Németh Andor egy nehezen megfogható létérzését próbálom bekeríteni. Elõbb slemilségnek, aztán kiszolgáltatottságnak, tehetetlenségnek, életidegenségnek, élhetetlenségnek próbáltam elnevezni. Õ maga (az Egy foglalt páholy története címû könyvében) puhaságáról, hajlíthatóságáról, képlékenységérõl beszél. Tehát mindenképpen negatív érzésrõl van szó, amelynek alapszínezete a bánat, de nem akármilyen bánat, már József Attila is vele kapcsolatban "erõs, alapos", tehát feltehetõen gondolatilag megalapozott bánatról ír, amit akár létpesszimizmusnak is hívhatunk. "Meghalni semmiért se tudna, folytatja József Attila, de ha villamos ütné el, bátran nézne a halál elé", amit úgy is értelmezhetünk, hogy felmérte az élet értékét, hogy az életet a halálhoz viszonyítva, annak tükrében szemléli, éppen úgy, mint maga József Attila az Eszmélet X. szakaszában: "az meglett ember... ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja, s mint talált tárgyat visszaadja; ezért õrzi meg".

Korpuszom mindössze nyolc-tíz vers, elsõsorban a bécsi (1920-26) idõszakból és a Pestre való visszatérés elsõ éveibõl. Ezeket Németh Andor késõbb így jellemezte: "Verseink levegõsek voltak, a sorok asszociációs egymásközöttében szabadon járt-kelt a fantázia, a nyelv lehántotta minden bilincsét... Minden irányból jövõ érzékhíradások, a fantázia centrumából visszavetítve" (Déry Tibor: Ló, búza, ember, ín. A szélén behajtva, 145.) Ezekben szeretném megragadni azt az életérzést, amelyet õ maga kisszerûnek, szürkének ítél, de amelybõl, ha jól értelmezem írásait, kiutat maga a költészet nyújt.

Németh Andor életében nem adott ki verseskötetet, válogatott költeményei a Réz Pál szerkesztette A szélén behajtva címû kötetben találhatók. Méltatások - tudtommal - elsõsorban szürrealista-avantgárd költészetérõl, fõleg az íi>Eurydice útja az alvilág felé címû szabad asszociációs versrõl születtek, amelynek többen (pl. Bori Imre) nagy jelentõséget tulajdonítanak a magyar avantgárd történetében. Ezzel és több hasonló jellegû költeménnyel szerepel Deréky Pál antológiájában is, ahol a nevük kezdõbetûivel szignáló kommentátorok elég fölényesen nyilatkoznak személyérõl és költészetérõl. Igaz, másokról is, József Attilának, Kassák Lajosnak se kegyelmeznek meg mindig. De nézzük talán, in medias res, milyen képet festenek Németh Andorról az Utcán zümmögök címû, 1920-ban írt versével kapcsolatban:

Zsugorodó õszi almák és fonnyadt szilvák barátjai vagyunk mi,
Kereskedõsegédek, kishivatalnokok és bolti lányok.
Hogyan lett annyira október, észre se vettük,
A kosarak fenekén alig hever poshadt gyümölcs, kiürültek a zsákok.
Fagyos ujjainkkal betûket rajzolunk a villamos párás ablaküvegére.
Mi nem harcolunk, a mi szívünk gyengéd szeretetet érez egy bizonyos úr, vagy
hölgy iránt.
Csókjaink neszét elfújja a szél, még a mosolygásunkba is esõ hull.
Mi ülünk a nedves ködben padokon, mi õrizzük a szerelmet,
A nagy szerelmet és a kis odaadást, az egyszerû szeretkezést, és mellhártya-
gyulladásban halunk meg.
Nem kép, nem csengés, nem szín - csak érzés, ami a szívünkbõl árad:
"Ha nagyáruház tulajdonosa leszek, milyen aranyláncot veszek neked,
szerelmem?
Akkor hálából megalapítom majd és emlékezésül a kishivatalnokok polgári
pártját.
Most csak egy pap kellene, aki itt lenne kéznél, hogy a dolog ne húzódjék, és
egy kis döblingi templom,
Hogy örök frigyre lépjünk, karikagyûrû van már,
Csak a szomorúság hullna le rólam, minden jó lenne akkor,
Úgy el tudnánk bújni, úgy meglapulnánk..."

"Szóval, - írja az A.D. kezdõbetûkkel szignáló kommentátor - szóval itt van ez a kereskedõsegédbõl kicseppent örök semmittevõ, Németh Andor, aki nem lett ugyan nagy íróvá, de írt jó verseket, például ezt... A kishivatalnok és a kereskedõsegéd nem harcol... Akiben benne van ez a szomorúság, az csak a szerelmet õrzi, a biztos, kispolgári, kényelmes szerelmet, amelyben a nõ, így sejthetjük, megértõ, szinte észrevehetetlen, de az élet dolgaiban igen határozott. Ilyen nõk tartották el Németh Andort egész életében."

A ¥Lovacska címû vershez (amelynek egyik sora: "Idegeimen átjárnak az idegenek", különösen frappánsan foglalja össze Németh Andor akkori lelkiállapotát) írt kommentárban ezt olvassuk: "Németh Andor szétszórt, bohém és kedves ember lehetett, mert csak így lehet ilyen szétszórt, kedves és bohém verset írni. Formaérzéke egyáltalán nem volt, vagy henyéléssel megszabadult tõle..."

Igaz, hogy ezek az orronfricskázások helyenként összecsengenek azzal a képpel, amelyet Németh Andor barátai festettek róla, és amelyhez õ maga is hozzájárult nem egy írásával. József Attila Németh Andor címû versében 36 éve várja már térden a kékpúpú teve, ami annyit is jelent, hogy maga Németh Andor 36 éve vár, hogy felszálljon a teve hátára, vagyis, hogy az örökös várakozás álláspontjára helyezkedett, és addig nyilván tétlenkedik. Az utolsó szakasz csodálatos - Hankiss Elemér minõsítése szerint "komplex" - képében felrémlik a Fekete kolostor, az ötéves várfogság is. Elsõ, 1944-ben megjelent József Attila-könyve szerint József Attila beszélte rá, hogy járjon analízisbe. (Az Emlékiratok szerint maga a terapeuta, Rapaport.) "Neked le vannak kötve az indulataid. Úgy élsz, mintha megbénult volna az akaratod. Mindent a fejeddel csinálsz, hidegen, szenvtelenül. Nem tudsz sírni, nem tudsz örülni" - mondta neki. Koestler önéletrajzában mulatságos anekdotákat közöl Németh Andor szórakozottságáról, nem e világra valóságáról, passzivitásáról ("Mit hevenyészik itt, Németh!" kiáltott rá egyik pesti látogatása alkalmából, mert a magyar szavak értelmével ekkor már nem volt mindig tisztában). Komlós Aladár, Horváth Zoltán hasonló értelemben nyilatkoznak. Déry Tibor árnyaltabban ábrázolja legelõször a Barátom nálam aludt címû versében ("barátom feje kigyulladt, mint a rádium és szétterjedt és zengett a szobában és bús ökörszemével egy fénylõ angyalt nézett a mosdó fölé"), majd Az átutazó ködlovag-figurájában, a külföldrõl visszatért, Pesten szinte csak vendégszereplõ, de alapos szerelmi bonyodalmakba keveredõ Rácz doktorban, és a Szélén behajtva kötethez írt elõszavában a XIX. századbeli, réveteg, csapongó "klasszikus bohém" portréja után megemlíti Németh Andor példás újságírói kötelességtudását; szorgalmas útikönyvírói, kiterjedt fordítói, kritkusi, történelmi regényírói tevékenységét. "Íróasztala mellett - ha volt - könyökvédõvel felszerelt, pontos tisztviselõ, álmodozó, szeszélyes és szórakozott költõvé olyankor vált, amikor lelépett a polgári létbe... Milyen két félgömbbõl állt össze ez a lélek, kérdem magamban, hogy hat évtizedig megtapadtak egymáson?" - kérdi Déry Tibor.

Írásaiban, emlékirataiban, szóbeli elbeszéléseiben Németh Andor maga is hozzájárult a szétszórt, szórakozott, befelé forduló, élhetetlen figura legendájának kialakításához. Az Egy foglalt páholy története nyitányában a Jámbor nevet viselõ fõhõs habozás nélkül engedi át a kávéházi telefonfülkét az ablakon dörömbölõ, erõszakos vigécnek... "Mindent komolyabbnak tartott, mint a saját dolgait," - írja ezzel kapcsolatban. "Mintha azok képeznék a világ egyedül valóságos anyagát, úgyannyira, hogy egyáltalán nem találta zavarónak életébe való folytonos beékelõdésüket, hanem minden olyan eseményt, amely veszteglésébe beleütközött, úgy fogadott, mintha érte jött volna, hogy tovább szállítsa valahová... Így hányódott kelekótyán a világban". "Nincsenek szándékaim, tehát nincsen személyiségem sem," - elemzi magát késõbb ugyanebben a regényben. "Puha vagyok, befolyásolható, hajlítható. Ha megyek az utcán, nem magamat érzem, hanem az atmoszférát, az utca irányát és görbületét. Ha összekerülök valakivel, nem magamnak hiszek, hanem annak, aki szemben ül velem'' (27.) "Élete színtelen volt és sivár" (73.) "Olyan érzése volt, mintha álmában imbolyogna a fák alatt, tájékozatlanul és testetlenül" (88.) De ugyanakkor, mintegy Déry Tibor elõbb idézett sorait megerõsítendõ: "Közönye és tunyasága mögött lekötve és felhasználatlanul hallatlan szívósság és energia szorul" (156.)

Emlékirataiból megtudjuk, hogy amikor a pszichoanalitikus Adlernél vár sorára, elõre engedne két nála késõbben érkezett hölgyet, de Adler rászól: "Ne legyen olyan elõzékeny, azt nem szeretem" (A szélén behajtva, 654.). Emlékiratainak helyenként szándékosan frivol hangja is a hányatottság állapotát igyekszik érzékeltetni. Ezt tükrözi különben élete utolsó évében született Zenére címû költeménye is:

Kedves gyengeségem
Mindennek átadott
Elmúlt az életem
és mégis itt vagyok.
Mikor lesz, mikor lesz
Ami majd érdekes.
A költemény egyébként Arthur Rimbaud sorait visszhangozza:
Oisive jeunesse
A tout asservi
Par délicatesse
J'ai perdu ma vie.
Ah! que le temps vienne
Ou les coeurs s'éprennent.
Vagy, Weöres Sándor fordításában:
Henye fiatal-kor,
Igába-vetetten,
Merõ tapintatból
Életem vesztettem.
Más idõ szállhatna
Szívet lángoltatva.

Ennek a mindennek való kiszolgáltatottságnak egyik szerencsés következménye, hogy legjobb tanulmányaiban átveszi a tanulmányozott alkotó stílusát is, hogy Kassákról kassákosan, Füst Milánról füstmilánosan, még Szép Ernõrõl is szépernõsen beszél. Ez a szinte mimikriszerû beleélõképesség teszi oly hitelessé regényes történelmi életrajzait, például a mindmáig kiadatlan Libermann-életrajzának egyes kegyes részleteit. "Mikor elkészültem vele, írja emlékirataiban (A szélén behajtva, 693.), odaadtam Koestlernek. Az elsõ fejezeteket nagy élvezettel olvasta, de aztán jöttek olyan oldalak, ahol Libermann nagy ájtatosságát ecsetelem, mire Koestler ezt írta oda a margóra: Megbolondult, Némethem?"

Magatartását, természetesen, az ötéves várfogsággal magyarázza. Kuncz Aladár visszaemlékezése szerint az olvasással eltöltött napok során "olyan mélyen merültünk el az olvasott regényekben, költeményekben és színdarabokban, hogy a tõlünk hozott világ sokkal élesebb és elevenebb volt, mint a mienk, annyira, hogy fogolytársainkat is és egész környezetünket lassanként besoroltuk képzeleti világunkba..." Késõbb aztán: "regényekhez, költeményekhez már nemigen mertünk nyúlni. Az életnek egészen mély, szinte pokoli rétegeiben sínylõdtünk, amelyhez fájdalmasan esett volna szép felületet tükrözõ mûvészi álmokat társítani... Nyelvünk, beszélõmodorunk lassanként egészen elvonttá lett. Néha hónapokon át nem ejtettük ki szájunkon az élet gyakorlati szavait, és elszoktunk a mûvészi kifejezések által nyújtott, szinte fizikai számba menõ, titokzatos gyönyörûségektõl is. Egész nap homályban tartózkodtunk. Mintha egy óriási agyvelõ tekercsei közé költözködtünk volna be, ahonnan mind-ennek csak szürke, gondolati vázát láttuk."

Nagyjából hasonló kép tér vissza József Attila róla szóló "Hova forduljon az ember" kezdetû versében is:

Eszét külön, szívét külön szárnyalja be az egyröptû szó.
Madarat lát? - pihe suhan s a csontváz ott áll
messzi kopasz ág zörgõ tetején -
néki a fogalmak hideg vasak, miket csak messzirõl
szemlélni jó.

A folytatás viszont Németh Andor egyik versének utánérzése:

...legbelül egy öregre figyel,
ki szomoruan mosolyogva õszi esõben lebontott
hajjal bolyong -.

Míg Németh Andor:

szinte lakásom sincs, mert abba is csak hálni járok, mint az életbe egyáltalán.
Sokat járok az esõben, és a sötét, barátságtalan utcákat kedvelem fõként.
(A költõ)

Ezt össze lehet vetni azokkal a sorokkal, amelyekkel bécsi tartózkodása alatti életérzését próbálja megragadni:

"Mélységesen rámnehezedett a Fekete kolostorban töltött évek melankóliája. Egy középkori klastrom, majd egy III. Napoléon-korabeli erõdítmény magányában borongtam végig a világháborút, magamba süppedve és végképpen feladva magamat. Mindez hangosan kiabált magatartásomból és minekjeimbõl... Nem tudtam beszélni soha ezekrõl az évekrõl, ma sem tudok. Valami dermedt közömbösség fagyott rám, valami életúntság, amit érzéketlenségnek is lehet, ha tetszik, minõsíteni. A gyöngyház vastag, áttörhetetlen kéregként rakódott a kedélyem köré."

Elõfordult azonban, hogy Németh Andor igenis beszélt noirmoutier-i és ile d'yeui-i fogságáról, még a fogság ideje alatt:

Egyszer talán
Kis életemben ez lesz majd a távol
Álmodozom
A sziklák magas várfokáról

¥"A szürke hétköznapok összetörtek" - írja 1916-ban, felidézve, mint nem egyszer Kuncz, mint öltözteti zöldbe egy, a börtönudvaron átsuhanó lányalak az õket körülvevõ szürkeséget. Azt, amelyet József Attila így érzékeltet Németh Andor címû költeményében: "két fürtjén õrzi a leölt halacskák szürke sóhaját". Írt a várfogságról az Esti zsoltár címû költeményben: (Ha tízet üt az óra bármikor és bárhol, emlékezz meg a nyomorúságról az elhagyott toronyszobában), az Elégiában (Kivetettségemben hozzád fordulok vissza sziget/Idõben derengõ emlék/Meghatottságom úszó Elysiu-ma.../Huszonhat éves vagyok, kinõ a szakállam/Tenger emel és háború dörög alattam) és természetesen az Emlékezés Kuncz Aldárra címû költeményében (Íme, az alkotó, aki a rombolás küszöbén megidézi, ami életének tartalmául adatott/A félelmetesen dörgõ tengert a bárkával, amelyen százegynéhány ember szorong... A nyúlós napokat, az átvirrasztott éjszakákat és kegyetlen, szeles nappalokat).

Ez a szürkeség, "viseltes életed kikopott fényei" (Alkalmazottak), a Németh Andor-i létérzés egyik fontos összetevõje. Láttuk, hogy a kisszerûség, a noirmoutiers-i versben emlegetett "kis élet" ennek egyik tartozéka. Megjelenítése a kisszerûségnek, a seszínû életnek az Alkalmazottak (A szélén behajtva, 65.).

Az iroda, ahol szép ifjuságom ideje telik, hat órakor zárul.
Más hogy van vele, nem tudom. Az én fejem ilyenkor kábult.
Az ember megy az utcán, vaksin és tévetegen,
A holnapon jár az esze, a házbéren, valami szerény és homályos élvezeten.
Százezer magányos férfi és nõ jár az utcán hat és félhét között.
Ezek mind teljesítik az ötödik parancsot, vagy pontosan fizetõ albérlõk,
A legtöbbnek özvegy édesanyja van,
S este reszketõ fejjel jelenti, hogy hozták a számlát (gáz vagy villany)
A részletes is itt járt, meg kell fizetned, hiába halogatod,
Minek az a tíz kötet Wells és a Schumann-dalok?
Szenvedsz, mert érzékeny a lelked, és vannak kultúrigényeid,
Szégyenlõsen hordod viseltes életed kikopott fényeit,
Nem maradsz el a kor színvonala mögött,
Te készíted elõ a boldogabb jövõt,
Nem boldogabb emberiséget akarsz, hanem boldogabb magyart,
Még egy darabig tûrjük az elnyomást, aztán döntsön a kard.
Két kagyló van a füleden, buzdítások és intelmek szüremlenek feléd,
Százféleképpen szédítenek, szegény, hogy add meg magad, ess térdre, ne légy.

Két ízben minõsíti seszínünek életét, a Foglalt páholy nyitányában és A költõ címû versében:

Mi igazol engem elõtted, embertárs, aki korán kelsz, és látható dolgokkal
veszkõdsz lámpagyújtásig
Sõt azon túl - látható dolgokkal, ércekkel, fémekkel, vagy ha csak papirossal is -
De azon a papiroson hús-vér eleven emberek ügye fordul -
betegsegélyezés vagy a járandóságok kiutalása,
Amit egyik kéz a másiknak ad, gondosan mérve, hogy ne járjon rosszul egyik sem,
Noha a mérleg egészen hamis - de a kis dolgokban a különbség elenyészõen kicsiny.
Így éli ki-ki, ahogy tudja, az életét, ha akármilyen élet az,
Én pedig jeleket mondok és jóslatokat, magam sem tudom, mi felõl,
A magam életét élem, beiktatva a többiek közé, a magam seszínû életét,
Mely nem fontosabb, mint a másé, nem gazdagabb, sõt az íze alighanem kevesebb,
És igen keveset tudnátok kezdeni vele.
Nekem nincs feleségem, nincs gyerekem, és ezért a gondom egészen általános.
Szinte lakásom sincs, mert abba is csak hálni járok, mint az életbe egyáltalán.
Sokat járok az esõben, és a sötét, barátságtalan utcákat kedvelem fõként,
Örökké azon tûnõdve, ami talán hasznos, talán hasztalan, de nekem éppen
annyira munkám,
Mint másnak, hogy a keze mozog, a szája jár, és lehelletével megközelíti a
másikat.

Ez a vers már felcsillantja a szürkeségbõl, a seszínû életbõl való kiút lehetõségét, azt, amit Füst Milánról írt esszéjében így határoz meg: "A vers ... olvasója biztos lehet, hogy ajándékkal végzi, valami megnyugtató felismeréssel, ami az éppen átéltnek mintegy extraktuma, amit, újra a maga kis dolgai között, idõnként felemlegethet." A költõ nemcsak Baudelaire albatroszaként* cselleng a reális világ dolgai között, hanem, szerencsés esetben az álommal, az éber álommal (a révedezéstõl az extázisig) együtt "át tudja törni a valóság kényszerzubbonyrendszerét". Ezt a tételt állítja fel többek között a Várakozásról címû esszéjében. A várakozás, amelyet N. A. védekezési mechanizmusként is használ (pl. Súlyemelõ címû költeményében, ahol a költõ, mint a súlyemelõ, a szíve fölött tartja kedvesét, "megbénult karral állni veszteg amíg hetekbõl évek lesznek" Németh Andor lelki alapállása, hiszen igaz, hogy a kékpúpú teve rá várakozik, de õ is várja az alkalmat, hogy felüljön rá. Az olvasó tehát joggal gondolhatja, hogy a várakozás érzésének elemzése során Németh önelemzést végez, és szép mondatokban, hangulatos képekben igyekszik saját várakozó lelkiállapotát érzékeltetni. Ehelyett azonban mást kapunk.

"A várakozás, az a szorongó és ugyanakkor boldogító életérzés, amelylyel serdülõkorunkban a jövõt praefiguráljuk - az az egészre menõ hódító szándék, mely az elsõ nekilendülés után állóharccá nyomorodik, fedezékek mögötti lapulássá, egzisztenciává, más és több, mint a társadalmi felelõsség öröklött jelentkezése." - írja. A seszínû kis életért, a kamaszkori ábrándok megcsúfolásáért és - Németh Andor esetére lebontva - az ígéretes indulás, a Veronika tükre sikere utáni "állóharcért" a társadalom a felelõs, amely mindössze néhány képességünket veszi igénybe, aminek következtében az egyénben vágyfelesleg marad, s ennek a vágyfeleslegnek, bármilyen alakban jelentkezzék is, várakozás jellege van. Az irodalom fogyasztása egyik levezetõje lehet ennek a vágyfeleslegnek (100 olvasó közül 99 menekülésszerûen nyúl könyv után). Ugyanakkor azonban öncélú mûvészet igényével lép fel. De vajon a mûvészet fogyasztása gyógyír lehet-e? "Ha az olvasó menekedése sikerült, azt mondják, beléje feledkezett." - írja Németh. De ha nem sikerült? Akkor megint az életet, pontosabban az életvitelt kell hibáztatni. Ezt példázza a Párbeszéd címû költemény.

A szív kis igényét, a lélek bánatát, hagyd a szerelmi kínt,
Hiszen nincs rá se kenõcs, se tapasz:
Ki arccal a falnak fordulva fekszel, ki a sötétbe nyögsz, kelj fel, kamasz,
Jöjj és szégyelld magad! Nézz és ámulj: odakint

Millió ember él, mind tesz-vesz, jön-megy és szót cserél,
Millió ember van, s figyeld meg, te vagy, te vagy az az egy,
Akinek egy kis kép, egy jelentéktelen esemény - mással megy az utcán, mással
ér a kapu elé -
Akinek néhány hétköznapi búcsúszó a szívére megy!
De te elfordulsz, és mégy visszafelé az úton, amely - a kapu becsukódott
utánuk - üres lett
S könyököddel az asztalon révedsz azon az értelmetlen tabun,
Mely - örök nevetség ! - épp téged, milliók közül egyet, tilt el örökre tõle s a bún
Ami ez igénytelen és másra közömbös ténybõl a szívedre szüremlett!

S ha most azt mondom: elég volt, állj fel, készülj, csomagolj; van vasút,
repülõgép,
S vannak nagy városok - a múlt egy-egy kagylója mind - utazz el délnek,
A klasszikus múlt egy-egy kagylója mind, tartsd füledhez, zúgásuk ha nem is
érted,
Mennyi csodás emlék, mennyi élõkép!

Millió ember élt elõtted és él ma,
A világ végtelen és szép! No végre, könnyek!
"S ha mégoly pálmás is a messze Riviéra
Az én nagy bánatom egy lattal sem lesz könnyebb,

Azt nem mulasztja el az idegenlégió,
Sem távol néger törzsek tamtamja és üstje,
Nedves rossz lánggal ég életem: millió
Világot eltakar napjaim fojtó füstje."

Hol hát a hiba? Az ötéves várfogságban, mint néha gondolja, vagy saját passzvitásában, kiszolgáltatottságában? "Valaki keresztülment rajtam és elvesztett bennem valamit, idegen dolgok ezek" - írja a Szélén behajtva címû költeményében. "Hogyan kerültem ide? Mikor? Miért?" (Önarckép) "Ne kérdezzétek mi történt velem. Felhõ vagyok". (Illa berek) "Nem-megcsinálásom zsúfolt javaimnál" - írja egyik versében (Kis dal), "a sivatagok közepén a fügefa, úgy hervadok körülbelül,amelyik nem terem fügét, de darazsak dongják körül" (Lovacska), "Alom vagyok én" (Az ibolyaszínû csillár), "Elhagytam, szétziláltam minden kis holmimat és minden helyet, mint porszemet a szél, amit vadul kavargat és elhagyja valahol, mint engemet." (Egy régi könyv) "Kulcs voltam egy kis ládikán, hatalom forgatott" - summázza életét pár hónappal halála elõtt.

De felveti a Költõ címû vers Németh Andor egyik állandóan visszatérõ témáját, a mûvész, nevezetesen az irodalmár helyét a társadalomban. "Az író olyan árut termel, amelyrõl csak létrejötte után derül ki, hogy van-e érdeklõdés iránta" - írja. "Csak a piacra dolgozó kontár tudja annyira-amennyire, milyen ellenértéket kap munkájáért... A kontár munkája közben élesen látja azt a réteget; amelyet kiszolgál, míg az igazi mûvész ismeretlen, leendõ olvasóinak alaktalan, tapogatodzó, tudat alatt szunynyadó várakozását érzi történéssé, jelenné éledni magában, s ezt rögzíti le. ... Nem zsongít, hanem ébreszt, átvilágítja a társadalom élettelen homályát... Ez a társadalom második természetként veszi körül az egyént és elfedi elõle elsõ, igazi természetét." (Érthetõvé válik ezután miért tett olyan nagy hatást rá Kafka Pere, amelynek fõhõse a társadalomban ránõtt kéreg alatt felfedi igazi lényét), "érzi, hogy a valóságosnak tartott világon túl, vagy mellett is van valami" ("Az igazat mondd, ne csak a valódit" - tesz különbséget a két fogalom között József Attila). Déryvel kapcsolatban írja 1929-ben: "Lehetetlen letagadnunk annak a felemelõ életérzésnek forradalmasító erejét, hogy a kegyetlenül ránk nehezedõ valóság nem az egész, s talán nem is a legigazibb valóság." A mûvész tehát a tudattalant szabadítja fel és a mûvészetben való gyönyörködés oka az, hogy "... veszélytelenül kiélhetjük azokat a hajlandóságainkat, amelyeket a valóságban kiélni nem merünk."

A költõnek társadalmi felelõsségtudata van. "Vajon mit szólnak ehhez a parasztok, hogy mi... erõink javát finom szavak henye faragásán töltjük el?... Szégyellem magam" - idézi Füst Milánt. A költõnek a társadalomban elfoglalt helye foglalkoztatja 1948-ban a Fórumban megjelent Beszélgetés a mûvészetrõl címû írásában is, amelyben ma már szinte groteszkül ható módon a kommunista pártot igyekszik párttagként meggyõzni a költészet társadalmi hasznáról, miközben a pártfunkcionárius kioktatja e haszon igazi jellegét illetõen: a vers társadalmi termék, a költõ a világgal való megbékülést hirdeti, minden jó vers gyõzelem a káosz felett.

Az élet szürke kicsinyességének egyik legjobb ellenszere a mágikus (értelmetlen ) költészet. "Az a generáció, amelyik ma negyven-ötven év körül jár, rendes, kicsire szabott és ok nélküli problémákkal meg nem bolygatott világában ahhoz szokott, hogy a költészet végsõ és mindent magához igazító törvénye a ráció, azaz esztétikára átfordítva, a mérték és a harmónia"- írja 1923-ban az "értelmetlen versekrõl" szóló esszéjében. Ez azonban hazugság, a háborús évek, a háborús propaganda kompromittálták a szavakat, a költõ megundorodott ettõl a játéktól, bosszút állt a nyelven - például a dadaizmus formájában -, és végül "a szó önmagáért van, a versben áll, és frissen piheg, mint egy fiatal állat. A szavakban az értelmen túl is van valami : idézõ erõ, mágia..." A kicsinyesség; a szürkeség, a >kis élet< a szabályos, a társadalom kényszerzubbonya, amit levetni magáról csak az álom, az éber álom és a mûvészet képes." (Erre utal a Virradat címû költeménye is: "Alvó; te vagy az egyetlen éber ezen a kalózhajón"). A programszerû Kommentár címû írásában társadalmi szerzõdést, rousseau-i contrat social-t feltételez a költõ és a társadalom között: "a társadalom ez egyszer eltér a közvetlen haszon elvétõl a költõ ezzel szemben kötelezi magát, hogy kinyilvánításait közérthetõvé, közhasznúvá tegye."

A megegyezést az új világérzés bontja fel, az amely áttöri a hely és idõ korlátait, az új vers motor (A szélén behajtva, 180.), életet robbant ki magából. Így fordul át, mint nem egyszer bécsi verseiben is, a létpesszimizmus, az új költészetbe vetett hit jóvoltából, és annak felszabadító hatásaként egy bizakodó, majdhogynem megnyugtató világképpé, amely, mint Arany Jánosnál, vigasz is lehet az emberi sors kegyetlenségével szemben:

A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez,
Ha jõ a halál;
Ujjad valamíg azt
Pengetheti: vígaszt
Bús elme talál.

Jegyzetek

* Olykor matrózi nép, kit ily csíny kedvre hangol,
albatroszt ejt rabul, vizek nagy madarát,
mely, egykedvû utas, hajók nyomán csatangol,
míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,
a kéklõ lég ura esetlen, bús, beteg,
leejti kétfelé fehér szárnyát az árva,
s mint két nagy evezõt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt,most sántít suta félsszel,
még tegnap szép csoda, ma rút röhejre készt,
csõrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
másik majmolja a tört szárnyú bicegést.

A költõ is ilyen, e légi herceg párja,
kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
de itt lenn bús rab õ, csak vad hahota várja
s megbotlik óriás két szárnyában, ha lép.

(Tóth Árpád fordítása)