1938-39-ben, Németh Andor három könyvet adott ki: Mária Teréziáról, Metternichről és III. Napóleonról. Műfajukat tekintve regényes életraj- zok vagy történelmi regények, szereplői nem fiktív személyek, hanem az európai történet ismert alakjai. Kronológiai sorrendben elbeszélt történetek, amelyekben az államférfiúi tevékenység és a magánélet eseményei szorosan összekapcsolódnak.

Fejtő Ferenc, egy II. Józsefről szóló könyv szerzője, kritikájában megjegyzi, hogy Strachey óta olyan szellemes könyvet nem olvasott, mint a Mária Terézia. Strachey a két világháború közt rendkívül népszerű angol szerző, Szerb Antal is becsülte. A viktoriánus kor frivol, felelőtlen bírálóját, őszintén szólva olvashatatlannak tartom, de Fejtő hasonlata jelzi, hogy sokra becsülte Németh Andor könyvét. Ő egyébként Mária Terézia és II. József jobbágykérdéssel kapcsolatos vitájában a királynő álláspontját tartja haladóbbnak, amellyel túl messzire ment volna II. József szemében. Évtizedekkel később egy angol történész, Vangerman azt állítja, hogy II. József azért vonta vissza rendelkezéseit, mivel hívei az uralkodó szándékán messze túlhaladtak.

E rövid kitérő után visszatérek a műfaj kérdésére. A biográfia besorolása vitatott, a Párhuzamos életrajzok írója, Plutarkhosz nem tartotta magát történetírónak, és a múlt század nagy francia történetfilozófusa, Aron, szintén nem tekintette a biográfiát történeti diszciplínának. De a szaktörténészek sem fukarkodtak biográfia írásával, elég csak Marczali Henrikre hivatkoznom, akivel Németh Andor vitatkozik Mária Terézia-könyvében, vagy a francia Jacques Bainville-re, akinek nevét mindenképpen - de valószínűleg egy-két könyvét is - ismerte Németh. Ugyanakkor a történészek zöme, a 19. század utolsó harmadáig a történetírást a múzsák gyermekének tartotta, és ha a 20. század elején Angliában Bury ki is jelenti, hogy a történetírás tudomány, és semmi köze sincs a szépirodalomhoz, Clio ellentámadása nem váratott magára, angol szakmai körökben sem. A 19. század nagy német történésze, a ma is megkerülhetetlen Mommsen, a költői képzeletet a történetírás alapvető feltételének tartotta. (Az agg Mommsen az elsők közt kapott irodalmi Nobel-díjat.)

A két világháború között óriási divatja volt a történelmi személyiségekről szóló életrajzoknak, ugyanúgy, mint a művészekről szólóknak. Elég csak André Maurois-ra hivatkozni, aki megírta Shelley és Disraeli életrajzát, és akinek Anglia-történetét Németh Andor fordította magyarra, vagy Stefan Zweig, E. Ludwig számos életrajzára. A névsor tetszés szerint bővíthető, én csupán a teljesen elfelejtett Vághidy Ferenc kitűnő Wellington-biográfiájára hívnám fel a figyelmet.

Semmi szokatlan nem volt abban, hogy Németh Andor Mária Terézia, Metternich és III. Napóleon életrajzát megírta. (Az utóbbi írása közben fordította magyarra a francia Aubry erőteljesen császárellenes, rojalista szemléletű III. Napóleon-életrajzát.)

A műfaji problémákat jeleztem ugyan, de számomra sokkal fontosabb, hogy 1938-39-ben, nem sokkal a II. világháború kirobbanása előtt írt három könyvével Németh Andor összefüggő történeti trilógiát alkotott. A Mária Terézia-könyv mögött még csak - kimondottan az abesszin háború áll, a Metternich könyv mögött - kimondatlanul, utalásszerűen - az Anschluss és a müncheni egyezmény is.

A három könyv száz-százötven év történetét mondja el, három életrajz segítségével. Mária Terézia, Metternich és III. Napóleon központi figurák, ha nem is egyenlő súlyú és hatalmú alakok, akiknek politikai tevékenysége meghatározó Európa történetében.

A történet 1711-ben kezdődik, amikor I. József halála után Károly kénytelen feladni spanyol királyi ambícióit, és visszatérni Bécsbe, és közép-európai Habsburg uralkodóvá válni. A történet 1870-71-ben végződik, III. Naóoleon bukásával, a német császárság kikiáltásával, és a Habsburgok végleges kiszorulásával Németországból. A szűkebb történet kezdődhet 1740-ben, amikor Nagy Frigyes porosz király a német hegemónia megszerzése érdekében megtámadja Mária Terézia birodalmát, és véget ér ténylegesen Metternich bukásával és Bismarck felemelkedésével, Sadowával és Sedánnal.

Van egy rejtett történet is, amely vissza-visszatérően átszövi a három kötetet: másfél évszázad francia külpolitikájának bírálata.

A spanyol örökösödési háborút követően az agg XIV. Lajos Anglia döntőbírói szerepét észrevéve rádöbben arra, hogy a csaknem két évszázados francia-Habsburg ellentétek anakronisztikusakká váltak. Ugyancsak ő tiltakozik az ellen, hogy a brandenburgi nagyválasztó felvehesse a porosz királyi címet. Erről nem beszél Németh Andor, de mintha utalna rá. Beszél viszont Fleury bíborosról, aki másfél évtizeden keresztül a francia politika irányítója volt, és aki akarata ellenére viszi bele országát a Mária Terézia elleni háborúba a porosz király oldalán. Fleury királyával, és a francia uralkodó körök más személyeivel szemben gyengének bizonyul, éppen úgy, mint harmadszázaddal később Talleyrand, aki Napóleonnal ellentétben már 1805-1806-ban az erős Ausztriát Franciaország létérdekének tekinti. III. Napóleon osztrák politikája pedig teljesen katasztrofális, Németh Andor idézi az angol nagykövetet, aki a császár kérdésére, hogy mi baj van vele, azt válaszolja, hogy kiszámíthatatlan. Ez a kiszámíthatatlanság vezet Sedanhoz, a német császárság kikiáltásához, és ahhoz, hogy Ausztria, azaz, akkor már Osztrák-Magyar Monarchia Németország uszályába kerül. A másik oldalról Németh Andor jelzi a Habsburg-ház külpolitikai fordulatát. A francia szövetség megteremtője Kaunitz, a francia szövetséget folytatni, illetve megújítani akarja, akárcsak Metternich. Mindketten a párizsi követség éléről lesznek a külügyek irányítói. Metternich felesége - ezt Németh többször is hangsúlyozza - Kaunitz unokája. Az eredmény: Mária Terézia lánya XVI. Lajos, I. Ferenc lánya Napóleon felesége lesz. (De az előbbinek életét, az utóbbinak pozícióját a Habsburgok nem tudják megvédeni). Metternich utódai Sadowa előtt hiába próbálkoznak a francia szövetség életrekeltésével.

Mindhárom könyv vezérfonala a forradalmaktól való irtózás, és a legitimáció dicsérete. Metternich valóságismeretét dicséri, és nem győzi hangsúlyozni Németh Andor, hogy idejében észrevette, hogy a bitorlók, I. Napóleon, Lajos Fülöp, III. Napóleon illegitimitásuk miatt bukásra vannak ítélve. Németh Andor nem vitatja Metternich nézetét: a forradalom egy állam erőforrásait emészti fel.

Talán némi kommentár szükséges most. 1938-39-ben Európa vezető államai: Németország, a Szovjetunió és - a ki tudja miért, nagyhatalomnak tekintett - Olaszország forradalmi államnak tekintik magukat. Vezetői pedig vagy illegitim módon kerültek hatalomra, vagy a hatalom megszerzése után szakítottak a legitimitással. Reménykedett Németh Andor abban, hogy Metternich megfigyelése a 20. században is érvényes? Sajnos, semmit sem tudok e trilógia hátteréről. Önéletrajzának posztumusz publikált fejezeteiben semmi sem olvasható ezekről a könyvekről. A legcélszerűbb volt őket elfelejteni. Már csak azért is, mert Németh Andor azt írja Metternichről - egyébként helytállóan -, hogy 1812 után úgy tartott az orosz hegemóniától, mint korábban Napóleonétól. 1945 után ez nem kívánatos asszociációkat kelthetett volna.

Meglepő következtetések vonhatók le Németh Andor könyveiből, talán a szerző szándéka ellenére is.

Metternichnek 1815 után Talleyrand hiányzott. Mert ugyanúgy a francia-osztrák szövetséget képviselte, és mert ugyanúgy a legitimitás szószólója volt, mint Metternich. Ellenfelek is voltak: mert Talleyrand zseniális húzásának volt köszönhető, hogy Sándor cárral együtt visszahozták a Bourbonokat, és ezzel megakadályozták azt, hogy Mária Lujza netán régens legyen, amit Bécs szívesen vett volna. De Talleyrand és Sándor gyorsabbak voltak, a manővert, amit Németh csak megemlít, Ferrero részletesen leírja az Újjáépítés című, 1940-ben Párizsban megjelent könyvében. Ellenfelek voltak akkor is, amikor a bécsi kongresszuson a legitimitásra hivatkozó Talleyrand megakadályozza osztrák kollégáját abban, hogy megtartsa Napóleon sógorát nápolyi királynak. De egyek voltak abban, hogy éppen a legitimizmusra hivatkozva próbáltak ellenállni a porosz és orosz hatalmi törekvéseknek, egyfelől, másfelől minden felforgató törekvésnek. Napóleon száz napja súlyos következményekkel jár. Németh Andor leírja, hogy Waterloo után a szövetséges hatalmak már mint legyőzött országgal bántak Franciaországgal, 1814 tavaszán nem tekintették annak. (A Waterloo után elvesztett területeket 1919-ben sem kapta vissza). A francia-osztrák szövetség felbomlott, ami Metternich helyzetét gyengítette. És a Waterloo után visszatérő XVIII. Lajos a rojalistákat már nem tudja megfékezni, kiprovokálja és elfogadja Talleyrand lemondását. Metternich sztár lesz 1815 és 25 között, de elvi szövetséges nélkül.

A másik meglepő következtetés szintén Metternich személyével kapcsolatos. Bismarck akkor győzött, amikor Metternich megbukott. Igaz, 1848. március 13-tól, amikor a császári család kikényszeríti Metternich lemondását, Sadowáig 18, Sedanig 22 évnek kellett eltelnie. A száműzetésből visszatérő Metternich, aki befolyás nélküli tekintély marad, hiába bírálja utódai politikáját, elsősorban a németesítést.

Németh Andor Metternichet a felvilágosodás képviselőjének nevezi. Ugyanez lesz Henry Kissinger véleménye is, akinek talán több fenntartása van Metternich politikáját illetően, mint Németh Andornak, de ez már szétfeszítené e tanulmány keretét. Egy dologra szeretnék csak utalni. Kissinger, a történész, a készülő politikus részletesen leírja azokat a problémákat, amelyek 1814-15-ben adódtak. A német-római császárság, ha nem is megszűntéig, de legalább 1801-ig adott bizonyos keretet. A napóleoni intézkedések mindent felforgattak, de a császár bukásával az ő rendezése is megbukott. Németh Andor csak utal ezekre a problémákra, és megelégszik azzal, hogy az osztrák külügyminisztert idézze: "ezért nem akartam megbuktatni Napóleont". Egyébként nemcsak ő nem akarta megbuktatni, az angolok sem, és az utolsó percig az egyéb szövetséges hatalmak sem. Mindvégig tárgyaltak Napóleonnal, ha a hadieseményeknek megfelelően a feltételek súlyosbodtak is. Az anarchiától tartottak. Az anarchiát Talleyrand és Sándor cár gyors megállapodása, a Bourbonok visszahívása akadályozta meg.

Az új világháború árnyékában író Németh Andor azt állítja a Szent Szövetségről, hogy legalább két évtizedre békét teremtett Európa számára. Előző könyvében, a Mária Teréziában Fleury bíboros kétszínűségéről többször is ír, más vonatkozásban pedig - a pozsonyi eseményekkel kapcsolatosan - idéz Voltaire Précis de siècle de Louis XV című könyvéből. De valószínűleg nem ismeri az Histoire de la campagne de 1741 című művét, mert akkor egy nagyon tanulságos részletre hivatkozhatna. Voltaire gúnyosan mondja, hogy Fleury ismerte az udvart, de nem ismerte Európát. A hadsereget Prágába küldte Bécs helyett, és így elmulasztotta a soha vissza nem térő alkalmat, a Habsburg birodalom felbomlasztását. Nevetségesnek tartotta Fleury indokát, miszerint a Habsburg birodalom összeomlása esetén nem tudná kezében tartani az eseményeket. Talleyrand az agg bíboroshoz hasonlóan gondolkodott. És az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása (1918-ban) a bíborost igazolta a nagy íróval szemben. (E ponton talán nem tudálékosság némi kommentár. Az első világháborúban a német katonai erő a nyugati szövetségeseket hagyományos politikájuk elhagyására kényszeríti. 1915 tavaszán az orosz-német különbékétől rettegő Anglia felajánlja Oroszországnak a tengerszorosokat, mintha a krími háború nem azok védelmében robbant volna ki. Igaz, 1915-ben Törökország Németország szövetségese volt. 1918-ban a bolsevista Oroszországgal különbékét kötő központi hatalmak esélyesnek látszottak a háború megnyerésére. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlasztása csupán 1918 nyarán került a nehéz helyzetbe jutott antant hatalmak háborús célkitűzései közé. Igaz, a Wilson féle 14 pont ezt már néhány hónappal korábban "megelőlegezte".

Németh Andor nem volt történész. Tárgyi ismerete gyakran bizonytalan, sokszor hiányos. Egy példát csak: lehet, hogy Mária Terézia, akit nem készítettek fel az uralkodásra, trónra lépését követően feltétlenül bízott Nagy Frigyesben, de az agg Savojai Jenő - akinek különben Németh Andor egy külön rövid fejezetet szentel - már az 1730-as évek elején tartott Poroszországtól.

A mai olvasó - tanári tapasztalatom alapján mondom - sokszor magyarázatra vár, olyan dolgokat illetően, amelyeket Németh Andor hajdani olvasói még tudtak. Miért volt olyan égetően szükséges Károly császár számára a Pragmatica sanctio? Mert a birodalmat nemcsak az 1730-as években, de még 1790-ben is csupán a dinasztia tartotta össze. Mária Teréziának, mivel nő volt, német-római császár nem lehetett, a legelőkelőbb címe az volt, hogy Magyarország királynője. Miután Napóleon létrehozta a rajnai szövetséget és megnyerte az auschterlitzi csatát, I. Ferenc 1806-ban lemondott a német-római császári címről, és felvette az Ausztria császára címet.

Németh Andor nem volt történész, de kitűnő író volt, akiből nem hiányzott a Mommsen igényelte költői képzelet. Történeti trilógiája egységet alkot, nemcsak a közös szereplők, hanem a történet összefüggései miatt is. Őszintén mondom, nagy élmény volt e három könyvet egymás után olvasni, (holott kitűnően dokumentált monográfiákat olvashattam Fleury bíboros külpolitikájáról vagy Talleyrand hercegről, és a többi főszereplőről is), és ezt az élményt szerettem volna megosztani önökkel.