Kajánról, a „rajz Karinthyjáról” írták:
„Ez a karikatúrista nem kaján, de komoly és elgondolkoztató. Lényegbe-látó. Gyarló titkaink, magányos álságokba zárt homályaink, tétova kiszolgáltatottságunk meglátója és elmondója. Mindig tud valami többet, valami konokabb igazságot, valami nagyon is egyszerű többet, mint siető embertársai.”
Juhász Ferenc (Új írás, 1969.)
„… Uram, adj nekem humorérzéket. A kegyelmet, hogy megértsem a tréfát… – imádkozta Mórus Szent Tamás, példát és mintát nyújtva mindannyiunknak. … Lelki patikám leghatásosabb gyógyszerei közé tartoznak Kaján Tibor évek óta összegyűjtögetett remek karikatúrái. Minden rajza kor- és kórkép egyszerre. Mégis – felvett nevével ellentétben –, sohasem „kajánkodik”, hanem a humor eszközeivel gyógyítgat, és önismeretre nevel. Nemcsak a szeretet, a humor is feltétele a helyes megismerésnek. Mivel segít elviselni önmagunkat és másokat, a forrása is a szeretet lehet!”
t.a. (Új ember, 1980.)
„Elfeledkezhetünk-e a napi gondokról? Úgy gondolom, igen, ha lelki tartalékainkat mozgósítottuk ellenük, ha érzelmeinkben felülkerekedtünk rajtuk. Kaján igazából nem elfelejtetni akar, hanem gondjaink általános emberi összefüggéseire hökkenteni, a hökkentéssel megkacagtatni, s a megkacagtatással ama bizonyos lelki tartalékokat mozgósítani. Egyetlen grafikai eszköze van hozzá. A puritán vonal. A vonal tankká kerekedik, az unalmas – tehát szimplán pacifista – karikaturista megsemmisítő gúnnyal mutogatna rá: milyen embertelen, milyen otromba. Kaján tankja emberszerű, már-már bájos. Nem akarja megsemmisíteni (mert ez jámbor békeillúzió), ő ráírja a hátuljára: „Vezess baleset nélkül! A „nagypolitika” és a hétköznapi civil közlekedés váratlan egyberántása ez, s egyszersmind több a pacifizmusnál: reális békeóhaj. … A váratlan éppen az, hogy ami ilyen magától értetődő, mégsem nekünk jutott eszünkbe. Azon kacagunk, hogy ráismerünk a magunk ötletére, amely persze csak Kajánnak jutott eszébe.”
Faragó Vilmos (ÉS, 1982.)
„Előzmények és háttér: ötesztendei világháború, ukrajnai hómezők, hadifogság, szökés, munkaszolgálat, álnév, bujkálás és végül, csoda folytán: életben maradás. És az első megszállott, mámoros gesztus: jelentkezés a képzőművészeti Főiskolára. … rajzai az évtizedek során szerencsésen elvesztették minden stiláris elkötelezettségüket, minden manírt és sallangot ledobtak magukról, és a legpuritánabb vonalrajz formájában tisztán az eszme, az igazság kifejezőjévé váltak. Ebben, vagyis az igazság kemény kimondásában és az eszközök puritanizmusában Kaján a legnagyobbak közé emelkedett. …
Kaján hajlamos magára venni a világ bűneit. Helyettünk is felelősséget érez, helyettünk mondja ki félelmetes igazságait és szívszorító ötleteit.”
Mácsai István (Magyar Hírlap, 1996.)
„Hogy mi a polgár, azt mostanság kicsikét kavarjuk, […].
Arról azonban, hogy az úriember mi, arról még elképzelésünk sincs. Kaján Tibor az, úriember. Nem létező állatfaj, (ad notam: egyszer láttam, de az se az volt). Úriember és értelmiségi. Utóbbi minőségében szenvedélyesen lajstromozza a környezetet, lábjegyzetel, kommentál, fogalmaz, újraértelmez, előbbiében könnyedén rezignált, elegánsan pesszimista. […]
Egy nagy öreg. A „nagy öreg” komoly, fontos műfaj, minden közösségnek elemi érdeke, hogy legyenek ilyenjei. A nagy öreg (ellentétben a szent tehénnel) nem magát veszi komolyan, hanem a világot. Vagy épp komolytalanul. De veszi. De nem veszi meg. A nagy öreg régi ember, kicsit idegen itt, idegen már itt, és úgy figyel. E figyelő tekintet minket is megváltoztat.
Rajzolok, tehát vagyok, mondta egy Kaján-kötetcím. Rajzol, tehát vagyunk. Önérdek hát, hogy Isten éltesse őt.”
Esterházy Péter (Népszabadság, 2001.)
