Németh Andor egy nehezen megfogható létérzését próbálom bekeríteni. Előbb slemilségnek, aztán kiszolgáltatottságnak, tehetetlenségnek, életidegenségnek, élhetetlenségnek próbáltam elnevezni. Ő maga (az Egy foglalt páholy története című könyvében) puhaságáról, hajlíthatóságáról, képlékenységéről beszél. Tehát mindenképpen negatív érzésről van szó, amelynek alapszínezete a bánat, de nem akármilyen bánat, már József Attila is vele kapcsolatban "erős, alapos", tehát feltehetően gondolatilag megalapozott bánatról ír, amit akár létpesszimizmusnak is hívhatunk. "Meghalni semmiért se tudna, folytatja József Attila, de ha villamos ütné el, bátran nézne a halál elé", amit úgy is értelmezhetünk, hogy felmérte az élet értékét, hogy az életet a halálhoz viszonyítva, annak tükrében szemléli, éppen úgy, mint maga József Attila az Eszmélet X. szakaszában: "az meglett ember... ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja, s mint talált tárgyat visszaadja; ezért őrzi meg".

Korpuszom mindössze nyolc-tíz vers, elsősorban a bécsi (1920-26) időszakból és a Pestre való visszatérés első éveiből. Ezeket Németh Andor később így jellemezte: "Verseink levegősek voltak, a sorok asszociációs egymásközöttében szabadon járt-kelt a fantázia, a nyelv lehántotta minden bilincsét... Minden irányból jövő érzékhíradások, a fantázia centrumából visszavetítve" (Déry Tibor: Ló, búza, ember, ín. A szélén behajtva, 145.) Ezekben szeretném megragadni azt az életérzést, amelyet ő maga kisszerűnek, szürkének ítél, de amelyből, ha jól értelmezem írásait, kiutat maga a költészet nyújt.

Németh Andor életében nem adott ki verseskötetet, válogatott költeményei a Réz Pál szerkesztette A szélén behajtva című kötetben találhatók. Méltatások - tudtommal - elsősorban szürrealista-avantgárd költészetéről, főleg az íi>Eurydice útja az alvilág felé című szabad asszociációs versről születtek, amelynek többen (pl. Bori Imre) nagy jelentőséget tulajdonítanak a magyar avantgárd történetében. Ezzel és több hasonló jellegű költeménnyel szerepel Deréky Pál antológiájában is, ahol a nevük kezdőbetűivel szignáló kommentátorok elég fölényesen nyilatkoznak személyéről és költészetéről. Igaz, másokról is, József Attilának, Kassák Lajosnak se kegyelmeznek meg mindig. De nézzük talán, in medias res, milyen képet festenek Németh Andorról az Utcán zümmögök című, 1920-ban írt versével kapcsolatban:

Zsugorodó őszi almák és fonnyadt szilvák barátjai vagyunk mi,
Kereskedősegédek, kishivatalnokok és bolti lányok.
Hogyan lett annyira október, észre se vettük,
A kosarak fenekén alig hever poshadt gyümölcs, kiürültek a zsákok.
Fagyos ujjainkkal betűket rajzolunk a villamos párás ablaküvegére.
Mi nem harcolunk, a mi szívünk gyengéd szeretetet érez egy bizonyos úr, vagy
hölgy iránt.
Csókjaink neszét elfújja a szél, még a mosolygásunkba is eső hull.
Mi ülünk a nedves ködben padokon, mi őrizzük a szerelmet,
A nagy szerelmet és a kis odaadást, az egyszerű szeretkezést, és mellhártya-
gyulladásban halunk meg.
Nem kép, nem csengés, nem szín - csak érzés, ami a szívünkből árad:
"Ha nagyáruház tulajdonosa leszek, milyen aranyláncot veszek neked,
szerelmem?
Akkor hálából megalapítom majd és emlékezésül a kishivatalnokok polgári
pártját.
Most csak egy pap kellene, aki itt lenne kéznél, hogy a dolog ne húzódjék, és
egy kis döblingi templom,
Hogy örök frigyre lépjünk, karikagyűrű van már,
Csak a szomorúság hullna le rólam, minden jó lenne akkor,
Úgy el tudnánk bújni, úgy meglapulnánk..."

"Szóval, - írja az A.D. kezdőbetűkkel szignáló kommentátor - szóval itt van ez a kereskedősegédből kicseppent örök semmittevő, Németh Andor, aki nem lett ugyan nagy íróvá, de írt jó verseket, például ezt... A kishivatalnok és a kereskedősegéd nem harcol... Akiben benne van ez a szomorúság, az csak a szerelmet őrzi, a biztos, kispolgári, kényelmes szerelmet, amelyben a nő, így sejthetjük, megértő, szinte észrevehetetlen, de az élet dolgaiban igen határozott. Ilyen nők tartották el Németh Andort egész életében."

A ĄLovacska című vershez (amelynek egyik sora: "Idegeimen átjárnak az idegenek", különösen frappánsan foglalja össze Németh Andor akkori lelkiállapotát) írt kommentárban ezt olvassuk: "Németh Andor szétszórt, bohém és kedves ember lehetett, mert csak így lehet ilyen szétszórt, kedves és bohém verset írni. Formaérzéke egyáltalán nem volt, vagy henyéléssel megszabadult tőle..."

Igaz, hogy ezek az orronfricskázások helyenként összecsengenek azzal a képpel, amelyet Németh Andor barátai festettek róla, és amelyhez ő maga is hozzájárult nem egy írásával. József Attila Németh Andor című versében 36 éve várja már térden a kékpúpú teve, ami annyit is jelent, hogy maga Németh Andor 36 éve vár, hogy felszálljon a teve hátára, vagyis, hogy az örökös várakozás álláspontjára helyezkedett, és addig nyilván tétlenkedik. Az utolsó szakasz csodálatos - Hankiss Elemér minősítése szerint "komplex" - képében felrémlik a Fekete kolostor, az ötéves várfogság is. Első, 1944-ben megjelent József Attila-könyve szerint József Attila beszélte rá, hogy járjon analízisbe. (Az Emlékiratok szerint maga a terapeuta, Rapaport.) "Neked le vannak kötve az indulataid. Úgy élsz, mintha megbénult volna az akaratod. Mindent a fejeddel csinálsz, hidegen, szenvtelenül. Nem tudsz sírni, nem tudsz örülni" - mondta neki. Koestler önéletrajzában mulatságos anekdotákat közöl Németh Andor szórakozottságáról, nem e világra valóságáról, passzivitásáról ("Mit hevenyészik itt, Németh!" kiáltott rá egyik pesti látogatása alkalmából, mert a magyar szavak értelmével ekkor már nem volt mindig tisztában). Komlós Aladár, Horváth Zoltán hasonló értelemben nyilatkoznak. Déry Tibor árnyaltabban ábrázolja legelőször a Barátom nálam aludt című versében ("barátom feje kigyulladt, mint a rádium és szétterjedt és zengett a szobában és bús ökörszemével egy fénylő angyalt nézett a mosdó fölé"), majd Az átutazó ködlovag-figurájában, a külföldről visszatért, Pesten szinte csak vendégszereplő, de alapos szerelmi bonyodalmakba keveredő Rácz doktorban, és a Szélén behajtva kötethez írt előszavában a XIX. századbeli, réveteg, csapongó "klasszikus bohém" portréja után megemlíti Németh Andor példás újságírói kötelességtudását; szorgalmas útikönyvírói, kiterjedt fordítói, kritkusi, történelmi regényírói tevékenységét. "Íróasztala mellett - ha volt - könyökvédővel felszerelt, pontos tisztviselő, álmodozó, szeszélyes és szórakozott költővé olyankor vált, amikor lelépett a polgári létbe... Milyen két félgömbből állt össze ez a lélek, kérdem magamban, hogy hat évtizedig megtapadtak egymáson?" - kérdi Déry Tibor.

Írásaiban, emlékirataiban, szóbeli elbeszéléseiben Németh Andor maga is hozzájárult a szétszórt, szórakozott, befelé forduló, élhetetlen figura legendájának kialakításához. Az Egy foglalt páholy története nyitányában a Jámbor nevet viselő főhős habozás nélkül engedi át a kávéházi telefonfülkét az ablakon dörömbölő, erőszakos vigécnek... "Mindent komolyabbnak tartott, mint a saját dolgait," - írja ezzel kapcsolatban. "Mintha azok képeznék a világ egyedül valóságos anyagát, úgyannyira, hogy egyáltalán nem találta zavarónak életébe való folytonos beékelődésüket, hanem minden olyan eseményt, amely veszteglésébe beleütközött, úgy fogadott, mintha érte jött volna, hogy tovább szállítsa valahová... Így hányódott kelekótyán a világban". "Nincsenek szándékaim, tehát nincsen személyiségem sem," - elemzi magát később ugyanebben a regényben. "Puha vagyok, befolyásolható, hajlítható. Ha megyek az utcán, nem magamat érzem, hanem az atmoszférát, az utca irányát és görbületét. Ha összekerülök valakivel, nem magamnak hiszek, hanem annak, aki szemben ül velem'' (27.) "Élete színtelen volt és sivár" (73.) "Olyan érzése volt, mintha álmában imbolyogna a fák alatt, tájékozatlanul és testetlenül" (88.) De ugyanakkor, mintegy Déry Tibor előbb idézett sorait megerősítendő: "Közönye és tunyasága mögött lekötve és felhasználatlanul hallatlan szívósság és energia szorul" (156.)

Emlékirataiból megtudjuk, hogy amikor a pszichoanalitikus Adlernél vár sorára, előre engedne két nála későbben érkezett hölgyet, de Adler rászól: "Ne legyen olyan előzékeny, azt nem szeretem" (A szélén behajtva, 654.). Emlékiratainak helyenként szándékosan frivol hangja is a hányatottság állapotát igyekszik érzékeltetni. Ezt tükrözi különben élete utolsó évében született Zenére című költeménye is:

Kedves gyengeségem
Mindennek átadott
Elmúlt az életem
és mégis itt vagyok.
Mikor lesz, mikor lesz
Ami majd érdekes.
A költemény egyébként Arthur Rimbaud sorait visszhangozza:
Oisive jeunesse
A tout asservi
Par délicatesse
J'ai perdu ma vie.
Ah! que le temps vienne
Ou les coeurs s'éprennent.
Vagy, Weöres Sándor fordításában:
Henye fiatal-kor,
Igába-vetetten,
Merő tapintatból
Életem vesztettem.
Más idő szállhatna
Szívet lángoltatva.

Ennek a mindennek való kiszolgáltatottságnak egyik szerencsés következménye, hogy legjobb tanulmányaiban átveszi a tanulmányozott alkotó stílusát is, hogy Kassákról kassákosan, Füst Milánról füstmilánosan, még Szép Ernőről is szépernősen beszél. Ez a szinte mimikriszerű beleélőképesség teszi oly hitelessé regényes történelmi életrajzait, például a mindmáig kiadatlan Libermann-életrajzának egyes kegyes részleteit. "Mikor elkészültem vele, írja emlékirataiban (A szélén behajtva, 693.), odaadtam Koestlernek. Az első fejezeteket nagy élvezettel olvasta, de aztán jöttek olyan oldalak, ahol Libermann nagy ájtatosságát ecsetelem, mire Koestler ezt írta oda a margóra: Megbolondult, Némethem?"

Magatartását, természetesen, az ötéves várfogsággal magyarázza. Kuncz Aladár visszaemlékezése szerint az olvasással eltöltött napok során "olyan mélyen merültünk el az olvasott regényekben, költeményekben és színdarabokban, hogy a tőlünk hozott világ sokkal élesebb és elevenebb volt, mint a mienk, annyira, hogy fogolytársainkat is és egész környezetünket lassanként besoroltuk képzeleti világunkba..." Később aztán: "regényekhez, költeményekhez már nemigen mertünk nyúlni. Az életnek egészen mély, szinte pokoli rétegeiben sínylődtünk, amelyhez fájdalmasan esett volna szép felületet tükröző művészi álmokat társítani... Nyelvünk, beszélőmodorunk lassanként egészen elvonttá lett. Néha hónapokon át nem ejtettük ki szájunkon az élet gyakorlati szavait, és elszoktunk a művészi kifejezések által nyújtott, szinte fizikai számba menő, titokzatos gyönyörűségektől is. Egész nap homályban tartózkodtunk. Mintha egy óriási agyvelő tekercsei közé költözködtünk volna be, ahonnan mind-ennek csak szürke, gondolati vázát láttuk."

Nagyjából hasonló kép tér vissza József Attila róla szóló "Hova forduljon az ember" kezdetű versében is:

Eszét külön, szívét külön szárnyalja be az egyröptű szó.
Madarat lát? - pihe suhan s a csontváz ott áll
messzi kopasz ág zörgő tetején -
néki a fogalmak hideg vasak, miket csak messziről
szemlélni jó.

A folytatás viszont Németh Andor egyik versének utánérzése:

...legbelül egy öregre figyel,
ki szomoruan mosolyogva őszi esőben lebontott
hajjal bolyong -.

Míg Németh Andor:

szinte lakásom sincs, mert abba is csak hálni járok, mint az életbe egyáltalán.
Sokat járok az esőben, és a sötét, barátságtalan utcákat kedvelem főként.
(A költő)

Ezt össze lehet vetni azokkal a sorokkal, amelyekkel bécsi tartózkodása alatti életérzését próbálja megragadni:

"Mélységesen rámnehezedett a Fekete kolostorban töltött évek melankóliája. Egy középkori klastrom, majd egy III. Napoléon-korabeli erődítmény magányában borongtam végig a világháborút, magamba süppedve és végképpen feladva magamat. Mindez hangosan kiabált magatartásomból és minekjeimből... Nem tudtam beszélni soha ezekről az évekről, ma sem tudok. Valami dermedt közömbösség fagyott rám, valami életúntság, amit érzéketlenségnek is lehet, ha tetszik, minősíteni. A gyöngyház vastag, áttörhetetlen kéregként rakódott a kedélyem köré."

Előfordult azonban, hogy Németh Andor igenis beszélt noirmoutier-i és ile d'yeui-i fogságáról, még a fogság ideje alatt:

Egyszer talán
Kis életemben ez lesz majd a távol
Álmodozom
A sziklák magas várfokáról

Ą"A szürke hétköznapok összetörtek" - írja 1916-ban, felidézve, mint nem egyszer Kuncz, mint öltözteti zöldbe egy, a börtönudvaron átsuhanó lányalak az őket körülvevő szürkeséget. Azt, amelyet József Attila így érzékeltet Németh Andor című költeményében: "két fürtjén őrzi a leölt halacskák szürke sóhaját". Írt a várfogságról az Esti zsoltár című költeményben: (Ha tízet üt az óra bármikor és bárhol, emlékezz meg a nyomorúságról az elhagyott toronyszobában), az Elégiában (Kivetettségemben hozzád fordulok vissza sziget/Időben derengő emlék/Meghatottságom úszó Elysiu-ma.../Huszonhat éves vagyok, kinő a szakállam/Tenger emel és háború dörög alattam) és természetesen az Emlékezés Kuncz Aldárra című költeményében (Íme, az alkotó, aki a rombolás küszöbén megidézi, ami életének tartalmául adatott/A félelmetesen dörgő tengert a bárkával, amelyen százegynéhány ember szorong... A nyúlós napokat, az átvirrasztott éjszakákat és kegyetlen, szeles nappalokat).

Ez a szürkeség, "viseltes életed kikopott fényei" (Alkalmazottak), a Németh Andor-i létérzés egyik fontos összetevője. Láttuk, hogy a kisszerűség, a noirmoutiers-i versben emlegetett "kis élet" ennek egyik tartozéka. Megjelenítése a kisszerűségnek, a seszínű életnek az Alkalmazottak (A szélén behajtva, 65.).

Az iroda, ahol szép ifjuságom ideje telik, hat órakor zárul.
Más hogy van vele, nem tudom. Az én fejem ilyenkor kábult.
Az ember megy az utcán, vaksin és tévetegen,
A holnapon jár az esze, a házbéren, valami szerény és homályos élvezeten.
Százezer magányos férfi és nő jár az utcán hat és félhét között.
Ezek mind teljesítik az ötödik parancsot, vagy pontosan fizető albérlők,
A legtöbbnek özvegy édesanyja van,
S este reszkető fejjel jelenti, hogy hozták a számlát (gáz vagy villany)
A részletes is itt járt, meg kell fizetned, hiába halogatod,
Minek az a tíz kötet Wells és a Schumann-dalok?
Szenvedsz, mert érzékeny a lelked, és vannak kultúrigényeid,
Szégyenlősen hordod viseltes életed kikopott fényeit,
Nem maradsz el a kor színvonala mögött,
Te készíted elő a boldogabb jövőt,
Nem boldogabb emberiséget akarsz, hanem boldogabb magyart,
Még egy darabig tűrjük az elnyomást, aztán döntsön a kard.
Két kagyló van a füleden, buzdítások és intelmek szüremlenek feléd,
Százféleképpen szédítenek, szegény, hogy add meg magad, ess térdre, ne légy.

Két ízben minősíti seszínünek életét, a Foglalt páholy nyitányában és A költő című versében:

Mi igazol engem előtted, embertárs, aki korán kelsz, és látható dolgokkal
veszkődsz lámpagyújtásig
Sőt azon túl - látható dolgokkal, ércekkel, fémekkel, vagy ha csak papirossal is -
De azon a papiroson hús-vér eleven emberek ügye fordul -
betegsegélyezés vagy a járandóságok kiutalása,
Amit egyik kéz a másiknak ad, gondosan mérve, hogy ne járjon rosszul egyik sem,
Noha a mérleg egészen hamis - de a kis dolgokban a különbség elenyészően kicsiny.
Így éli ki-ki, ahogy tudja, az életét, ha akármilyen élet az,
Én pedig jeleket mondok és jóslatokat, magam sem tudom, mi felől,
A magam életét élem, beiktatva a többiek közé, a magam seszínű életét,
Mely nem fontosabb, mint a másé, nem gazdagabb, sőt az íze alighanem kevesebb,
És igen keveset tudnátok kezdeni vele.
Nekem nincs feleségem, nincs gyerekem, és ezért a gondom egészen általános.
Szinte lakásom sincs, mert abba is csak hálni járok, mint az életbe egyáltalán.
Sokat járok az esőben, és a sötét, barátságtalan utcákat kedvelem főként,
Örökké azon tűnődve, ami talán hasznos, talán hasztalan, de nekem éppen
annyira munkám,
Mint másnak, hogy a keze mozog, a szája jár, és lehelletével megközelíti a
másikat.

Ez a vers már felcsillantja a szürkeségből, a seszínű életből való kiút lehetőségét, azt, amit Füst Milánról írt esszéjében így határoz meg: "A vers ... olvasója biztos lehet, hogy ajándékkal végzi, valami megnyugtató felismeréssel, ami az éppen átéltnek mintegy extraktuma, amit, újra a maga kis dolgai között, időnként felemlegethet." A költő nemcsak Baudelaire albatroszaként* cselleng a reális világ dolgai között, hanem, szerencsés esetben az álommal, az éber álommal (a révedezéstől az extázisig) együtt "át tudja törni a valóság kényszerzubbonyrendszerét". Ezt a tételt állítja fel többek között a Várakozásról című esszéjében. A várakozás, amelyet N. A. védekezési mechanizmusként is használ (pl. Súlyemelő című költeményében, ahol a költő, mint a súlyemelő, a szíve fölött tartja kedvesét, "megbénult karral állni veszteg amíg hetekből évek lesznek" Németh Andor lelki alapállása, hiszen igaz, hogy a kékpúpú teve rá várakozik, de ő is várja az alkalmat, hogy felüljön rá. Az olvasó tehát joggal gondolhatja, hogy a várakozás érzésének elemzése során Németh önelemzést végez, és szép mondatokban, hangulatos képekben igyekszik saját várakozó lelkiállapotát érzékeltetni. Ehelyett azonban mást kapunk.

"A várakozás, az a szorongó és ugyanakkor boldogító életérzés, amelylyel serdülőkorunkban a jövőt praefiguráljuk - az az egészre menő hódító szándék, mely az első nekilendülés után állóharccá nyomorodik, fedezékek mögötti lapulássá, egzisztenciává, más és több, mint a társadalmi felelősség öröklött jelentkezése." - írja. A seszínű kis életért, a kamaszkori ábrándok megcsúfolásáért és - Németh Andor esetére lebontva - az ígéretes indulás, a Veronika tükre sikere utáni "állóharcért" a társadalom a felelős, amely mindössze néhány képességünket veszi igénybe, aminek következtében az egyénben vágyfelesleg marad, s ennek a vágyfeleslegnek, bármilyen alakban jelentkezzék is, várakozás jellege van. Az irodalom fogyasztása egyik levezetője lehet ennek a vágyfeleslegnek (100 olvasó közül 99 menekülésszerűen nyúl könyv után). Ugyanakkor azonban öncélú művészet igényével lép fel. De vajon a művészet fogyasztása gyógyír lehet-e? "Ha az olvasó menekedése sikerült, azt mondják, beléje feledkezett." - írja Németh. De ha nem sikerült? Akkor megint az életet, pontosabban az életvitelt kell hibáztatni. Ezt példázza a Párbeszéd című költemény.

A szív kis igényét, a lélek bánatát, hagyd a szerelmi kínt,
Hiszen nincs rá se kenőcs, se tapasz:
Ki arccal a falnak fordulva fekszel, ki a sötétbe nyögsz, kelj fel, kamasz,
Jöjj és szégyelld magad! Nézz és ámulj: odakint

Millió ember él, mind tesz-vesz, jön-megy és szót cserél,
Millió ember van, s figyeld meg, te vagy, te vagy az az egy,
Akinek egy kis kép, egy jelentéktelen esemény - mással megy az utcán, mással
ér a kapu elé -
Akinek néhány hétköznapi búcsúszó a szívére megy!
De te elfordulsz, és mégy visszafelé az úton, amely - a kapu becsukódott
utánuk - üres lett
S könyököddel az asztalon révedsz azon az értelmetlen tabun,
Mely - örök nevetség ! - épp téged, milliók közül egyet, tilt el örökre tőle s a bún
Ami ez igénytelen és másra közömbös tényből a szívedre szüremlett!

S ha most azt mondom: elég volt, állj fel, készülj, csomagolj; van vasút,
repülőgép,
S vannak nagy városok - a múlt egy-egy kagylója mind - utazz el délnek,
A klasszikus múlt egy-egy kagylója mind, tartsd füledhez, zúgásuk ha nem is
érted,
Mennyi csodás emlék, mennyi élőkép!

Millió ember élt előtted és él ma,
A világ végtelen és szép! No végre, könnyek!
"S ha mégoly pálmás is a messze Riviéra
Az én nagy bánatom egy lattal sem lesz könnyebb,

Azt nem mulasztja el az idegenlégió,
Sem távol néger törzsek tamtamja és üstje,
Nedves rossz lánggal ég életem: millió
Világot eltakar napjaim fojtó füstje."

Hol hát a hiba? Az ötéves várfogságban, mint néha gondolja, vagy saját passzvitásában, kiszolgáltatottságában? "Valaki keresztülment rajtam és elvesztett bennem valamit, idegen dolgok ezek" - írja a Szélén behajtva című költeményében. "Hogyan kerültem ide? Mikor? Miért?" (Önarckép) "Ne kérdezzétek mi történt velem. Felhő vagyok". (Illa berek) "Nem-megcsinálásom zsúfolt javaimnál" - írja egyik versében (Kis dal), "a sivatagok közepén a fügefa, úgy hervadok körülbelül,amelyik nem terem fügét, de darazsak dongják körül" (Lovacska), "Alom vagyok én" (Az ibolyaszínű csillár), "Elhagytam, szétziláltam minden kis holmimat és minden helyet, mint porszemet a szél, amit vadul kavargat és elhagyja valahol, mint engemet." (Egy régi könyv) "Kulcs voltam egy kis ládikán, hatalom forgatott" - summázza életét pár hónappal halála előtt.

De felveti a Költő című vers Németh Andor egyik állandóan visszatérő témáját, a művész, nevezetesen az irodalmár helyét a társadalomban. "Az író olyan árut termel, amelyről csak létrejötte után derül ki, hogy van-e érdeklődés iránta" - írja. "Csak a piacra dolgozó kontár tudja annyira-amennyire, milyen ellenértéket kap munkájáért... A kontár munkája közben élesen látja azt a réteget; amelyet kiszolgál, míg az igazi művész ismeretlen, leendő olvasóinak alaktalan, tapogatodzó, tudat alatt szunynyadó várakozását érzi történéssé, jelenné éledni magában, s ezt rögzíti le. ... Nem zsongít, hanem ébreszt, átvilágítja a társadalom élettelen homályát... Ez a társadalom második természetként veszi körül az egyént és elfedi előle első, igazi természetét." (Érthetővé válik ezután miért tett olyan nagy hatást rá Kafka Pere, amelynek főhőse a társadalomban ránőtt kéreg alatt felfedi igazi lényét), "érzi, hogy a valóságosnak tartott világon túl, vagy mellett is van valami" ("Az igazat mondd, ne csak a valódit" - tesz különbséget a két fogalom között József Attila). Déryvel kapcsolatban írja 1929-ben: "Lehetetlen letagadnunk annak a felemelő életérzésnek forradalmasító erejét, hogy a kegyetlenül ránk nehezedő valóság nem az egész, s talán nem is a legigazibb valóság." A művész tehát a tudattalant szabadítja fel és a művészetben való gyönyörködés oka az, hogy "... veszélytelenül kiélhetjük azokat a hajlandóságainkat, amelyeket a valóságban kiélni nem merünk."

A költőnek társadalmi felelősségtudata van. "Vajon mit szólnak ehhez a parasztok, hogy mi... erőink javát finom szavak henye faragásán töltjük el?... Szégyellem magam" - idézi Füst Milánt. A költőnek a társadalomban elfoglalt helye foglalkoztatja 1948-ban a Fórumban megjelent Beszélgetés a művészetről című írásában is, amelyben ma már szinte groteszkül ható módon a kommunista pártot igyekszik párttagként meggyőzni a költészet társadalmi hasznáról, miközben a pártfunkcionárius kioktatja e haszon igazi jellegét illetően: a vers társadalmi termék, a költő a világgal való megbékülést hirdeti, minden jó vers győzelem a káosz felett.

Az élet szürke kicsinyességének egyik legjobb ellenszere a mágikus (értelmetlen ) költészet. "Az a generáció, amelyik ma negyven-ötven év körül jár, rendes, kicsire szabott és ok nélküli problémákkal meg nem bolygatott világában ahhoz szokott, hogy a költészet végső és mindent magához igazító törvénye a ráció, azaz esztétikára átfordítva, a mérték és a harmónia"- írja 1923-ban az "értelmetlen versekről" szóló esszéjében. Ez azonban hazugság, a háborús évek, a háborús propaganda kompromittálták a szavakat, a költő megundorodott ettől a játéktól, bosszút állt a nyelven - például a dadaizmus formájában -, és végül "a szó önmagáért van, a versben áll, és frissen piheg, mint egy fiatal állat. A szavakban az értelmen túl is van valami : idéző erő, mágia..." A kicsinyesség; a szürkeség, a >kis élet< a szabályos, a társadalom kényszerzubbonya, amit levetni magáról csak az álom, az éber álom és a művészet képes." (Erre utal a Virradat című költeménye is: "Alvó; te vagy az egyetlen éber ezen a kalózhajón"). A programszerű Kommentár című írásában társadalmi szerződést, rousseau-i contrat social-t feltételez a költő és a társadalom között: "a társadalom ez egyszer eltér a közvetlen haszon elvétől a költő ezzel szemben kötelezi magát, hogy kinyilvánításait közérthetővé, közhasznúvá tegye."

A megegyezést az új világérzés bontja fel, az amely áttöri a hely és idő korlátait, az új vers motor (A szélén behajtva, 180.), életet robbant ki magából. Így fordul át, mint nem egyszer bécsi verseiben is, a létpesszimizmus, az új költészetbe vetett hit jóvoltából, és annak felszabadító hatásaként egy bizakodó, majdhogynem megnyugtató világképpé, amely, mint Arany Jánosnál, vigasz is lehet az emberi sors kegyetlenségével szemben:

A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez,
Ha jő a halál;
Ujjad valamíg azt
Pengetheti: vígaszt
Bús elme talál.

Jegyzetek

* Olykor matrózi nép, kit ily csíny kedvre hangol,
albatroszt ejt rabul, vizek nagy madarát,
mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,
a kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
leejti kétfelé fehér szárnyát az árva,
s mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt,most sántít suta félsszel,
még tegnap szép csoda, ma rút röhejre készt,
csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
másik majmolja a tört szárnyú bicegést.

A költő is ilyen, e légi herceg párja,
kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
de itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja
s megbotlik óriás két szárnyában, ha lép.

(Tóth Árpád fordítása)