Németh Andor szüleim barátja volt. Nevelt fiához, Kassai Györgyhöz engem fűzött régi barátság. Így aztán gyerek-státusomból kifolyólag barátom édesapjával nem alakult ki semmiféle szellemi kapcsolatom. Viszont Németh Andor nevelt fián keresztül - anélkül, hogy erről tudtam volna - közvetetten hatott nézeteimre, olvasmányaimra. Például a második világháború elején, még Franciaországban Kassai hatására bennem is feltámadt az Istenkeresés igénye Ez az én Istenkereső spiritualizmusom - gondolom - közvetett lecsapódása lehetett Németh kereszténység-zsidóság-vallás iránt akkoriban ébredő érdeklődésének. Az isteni gondviselésbe vetett bizalmunk azonban csakhamar el is párolgott Franciaország összeomlásával. Maradt Churchill, De Gaulle.

Ebben az írásomban nem Németh Andor irodalmi műveit szándékozom elemezni, ezt elvégzik nálam avatottabban a kor irodalomtörténészei, esszéírók, költők, akik Németh Andort írásai, kritikusi, szerkesztői munkássága, versei alapján fedezték fel a maguk számára. Én a személyes emlékeimet próbálom rögzíteni, felidézni, amit értelemszerűen senki sem tehet meg helyettem.

Bécstől Bogdányig

Németh Andor már édesapámnak, Mihályi Ödönnek jó barátja volt. Valamikor a húszas évek elején találkozhattak még Bécsben, amikor Németh Andor a hadifogságból, a "fekete kolostorból" szabadulva, Párizsból hazatérve kiszállt az osztrák fővárosban a Pestre tartó vonatból, és - talán önmagának is váratlanul - ott is ragadt. Magyarországon éppen győzött a Kommün, a baloldali érzelmű, a kommunista eszmékkel akkoriban rokonszenvező 27 éves fiatalember a bécsi követségen talált állást. A politika cselszövéseiben járatlan, a hivatali munkára fel nem készült követségi titkárként tette, amire képes volt. Nem akadályozhatta meg, hogy Horthy különítményesei ki ne rabolják a követséget.

A Kommün bukása után néhány évig a Bécsi Magyar Újság munkatársa. Déry Tibor visszaemlékezése szerint a megszállott olvasó hírében álló Németh Andor meglepő lelkiismeretességgel végzi szerkesztőségi munkáját, híreket szerkeszt, publicisztikát, interjúkat készít, sokat utazik, tudósításokat küld. A maga által is terjesztett, tétlenségéről szőtt legendákkal ellentétben később is, világ életében kötelességtudó, lelkiismeretes munkás volt. Nem állt mögötte jómódú család, így mindenkor pénzt kellett keresnie, meg kellett élnie. Amikor tehette, valóban sokat olvasott, de a szabad percekért, órákért keményen dolgoznia kellett.

Ha voltak is fenntartásai, Kassák vonzásának Németh sem állhatott ellent. Bekapcsalódott Kassák Bécsbe exportált Ma című lapjának a szerkesztésébe. Itt ismerkedhettek meg Mihályi Ödönnel.

Apám, akit egy kassai napilapban közreadott háborúellenes publicisztikai írásai miatt eltanácsoltak a piarista gimnáziumból, Pesten fejezte be középiskolai tanulmányait. A fővárosban ifjú költőként Kassák köréhez szegődött, első, aktivista ihletésű versei a Ma hasábjain jelentek meg. A Tanácsköztársaság idején már legjobb barátja, Márai Sándor is Pesten van. Lelkesen üdvözlik a forradalmat, kapnak is valamiféle instruktori megbízatást. A velencei tanács munkáját kellene tollukkal segíteniük. A megmaradt levelek tanúsága szerint apámat megdöbbentette, hogy a helyi aktivistákat mennyire nem hatja át a forradalmi idealizmus.

Megvallom, nem sikerült tisztáznom, hogy az olyan értelmiségi fiatalok, mint Németh Andor, apám, Márai Sándor vagy az e körhöz kapcsolódó Sinkó Ervin számára mit is jelentett a kommunizmus, mit értettek meg belőle. Utólag már csak azért is nehéz ezt tisztázni, mert a fennmaradt levelek, visszaemlékezések tanúsága szerint elsősorban saját műveik fogadtatása, íróvá válásuk sikerei, kudarcai foglalkoztatták őket. Feltételezhető, Kassák személye és nézetei számottevően közrejátszottak világnézetük, a kommunizmusról vallott elképzeléseik kialakításában. Mint tudjuk, Kassák már a Kommün idején összekülönbözött Kun Bélával. Íróink romantikus lelkülettel forradalmároknak hitték magukat, a húszas évek elején még bízhattak a világforradalom eljövetelében, ami számukra a kizsákmányolás megszűntetését, a szegénység felszámolását, a társadalmi egyenlőség megteremtését jelenthette. De mindenekelőtt a művészet forradalmárainak, a különféle avantgárd mozgalmak támogatóinak, csodálóinak vallották magukat. Kassák tanítványaiként el is jegyezték magukat az aktivista költészettel, ahogy azt apám is tette a húszas évek elején. Ami némi bizonyossággal elmondható, nem voltak ideológusok, nem is követték beható figyelemmel a mozgalmon belüli ideológiai harcokat. És ami a legkevésbé érdekelte őket, az maga a mozgalom volt. Nem is voltak kaphatók arra, hogy taggyűlésekre járjanak, és mozgalmi aprómunkát végezzenek. Ez nem költői, írói feladat - vélték.

A családi legendák szerint apámat Kassán a húszas évek elején azért zárták ki a pártból, mert taggyűlés helyett teniszezni ment anyámmal. Azt pedig a mozgalomban még kevésbe fogadták volna el, hogy az anyámmal kötött házassága érdekében apám felhagyott a szabad értelmiségi életformával, és elvállalta, hogy a család több száz holdas bogdányi birtokán fog gazdálkodni. Bogdány egy kis szlovák falu Kassától ötven kilométernyire, északra, ahol a község szélén kerttel, gyümölcsössel övezett kúriaszerű házban laktunk. Látható jómódban, de villany még nem volt. Két lovas bricskán jártunk át a szomszédos Körtvélyesre, Lesznai Annáékhoz. Náluk mindig volt vendég, főként festők meg írók. Akik azóta a magyar irodalom, illetve a művészettörténet nagyjai lettek.

Bogdányban is szinte állandó volt a vendégjárás. Természetesen nemcsak arról volt szó, hogy szüleim unatkoztak ott, misszió is volt a szerte sodródott baloldali közéleti emberek, írók, művészek összetartása. Ebben a munkában apám jelentős szerepet vállalt. E vendégjárás sorában így töltött nálunk, 1929 áprilisában két hetet - immár Pestről érkezve - Németh Andor és Déry Tibor is. Ezeknek a napoknak az emléke, maradványa egy géppel írt újság, a Bogdány és vidéke, amit a házigazdák és vendégek írtak, állítottak össze. Ebben a lapban tréfás, ironikus hangnemben többek között szólnak a járhatatlan bogdányi utakról, amelyeket szánt szándékkal nem hoznak rendbe, hogy elriasszák a nem kívánt dekadens, "sémita" vendégeket, akik egyre nagyobb számban lepik el a falut. De szó esik a lapban a vendégek nagyszabású, soha meg nem valósuló írói terveiről is.

Időközben a húszas évek derekán világossá válhatott, hogy a világforradalom reménye elhamvadt. Sztálin eldöntötte, a forradalmi erőket most már arra összpontosítják, hogy felépítsék a szocializmust egy országban, Oroszországban. Magyarországon a bethleni konszolidáció sikerrel járt, a baloldali érzelmű, gondolkodású emberek számára is elviselhető életkörülmények teremtődtek. A változások következtében az emigráns értelmiség számottevő része hazatért. Ezt tette Déry, Márai, Lesznai Anna. Németh Andor is. Sőt, maga Kassák is. A Nyugat újra szellemi központtá vált, most Babits, Kosztolányi, Karinthy, Móricz lettek a hazai szellemi élet vezérei. Apám számára is nagyon fontossá vált, hogy a Nyugatban írjanak az új verseskötetéről.

Feltételezem, hogy a világpolitikai fordulat hatott apám gondolkodására. Különös módon bármennyire nem szerette a falusi életet, Bogdány jót tett költészetének. Kassákkal valamelyest megromlott a viszonya, a mester feltehetően nem tartotta nagyra apám költészetét, aki Bogdányban letelepedve szakított az aktivista irállyal, a központozás nélküli hosszú sorokkal, az igésített, kifacsart főnevekkel. Mából visszatekintve, Illyés útját követve szép, szomorú verseket írt a bogdányi sárról, a vidéki élet unalmáról, a reménytelenségbe fulladó paraszti életről. Jellemző, hogy levélben fel is vette a kapcsolatot Illyéssel, aki válaszában dicsérte az új verseket. Szó volt róla, hogy apám legújabb verseskötetéről ő ír a Nyugatba.

Horváth Zoltán - Budapest

Négy évvel apám váratlan, tragikus halála után - egy autóbaleset áldozata lett - 1933-ban felköltöztünk Budapestre. Anyám rövidesen újra férjhez ment, ezúttal Horváth Zoltánhoz, aki akkor a Pantheon Könyvkiadó főmunkatársa volt.

A régi barátságok újraszövődtek, többek között Déry Tiborral és Németh Andorral is. Mindkettőjükkel halálig tartó, összejáró barátság alakult ki. Némethék esetében fontos összekötő kapcsot jelentett Juci néni, a két Szegő lány egyike, akit - mint azt Déry visszaemlékezésében olvashatjuk - Németh Andor úgy vett el, hogy elfelejtett a nászéjszakára hazamenni. A hölgy, akinél Németh Andor az éjszakát töltötte jó humorú, művelt polgárasszony volt. Nálunk azonban áspiskígyó hírében állt, akivel nem szabad érintkezni. Gondolom, Németh Andornak már évek óta viszonya volt Jucival, és a házasságkötésnek már nem volt különösebb érzelmi jelentősége. A bohém írástudó szerepének része volt, hogy nem veszi komolyan a szexuális hűség nyárspolgárinak ítélt követelményét.

Nemcsak baráti, de munkakapcsolat is kialakult Horváth Zoltán és Németh Andor között. Akkoriban Németh a maga nagy erudíciójára támaszkodva sorra írt élvezetesen olvasmányos, regényes történelmi életrajzokat, többek között 1936-banKegyenc címmel egy Teleki László-életrajzot. Ezt Zoltánnal közösen hozták létre.

Horváth Zoltán számára is fontos kérdés volt a forradalom ügye. 18 évesen Kúnfiékkal együtt lelkesen csatlakozott a magyar októberi forradalomhoz. De az 1919-es kommünt már nem érezte magáénak, és az októbristákkal ő is Bécsbe emigrált, és csak a bethleni konszolidáció után tért haza, amikor az emigráns lét értelmét vesztette. De nem vállalt politikai szerepet. A szociáldemokraták úgynevezett Peyer-paktumát elfogadhatatlan kompromisszumnak tekintette, ahogy Teleki sem vállalta az óvatos deáki politikát. Horváth értelmezése szerint Teleki azért lett öngyilkos, mert felismerte, hogy amit ő követel Deákkal szemben, a forradalom folytatását, az járhatatlan út, az emberek csak szavakban támogatják követeléseit. Valójában már nem akarnak újabb felfordulást.

Németh Andorék 1939-ben követtek bennünket a párizsi emigrációba. Horváth Zoltán az Anschlusst, Ausztria bekebelezését követőn felismerte, hogy Magyarországról menekülni kell. Mi Prága 1939. tavaszi megszállásának napján hagytuk el az országot.

Már nagy létszámú magyar kolónia élt odakint. Mindannyian Franciaország szerelmesei, csodálói voltak, nem tudva azt, hogy két Franciaország létezik. Van a felvilágosodás, a francia forradalom, az írók, költők, művészek Franciaországa, de létezik a szűk látókörű, ostoba, önző, sovén, idegengyűlölő polgárok Franciaországa is. Nem volt könnyű felismerni, hogy most éppen az utóbbiak, a Daladier-k, a Lavalok, a Pétainek Franciaországa van hatalmon, akik szívük legmélyén Hitlerrel tartottak volna, és csak a másik Franciaország nyomására indultak háborúba, amikor már nem tehettek mást.

Horváth Zoltán Párizsban betársult egy kulturális javakat exportáló agentúrába. Ez az ügynökség elsőszámú feladatának tekintette, hogy az emigráció magyarjainak eladható írásait, grafikáit, karikatúráit főként külföldön terjessze. A bolt ment is volna, csak éppen a tulajdonosok nem számoltak Hitler hadainak előrenyomulásával. Sorra vesztek el a Dániába, Norvégiába kihelyezett munkákra fizetendő honoráriumok. Hollandia, Belgium és Franciaország lerohanásával végérvényesen csődöt mondott az egész vállalkozás. A Párizshoz közeledő németek elől menekülni kellett, Némethék meg sem álltak a Földközi-tenger partjáig, egy Cassis nevű kis helyiségben telepedtek le, és vészelték át a nehéz időket.

Mi egy Chamonix környéki tüdőszanatóriumban kötöttünk ki, ahol anyám már egy-két hónapja feküdt, mivel régi TBC-je kiújult. Nem volt mit tenni, vissza kellett térni Magyarországra, ahol akkor Franciaországhoz képest még többé-kevésbé normális állapotok uralkodtak. Zoltán fantasztikus energiáinak köszönhetően ez a hazatérés jó döntésnek bizonyult, a nyilas érában Zoltánnak sikerült hamis iratokat gyártó irodát nyitnia. Az innen származó papírok segítségével sikerült a miénken kívül a fiának, rokonoknak, jó néhány barátnak az életét megmentenie.

A háborús nyomorúságot átvészelve Némethék is hazatértek. Többen, de mindenekelőtt két barát is sürgette hazatérésüket, Horváth Zoltán, a szociáldemokrata párt vezetésének szürke eminenciásaként Németh Andorra szerette volna bízni a pártja által támogatott, finanszírozott, Kortársnak keresztelt kulturális folyóirat szerkesztését. A másik barát, Déry viszont, az alakuló Csillag szerkesztését kínálta neki.

Németh Andor érthető módón a Csillag főszerkesztését választotta. Tudni lehetett, hogy a két lap közül az utóbbi lesz a jelentősebb. Az elismert baloldali írók akkoriban a kommunista párttal rokonszenveztek, és várható volt, hogy majd a Csillaghoz viszik kézirataikat. Csak az nem volt előre látható, hogy a koalíciós idők szabadsága időleges. Amikor bekövetkezett 1949-ben a sztálinista fordulat, a Csillag tényleges vezetése olyan keményvonalas kommunisták kezébe került, mint Méray Tibor majd Király István. Németh egyszercsak azt vette észre, hogy egy olyan lapnak a szerkesztője, amelynek kultúrpolitikai, irodalmi koncepciójával nem ért egyet. 1950-ben végül úgy döntött, miután számos megalázó helyzetbe került, lemond a főszerkesztői titulusról, és nyugdíjba vonul.

Horváthnak természetesen rosszul esett, hogy barátja nem mellé állt. Pláne, hogy Németh Andorék hazahozatala érdekében egészen odáig menően angazsálta magát, hogy - hírek szerint -, anyagi segítséget is szerzett a hazatérés költségeinek a fedezésére. Csakhogy hamarosan kiderült, hogy az SZDP Kassáknak ajánlotta fel folyóiratuk, a Kortárs főszerkesztői stallumát. Németh Andor itt Kassák mellett eleve a második ember szerepébe szorult volna. Igen kevés eséllyel arra, hogy az autoriter költő-vezér mellett érvényesíteni tudja a maga elképzeléseit. Nota bene, Németh rosszabbul járt volna, ha a Kortársat választja. Azt a lapot már egy évvel korábban, a munkáspártok úgy nevezett egyesülése után megszüntették, hogy Németh a Csillag elhagyására kényszerült.

A sztálini évek

A háború utáni évek féldemokráciájának a felszámolása után 1949-ben nálunk is kezdetét vette a sztálini terror, a rettegés korszaka. A Rajk-per nyitánya után sorra csuktak le, ítéltek el, részben ki is végeztek baloldaliakat, szociáldemokratákat, sőt kommunistákat is. Horváth Zoltánt, akit Rákosi különlegesen veszélyes embernek tartott, még e periódus elején, l949 nyarán tartóztatták le. Ő még azon kevesek közé tartozott, akiknek a lecsukását hírül adták. Egy lakonikus kommüniké annyit közölt, hogy leleplezték imperialista ügynök voltát. A többiek csak eltűntek máról holnapra. Valahogy sejtetni engedték, hogy az illető valójában az imperialisták ügynöke volt. A kinnlevők fantáziájára bízták, hogy valamiféle racionális magyarázatot keressenek. Így csukták le a baloldali szociáldemokrata csoportosulás teljes vezérkarát. Egy ember kivételével. Hogy az illetőt miért nem, ez esetben is csak találgathattunk.

Bennünket, Horváth Zoltán családját iszonyú tragédiaként ért a letartóztatása. Anyám nem volt egészséges, az orvosok kímélő életmódot írtak elő számára. Ő itt maradt teljes anyagi bizonytalanságban. A barátok, ismerősök széles köre egyszerre csak eltűnt, ha tehették, nem ismerték meg. Megörtént, hogy a neves orvosprofesszor, akadémikus, aki addig anyámat kezelte, és akivel privátim is összejáróban voltak, egy koncerten nem ismerte meg anyámat, holott mellette ült. Félt. Féltette önmagát, pozícióját. Ez nem volt egyedülálló, kivételes eset. Ez volt a viselkedési norma. A sztálini, rákosista diktatúra terrorja el akarta szigetelni a letartóztatottak hozzátartozóit, hogy ne tudódjon ki, az illető férjét, fiát, gyerekét ártatlanul tartóztatták le.

Minden félelem ellenére mégis voltak néhányan - nem is akárkik - Fischer Annie, Szabolcsi Bencéék, Déry Tiborék és Németh Andorék, akik kitartottak anyám mellett. Horváth Zoltán megírta a régi barát emlékét idéző szép cikkében, hogy letartóztatása másnapján Németh Andor felkereste anyámat, az ő Dusikáját, és úgy folytatta a beszélgetést, mintha mi sem történt volna. Igaz, ezek a barátok hihették, hogy elég nagy nevek ahhoz, hogy nekik nem eshet bántódásuk. Alapjában azonban saját erkölcsi kódexükkel, emberségükkel nem fért össze, hogy cserben hagyják anyámat. Még pénzt is adtak össze, hogy anyámat havi támogatásban részesítsék.

Horváth Zoltán az utolsók között csak 1956 májusában szabadult Rákosi börtönéből. Németh Andor ekkor már három éve nem volt az élők sorában. Baráti adósságát Horváth Zoltán végül tíz évvel később, Lírai emlékezésében ércnél maradandóbb írással törlesztette, amikor is egész alakos, élethű szobrot emelt Németh Andornak. Mire ez az írás egy évvel később megjelent, már ő ült le az égi mezőkön barátja mellé a karosszékbe, hogy folytassák - mintha mi sem történt volna - az abbahagyott beszélgetést.

Jó lenne hinni, ahogy ezt az antropozófusok vélik, akik nemcsak a túlvilági életben hisznek, hanem abban is, hogy kellő koncentrációs képesség esetén, beszélgetni lehet az eltávozottakkal. Horváth Zoltán egy alkalommal elpanaszolta a közös barátnak, Pethő Andrásnak (ő alapította a halála után róla elnevezett, nemzetközi hírű mozgásterápiai intézetet), hogy mennyire fájlalja, hogy a börtönből szabadulva Németh Andort már nem találta az élők sorában, és hogy a régi beszélgetéseket már nem lehet folytatni.

- Én pedig éppen tegnap beszélgettem Bandival - válaszolta Pethő, olyan nyugalommal, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Horváth persze tudott Pethő antropozófus voltáról, ezen a válaszon mégis annyira meglepődött, hogy nem kérdezte meg, mit is beszéltek.

Németh Andor és Pethő András barátsága igen régi keletű volt. Párizsban, az emigrációban a társaság tagjaként a fura figurák sorába tartozott, tízezer történet kapcsolódott a személyéhez. Élete, munkássága egy külön kötetet érdemelne. Minden bizonnyal komoly része volt Németh Andor spirituális érdeklődésének a felkeltésében.