Mihályi Gábor

A MAGYAR PROGRESSZIÓ TRAGÉDIÁJA 1953 –1956

(második rész)

Újra lejátszódik az évszázados magyar tragédia. 1956-ban kirobban a forradalom, amely hamarosan – ugyan úgy mint korábban – nemzeti szabadságharccá is válik. Az első győzelmes napok után ezúttal sem érkezik meg a várt hathatós nyugati segítség. A szabadságharcot a túlerő, külföldi segítséggel, erőszakkal leveri. Megint Haynau majd a Bach huszárok időszaka következik. De öt-hat év múlva eljön a kiegyezés kora is. A jóságos uralkodót, Ferenc Józsefet ezúttal Kádár Jánosnak hívják.

A magyar progresszió utolsó nagy tragédiája, amelynek szüleink és a mi magunk nemzedéke is aktív résztvevője volt, 1945 és 1989 közti időszakban játszódott le. Amikor tanulmányomban ennek a 44 évnek a lényegében ismert eseménytörténetét rekapitulálom, teszem ezt azért, mert úgy vélem, a rá következő és most elmúlt tíz év jó néhány olyan tanulsággal szolgál, ami ebből a múltból sok mindent új megvilágításba helyez.
Mint e tanulmány első részét tartalmazó előző közlésben már elmondtam, a történet kezdetén, 1945-ben mindenki a progresszió táborába tartozott, aki a hitlerizmus vereségét, a Horthy korszák elmúlását az embertelen, tömeggyilkos elnyomás alóli felszabadulásnak tekintette. Ebbe a széles antifasiszta koalícióba akkor még a régi uralkodó osztály egyes nyugat-barát politikusai is belefértek, akik időben átálltak a zsarnokság ellen küzdők táborába. Eufória lázában élt a magyar progresszió, hogy egy negyedszázad után újra hatalomra kerülhetett, és mint remélte, nem hetekre, hónapokra, még ha az összeomlott rendszer egy romba dőlt országot hagyott is rá örökül.
A történet azonban sajnos úgy folytatódott, hogy 1945 és 48 között moszkvai utasításra, a magyar kommunista párt nyomására a progresszió tábora mind inkább zsugorodott. Az 1945 utáni új elitből - politikusok, írók, művészek - mind többen szorultak ki a nyilvánosság porondjáról.Egy részük emigrálni kényszerült, másokat csak elhallgattattak, de volt, akit már akkor lecsuktak, illetve eltüntettek Moszkva segítségével . Az úgy nevezett „ fordulat éve” után már csak az kapott szereplési lehetőséget, aki vállalta, hogy betagozódik a kommunista uralomba, hajlandónak mutatkozik, hogy csak a kötelező penzumot hajtogassa.
Akkoriban úgy tűnt számunkra, hogy minden, ami történik, a belső fejlődés spontán következménye. A hivatalos propaganda ezt sokunkkal el is tudta hitetni. Hét pecsétes titok volt, hogy a Szovjetunió emberei, megbízottai ott ülnek a minisztériumokban és a hivatalokban, hogy közvetlenül irányítják az országot. A történelem résztvevőjeként nem vehettünk észre, hogy az alapvető fordulatokat meghatározó döntéseket elsősorban Moszkvában és részben Washingtonban hozzák meg, A hatalom csúcsaira felkerült politikusainknak mondhatni igencsak korlátozott volt a mozgásterük. Tulajdonképpen csak azt dönthették el, hogy a színpadi játékban elvállalják e számukra felkínált – igaz mások által írt – szerepet. Ez a tény még sem menti a mindenkori magyar politikusok történelmi felelősségét, hiszen a szerepvállalás mindig önkéntes volt. Már csak azért is, mert a meghatározott keretek között a vezetőknek valamiféle játéktere mégis volt. Ezen belül már sok múlott a vezérek személyiségén. Mint saját bőrünkön megtapasztalhattuk, nekünk alattvalóknak nagyon nem volt mindegy, hogy ki az úr felettünk, Rákosi , Nagy Imre. Kádár, Gomulka, Husák vagy éppen egy Ceaucescu.

Az első repedések

Forradalmak mint a tűzhányók váratlanul törnek ki, de nem hosszabb előzmények nélkül. Igazából csak visszamenőleg lehet megállapítani, kikutatni, mikor jelentkeztek a szilárd államrend falain az első hajszálrepedések, mi és kik okozták őket, mint szélesedtek fokozatosan ezek a törések, amelyek végül a fal, az egész épület összeomlásához vezettek.
Sztálin életének utolsó éveiben embermilliók hitték el, hogy vezetése alatt a Szovjetúnió a szebb, boldogabb jövő ígéretét hordozó, virágzó birodalommá, csodált és elismert világhatalommá vált.
Azután 1953 március 5-én a világ váratlanul arról értesült, hogy a szovjet emberek atyja, a bölcs tanító és vezér Joszif Visszárionovics Sztálin szélhűdés következtében hirtelen elhunyt.
Alig temették el az istenített atyát túlmértezett, hisztérikus tömegjelenetei és könnyzuhataga közepette, szinte már másnap megkezdődött a gigászinak tűnő életmű lebontása. Noha sírbeszédeikben az alvezérek még fogadkoztak, hogy minden marad a régiben. alig telt el néhány nap, egy kis hír már jelezte, hogy valami mégiscsak változik. És nem is akármi Mintha valami bagatell dologról lenne szó, pár soros hírben közölték, minden kommentár nélkül, hogy a korábban államellenes összeesküvéssel vádolt és letartóztatott orvosokat, (mint később kiderült, egy készülő újabb konstruált per, - ezúttal orvosper – vádlottait, zsidó származású főorvosokat, professzorokat, köztük Sztálin orvosát is) bűncselekmény hiányában szabadlábra helyezték.
A táborban csak a vezérkarokig jutott el az információ, a Kreml „ árvái” máris úgy döntöttek, hogy nem folytatják tovább a konstruált perek gyakorlatát, amely már őket magukat és közeli hozzátartozóikat is veszélyeztette. Ami azt is jelentette, hogy feladták az osztályharc éleződésének paranoiás elméletét, miszerint az ellenség ártó szándékkal állandóan beépül a párt és az államhatalom vezető testületeibe egészen a legfelső csúcsokig.( Eladdig az államvédelmi szervek kötelező feladatává vált az ellenség leleplezése és likvidálása. Aki pedig nem vett részt teljes mellbedobással ebben az eszelős boszorkány üldözésben, az számíthatott arra, hogy őt magát is ellenségnek minősítik. Így aztán kreáltak ellenséget, gyanúba vehető embereket középkori eszközökkel addig kínoztak, amíg a legképtelenebb bűnök elkövetését is magukra vállalták.) Minthogy nem lehetett többé futószalagon bűnösöket kreálni, eretnekség gyanúja alapján nem lehetett többé embereket letartóztatni – az inkvizíciós terror korszaka véget ért. A totalitárius rendszer természetesen nem szűnt meg, de az egyes emberekre nehezedő nyomás csökkent. Noha ezekről a változásokról csak három év múlva, az SZKP XX. kongresszusa után kezdtek el a párt berkekben nyíltan beszélni, néhány hónappal Sztálin halála után már érezni lehetett az „új szelek nyöggetését.”
Sztálin, az istenített, tévedhetetlen apa – vezér figura halálával megtört a rendszer szakrális varázsa. Amíg Sztálin maga volt a Párt, addig minden szava kinyilatkoztatás számba ment, fel sem merült, hogy a marxizmus- leninizmus – sztálinizmus csalhatatlan pápájaként tévedhet, akár gazdasági, filozófiai, irodalmi, művészi vagy éppen nyelvészeti kérdésekről nyilatkozik. Útódainak, bármennyire is ambicionálták, már nem sikerült magukat az istenítésnek és csalhahatlanságnak erre az égi magaslatára feltornásznia. Emberek maradtak, akiknek a szavait és tetteit minden rendőri elnyomás és kiterjedt cenzúra ellenére is bírálni lehetett, s ezt meg is tették, esetleg csak szűk baráti körben vagy éppen a nyugati rádiók terjesztette szamizdatos írásokban. A Szovjetunióban Sztálin halála után már nem a hit eretnekeit üldözték, hanem csak a másként gondolkodókat. Kibontakozhatott az ideológiai harc. Noha ellenséges nézetek terjesztéséért a bírálók továbbra is börtönben, a Gulág táboraiban köthetettek ki, de ez még sem volt ugyanaz. Hiszen valóban elkövetett cselekedeteikért üldözték őket.
Rákosi körül is kialakult a kultusz. De ő már csak alisteni rangra pályázhatott, Sztálin legjobb tanítványának a címére. Amíg tartott a varázs, addig fel sem vetődhetett olyan eretnek gondolat, hogy vajon a többi csatlós ország vezére nem hivatja- magát ugyancsak a „ legjobb tanítványnak”, holott legjobb értelemszerűen csak egyikük lehet. Nyilván azért is voltak az egyes szocialista országok hermetikusan elzárva egymástól, hogy ilyen kérdések fel se merülhessenek.

Egyes kremlinológusok szerint a tényleges vezetés Berija, a titkosszolgálat mindenható főnöke és a reformer szándékú Malenkov kezébe került. Rebesgették, hogy az utódlásért folyó birkózó bajnokságban, ők lettek volna a radikálisabb változások ösztönzői. Mondják, a nyugati nagyhatalmakkal történő gyors megbékélés érdekében akár az NDK feladására is elszánták volna magukat. Végül azonban - mint emlékszünk - a többi nagymogul egymástól félve a legkevésbé ismert, legsúlytalanabbnak tetsző Hruscsovot választotta meg a párt első titkárának.
Három évtizeddel később magyar vezetők visszaemlékezéseiből derült ki, hogy Berijáék június 13-án váratlanul Moszkvába rendelték a magyar párt vezetőit, és rávették Rákosit, hogy neveztesse ki Nagy Imrét az ország miniszterelnökének. A szovjet titkosszolgálat vezérkarában bizonnyal mindent tudhattak, ami csak tudható volt. Így informálva lehettek arról, hogy Magyarországon a politikai bizottságban és a kormányban – legalább is a külvilág számára - hű pártkatonaként szolgáló Nagy Imre lelkében reformterveket dédelget. Odafent arra is emlékeztek, hogy Nagy Imrének már korábban is voltak konfliktusai a magyar pártvezetéssel, elsősorban az agrárpolitika kérdéseiben. Nagy Imre nem tartozott a nem gondolkodó pártfunkcionárusok sorába, ő belülről vezérelt forradalmárnak tudta magát.Valójában máig nem tudjuk, hogy működtek az informális csatornák, de sejthető, hogy Nagy Imre azzal a felhatalmazással térhetett haza, hogy hozzákezdhet reformtervei megvalósításához, és mindenekelőtt a sztálini törvénytelenségek felszámolásához.
A fentieket azért idézem ilyen nyomatékkal az emlékezetünkbe, hogy jelezzem, milyen kevés tere volt nálunk az önálló politizálásnak. Akkoriban csak a legbennfentesebbek sejtették moszkvai függésünk méreteit, kiszolgáltatottságunkat.
Az újonnan kinevezett miniszterelnök kormányprogramja – elsőként a táborban – igen radikális reformokat, változásokat hirdetett meg és hajtott is végre. Elkezdődött az ártatlanul elitéltek - elsősorban a kommunisták – szabadon bocsátása és rehabilitálása. Noha ez Rákosiék és a belügyiek ellenállása miatt csak igen vontatottan haladt előre. Az új kormány feloszlatta az internáló táborokat. Megszűnt a kötelező ellenségkeresés, ártatlan emberek bebörtönzése koholt vádak alapján. A kormányzat meghirdette a feszített iparosítási ütem lassítását, a könnyű és az élelmiszeripar valamint a mezőgazdaság fokozott fejlesztését, az életszínvonal emelését, a parasztságot sújtó terhek számottevő csökkentését, a kulák lista eltörlését. Még a termelő szövetkezetek feloszlatását is engedélyezték.
Moszkvában hasonló lépésekre szánták el magukat. Úgy festett, mintha Nagy Imre azt a megbízást kapta volna, hogy a kis Magyarország laboratóriuminak mondható körülményei közt próbálja ki a reformok hatását. Teljhatalmat azonban nem kapott, a párt vezetése továbbra is a Rákosi klikk kezében maradt, ami hamarosan meg is bosszulta magát.
Teljhatalmat azonban nem kapott, a párt vezetése továbbra is a Rákosi klikk kezében maradt, ami hamarosan meg is bosszulta magát.
A Kreml utasításara persze a többi népi demokráciában is történtek hasonló lépések, de a mozgások szinkron jellegét igyekeztek nem nagyon dobra verni. A népeknek nem kellett megtudnia, hogy a beharangozott lépések valójában moszkvai utasítások illetve engedélyek következményei. A moszkvai függés ténye azonban nem mond annak ellent, hogy Nagy Imrét belső meggyőződése vezérelte. Ezért is szemelték őt ki a reformok beindítására. Csakhogy a Goethe vers bűvészinasához hasonlóan, aki nem tudta leállítani az általa mozgásba hozott seprőt, a Kreml új urainak sem sikerült többé véglegesen megfékezniük a reform mozgalmakat.
A függés ténye azonban nem mond annak ellent, hogy Nagy Imrét belső meggyőződése vezérelte. Ezért is szemelték őt ki a reformok beindítására. Csakhogy a bűvészinas seprőjét már nem lehetett többé leállítani. Nagy Imre nem tartozott a nem gondolkodó pártfunkcionárusok sorába, ő belülről vezérelt forradalmárnak tudta magát.
Nagy Imre új szemléletre alapozott kormányprogramja megrázta a magyar pártot, amely először - Rákosiékat is beleértve - fegyelmezett hadseregként támogatta az új politikát. Csakhogy Moszkvában Hruscsovval az élükön a hadseregre támaszkodva igen hamar a mérsékeltebbek kerekedtek felül. Ez azért is érthető, mert a titkosszolgálat főnökétől okkal tartottak a többiek. Hruscsov puccsa sikerült, lefogatta Beriját, és az utolsó konstruált perek egyikében, mint az imperializmus ügynökét, kémét halálra ítélték és kivégezték. A valóban elkövetett vétségeiért egy legális perben is halálra ítélhették volna, de, a régi-új vezetők még azt remélték, hogy a változásokat „suba alatt” is végre tudják hajtani. Ebben a totalitárius rendszerben természetesen szó sem lehetett arról, hogy az elkövetett bűnökről, nem is beszélve ezek mélyebb okairól, nyíltan beszéljenek. Amikor három évvel később a Párt huszadik kongresszusán Hruscsov elszánta magát, hogy egy titkos jelentésben beszámoljon a törvénytelenségekről, a konstruált perekről, az ártatlanul bebörtönzött, Szibériába deportált, kivégzett emberek – köztük vezető pártpolitikusok - tragédiáiról, a dermesztő tényeket feltáró beszámoló a felelősséget Sztálin személyére, az őt körülvevő személyi kultuszra korlátozta.

Rákosiék ellentámadása

Malenkov miniszterelnöki posztján 1955 február elejéig tartotta magát. Azonban alighogy leváltják, Nagy Imre moszkvai pártfogó híján elveszti a párton belül, de mégis csak a kulisszák mögött másféléven át folytatott háborúját Rákosival szemben. Leváltják a miniszterelnöki posztról, majd a pártból is kizárják. A pártom belüli erőviszonyok amúgy sem voltak kedvezőek számára. Rákosi a párt funkcionárus gárdájára támaszkodhatott, míg Nagy mögött a párton belül csak mélyen sértett régi harcosok, felvilágosultabb értelmiségiek, közgazdászok, filozófusok, történészek, újságírók és írók sorakoztak fel.
Nagy Imre kormányprogramja és a sorok közt meghúzódó eszmék, elvek, hitek, gondolatok ránk baloldali értelmiségiekre, pontosabban ezeknek egy igencsak nehezen meghatározható szűkebb körére, a reveláció erejével hatottak. Nem szeretnék senkinek sem a becsületébe gázolni, tehát nem állítom, hogy a párton belül az elválasztó vonal a karrier, a pozíció-féltés és a tiszta hit között húzódott. Már csak azért sem, mert kinek rövidebb, kinek hosszabb ideig tartott, amíg eljutott a kijózanodásig. Megdöbbenésünk egyik lényeges eleme éppen az volt, hogy ráébredtünk, a szocializmus, a kommunizmus eszméjéhez, a Párthoz nem - mint véltük - a végiggondolt ráció, hanem éppen ellenkezőleg a vak szakrális hit fűzött. Akaratunk ellenére mi magunk is racionális kritikánkat kikapcsoló fundamentalista hívőkké változtunk, akik mindent elhisznek, elfogadnak, amit vezetőik felülről kinyilatkoztatnak. Úgy éreztük, mintha hályog esne le a szemünkről, mintha hipnotikus álomból ébrednénk. Döbbenten vettük észre, miféle valóságban tébláboltunk holdkórosok módjára, mit sem látva vagy legalább is értve abból, ami körülöttünk zajlik. Rádöbbentünk, nem erről volt szó, amikor magunkra öltve a Grál lovagok páncélját, elköteleztük magunkat az egész emberiség felszabadítását ígérő eszme szolgálatára.
Hiszen eleinte úgy tűnt, a lelkesítő ígéretek megvalósulnak. Ady verse nyomán boldogan idéztük a népdal első sorait: „Felszállott a páva a vármegyeházára , sok szegény legénynek a szabadulására”. Köddé foszlott a tegnap úri világa, a latifundiumokat sikerült felosztani, megvalósult a rég áhított földreform, a három millió koldus is eltűnt. Bőven adódott munkaalkalom mindenki számára, újjáépült a háború sújtotta ország, az ingyenessé tett közoktatás, kollégiumi hálózat a szegények előtt is megnyitotta a felemelkedés lehetőségét, az ingyenes egészségügyi ellátás azt ígérte, hogy a gyógyulás nem múlhat pénzen. Az államosításról azt hittük, megszünteti a kizsákmányolást, az osztálykiváltságokat, valamennyien egyenlőkké válunk. Meg is valósult az egyenlőség társadalma, igaz, az általános szegénység szintjén. A szabadságot addig nem hiányoltuk, amíg azt hittük, mi az igazságot mondjuk, a magasztos feladatok megvalósítását gátló ellenséges beszédet pedig nem szabad engedélyezni. El akartuk hinni, hogy nálunk a nép ellenségei kerülnek börtönbe. Nagy Imre beszéde nyomán vált világossá számunkra, hogy itt embereket ártatlanul rágalmaztak, hurcoltak meg, kényszeríttettek, hogy bevallják nem létező bűneiket, hogy a látszólagos társadalmi egyenlőség ellenére nagy a szegénység vidéken. Elmagyarázták nekünk, hogy az erőltetett iparosítás értelmetlen volt, csak az amúgy sem magas életszínvonal további csökkenését eredményezte.
Körülbelül ennyit értettünk meg Nagy Imre beszédéből, az őt támogató írók, újságírók publicisztikai megnyilatkozásaiból, és úgy véltük, az elkövetett hibák, vétkek kijavíthatók.
(Más kérdés, amit akkor még nem értettünk meg, hogy a legtöbb információ elfogadása mindenképpen hiten alapszik, hiszen az esetek többségében nincs módunk személyesen meggyőződni egy-egy állítás igazáról. Csak az a kérdés, kinek hiszünk inkább. Persze bebizonyosodott számunkra, hogy a fentről érkező tájékoztatás elferdíti, elhallgatja az igazságot, az ellenzékiek közléseinek igazság-tartalmában viszont bízhatunk.)

 

A kommunista írók lázadása

Nagy Imre legkövetkezetesebb és leghatásosabb támogatói a tévedéseiket megbánó kommunista magyar írók voltak. Érthető, hogy mérhetetlenül felháborodtak, amikor szembe kellett nézniük önmagukkal, mind azzal a szégyellni valóan kompromittáló ömlengéssel, ami a legvadabb sztálinista időkben, a tolluk alól kikerült.
De a totalitárius államrendben egyedül a toll emberei voltak valamennyire függetlenek. A nevesebb írók nem voltak állásban, pennájukból éltek, őket nem lehetett leváltani. sőt börtönbe sem lehett őket vetni, ez országos, sőt nemzetközi botránnyal fenyegetett volna A konstruált perek ideje elmúlt, másrészt az írók is vigyáztak arra, hogy ne lehessen őket felforgató propagandával vádolni.
A kommunista íróknak két fóruma volt, az első az Írószövetség pártszervezete, ahol a taggyűléseken egyik dühödt felszólalás, tiltakozó megnyilatkozás követte a másikat. Az itteni megszólalásokat nem lehetett betiltani, mert az a párt szervezeti szabályzatába ütközött volna.
A másik megszólalási lehetőséget az Írószövetség lapja, az Irodalmi Újság kínálta. Ez utóbbinak le lehetett váltani a főszerkesztőjét, csakhogy az új szerkesztő, elődjéhez hasonlóan, továbbra is megjelentette a Rákosi féle vezetést bíráló írásokat.
A kommunista írók gyűlésein –érthető módon – legfőképpen az írói szabadság határait vitatták, az álvalóság helyett az igazi valóság bemutatásának a lehetőségét követelték. Persze inkább csak negatív formában. Amikor a hazug világkép, a szocialista realizmus szimplifikáló cselekménybonyolítása, a primitív fekete – fehér jellemábrázolás és a kötelező boldog végkifejlet előírásai ellen tiltakoztak, végül is a magyar irodalom egészét védelmezték.
Az igazi nagy kérdések felvetéséről, hogy egy totalitárius diktatúrában élünk, és ez mit jelent, persze sző sem lehetett. A megszólalás határait nem lehetett átlépni, a bíráló csak odáig mehetett el, hogy a a lenini normák visszaállítását követelje. a huszadik kongresszus tanulságait emlegesse. Már a sztálinizmus szó is tabu fogalomnak számított. A baloldali írótársainál messzebb látó Illyés Gyula ugyan már az ötvenes áévek elején megírta A zsarnokságról szóló később híressé vált nagyhatású versét, csakhogy az lázító kéziratot 1956-ig jól elzárva őrizte az íróasztalfiókjában.
Napjainkban a jobboldal hajlamos lebecsülni, negligálni a kommunista magyar írók akkori lázadozásának a jelentőségét. Pedig ugyanúgy előkészítették 56 forradalmát, mint a francia felvilágosodás írói és arisztokrata politikusai a Nagy Francia Forradalmat, akik ha megélik, 89 után ugyanúgy a guillotine alatt végezhették volna, mint André Chénier; Dantonról és társairól nem is beszélve.
Ha az ember ellenzéki szívvel ülte végig az Írószövetsáég székházban néha éjfélbe nyúló, néha több napon át tartó pártvitákat, igen jól szórakozhatott. A baj csak az volt, hogy ezeknek a meetingeknek nem volt számottevő tömegvisszhangja. Másutt, a nyilvános gyűléseken a megfélemlített dolgozók, értelmiségiek, de még tekintélyes tudósok is a hivatalos lózungokat ismételgették, vagy mélyen hallgattak.
Igaz, idővel, de addigra már l956-ot írtunk, túl voltunk a huszadik kongresszuson, az Irodalmi Újság tudósításai, publicisztikai írásai és az akkoriban induló, tömegeket vonzó Petőfi köri tiltakozó gyűlések hatására az ellenzéki mozgalom összértelmiségi üggyé erősödött. De még 56 kora őszén is kedvetlenül tapasztaltuk, hogy az utca emberéig nem jut el a történtek híre.
1954 nyarán azonban történt valami, aminek a jelentőségét akkoriban értelmiségi körökben nem mérték fel. Miután a magyar futball válogatott elvesztette a döntőt Svájcban, a csalódott futball drukkerek kivonultak az utcára, és tüntettek a csapat vezetőjének, Sebes Gusztávnak a háza előtt. A rendőrség – a jelek szerint – a tüntetőkkel érzett, és elég lagymatagon lépett közbe. Ebből azonban az emberek valahogy megértették, hogy lehet tüntetni, a rendőrségtől nem kell tartani.
A Petőfi kör szenvedélyes hangú gyűlésein sorra terítékre kerültek az írók, történészek, közgazdászok, filozófusok sérelmei. A támadások középpontjába most már nyíltan Rákosi került, aki végül lemondott. Csakhogy helyébe egy másik moszkovitát, Gerő Ernőt állították. Bár 56 október 23-án reggel már azt beszélték a jólértesültek, hogy a reformkommunista pártellenzék hamarosan le tudja váltani Gerőt, és Kádárt ülteti a helyébe. Ha lett volna idő kivárni ezt a folyamatot, lehet, hogy Magyarországon is a gomulkai variáns játszódik le. A dicsőséges forradalom elmarad, és Kádár hatalmának a megszilárdítása után békés eszközökkel szorítja ki a hatalomból a reformer kommunistákat. Vérveszteségek és szétlőtt épületek nélkül jutottunk volna el körülbelül oda, ahonnan 1963-ban Kádár folytatta, a Moszkva által még elfogadható fridzsider szocializmushoz.

Tizenegy nap, amely (majdnem) megrengette a világot

De nem ez történt, mert nem is történhetett. A magyar történelem meghatározó szereplői ezúttal sem az azonnali kompromisszumok békés útját választották.
Október 23-án délután – mint derült égből a villán, kitört a forradalom, amire senki sem számított. Igaz, amilyen gyorsan jött, olyan hamar, tizenegy nap alatt véget is ért. De ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy újra lejátszódjon az évszázados magyar tragédia. A kirobbant forradalom ugyanúgy mint a korábbi nagy példa, az 1848-as forradalom idején egy-kettőre nemzeti szabadságharccá is vált Az első győzelmes napok után megint nem érkezett meg a hathatós nyugati segítség. A szabadságharcot a túlerő, külföldi segítséggel, erőszakkal leveri. Tanúi, áldozatai leszünk az új Haynauk véres terrorjának. Szenvedő alanyai az új Bach korszaknak, amit megint csak a kiegyezés évei követnek. A jóságos Ferenc Józsefet ezuttal Kádár Jánosnak hívják.
A békés diáktüntetés forradalomba csapott át. A nép megszállta az utcákat, és innentől kezdve már a tömeg diktálta az események menetét.
A parlament előtt, a Kossuth téren gyülekező sokasággal vártuk Nagy Imre megszólalását. Emlékszünk: a forradalom dezignált vezére a megszokott üdvözléssel: „Kedves elvtársak”…- kezdte beszédét -a tömeg kórusban kiáltotta: nem vagyunk elvtársak. Nagy Imre helyesbített. A téren mellettünk állt Háy Gyula, sápadtan jelentette ki – ez ellenforradalom. Erről a riadt kitöréséről persze nincs szó Háy önéletrajzában, amelyben az 56-os forradalomról szólva a baloldali progressziónak az álláspontját képviseli, amely szerint itt „kísérlet történt marxista szellemiségen alapuló igazi szocialista állam létrehozására.”( Született 1900-ban. Interart kiadó. Budapest. 394.o.)
Valóban, a Gerő vezette párttal szembefordult kommunista írók és értelmiségiek nagy többsége a kezdetektől fogva azt a nézetet képviselte. hogy a pártnak a forradalom élére kell állnia – noha tudni kellett, hogy a követelések messze túlmennek Nagy Imre 1953-ban meghirdetett kormányprogramján. Tegnapig – csak e programban megfogalmazott követelésekről volt szó.
Nagy Imre nehéz helyzetbe került. Politikai céljai - úgy vélte - a realitásokkal összhangban továbbra is az 1953-as kormányprogramban foglaltak maradéktalan megvalósítására korlátozódtak. Minden követelés, ami ezen túlment Nagy Imre kommunista lelke számára elfogadhatatlannak tűnt. Kétsége sem volt abban, hogy az ilyen igék minden bizonnyal igen rossz vért szülnek majd Moszkvában.
Az egyetemisták, elsősorban a közgazdász fiatalok 16 pontja viszont a politikai demokrácia, a több párt rendszer helyreállítását, szabad választásokat kiírását, a teljes sajtószabadság bevezetését és last but not least, az orosz csapatok kivonását, a semlegesség kimondását sürgette. A nép lényegében ezeket a követeléseket tette magáévá, azzal a különbséggel, hogy az utca hangjába élesen kommunista ellenes hangok is vegyültek. Azonban a forradalmat támogató nemzeti egység kórusában úgy tünt mindenki ugyanazt a dalt énekli, az ének harsogása elfojtotta a különbségeket, így csak sejteni lehetett, hogy az emberek nagyon nem ugyanazt gondolják a holnapról. Például feltételezhető volt, hogy az az egymilliós tagsággal rendelkező MDP utódpártja az MSZMP jelentéktelen kis párttá zsugorodik a tervezett demokratikus választások után.
A Kreml nyugtalanságát jelezte, hogy az orosz tankok már másnap hajnalban Budapest utcáin dübörögtek. Parancsot kaptak, hogy állítsák helyre a rendet.(Kitől? A parancs minden bizonnyal a nagykövettől, a szovjet helytartótól, Andropovtól származhatott Moszkva közvetítésével. Ilyen parancsot csak Moszkvában adhattak ki. Gerő ugyan tagadta, hogy ő hívta volna be az orosz csapatokat. De hazugságért Gerőnek sem kellett a szomszédba mennie. Azonnal ki is robbant a fegyveres harc, kezdetét vette az orosz csapatok kivonulását követelő nemzeti szabadságharc. Eközben az Akadémia utcában, a Pártközpontban, folyt az alkudozás egy uj Nagy Imre vezette kormány megalakításáról és a csak nemrég főtitkárrá kinevezett Gerő Ernő leváltásáról. 24-én délután Mikoján és Szuszlov, Hruscsov megbizottai Pestre érkeztek azzal a marsrutával, hogy Nagy Imrére támaszkodva mielőbb teremtsenek rendet Magyarországon, mielőbb vessenek véget a fegyveres harcoknak. Tudjuk, megalakulhatott az újabb Nagy Imre kormány, és Gerő helyébe Kádár került. Csakhogy ennyi engedmény kevés volt a forradalom leállításához.
A forradalom első néhány napjának tapasztalatai végül meggyőzték Nagy Imrét, hogy az utcát sem szép szóval sem erőszakkal nem lehet visszavonulásra bírni. Az orosz csapatok behívása és a statárium kihirdetése csak olaj volt a tűzre. Nagy Imre megértette, hogy nincs választása, meg kell kísérelnie a forradalom élére állni.
Megkönnyíthette döntését, hogy a magyar forradalom – már csak a szovjetek miatt is - megmaradt a szocializmus talaján. Igazolni kellett, hogy az ország nem ellenforradalmi célokat követ, nem híve a kapitalizmus restaurációjának. Egyetlen programban sem merült fel a reprivatizáció vagy a nagybirtok visszaállítása. A retorika a szocializmus forradalmáról, egy igazabb, emberibb szocializmus megvalósításáról beszélt. Ezek a szavak Nagy Imre szívéből szóltak.
A minden egyes emberről gondoskodó szocializmus nagyon is megfelelt az emberek többségének. A nép valójában a moszkovita Rákosi és Gerő helyett egy mesebeli Mátyás királyról ábrándozott. Később Kádár nem is siker nélkül játszotta el ezt a szerepet. Akkoriban még a vezető, hazai közgazdászok sem jutottak el ahhoz a felismeréshez, hogy a szocializmus gazdasági rendszere nem működő képes, a rendszer fenntartása végül is csődbe viszi az országot.
A forradalom leverése után egy ideig még fennmaradtak a forradalmi nemzeti bizottságok, a forradalmi munkástanácsok. Ezek a közvetlen demokrácia önigazgatási szervei lettek volna, az országos sztrájk miatt azonban csak a nemzeti ellenállás bástyáinak szerepét tölthették be. Egyes nyugati baldaliak nagy lelkesen a szocializmus új formáit vélték ezekben az intézményekben felfedezni. Egészen rövid ideig hinni lehetett, hogy kialakulhat nálunk a szocializmusnak valamiféle valóban demokratikus változata.

A bukás

A kirobbant fegyveres harc első sikerei elfedték a valóságos erőviszonyokat. A nép, de mindenekelőtt a fiatalok azt hitték, hogy nemes harcukat egész Európa támogatja, és azzal áltatták magukat, hogy a nyugatiak rövidesen beavatkoznak természetesen az ő oldalukon. Még az Akadémia utcában is az a látszat keletkezett, hogy a nép követeléseit – amit Nagy Imre elképzelhetetlennek tartott – a magyar fiatalok hősies harca és a nemzetközi ribillió hatására végül Moszkvában is elfogadják. Legalább is Mikoján és Szuszlov ezzel az ígérettel távoztak. Holott a Kremlben már jó néhány napja eldöntötték, hogy leverik a magyarok felkelését. Szükségük volt néhány napra, hogy megszerezzék ehhez a többi, - köztük a kínai - kommunista párt támogatását. A magyar kormánynak az a döntése, hogy helyreállítja a demokráciát, már a nagy barát, Titó számára is elfogadhatatlan volt. A gyors lerohanáshoz szükséges csapatok felvonultatása is időt igényelt. Régi moszkvai taktika volt, hogy akit le akartak tartóztatni, azt még előző nap megnyugtatták, mennyire meg vannak elégedve a munkájával, párthűségével, hogy a gyanútlan embert teljesen felkészületlenül érje a letartóztatás.
Ez a taktika ezúttal is bevált. Nagy Imréék sem készültek fel arra, hogy mit tegyenek az orosz beavatkozás esetén. Az igazság persze az, hogy a nyílt erőszakkal szemben sakk-matt helyzetbe kerültek. Igazi választás híján besétáltak a nekik állított csapdába, bementek a jugoszláv követségre, ahol azonnal foglyokká váltak. Még ha ezt rögtön nem is vették észre.
Ma már tudható, az amerikaiak közölték Hruscsovval, a magyarok kedvéért nem vállalnak egy atomháborúval fenyegető konfliktust. Továbbra is tudomásul veszik, a status quo-t, hogy Magyarország a szovjet zóna része, és erkölcsi támogatáson túl nem engazsálják magukat. Ezt az információt a Szabad Európa rádiósainak – ha tudták - illett volna közölni a magyar néppel, annál is inkább, mert az ország az ő szavukra hallgatott. A szovjet csapatok második, immár nagy erőket mozgósító beavatkozása kevesebb áldozatot, kevesebb emberéletet követelt volna, ha Szabad Európa adásai nem a valójában kilátástalan harc folytatására bíztatják az országot. Csakhogy Nyugat a maga céljait követte. Ugyanis kiszámítható volt, a Budapest utcáin kiontott vér, a kemény megtorlás hatására a kommunistákkal, a Szovjetunióval eleddig rokonszenvező nyugati értelmiséget is annyira felháborítják a történtek, hogy maga is ráébred, nem pártfogolhatja tovább a szovjetek ügyét. A kommunista útitársak táborának bomlasztása fontosabb cél volt, mint megkímélni magyar fiatalok életét. A politikát nem vezérlik egyes emberekre lebontott humanitárius szempontok.
Nagy Imréék nem tehették azt amit később Dubček tett, aki a kilátástalan küzdelemre hivatkozva felszólíthatta népét, hogy ne próbálkozzék meg a reménytelen, csak fölösleges áldozatokat követelő fegyveres ellenállással. Ugyanezeket a szavakat Nagy Imrétől a forradalom elszánt és lelkes hívei hazaárulásnak tekintették volna.
Mint már említettük a forradalmat ténylegesen irányító utca tüntetői közül sokan eleve erős ellenérzésekkel fogadta, hogy Nagy Imre exkommunistái úgy tekintettek a kirobbant felkelésre, mint ami az ő 1953 óta folytatott harcuk logikus következménye, folytatása és amit ennél fogva joggal tartanak a maguk ügyének. Tagadhatatlan, már a forradalom 11 napja alatt sem volt zavartalan a kapcsolat az utca és a fokozatosan átalakuló, radikalizálódó Nagy Imre kormány között, amely aggódva figyelte, hogy az egyes fegyveres csoportok a maguk feje szerint politizálnak és, nem hajlandók utasításait követni. (Lásd az észak-ír, jugoszláv, csecsen, albán példákat. ahol a mérsékeltebb pőlitikusok képtelenné válnak, hogy irányításuk alatt tartsák a radikálisam nacionalista, fundamentalista fegyveres csoportokat.)
Mondhatni, kínos, kellemetlen volt a Nagy-kormány számára, hogy nem tudta megakadályozni a Köztársaság téri pártház lerohanását és az ott dolgozó, fegyveresen ellenálló kommunisták felkoncolását. Kisebb fegyveres harcra került sor Maléter katonái és a Corvin köz fegyveresei között.
A forradalom eszmei kötődése a szocializmushoz magyarázza, hogy Nagy Imre és körének tagjai a bukás után – néhányuktól eltekintve – nem disszidáltak Nyugatra. Inkább a börtönt és a bitófát választották. Mint korábban a lecsukással fenyegetett, illetve le is csukött balolali progresszió vezető politikusai, ők is úgy vélték, nem kérhetnek menedékjogot a tegnapig általuk is hevesen ostorozott kapitalistáktól, imperialistáktól.
Még el kellett telnie néhány évtizednek, amíg a baloldali magyar progresszió – legalább is a nagy többsége - leszámol a szocializmus illúziójával, és felismeri, hogy belátható időn belül a progressziót a megvetett liberalizmus, a nyugati típusú polgári demokrácia rendje és a kapitalista piacgazdaság jelenti. Noha a felvállalt szociáldemokrácia fenntartja, hogy az államtól és a különböző civil szervezetektől elvárható, mérsékeljék a szabad verseny kinövéseit. A történelmi gyakorlat végül is azt bizonyította, hogy legalább is a jelenben és a belátható jövőben csak a parlamenti demokráciára épülő piacgazdaság képes a tudomány és a technika szabad szárnyalását, a lakósság jólétét, és nem utolsó sorban az emberi szabadságjogokat biztosítani.

(Folytatás a következő számunkban)