Ha Németh Andornak a huszadik század magyar irodalmában betöltött jelentőségéről beszélünk, annak egyik legfontosabb momentumának József Attila életében betöltött szerepét, és a költőről fennmaradt emberi portré megörökítését tarthatjuk. Ennek a portrénak legtöbb vonása meghatározta képünket a költő emberi arculatáról, és valószínűleg hosszú időn keresztül befolyásolni is fogja. Németh Andort ma - és feltehetően a jövőben is - József Attila egyik legérdemesebb méltatójának tekintjük, és ennek jelentőségét fokozza az is, hogy költői nagyságát már akkor felismerte, amikor ezt még nagyon kevesen látták meg. Egykori véleménye nem csak e költészet sajátos vonásainak, hanem a befogadás, a felismerés egy korszakának, e költészet legfontosabb, in statu nascendi állapotában látható jelenségeit is tükrözi.

Amikor az írásra vállalkoztam, kettős portrét - a két barát egymásban tükröződő arcának megmutatását - tűztem célomul. Menet közben a kettősség más értelmet nyert. Megmaradt belőle az a kép, amit Németh Andor közvetített József Attiláról - és kialakult egy másik, sokkal homályosabb, nehezebben kivehető tükörkép: a bennünk élő Németh Andornak, a barátnak és a segítő kritikusnak az arca. Ezt a második látványt azonban jóval nehezebb körvonalaznunk. Kétismeretlenes egyenlettel dolgozunk, de a kettőnek, a Németh Andor-i kritikusi magatartásnak és a mi Németh Andor-kritikánknak valójában nincsenek szilárd viszonyítási pontjai. Éppolyan kevéssé, mint amennyire a teóriáktól mentes, inkább empatikusan megközelítő kritikusi magatartásnak, minden költészettel kapcsolatban hiányoznak.

A magunk - vagy talán helyesebb így mondanom: a magam - József Attila-képét sem tartom kontrollálhatóan autentikusnak. Versértelmezéseim is tele vannak kétkedéssel, bizonytalansággal, időről időre változó szempontokkal. Németh Andor csak nagyjából kontinuus József Attila-képét sem látom ellentmondásmentesnek, véleményét ismeretségük és a történelmi, a múló idő befolyásolta. Újra és újra felmerül bennünk a kérdés, valóban hitelesnek tarthatjuk-e, és ha igen, minek alapján tarthatjuk hitelesnek ezt a portrét, mely tárgyát tekintve egyszerre referenciális, megírásának módját tekintve nem is titkoltan önreflexiókkal gazdag. Megengedik-e a barátság és a szeretet, valamint a szeretett személy jelenléte, a hozzá fűződő, pillanatonként változó viszony, a kapcsolatban résztvevő én érzelmi aktusai azt, hogy a barátról készített arcképet hitelesnek fogadjuk el? A szubjektív és az objektív hitelesség nem azonos jellegű, a tükrözés fogalmán, ebben az esetben rezonanciát is érthetünk, a preformált befogadói attitűdöt, melyet a rásugárzott mű kelt életre, és ami majd visszasugárzik a műre. Németh Andor József Attila-képét éppen e rendkívüli közelség, a szeretet érzelmi befolyásoltsága miatt egyszerre könnyebb és nehezebb értelmeznünk, mint azokét akik vagy távolabb álltak tőle, vagy azokét, akiknek saját szempontjai is belejátszottak a leírásba. De joggal kérdezhetjük: úgy az irodalmi befogadásban, mint az emberi emlékezésben mit érthetünk a hitelesség fogalmán? Nem én találtam ki azt a gondolatot, hogy objektív véleményt csak arról mondhatunk, akit vagy amit szeretünk. De vajon milyen jogon cseréljük fel az objektivitás és a hitelesség egymáshoz közelálló, de korántsem azonos fogalmát? Mindannyiunkban, együtt és külön-külön kialakult egy kép József Attiláról, de ebben a képben az irodalomtudomány mai állapota és ennek ismerete mellett a magunk várakozása, érzékenysége is kiemelkedő jelentőséggel bír. Nem minden költészet kívánja meg azt a személyes involváltságot, mint amit a József Attiláé, elsősorban nem életrajzi adatainak látszólagos fontossága, hanem gondolkozásmódjának egyszerre ösztönös és logikus egysége miatt. Németh Andor többek között ezt a jelenséget is regisztrálta.

József Attilát személyiségünk egészével olvassuk, azzal a személyességgel, amit valaha Németh Andor is érzett, bécsi emigrációja szomorú és mélyen depressziós korszakában egy élettel és szellemmel, mint ő annyiszor írja: játékossággal bíró fiatalember feltűntekor. Egy fiatalember, aki nem csak azért lehetett kedves és fontos a számára, mert a ragaszkodás vágyát, az idősebb férfi iránti feltehetően áttételesen, apát kereső vonzalmat, hanem azért is, mert egy új költői magatartás erejét sejtette meg benne.

De valóban csak sejtette. Megismerkedésük idején, a bécsi emigráns kávéházakban, Kassák körében, akihez József Attila mindenképpen közel akart férkőzni, a Nem én kiáltok kötet nem bizonyította szerzője erejét. Németh Andort sem vonzották József Attila versei. Annál is különösebb ez, mert ezek a versek jócskán magukba szívták Kassák hatását, (talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hasonlítani akartak Kassák verseihez) és expresszionizmusuk nem idegen Németh Andor akkor írott költeményeitől sem. Feltehetően az riasztotta el tőlük, hogy József Attila verseinek nagy része túlságosan ideológikus, és túlságosan kemény. Az pedig, ami vonzotta, e kötet egyes verseinek játékossága, könnyed tónusa, a dalforma, mely később a mi szemünkben is József Attila egy nagyon fontos költői korszakának lényege, és aminek jelentőségét, gyakran szürreális gazdagságát már Németh Andor észrevette. Lényegében az egész költői életmű méltatásakor ezt tartotta a legnagyobb értéknek, még azt a kettősséget is kiváltva vele, hogy késői köteteinek (pl. a Nagyon fájnak) kritikájában is e megosztottságot, a költői forma varázsának és a tartalom szinte elviselhetetlen súlyának diszkrepanciáját észlelte.

Mindvégig, az élet és az életmű utolsó fázisáig, ízlése, finom irodalmi érzéke, nem kevéssé pedig az irodalom művelőjének szempontjából a leginkább kitartó, úgy is mondhatnók, a legmélyebben elfogadó barát volt. Maga is költő, és nem is rossz költő - a versek írását azonban, elképzelhetően éppen ízlése, ítélőképessége miatt abbahagyta, nem tekintette élete céljának. Fordító, a húszas-harmincas évek egyik legkiválóbb irodalmi kritikusa, az irodalmi élet egyik centruma volt, elképesztően jó szemű, kritikáiban élesen látó, gyengéd figyelemmel fogalmazó, "olvasó" - abban az értelemben, ahogyan a kritikus vagy recenzens egy típusát nevezhetjük. Nem analitikus, hanem inkább szintetizáló, rálátó, meglátó kritikus, aki egy-két oldalon a korabeli irodalom műveinek lényegét tudta összefoglalni, krónikás, aki soha nem törekedett az irodalomtörténet tanújának elismert szerepére, akinek egyik legcsillogóbb erénye szerénysége volt. Ez a tény emlékezéseinek minden sorából kiviláglik, és ez teszi olyan letehetetlenül vonzóvá József Attiláról szóló írásait is. Az ő emberi szeretetének melege lehetett az egyik legfőbb kiváltója annak, hogy József Attilát, akinek szenvedéseitől, a gyötrelmek szinte elviselhetetlen fokától inkább féltünk, egy országgal megszerettette. A szánalmat és az empátiát ő ültette belénk, neki köszönhető József Attila emberi népszerűsége, mely lassan, de sajnos nem mindig a valódi költői nagyság felismeréséig vezeti olvasóját. De vajon magában, Németh Andorban, ez az emberi közelség nem okozta-e a valódi költői sajátságok felismerésének hiányát? Vagy úgy is mondhatjuk, hogy ezeknek a költői ismérveknek a mellőzését? Ezt a kérdést úgy is feltehetnénk, hogy Németh mit látott meg József Attila költészetének valódi értékeiből, természetéből, nem pszichológiai, nem tartalmi, nem is az életrajzzal összefüggő vonatkozásaiban?

Úgy vélem, nagyon sokat, és úgy vélem, mégis keveset - a sok azonban rávilágít arra is, amiről Németh nem ír, a kevés pedig nem zavarja a leírt dolgok általános érvényét. Emlékezéseimben nem tudtam megtalálni azt az időt, vagy azt az olvasmányélményt, mely valóban rádöbbentette barátja költészetének jelentőségére. De nem is vagyok biztos benne, hogy ő maga egyetlen élményhez kötötten meg tudta volna határozni ezt a felismerést. Sőt, mi több, abban sem vagyok egészen biztos, hogy úgy, azt a József Attilát olvasta-e, akit mi ismerünk, ugyanazokat az értékeket látta-e költészete lényegének. Rengeteg pontos és jó megfigyelést köszönhetünk neki - olyanokat, mint a József Attila-i tárgyvilág életteliségének kérdése, mint Villon hatása, mint a Baudelaire-ihez hasonló, szürrealitásba hajló képalkotás, ennek merészsége, mint a képek átmenetele a konkrétumra utalástól, mondhatnók a metafora konkrét képi kifejezésétől a kép valódi konkrétumába. Vannak azonban megállapításai, amelyekkel, legalább is a magam részéről, nem tudok egyetérteni. Nem olyan kevéssé jelentős dolgokra gondolok, mint a fiatal József Attila szegénységének hetykesége, nem is a cinizmusáról írott részletekre. Nem zavar, hogy Németh sohasem értette meg József Attila marxista időszakának kettős indíttatását: a valahová-tartozás Judit által közvetített vágyát és a spekulatív gondolkozás ebben is megélt kényszerét. Nem is az zavar, hogy életrajzi adataiban, érzésem szerint, túlságosan ragaszkodott József Jolán nem mindenben őszinte és autentikus leírásához.

Amikor Németh Andor József Attila-krónikáit és a róla írott kritikákat olvassuk, a teljes elismerés mellett a mélyenszántó elemzés hiányát is meg kell éreznünk. Ez az ellentmondás az alapja annak az egyszerre hű és torzító tükörképnek, amit Németh Andor József Attiláról ránk sugároz. Ha mélyebben belegondolok, két ellenvetésem van Németh Andor József Attila-felfogásával szemben. Az egyik a forma és a vers értelme közötti diszkrepanciát érinti. Számos helyen, már a Nem én kiáltok kötetről szóló oldalakon (a bécsi hónapok leírásánál) elragadtatással, és nem is ok nélküli elragadtatással beszél József Attila dalteremtő képességéről, és már itt felismeri, hogy a kínálkozó három út közül leginkább ebben fogja önmagát megtalálni. Csakhogy Németh Andor legfőbb kifogása József Attila költészete ellen az, hogy gyötrő, fájdalommal telt mondanivalójának kifejezéséhez formailag a legtökéletesebb, bámulatra méltó tökéllyel művelt nyelvet, versformát használja. (Erre a felfogásra csak példának említem a Nagyon fáj kötet kritikáját.) A mi felfogásunk szerint pedig éppen forma és tartalom tökéletes összesimulása teszi József Attilát a huszadik század egyik legnagyobb költőjévé. Mi lehet az oka Németh Andor idegenkedésének? Vajon az-e, hogy nem mélyedt el a forma analízisében, vagy a saját korában általános idegenkedés a konzervatív formák csiszolt jellegével szemben? Mintha nem venné észre a hangzás, a szóismétlések, a szavak hangulatteremtő erejét, a költészet eredendő jellegzetességét.

A nézetkülönbség másik kiváltója, hogy Németh Andor mintha éppen azt nem tudná követni, amit mi, ma, József Attila egyik legfontosabb jellemzőjének és költészete egyik legnagyobb értékének tartunk: a szenvedés minden feltétel nélküli vállalását. Legyünk pontosabbak: e szenvedés kiváltó okait hangsúlyozottan mentális betegségében látja. Nehéz ezzel a kérdéssel vitába szállnunk, különösen annak ismeretében, hogy ő volt az, aki először fejtette ki a pszichoanalitikus kezelés lényegét, a sebek folytonos újrafeltárásának szükségletét, a pszichoanalitikus önvizsgálat kényszerének hatását e költészetre. Ennek a fájdalomnak s a múlt újra és újra felidézésének talán a kezelés hatására manifesztálódó, de mélyebb okai, egyéb tünetei is vannak. Többek között az a lelkiismereti, morális tartalom, amit Németh egyenesen tagad, amikor kijelenti, hogy József Attila morális életfelfogása az infantilis indifferencia. (A Tiszta szívvel című vers kritikájában írja: Sokszor lesz még erről szó, sok versében tér vissza ez a motívum: "Jóról és rosszról nem gondolkozom", énekli, holott valójában folyton e két erkölcsi kategória foglalkoztatja. Már idéztük azt a szakaszát, amelyben arról panaszkodik, hogy zord bűnös, ki csak azt nem érti, mért nincs bűne, ha van. E megállapítás sorrendjét követve előbb elítéli, aztán fölmenti magát.)

Mi lehetett az oka annak, hogy a barátság empátiája nem tudott maradéktalanul átlépni a kritikus szemléletébe? Az egyik, valószínűleg az, hogy Németh Andor, József Attilával ellentétben, nem volt analitikus alkat, és az ő inkább észrevevő, egységben látó pillantásával nehéz követni a folytonos önanalízis gyötrelmeit. A másik okkal kapcsolatban most, az utolsó mondatban mégis fel kell idéznünk a fiatal József Attila barátjáról készített medáliáját.

Németh Andor tiszta szívű és tiszta tekintetű ember lehetett. Arra a nagyon tiszta könnycseppre azonban, ami saját maga értelmezésében is az érzelmek vállalásának könnyét jelentette, talán élete végéig szüksége volt. Ebben különbözött József Attila minden szenvedést legmélyebben vállaló költői erejétől.