"A szenvedés érdekesebb, mint az értelem." (Németh Andor)

1.

Németh Andor (1891-1953), akinek a pszichoanalízishez való viszonyáról az alábbiakban szó lesz, a magyar irodalom történetének nehezen leírható, bonyolult intellektuális alkatú szereplõje¹. Máról-holnapra élõ, a külsõ eseményekkel sodródó, már-már a "kávéházi tarhások" körébe sorolható bizonytalan egzisztencia, akinek írásai közt szép számmal vannak a "szükséges pénzért" (Ady) írott megnyilatkozások (még könyvei egy része is ebbe a csoportba tartozik), valamiféle "fõmûve" pedig igazában nincs is. (A József Attiláról írott könyvei csak látszólag "fõmûvek"; ezeknek anyaga, a költõre vonatkozó adalékok gazdag tárháza az, ami nagyobb és tartósabb érdeklõdést kelt szerzõjük iránt. Gondolatilag azonban esszéi egy része ezeknél fontosabb.)

Ugyanakkor sem széleskörû irodalmi és kulturális tájékozottsága, nagy mûveltsége, sem esztétikai érzékenysége, "mûérzéke" nem tagadható. Java kritikái és esszéi tanúsítják, hogy benne a 20. század elsõ felének egyik legjelentõsebb, szinte minden újra fogékony, kitûnõ kvalitásérzékû irodalmárát kell látnunk, akit legjelentõsebb kortársai mindig is nagyra tartottak. Közismert például, hogy József Attila - állítólag - legszívesebben vele íratta volna tele a Szép Szót, s versben is elismerte róla: "Tudja mindazt, mit én tudok, de nem onnan tudja, ahonnan én./Eszét külön, szívét külön szárnyalja be az egyröptû szó"². A nyitott és empatikus, ám némileg esszéírói pendantjának tekinthetõ Fejtõ Ferenc pedig (esszéírói alkatuk nyilvánvaló különbsége ellenére) szinte glorifikálta: "Még mit mondjak? Egy bölcs ember volt, aki nagyon kevéssé volt politikus, talmudista volt, azaz szent ember, írástudó, fanatikus könyvböngészõ, enciklopédikus mûveltségû, a szépség, az igazság érdekelte õt, s állandóan, minden találkozás vele újat nyújtott emberileg. Csak egyetlenegy embert ismertem akkor, aki [...] ugyanilyen világpolgár volt mûveltségében, ez Hamvas Béla volt."³ Hogy Németh Andor életmûvének java mindezek ellenére nehezen hozzáférhetõ (még válogatott írásainak gyûjteménye, A szélén behajtva [1973] is ma már nehezen beszerezhetõ könyvritkaság); hogy szerepének kritikatörténeti földolgozása mindmáig nem történt meg a kellõ alapossággal; hogy inkább csak a József Attila-kutatók figyelnek rá - mindez nem õt, hanem mai irodalomtörténet-írásunkat minõsíti.

Sajnos, röstelkedve vallom be, ez az írás is voltaképpen csak a József Attila-kutatás egyik mellékterméke, s a költõ életmûvének mélyebb megismerése motiválja megszületését. Németh Andor élete (s egyáltalán nem utolsó sorban: szellemi kalandozásainak sok-sok ága) ugyanis oly mértékben összefonódott József Attiláéval, hogy ami õt jellemzi, vagy vele kapcsolatos az gyakran a költõ megértését is segíti⁴. Így, egyebek közt összeköti õket az is, hogy egy ideig közös analitikusuk volt: Rapaport Samu (1888-1970). Németh Andor személyes tapasztalatokon alapuló Rapaport-képe (s az analízisnek a páciens tudatosult tapasztalatain is túlterjedõ története) pedig olyan "adalék", amellyel a Rapaport-karakterisztikának, s így a József Attila-kutatásnak is számolnia kell. (Ez egyben, értelemszerûen, a magyar pszichoanalízis történetéhez is érdemi hozzájárulást jelent, hiszen a szokásos értelmezõi közösségen kívülrõl szembesíti az analitikus szakmát saját múltjának némely tapasztalatával.)

2.

József Attila valamikor 1931 õszén lett Rapaport Samu páciense⁵. A költõ és analitikusa kapcsolata az elsõ idõkben meglehetõsen szoros és öszszetett volt, jóval túlterjedt a szokásos páciens-orvos kapcsolaton: József Attila egyebek közt pszichoanalitikus szakirodalmat is kapott orvosától. Ez a gyakorlat - egészen pontosan az Imago egyik, irodalmárokat is érdeklõ száma - hozta össze Rapaportot és Németh Andort. A megismerkedésrõl önéletrajzában Németh így tudósít: "Attila jelentette nekem, hogy az Imago nevû pszichoanalitikus folyóiratban megjelent egy közlemény Kafkáról. Az orvosának megvan ez a szám, menjek fel hozzá, és kérjem el tõle. Erre én meglátogattam Attila kezelõorvosát, Rapaport Samut. Elõadtam neki a kérelmemet, amit hosszabb beszélgetés követett, amelynek során Rapaport azt mondta, hogy énrám is rám férne egy kis analízis, s õ szívesen elfogad páciensének."⁶ A fizetség kérdése ugyan némi gondot okozott, hiszen Némethnek ekkoriban sem volt pénze, de "Rapaport erre azt mondta, hogy rá fogok jönni, hogy ha a beteg valóban meg akar gyógyulni, akkor meg is tudja keresni a kezeléséhez szükséges összegeket. >- Ezen tehát ne gondolkozzam egyelõre.< Hiszen Attila is koldus, gondoltam, és lám, õ is összekaparja valahogy azt a kis pénzt, amit az orvosnak fizet. Így hát belementem az alkuba, és azonnal megkezdtem az analízisbe járást."⁷

Mikor kezdõdött ez az analízis? Az idõpontot Németh Andor nem adja meg, de amennyire a rendelkezésünkre álló adatokból kikövetkezhetõ, az analízis valamikor 1932 tavaszán kezdõdhetett. Erre vall legalábbis, hogy 1. az Imago Kaiser Kafka-tanulmányát is tartalmazó száma 1932. februárjában József Attilánál volt kölcsönben (26-án levélben kérte, hogy küldjék utána Hódmezõvásárhelyen maradt könyveit, így a Rapaporttól kölcsönkért Imago-példányt⁸ is ). A költõ olvasmányélményérõl ezt követõen számolhatott be Némethnek, s az Imago minden bizonnyal ezt követõen került vissza Rapaporthoz, majd Rapaporttól Németh Andorhoz. 2. Némethnek az a novellája, amelyet az analízis során közösen elemeztek, A kegyszerkereskedõ 1932. március 20-án jelent meg A Tollban. Azt ugyan nem tudjuk, hogy ez a novella az elsõ, analízis során elemzett szöveg volt-e, de valószínûleg nem véletlen, hogy az analízisben önmagával szembesülõ Némethben a szembesülésnek ez az élménye maradt meg. Úgy vélem tehát, ez az epizód is az 1932 tavaszi analíziskezdést valószínûsíti.

Sajnos, ahogy a kezdést, az analízis befejezését is csak kikövetkeztetni tudjuk. Maga Németh csak annyit mond, hogy: "Majdnem két évig jártam Rapaport Samuhoz. E két esztendõ során sok minden kiderült rólam. Sok mindent megtudtam, amit nem tudtam magamról."⁹ Egy másik alkalommal kb. másfél évnyi analízisrõl beszél.¹⁰ Mindebbõl, ha az analízis kezdetét jól határoztuk meg, az következik, hogy az analízis 1933 végéig, esetleg 1934 elejéig tarthatott.

Az analízis - legalábbis kezdetben - reggelenként zajlott; Németh egyik emlékezése szerint délelõtt kilenckor kezdõdött, "közvetlenül Attila után"¹¹, s analitikus szokás szerint egy órás volt. Egy másik emlékezésében az idõpontot korábbra teszi, e szerint nyolckor kezdtek¹². Ez a differencia lehet az emlékezet játéka, de az is lehet, hogy menet közben idõpontot módosítottak. Az analízis gyakoriságáról Németh nem beszél, így nem tudjuk, heti hány alkalommal került rá sor. De ha csupán heti egy alkalommal számolunk (ami valószínûleg nagyon szerény föltételezés), a közel két éves analízis során így is összejön kb. 100 analitikus óra, amely minden valószínûség szerint inkább több volt; akár háromszorosával is számolhatunk. Ez önmagában is figyelemre méltó fejlemény, s jelzi, hogy gyors és átütõ sikert a kezelés nem hozott. (Van analitikus, aki szerint, ha 10-15 "óra" nem hoz eredményt, a hosszan elnyúló analízis már nem is fog. Ugyanakkor tudjuk, hogy az egykorú analitikus gyakorlat hosszú kezeléssel számolt. Rapaport tehát itt csak a szokásos gyakorlatot követte.) A kezelést maga Németh eredménytelennek tartotta: "Az analízis voltaképpeni célját, hogy kedvem legyen dolgozni, mégpedig komolyan dolgozni, nem értük el. Most már azt is értem, hogy miért. Egyszerûen azért, mert az orvosommal [...] nem tudtam megértetni, hogy tulajdonképpen mit akarok elérni."¹³

Nagy kérdés, igaza volt-e? S csakugyan Rapaport értetlenségén múlott-e a siker elmaradása?

A válasz (amely József Attila analízisének megítélése szempontjából is oly fontos lenne), meglehetõsen nehéz. Amit errõl Németh Andor emlékezése elmond, legföljebb kiindulópont lehet. Szerencsére van egy-két olyan szöveg, amely bevonható az elemzésbe, s kiegészíti, egyben ellenõrizhetõvé teszi az emlékezést.

A terápia alaphelyzetét Németh így jellemzi: "Az analitikus kezelés titokzatos dolog. Néhányszor összetalálkoztam az elõszobában Attilával, aki rendszerint igen zavart volt, könnyes volt a szeme, és nem állt meg velem beszélgetni, hanem elrohant. Engem nem izgattak fel annyira ezek a szeanszok, mint Attilát. Rapaportot persze egészen máshogy láttam most, mint elsõ alkalommal. Akkor feszes volt és távoli. [Most] Megvárta, míg kényelmesen elterülök a díványon, aztán odaült a fejem mögé, és türelmesen hallgatott. Cigarettáznom nem volt szabad ilyenkor. A dolgot sokszor kellemetlennek tartottam, mert elõfordult, hogy semmi nem jutott eszembe. Ilyenkor Rapaport türelmesen tovább hallgatott, és eszébe sem jutott, hogy forszírozza a beszélgetést, sõt, nyílván annak örült, ha néha-néha elakad a társalgás, és nyilvánvalóan neki volt igaza, mert általában a páciensek túl sokat locsognak, és magam is azt tettem, hamisan értelmezett társadalmi kényszerbõl: fõképpen pedig azért, hogy másról beszéljek, és ne arról, ami komolyan foglalkoztat, hanem hogy a kellemetlen gondolatokat elhessegessem."¹⁴

A dolog természete szerint azt lenne jó tudnunk, hogy ezeken a kezeléseken Németh mirõl beszélt, s e beszédfolyamra Rapaport hogyan reagált: mikor, mit s hogyan értelmezett? Az emlékezés persze, errõl nem ad, nem adhat fölvilágosítást; minden utólagos leírás már per definitionem értelmezés: interpretáció. Azaz magában hordozza a leíró (értelmezõ) külsõ nézõpontját, miközben a leírt a megtörténtnek csak egyik - érdekesnek, fontosnak ítélt - részét tartalmazza. Az utólagos rekonstrukció tehát már-már elvileg is elképzelhetetlen. Ám az elvileg is lehetetlen teljes rekonstrukció helyett, ha szerencsénk van, s ha forrásadottságaink lehetõvé teszik, megadható páciens és orvosa dialógusának egynémely csomópontja. S ez nem kevés; ebbõl is sok minden érthetõvé, megítélhetõvé válik.

Esetünkben két ilyen csomópont adható meg. 1. Az alapprobléma - az emlékezõ Németh szerint - az volt, hogy "szenvedélyes olvasását" miért nem alakítja át - legalább bizonyos mértékig - írássá: alkotássá? Erre a problémára az emlékezés kétféle orvosi reagálásmódot tesz láthatóvá. Egyrészt, s ezt az analízis eredményének tudja be az író, Németh számára nyilvánvalóvá vált az olvasás és az írás eltérõ lélektani természete: "az analízis során kiderült, hogy az olvasás szöges ellentéte az írásnak, az olvasás merõben passzív valami, az írás pedig aktív." S az is "kiderült, hogy én miért olvasok, hogy miért nem megyek el soha könyv nélkül hazulról". "Azért, mert a könyv a mankóm, mint másnak a sétabot."¹⁵ Mindez azért érdekes, mert ez a distinkció, amit Németh az analízis - s az analitikus - javára ír, meglehetõsen problematikus, legföljebb félig-meddig, mint korspecifikus álláspont fogadható el. A mai hermeneutikai álláspont az olvasásnak éppen aktív, kreatív oldalát hangsúlyozza; az analízisnek ez a vívmánya tehát legalábbis kétséges. S az emlékezés szerint a probléma lényegét Rapaport nem is értette: "De hol voltam az aktivitástól, a nem külsõ kényszerûségtõl hajtott, hanem belsõ szükségbõl fakadó aktivitástól? Ez az utóbbi volt az, amit Rapaport már nem értett. Ezt az õ derék, polgári zsidó eszével nem tudta megérteni. [...] Láttam, hogy az íróságot foglalkozásnak tekinti: az írókat pedig aszerint becsüli, hogy mennyit keresnek havonta, vagy évente a munkájukkal."¹⁶ Ha tehát hiszünk Németh tapasztalatainak, az alkotás speciális problémáinak megértéséhez Rapaport intellektusa, társadalmi beágyazódottságából fakadó elõítélet-rendszere nem volt elegendõ. E területen az analitikus egysíkú, "egyszerûbb" képletet mutat, mint kreatív páciense. 2. A másik csomópont, amely megadható, s viszonylag jól értelmezhetõ utólag is, Németh érzelmi életének A kegyszerkereskedõ címû novella alapján adott rapaporti értelmezése. E csomópont szempontunkból azért különösen fontos, mert itt Németh emlékezésén (s az emlékezésben fölidézett rapaporti reagáláson) túl maga az értelmezés alapjául szolgáló szöveg is rendelkezésünkre áll.

A kegyszerkereskedõbõl levonható tanulságok azonban egy kicsit hosszabb idõzést igényelnek.

3.

A novella "képbe" kerülését az önéletrajz így idézi föl: ". elmeséltem neki [ti. Rapaportnak] az egész Lili-ügyet, és oda adtam neki egy kis novellát, aminek ez volt a címe: A kegyszerkereskedõ, amelyet nagyon jó novellának tartottam. Azt hittem, hogy nagyszerûen megírtam benne P.-t és Lilit. De aztán ugyancsak elszégyelltem magam, mikor Rapaport, a hûvös, józan Rapaport szépen, hûvösen elmagyarázta, hogy én egészen mást képzelek a novellába, mint ami abban van."¹⁷

Az 1932 tavaszi A kegyszerkereskedõ, amely A Toll viszonylag kis szedéstükrével szedve is csupán pár nyomtatott oldal (69-76.), voltaképpen két kegyszerkereskedõrõl szól: Seress úrról, a Seress-féle kegyszerkereskedés tulajdonosáról, és Ferenczi Ferirõl, aki elõbb ugratja Seresst, majd maga is alkalmazottja lesz, azaz maga is kegyszerkereskedõvé válik. A szöveg nem dönti el teljes bizonyossággal, ki is a címszereplõ: kegyszerkereskedõként ugyan a narráció általában Seress urat nevezi meg, de a novella egésze félreérthetetlenné teszi Ferenczi kegyszerkereskedõ-voltát is. A szerzõ szövegen kívüli önéletrajzi utalásai arra engednek következtetni, hogy - a fikcionálás keretei közt - Ferenczi a szerzõ alakmása: õ az a bohém figura, akinek szerelmét, Lillát (az életrajzi realitásban Lilit) az elsõ számú kegyszerkereskedõ elhódítja. Az önéletrajzi-szerelmi szálnál azonban szempontunkból érdekesebb, hogy a másodlagos narrátorként mesélõ Ferenczi (mint a történeti Németh Andor alteregója) milyen történetet mond el. Pontosabban az, hogy mivel indokolja, hogy Lilla az õ menyaszszonyából Seress feleségévé "alakul át". A kiindulópont e vonatkozásban az ugratás: Ferenczi bevezeti Seresst saját társaságába, s ott a kaján társaság megtréfálja a - szerintük - komikusan viselkedõ kegyszerkereskedõt. A tréfa sikere felülmúlja a várakozást. "A kegyszerkereskedõ méltóságteljesen helyet foglalt, szolgálatkészen hajlongott, nem is sejtette, hogy bolondot ûznek belõle, s készpénznek vette a hölgyek minden szavát"¹⁸). A kegyszerkereskedõ társaság-idegen föllépése azonban váratlanul "mélységes átalakulás"-t indított meg a társaságban: "Hölgyeink eddig kevés megértést mutattak az élet némely valósága iránt. Az ötletességre és a céltalan magasabb rendûségre való törekvés eltérítette figyelmüket attól, ami ésszerû és praktikus."¹⁹ A kegyszerkereskedõ "ésszerû és praktikus" elvei és életvezetése azonban most mindezt megváltoztatták; a társaságra "rideg és erkölcsös atmoszféra [...] nehezedett." S bár ez az új atmoszféra a másodlagos narrátortól, a történetet elbeszélõ Ferenczitõl teljesen idegen volt, végül õ sem tudta kivonni magát hatása alól: "Rá kellett jönnöm, hogy ami velem történt, az az egész világ tragédiája, az életbõl minden szépség észrevétlenül elmúlik, a hasznosságok elve mindenütt érvényesül, s ebbe bele kell nyugodni"²⁰(...). Az eredmény: Lilla a hasznosság-elv képviselõjének, a kegyszerkereskedõnek felesége lesz, a szépség-elvét föladó Ferenczi pedig maga is kegyszerkereskedõvé lesz: "Számlázok, üzleti leveleket írok, nézegetem a vevõket. Az üzletmenet sajnos hanyatlik. Az élet egyre nehezebb. Az embereknek lassanként már kegyszerre sem telik" (ih.). Az átalakulást illetõ szerzõi álláspont meglehetõsen világos; ahogy Ferenczi ki is mondja: "Jött egy kegyszerkereskedõ s mindenkit boldogtalanná tett." (ih.). S ezt a distanciáló értékítéletet a novella zárlata, ha lehet, még egyértelmûbbé teszi, amikor fölveti, lehet, hogy "[m]in-den csak tréfa volt" (ih.), azaz kifejezi egy teljesen más finalitású jövõ igényét.

Rapaport novella-értelmezésének két elemét ismerjük - Németh legalábbis két elemét vélte megörökítendõnek. 1. "Maga - mondotta Rapaport páciensének - nagyon hamisan képzeli el a novella kegyszerkereskedõjét. Vagy mondjuk ki nyíltan most már: P.-t. Úgy állítja oda, mintha oda volna láncolva az üzlethez, míg maga, akinek nem kell ilyen prózai dolgokkal foglalkoznia, mint a pénzkeresés, szabadon lebeg a világûrben, mint egy meteor"²¹). 2. Majd, miután kifaggatta az író riválisának, P-nek valóságos életvitelérõl, napi elfoglaltságáról, a kapott adatok alapján így interpretálta a novellát: "Nem P. ül egész nap az üzletben, hanem maga - mondotta Rapaport. - Maga ül egész nap a kávéházakban, belebújva az újságjaiba. Maga a kegyszerkereskedõ" (ih.). Természetesen nincs semmi bizonyítékunk rá, hogy az önéletrajz híven idézi föl Rapaport szavait, sõt valószínû, hogy ez a két, idézõjelben visszaadott értelmezés - mint minden interpretáció - "félreértés": az van benne, amit az analitikus véleményében a páciens lényegesnek gondolt. Nem maga a valóságos, "történeti" interpre táció tehát, hanem csak annak "hatása", a másikban való lecsapódása. Mint ilyen azonban nagyon is tanulságos. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az analitikus a novellában kifejezett szerzõi intenciót nem megerõsítette, affírmálta, hanem - ellenkezõleg - megkérdõjelezte. A maga szempontjából persze Rapaportnak alighanem igaza is volt; ezt az "igazságát" ismeri el Németh, amikor önéletrajzában élete feledésbe merülõ múltjából ezt a "szégyen"-élményt kiemelte s megörökítette. Nem is kétséges: Németh Andor kávéházi életvitele valóban a megkötöttség, a társadalmi determináltság egyik formája volt. A novella elsõdleges intenciója azonban nem e síkon mozog; a novella valójában a szépség- és játékelvû öncélúság társadalmi ellehetetlenülését, és a hasznosság elvének kizárólagossá válását tematizálta. Azt a problémát, amely - egyebek közt - költõ-kortársai közül Kosztolányi Dezsõt és József Attilát is erõsen foglalkoztatta, s amely - nem lehet nem megjegyezni - magának a pszichoanalítikus elméletnek a genézisét is jócskán befolyásolta. A hasznosság, a technikai hatékonyság, mint kizárólagosan érvényesülõ civilizációformáló elv, ma már jól tudjuk, nemcsak az egyén lelki háztartását határozza meg, de - ezen keresztül - magát a civilizációt, a civilizáció alakulástörténetét is. (Ennek fölismerése olyan jelentékeny filozófusnál is megvan, mint például Martin Heidegger.) Nem véletlen tehát, hogy Németh Andornak Rapaporttal kapcsolatos alapélménye az volt, hogy az analitikus nem érti õt. Ez az alapélmény különösen élesen jelentkezik akkor, amikor Németh Andor saját - a viszonyokba beletörõdõ de attól ugyanakkor valamennyire mégis elhatárolódó - magatartása lényegét s Rapaport ehhez való viszonyát idézi föl: "Szóval, azt csináltam, amit késõbb a Carlton-ban, úgy akartam ott élni, hogy azért ne legyek ott, az ottlétemnek ne legyen jelentõsége, súlya, és a legjobban szerettem volna, hogy bizonyos pillanatokban láthatatlanná váljak. Mikor ezeket kifejtettem, a derék Rapaport nagyon csóválta a fejét. Megint nem értett az egészbõl semmit." (ih.)

4.

1935. október 25-én - már túl az analízisen s még innen az önéletrajzi számvetés megírásán - Németh Andor Röntgenfelvétel egy orvosról címmel írt az A Tollban. Mi ez az írás, nehéz eldönteni; valahol a hagyományos cikk és a novella között helyezkedik el. Leginkább Kosztolányi egyik jellegzetes, átmeneti újságmûfajára emlékeztet: történet nélküli, fiktív szöveg, amelyben azonban jól érzékelhetõen személyes tapasztalatok jelennek meg. Az orvos, akirõl ez a "röntgenfelvétel" készül, pszichoanalitikus, ám - a címmel ellentétben - a szöveg legalább annyira a páciensekrõl is szól. A szöveg, azt lehet mondani, lényegében Némethnek az analízisrõl s az analízis szereplõirõl (orvos, páciens) kialakult tapasztalatait foglalja össze, az egyedi-konkréttól "elemelt", általánosított formában. A szöveg orvosa tehát Rapaport Samu általánosított, fikcionalizált alakja, a beteg pedig maga a fikcióanalizált szerzõ (s mindaz, amit analízise során tapasztalt, valamint olvasmányaiból megismert). Az orvosnak Rapa-port Samuval, az ideáltipikus páciensnek pedig Németh Andorral való közvetlen azonosítása tehát félrevezetõ volna, de nem teljesen alaptalan: az orvos s páciense ideáltípusának megalkotása kettejük konkrét, empirikusan érzékelhetõ személyiségébõl és magatartásából, orvos-, illetve páciens- szerepébõl indul ki.

Nem érdektelen tehát szemügyre venni, milyen is a Németh Andor megalkotta ideáltipikus analitikus, s milyen a párja, a páciens.

Az orvosról három részjellemzést kapunk; szerepe három, egymást kiegészítõ metszetben jelenik meg. 1. "A pamlag feje mögött ült, naphosszat, hangtalanul és személytelenül, szóval elõírás szerint és hallgatta az óránként váltakozó paciensek zavaros történeteit. Meditált és fülelt. A hanghordozásra, a mimikára, a közlés kísérõ tüneteire, amik majdnem fontosabbak mint a szavak. Mélyebbrõl jönnek és többet árulnak el. Sõt olyan világosan beszélnek, hogy a gyakorlott analitikus már a felvételnél felismeri s beskatulyázza, a paciens habitusa alapján, a kóresetet. Csakhogy ez nem rövidíti meg a kezelés idõtartamát. Azt le kell ülni az orvosnak, mint valami büntetést"²². 2. "Az orvos türelmes volt. Ez e mesterség elõfeltétele. Maga is ki lévén analizálva, semmi sem hozta ki a sodrából és soha nem ragadtatta el annyira magát, hogy szubjektív véleménynyilvánítással - akárcsak egy arcrándulás erejéig is - befolyásolni próbálta volna a pacienst. Szenvtelen volt s merev, mint egy Buddha-szobor. Unalmán és emésztési zavaraiból keletkezett elborulásain tökéletes fegyelemmel uralkodott." (ih.) 3. "[A]z orvosnak szíve is volt, nemcsak esze. Mindig azonosította magát a betegeivel. A kínzókamrákban, amiket a betegek képzelete kiizzadt magából, majdnem olyan otthonosan mozgott, mint õk maguk. Természetesen annak a tudatában, hogy kulisszák között mozog, mint a vurstlik együgyûen borzadályos mutatványos bódéiban, vigyorgó viaszszörnyek és mázolótechnikával ábrázolt vérfagyasztó szituációk között - cinikusan talán, de nem érdektelenül - mert ezekbe a dekorációkba õ is sokat invesztált, érdeklõdést, türelmet, idõt. Hetek, hónapok kellettek hozzá, amíg megtanult eligazodni az értelmetlenül összehordott kellékek között, amíg kitanulta az összefüggéseket. [...] Hogy õ csak regisztrálta, amit azok [ti. a páciensek] megéltek, hogy betegeinek félelmetes lidércnyomását józanul rekapitulálgatta magában, az a dolog lényegén nem változtat. Elemébe érezte magát, büszke volt a memóriájára, mint aki megtanulta a menetrendet, vagy a logaritmus-táblát. Benn ült a bódéban s puszta jelenlétével halványította a szörnyûségeket."²³

Ha e három orvosjellemzést abból a szempontból mérlegeljük, hogy vajon mennyire a konkrét, "történeti" Rapaport Samu jelenik meg bennük, s mennyire Némethnek olvasmányélményekbõl kialakuló analitikuseszménye, nehéz dolgunk van. Az 1. és 2. idézet jellemzése nagy valószínûséggel Rapaport Samuról szól, õt mintázza (ezek a jellemzések egyeznek a Rapaportról egyéb forrásból tudottakkal, illetve az emlékezés Rapaport-képével). A 3. idézet modellje azonban csak részben Rapaport; "az orvosnak szíve is volt, nemcsak esze" - ez a minõsítés némileg ellentétes az önéletrajz Rapaport-karakterisztikájával, ugyanakkor egybevág Németh Andor elsõ analitikusának, Alfred Adlernek önéletrajzbeli jellemzésével. Adlerrõl Némethnek kedvezõ benyomásai voltak. Adler, mint modell azonban csak színezhette a szövegbeli orvos karakterisztikumát. Az ideáltipikus analitikus portréjához õ szolgáltatta a "pozitív" vonásokat. Ugyanakkor az sem kizárható, hogy a jellemzés bizonyos mértékig Rapaport Samura is áll; a beteg megismerésébe alighanem õ is "érdeklõdést, türelmet, idõt" "invesztált". Sõt, a hetekig-hónapokig tartó megismerési folyamat fölemlegetése Adlerre nem is vonatkozhat, Rapaportra viszont annál inkább.

A szövegbeli orvos modelljének ilyesféle föltérképezésénél azonban érdekesebb a megrajzolt analitikus típus. Ez az analitikus ugyanis, jól érzékelhetõen, egy önmagát háttérben tartó, "elzárkózó", személytelen analitikus típus, mondhatnánk, hogy a kései Ferenczi Sándor elõtti analitikus típus.²⁴ Az a típus, amely tudatosan elzárkózik az analízisbe való érzelmi belebonyolódástól, kivált az analitikus beteg általi "analízisének" kockázatától.

Németh Andor azonban - betegségértelmezése tanúsága szerint - igazában valami mást igényelt. A szimpla "gyógyulás", a "valóságos nehézségek világába" való visszatérés, minden elõzetes várakozásunkra rácáfolva nemigen vonzza. Szerinte ugyanis a "valóság", amelybõl a páciensek a betegségbe menekülnek, eleve taszító. "Ez a szféra - a valóságos nehézségek világa - mögöttük [ti. a betegek mögött] maradt, õk betegek, kiváltságosak, arisztokraták. Akármilyen szánalmasak is valamilyen általános kötelezõ szempontból, van a mosolyukban valami titkos fölény, valami alattomos boldogság, amit az ember, ha eltûnõdik rajta, szinte irigyelhet is." "Mit mond ez a mosoly? Azt, hogy a lelkük mélyén egyetértenek magukkal, s a legszívesebben azok maradnának, amik. Állapotuk nem emberhez méltó, ez kétségtelen, de ezt mások hitették el velük, a környezetük, külsõ tudatuk - mert lám hogy ragaszkodnak magukhoz, makacsul kapálódzva a gyógyulás ellen. A gyógyulás megvilágosodást jelent, szegényes, szürke, nagyvárosi nappalokat, tülekedéssel, marakodással a koncért, a mindennapiért. Azért, amit nem akarnak látni, amit megtagadtak, mikor állapotukba menekültek volt, szelíd megadással a társadalom jóindulatára bízva magukat. Így hányódnak ügyefogyottan, alvajárón, szelíd részegek módjára a népek szánalmára apellálva, alattomban boldogan!"²⁵

Ez a betegségértelmezés közhelyes igazság s mély fölismerés kombinációja. Hogy a betegség menekülés a valóságból, már akkor, 1935-ben is közhely, s mint ilyen leegyszerûsítés volt. A kortendenciák neurotizáló, "betegségbe" hajszoló szerepének hangsúlyozása azonban itt kiegészül azzal, hogy a betegségállapot "nem emberhez méltó" voltának tudata a betegbe kívülrõl, a társadalomból jön. Azaz a stigmatizáció egy neurotizáló, beteggé tevõ társadalom normál funkciója; valami furcsa visszájára fordítás. Ám a beteg - a neurotizáló társadalom ellenében - valami emberileg értékesnek, az ember önmagával való azonosságának a paradox formában való védelmezõje; ezért lehet "valami alattomos boldogság" letéteményese.

Nem kétséges, ez az értelmezés végsõ soron Németh Andor önapologetikája; életvitelének, "társadalomhoz" való viszonyának indirekt igazolása. Egyben azonban nagyon erõs korkritika is: olyan attitûd, amelyet Rapaport Samu egyáltalán nem értett meg, ám József Attila gondolkodásában nagyon is jelen volt.

Irodalom

Déry Tibor: Németh Andorról. A szélén behajtva. Sajtó alá rend., utószó: Réz Pál. Bp.,1973.

Fejtõ Ferenc: [Beszélgetés Huszár Tiborral] In: Huszár Tibor: Beszélgetések. Bp., 1983.

József Attila összes versei 1-2.( JAÖV ) Kritikai kiadás. Közreadja: Stoll Béla. Bp., 1984.

Lengyel András: A modernitás antinómiái. József Attila-tanulmányok. Bp.,1996.

Németh Andor: A kegyszerkereskedõ. A Toll, 1932. márc. 20.

Németh Andor: Röntgenfelvétel egy orvosról. A Toll, 1935. okt. 25.

Németh Andor: A szélén behajtva. Sajtó alá rend., utószó: Réz Pál. Bp., 1973.

Németh Andor: József Attiláról. Sajtó alá rend.: Réz Pál. Bp. 1989.

Réz Pál: Utószó. In: A szélén behajtva. Sajtó alá rend., utószó: Réz Pál. Bp., 1973. 745-773.

Tverdota György: József Attila és Németh Andor. In: T. Gy.: Ihlet és eszmélet. József Attila a teremtõ gondolkodás költõje. Bp., 1987. 182-203, 418-419.

Weimer, Martin: Ferenczi Sándor jelentõsége egy pasztorális pszichológia számára. Thalassa, 1999. 2-3. sz. 83-105.

Jegyzetek

¹ vö. Déry 1973, Réz 1973, Tverdota 1987.

² JAÖV 2:155.

³ Fejtõ 1983:54.

⁴ Tverdota 1987.

⁵ Lengyel 1996:75.

⁶ Németh 1973: 649.

⁷ Németh 1973: 649.

⁸ Lengyel 1996: 77.

⁹ Németh 1973: 650.

¹⁰ Németh 1989: 83.

¹¹ Németh 1973: 650.

¹² Németh 1989: 83.

¹³ Németh 1973: 650.

¹⁴ Németh 1973: 650.

¹⁵ Németh 1973: 650.

¹⁶ Németh 1973: 650.

¹⁷ Németh 1973: 650-651.

¹⁸ Németh 1932: 72.

¹⁹ Németh 1932: 74.

²⁰ Németh 1932: 75.

²¹ Németh 1973: 651.

²² Németh 1935: 149.

²³ Németh 1935: 151

²⁴ Weimer 1999: 101

²⁵ Németh 1935: 150