár publicista is idézne egy-egy karikatúrát. P. Szűcs Júlia valamelyik cikkében egy régi-régi, már elfelejtett karikatúrámra hivatkozott. Írtam neki egy lapot, hogy ez a legnagyobb öröme a karikatúristának, amikor régi rajzára emlékeznek. Ez nekem kitüntetés, hogy régi rajzom még az eszébe jut. A karikatúráról senki nem gondolkodik, és ez is az egyik oka annak, hogy ilyen ellenőrzés nélkül alakulhat a publikálásuk. Engem egy-egy rajz primitívsége néha annyira feldühít, hogy abba akarom hagyni a szakmát. Ha az a lap, amelyiknél én dolgozom, lead egy olyan primitív rajzot, amelyik kompromittálja a műfajt, akkor én oda nem dolgozom! Aztán alszom egyet rá, kettőt, és akkor rájövök, hogy én dobjam oda most, öreg koromban a nekem nyújtott lehetőséget egy ilyen romantikus elvért, hogy én ezzel nem dolgozom együtt?..Hát nem! Korábban a Magyar Hírlap nál kialakult egy kis csoport, akik felváltva dolgoztunk. Még ott volt Pápai Gábor, Sajdik Ferencet is bekapcsoltam, és egy Ballner Ferenc nevű fiatalt is felfedeztem, de ennek már öt-hat éve - ő is valahogy elmaradt. Nagyon jó rajzokat készített.

•  Ez azt jelenti, hogy a Magyar Hírlapnál sikerült megszervezned egy karikatúra-rovatfélét?

•  Igen, egy kis kollegai társaságot, akik hol elmaradtak, hol visszajöttek, de felváltva mi csináltuk. Ezek már bizonyítottan jó, igényes rajzolók voltak – mégis abbamaradt ez a munka.

Nagy kudarcom, hogy nem tudtam a közvéleményt megváltoztatni

A Képzőművészeti Főiskolán - ma már Egyetemen - nem kerül szóba ez a műfaj. Ott is tárgyaltam ismerőseimmel: akik évfolyamtársaim voltak, azok már ott tanárok. A karikatúráról akkor van szó a művészettörténet tanításában, ha egy festő - például Daumier, aki a műtörténész tanárok számára elsősorban nagy festő volt - megélhetési okok miatt kénytelen volt karikatúrákat rajzolni. Tehát ez így kerül a növendékek elé. Ennyit a karikatúráról. Ez olyan tevékenység, amit az ember kényszerből csinál azért, hogy pár fillért keressen. Daumier-ről ez a vélemény. Megemlítik, hogy Leonardo is készített karikatúrákat, rajzokat, portrékat is, de hát azok csak a kísérletei. Az ő nagy zsenije elbírta még ezt is.

- Olyan, mint a megélhetési bűnözés - ez a megélhetési karikatúrarajzolás.

- Igen, igen. Toulouse-Lautrec sem hozható kapcsolatba a karikatúrával. Ő is nagy festő volt, és műveinek karikaturisztikus vonásaira nincsen ráirányítva a figyelem, arra hogy amiket ő alkotott, tulajdonképpen karikatúra felé mutató rajzok és festmények. És még sorolhatnám. Tehát mint műfaj, nincsen. Van rézmetszet, már plakátgrafika is van külön ...

- Pedig a reklámgrafika jelentős részben a karikatúra eszközeivel él, és karikaturisták voltak a nagy nevei.

•  Igen, de nem mint ilyen vonult be. Arról nem elmélkednek, hogy a karikatúra más műfajokban is szerepel, akár könyvillusztrációkban, meseillusztrációkban, máshol is. Énnekem ez a nagy kudarcom, hogy hosszú évtizedek alatt nem tudtam a közvéleményt megváltoztatni. Sőt a szakmai véleményt, a szerkesztők véleményét sem, akik nap mint nap foglalkoznak velem. Egy-két barátot szereztem, akiknek amúgy is volt erre affinitásuk, érdeklődésük, meg talán volt valami humorérzékük. Tudtam velük beszélgetni, és meg tudtam nyerni néhány embert barátomul, akiket csak a szerkesztőségben ismertem meg. Ilyen volt Csanádi Imre, Fekete Sándor, Benjámin László, Mészöly Dezső. Miután egy-két évet együtt dolgoztunk, tényleg kezdték a munkámat értékelni, de ez soha nem fajult odáig, hogy írtak volna a műfajról is tanulmányt; nem rólam, hanem a karikatúráról; hogy elmondták volna róla a véleményüket – ez titok maradt.

---

Egyelőre

Summary

Tibor Kaján, who has turned eighty this year, is one of the leading cartoonists in Hungary. Conceptually, in its choice of expression, style, and expressive power his art was a notable accomplishment in the second half of the 20 th century. Through his cartoons one understands the world and how it works. A single illustration makes its key features stick. In the interview, Kaján talks about some of the stations in his career, identifies his main models, from J. Callot to J. Effel, and reveals his artistic canon. His philosophy as an artist is evident in the title of one of his books, “I Think, Therefore I Draw.” To him cartoons uncover hidden correlations. His philosophy is that cartoons look behind the surface of things to expose the inevitable laws of life, a conviction which he misses in Hungarian political cartoonists today. Most have little or no professional drawing skills, no competitive edge or firm ideas. On the other hand he cannot understand how negligible the importance of political cartoons in Hungarian papers is as compared to the west of Europe. He calls it his own failure not to have been able to reverse this bad tradition.

Népszabadság 2001. márc. 3. 25. old.

Kaján Tibor: Apropó kultúra . Bp. Fekete Sas Kiadó, 1999.

A kivonuló század. Népszabadság 2000. jan. 15. 23. old.

Kaján Tibor: Rajzolok, tehát vagyok . Bp. 1996./Bibliotheca Hungarica/. Az idézett karikatúrák ugyanebben a kötetben találhatóak

Kaján: Apropó i.m.

Magyar Nemzet 1990. márc. 6.

Kaján: Rajzolok i.m.

A Holocaust emlékére. In: Kaján: Rajzolok i.m.

Kaján: Rajzolok i.m.

Fogyatékosságok. In: Kaján: Rajzolok i.m.

Kafka. Kaján: Rajzolok i.m.

Kaján: Apropó i.m.

* Az interjú bevezetése beszédként elhangzott az Hommage á Kaján Tibor c. kiállítás megnyitásán a MÚOSz-ban, 2001. április 17-én (A szerk.)

A szovjet korszak talán legismertebb karikaturistáinak neve hármójuk nevéből alakult: M.V. Kuprianov, P.M. Krilov és N.A. Szokolov alkották a triót. (A szerk.)