Néhány esztendeje - az Atlanti-óceán mellől hazafelé utazva - útba ejtettem Noirmoutier szigetét. Régóta terveztem, hogy meglátogatom, hiszen ez volt Kuncz Aladár első világháborús francia fogságának első helyszíne, és Kuncz Aladárról írtam első könyvemet (és korábban egyetemi szakdolgozatomat). Nagyon is érdekelt ez a legendás helyszín, ahol különben a huszadik század egyik első internálótáborát rendezték be ártatlan civilek számára. Ezt azután még igen sok, mind borzalmasabb hasonló intézmény követte, általuk jött létre a huszadik század élet- és szenvedéstörténetének egy egész fejezete. Az egykori vár előcsarnokában, ahogyan ez lenni szokott, fehér zománctábla mutatta be a komor épület múltját. A noirmoutier-i erődöt többnyire börtönnek használták, így a francia forradalom, majd az első világháború idején. A táblán feljegyzett események között örökítették meg azt is, hogy 1914-1915-ben ott raboskodott a neves magyar író: Kuncz Aladár. Azóta külön emléktábla is megörökíti ezt az eseményt, és a Fekete kolostor első, még 1937-fes francia fordítása is új kiadásban került az olvasó elé néhány esztendeje. Mindezt talán kései jóvátételként is elkönyvelheti a magyar társadalom.

Kuncz Aladár fogságának emlékezetét kőtábla őrzi, erre a táblára igazából egy másik magyar író nevét is fel lehetett volna vésni: Németh Andorra gondolok, jóllehet ő csak töredékesen: néhány versben, egy Kuncz Aladár egyéniségét és munkásságát méltató esszében és sokáig kéziratban bujkáló emlékirataiban beszélt annak az öt esztendőnek a nehéz tapasztalatairól, amelyeket Noirmoutier és Ile d'Yeu szigetbörtöneiben kellett szereznie.

Ezek a töredékes írói rekvizitumok igen tanulságosan egészítik ki azt a gazdag és hiteles képet, amelyet Kuncz Aladár legendás emlékirata adott a francia fogság élményeiről, tapasztalatairól és felismeréseiről.

Németh és Kuncz a háború első napjaiban ismerkedtek meg Párizsban, midőn a francia kormány falragaszokon jelentkezésre szólította fel az egyszeriben halálos ellenséggé vált közép-európai hatalmak polgárait. (Németh különben a Kuncz Aladárról írott 1933-as tanulmányában arról tesz említést, hogy diákkorában Kolozsváron látásból már ismerte későbbi barátját.)¹ Németh, akit diákévei ugyanúgy Kolozsvárhoz fűztek, mint Kunczot, barátjával és tanártársával, Révész Andorral érkezett a francia fővárosba, hogy megismerkedjék a modern költészet jeles egyéniségeivel, és aztán a Nyugat hasábjain adjon számot felfedezéseiről. Miként emlékirataiban feljegyzi, Canudohoz, Barsunhoz, Sébestien Vioril-hoz, Jean Royerhez és Guillaume Apollinaire-hez látogattak el, ez utóbbi már akkor is az európai irodalom legnevesebb alkotó személyiségei közé tartozott, a többiekről már régen megfeledkeztek az irodalomtörténetek és a lexikonok. A szépen induló irodalmi tapasztalatszerzésből azután ötéves civil-fogság lett.

Kuncz és Németh a párizsi osztrák-magyar követség udvarán találkoztak, ahol sok százan próbálkoztak azzal, hogy hazájuk külképviselete valamiképpen segítséget adjon a háborúba süllyedő Franciaország elhagyásához - sikertelenül. Így kerültek azután először egy Perigeux nevű városkába, majd Vendée egyik apró szigetére, Noirmoutierba, később, 1915 nyarán Ile d'Yeu szigetének kazamatáiba, végül 1919 tavaszán Svájcon és Ausztrián keresztül vissza korábbi életük keretei közé, pontosabban Kuncz Aladár Budapestre, Németh Andor pedig rokonaihoz Bécsbe, ahol azután hamarosan a Czóbel Ernő által irányított magyar követség munkatársa lett, és csak tizenkét esztendős külföldi odüsszeia után térhetett haza. A francia fogság történetét, ebben Németh Andor ottani életének folyását is, igen sok adalék kíséretében örökítette meg Kuncz Aladár emlékirata.

A Fekete kolostor lapjain sűrűn tűnik fel Németh Andor alakja, igaz, talán ritkábban, mint másoké, például Zádory Oszkár szobrászé, Soltész Gyula szentesi tanáré, Fenyvesi József párizsi mérnöké, Dudás Emil bácskai földbirtokosé, Neufeld Simon felvidéki tanáré vagy Rucki és Retureczki lengyel művészeké. Így is az emlékiratok írójának szűkebb baráti köréhez tartozott, egymást váltva olvasták a nem könnyen beszerzett könyveket, együtt szerveztek, mondhatnám így: "szabadegyetemi" előadásokat, rendeztek karácsonyi színjátszó estet, együtt élték meg a fogság igen gyötrelmes pillanatait, például az 1918-as nagy spanyolnátha- járványt, amelynek számos fogoly lett az áldozata, és együtt fürkészték a mind reménytelenebbnek tetsző jövendőt: vajon mikor jutnak haza, és milyen országot találnak a megszokott régi helyén.

Kuncz Aladár szinte mindig úgy emlékezik meg Némethről, mint aki olvas: könyv van a kezében, könyv rejlik a vastag posztókabátja zsebében, könyvekről folytat eszmecserét. Maga Németh is így mutatja be önmagát később emlékiratában: "Olvastam egyedül, olvastam másokkal, olvastam franciául, németül, angolul, spanyolul. Végigolvastam Kunczcal Shakespeare összes drámáit angolul, Bárczi Géza barátommal, aki most egyetemi tanár és akadémikus, a Don Quijoté-t spanyolul. Kunczcal a Tiszta ész kritikájá-t olvastuk németül, de ő ezt az olvasmányt fárasztónak találta, és egy ízben ezt mondta: >Ha Kantot olvasom, elzsibbad a tököm.< Egy német szobrásszal Nietzschét olvastam, egy fiatal német költővel, Fritz Schusterrel pedig Lukács György könyvét a modern drámáról, amelyet kapásból fordítottam neki németre, végig a két kötetet."² A Fekete kolostor első kiadása (és azóta mindegyik) közöl néhány gyors kézzel felvázolt rajzot, Rucki lengyel grafikus karikatúráit. Egyikük Kuncz Aladárt és Németh Andort ábrázolja: Kuncz kezében füstölgő cigaretta, Németh hóna alatt könyvek, láthatólag irodalmi eszmecsere folyik. Nos, ezek az irodalmi eszmecserék tették elviselhetőbbekké a fogság köznapjait.

A Fekete kolostor különben Németh imént idézett szavaihoz egészen hasonló módon számol be arról, hogy a könyvek miként enyhítették a fogság szorongásos közérzetét, a honvágy állandósult fájdalmait. Kuncz arról is beszél, hogy a közöttük lévő sivár valóság ellenében a könyvekben talált virtuális világ kínálta az igazabb valóság élményét. "Lassanként - olvasom a regényt - már nem is rendes élet, nem is egyszerű olvasás volt ez. Oly mélyen merültünk el az olvasott regényekben, költeményekben és színdarabokban, hogy a tőlük hozott világ sokkal élesebb és elevenebb volt, mint a mienk, annyira, hogy fogolytársainkat is és egész környezetünket lassanként besoroztuk képzeleti világunkba, különböző regényalakok maszkjába öltöztetve őket."³

Ennek a szinte érzékcsalódással járó különleges helyzetnek a lelki következményeit mutatja be Kuncz Aladár, midőn a Pármai kolostor történetében elmélyedő Németh Andor egy élményét írja le: "A Chartreuse de Parme-ban van egy jelenet, ahol a féltékeny Mosca gróf jegyese szalonjába lép, s az asszonyt szép unokaöccsével együtt ülve találja. A gróf féltékenységének lázában rémképet lát. Az a kényszerképzete támadt, hogy az asszony és a fiatal fiú nem is beszélgetnek, hanem szeme láttára csókolóznak. >Il devenait fou, il lui sembla qu'en se penchant ils se donnaient des baisers, la, sous ses yeux.< Ennek a rálátásnak meglehetett a lélektani alapja. Végre is egy bensőséges beszélgetés sokszor valóságos csókolózás, ennek tényleges külsőségei nélkül. Németh Andor azonban olvasás közben azon kapta rajta magát, hogy ő a két alakot nem a gróf féltékenységén keresztül, hanem a valóságban is csókolózni látja. A kép olyan élesen rajzolódott ki előtte, hogy belédöbbent. Többször egymás után elolvasta a sorokat, minden mondatnál külön megállt, hogy a valóságot magába rögzítse, hangosan ismételte, hogy csak a gróf ideges látomásáról van szó, s mégsem tudott szabadulni a képtől, hogy nem szavakat, hanem csókokat váltanak egymással. Ez a makacs igézet annyira felizgatta őt is, hogy letette a könyvet, s többet nem merte kezébe venni, mert tudta, hogy a kínzó résznél megint fel fogja nyitni."⁴

Kuncz mindig testvéries rokonszenvvel beszél Némethről, és Németh is mindig elismeréssel, szeretettel emlékezik meg Kunczról. Már idézett emlékiratában például arról emlékezik meg, hogy barátja, kényes ízlésű értelmiségi létére, milyen tekintélyt szerzett az egyszerű táborlakók: munkások, pincérek, matrózok előtt. "Kunczot - olvasom - végtelenül szerettem. (...) Most egy intimebb portrét vázolok fel róla, ahogy emlékezetemben megjelenik. Én őt rendkívül elegáns fiúnak tartottam, és az is volt, bár művészien hanyagul öltözködött. A táborban bársonynadrágban járt, mint a párizsi munkások, a lábán sabot-val, nyakában egy vastag sállal, fején pedig pici, fekete sipkával. Anélkül, hogy valami szerepe lett volna a tábor irányításában, még csak szobafőnök se volt, mint egy másik barátunk, a tábor vezetőjének helyettese, a derék, jó Fenyvesi, még-is mindenki hozzá fordult tanácsért. Mindenki szerette és respektálta. Nemcsak mi, de a francia katonák is, akik őriztek bennünket."⁵

Mint már szó esett róla, Németh Andor csak töredékesen adott képet a francia fogságban töltött öt esztendő tapasztalatairól. Azt már Réz Pál, az emlékiratok sajtó alá rendezője is megállapította, hogy Németh "feltűnően keveset írt ezekről az esztendőkről; arról, hogy mit csinált Noirmoutier-ben, igen keveset, arról, hogy mit érzett és gondolt, alig." A fogságban töltött esztendők lelkiállapotának jellemzése végett idézi fel Németh egy 1942-ben (második száműzetése idején) papírra vetett jegyzetét: "Első franciaországi kényszertartózkodásom éveiben - írja - Ady Endre volt a vigasztalóm. Könyvem nem volt. Emlékezetből mormolgattam verseit - a felejthetetleneket -, mint aki imádkozik, elalvás előtt, hatvan csendesen sóhajtozó ember között szorongva, a közös terem nyöszörgő szalmazsákján. Istenem volt Ady. Minduntalan azon tűnődtem, vajon milyen verseket ír a háborúban? Ír-e egyáltalán? S ha elkedvetlenedett, végképp elhallgatott? Látta, mi készül, megmondta, intette, óvta nemzetét. Talán már nem is él. Nem tudhatom."⁶

A töredékes beszámolók sorában kétségtelenül fontos helyet töltenek be Németh Andornak az internáltság emlékeit felidéző költeményei. Az öt esztendős fogság lelki világát közvetlenül csupán egyetlen vers őrizte meg, az 1916-ban "francia fogságban" keltezett Hétköznapok, ez sem utal tárgyszerűen az internáltság körülményeire, inkább nosztalgikus fájdalomról tanúskodik: "A szürke hétköznapok összetörtek,/De mikor minden szürkeségbe fulladt,/Elsétáltál előttem és kisujjad/Új tavaszra buggyasztotta a földet. (.) Már kivirult szívem újra kopár most./Jobb, ha utamra engedsz, kedves, mármost./Hol láttatok galambbal szállni ölyvet?"

A noirmoutier-i élmények térnek vissza később az Esti zsoltár soraiban: "Szegény fogoly, hív az ágy, és ha senki sem vigasztal, isten int jóéjszakát. /Ha tizet üt az óra bármikor és bárhol, emlékezz meg a szomorúságról/ az elhagyott toronyszobában." Az emlékek tárgyiasabb világa jelenik meg az Elégia című versben, ez a költemény a Kuncz Aladár regényében is megörökített erdélyi szűcsmester, Bisztrán Demeter különc alakját helyezi el szinte mitikus fénybe: "Bisztrán Demeter/Alacsony ember kopott prémkabátban szűcs/Cigány rejt kalap alá nyulat úgy mint ő a mindenség titkát/Egyszerű szavak örményfonákja mögött/A tavaszi alkonyatban a kőre ült és énekelt/A hajadonról aki térdig szappanozza lábát a patakban/Vagy kirázta magából a mágiát mint a bolhát az ingből és mosni ment". A költemény egyszersmind nosztalgikus érzéssel tekint vissza az ifjúság megrabolt és lassanként a régmúltba merülő éveire. "Huszonhat éves vagyok kinő a szakállam/Tenger emel és háború dörög alattam."

A hosszú fogság emlékei tűnnek fel a Kuncz Aladár halálára írott (1931-es) Emlékezés Kuncz Aladárra című nagy ívű költeményben is, amely ugyanakkor méltó emléket állít annak a harcos humanizmusnak, amely az eltávozott jóbarát magatartását és munkásságát meghatározta: "Én a belülről sugalló világosságot ünnepelem, amely a romboló erők első rezzenésére feleszmél/S látja a teendőt!/A barátot, aki barátok közt ül szivarozva, hirtelen nyugtalanság fogja el,/Elsápad, hazasiet, s miközben nagy fájdalmakról panaszkodik, lámpát gyújt, s mindent gondosan számbavesz,/Ami jelentős volt életében - s minden jelentős: bánat és öröm; az élet bármely pillanatban megszakadhat, s ugyanakkor csodálatosan kerek. (...) Íme, az alkotó, aki a rombolás küszöbén megidézi, ami életének tartalmául adatott".

Az ötéves fogság tapasztalatait érintő Németh Andor-művek mindenesetre felvethetnek egy érdekes kérdést: vajon Németh (Kunczhoz hasonlóan) miért nem próbált meg egy nagyobb ívű, tágasabb munkában számot vetni ezekkel a tapasztalatokkal? A kérdés talán azért is jogos lehet, mert az ő beszámolója egészen más lehetett volna, mint barátjáé. A Fekete kolostorban alakot öltő írói látásmód és elbeszélő módszer ugyanis - a gyötrelmek olykor Dosztojevszkijre emlékeztető elmélyült ábrázolása ellenére is - inkább klasszicista, mint modern írói stratégiát mutat. Kuncz Aladár a klasszikus magyar és francia emlékiratok hagyományát követi, és ezt a hagyományt az sem töri meg igazán, hogy időnként teret ad bizonyos "mélylélektani" fejtegetéseknek, ezek különben még a freudi pszichoanalízis felfogását megelőző filozófiai és lélektani iskolák, nevezetesen Henri Bergson és Otto Weininger elméleteire épülnek.

Maga Németh Andor is ezt a klasszikusan humanista eszményekhez igazodó Kuncz Aladárt méltatta már említett Emlékezés Kuncz Aladárról című szép tanulmányában. "Aki öt esztendőt töltött a pokolban, az nem szabadulhat onnan büntetlenül. Lehetett volna emlékeit erőszakosan elfojtó neurotikus. De ő megbecsülte az emlékeit. Nem emésztette velük magát, hanem hagyta, hogy megérjenek. A végén - mint a könyvén is látszik - megbékélt velük. Ezt a megbékélést a megformálás gyötrelme előzte meg, melyben benne vajúdik az is, ami azóta volt. De aki másodszor szenvedte át a sziget gyötrelmeit, már nem a dévaj s kajánkodó Kuncz Dadi, hanem az erdélyi Kuncz Aladár, az európai kultúra messze vetődött apostola. Egy bölcs és megbékélt férfi, ki elérte azt a kort, melyben a szenvedélyek lecsillapodnak."⁷

Ez a baráti tollal rajzolt arckép kétségkívül egy klasszikus eszményeket követő európai humanistát állít elénk, mint amilyenek különben Kuncz Aladár szellemi mesterei: Thomas Mann, Romain Rolland és Babits Mihály voltak. Holott a fogság éveinek krónikájából kibontakozhatott volna akár egy jellegzetesen huszadik századi látomásos, mitikus beszámoló is. Ennek lehetősége különben megvolt a regényben, ezt ismerte fel a kiváló francia filozófus: Denis de Rougemont is, midőn a Nouvelle Revue Française-ben méltatta a Fekete kolostor jelentőségét. Ebben az írásban a "bebörtönzési mítosz" ("mythe de l'arrestation") megformálásában látta Kuncz Aladár művének legnagyobb értékét, ez a mű szerinte a huszadik század válságai közepette élő magányos ember szorongását és elidegenedettségét fejezi ki. "Úgy gondolom - jelentette ki -, hogy Kuncz könyvének valódi tragikumát éppen az okozza, hogy egy olyan állapotról ad jelképes és konkrét rajzot, amely nem csupán a valóságos fogoly helyzete, hanem többé-kevésbé mindenkié, aki valamely őrjöngő kollektivitás áldozata. (...) Messze történik mindez, de igaznak kell lennie, mert szenvedünk miatta. Nem lehet tudni róla semmi pontosat, sem a célját, sem igazi okait. Csak az a homályos és szorongató bizonyosság marad, hogy a háború önmagától történik, hogy semmi sem függ többé felelős személyektől, s mindenki egy szörnyű és lassú végzet áldozatává válik."⁸

A francia bölcselő Franz Kafkára és a Perre hivatkozik, a "bebörtönzési mítosz" kifejezésében hozzá hasonlította a Fekete kolostort. Holott a könyvnek, bármennyire megtisztelő is ez a párhuzam, nincs köze ahhoz az egyetemes szorongáshoz és látomásos világképhez, amelyet Kafka műve képvisel. A mitikus ábrázolás - a huszadik század szinte antropológiai alapélményévé váló szorongás mitikus ábrázolása - inkább Németh Andor tollára lett volna való. Németh ugyanis nem csak jól ismerte Franz Kafka munkásságát (1947-ben Párizsban adta közre Kafka ou le mystère juif című kis könyvét, ez a Per szerzőjének korai felfedezései közé tartozik), hanem írói hajlamai (és persze történelmi tapasztalatai) következtében is hajlott a valóság mitikus, látomásos, szürrealisztikus megközelítésére. Ezt tanúsítja például imént idézett Elégia című költeménye, különösen egykori fogolytársa: Bisztrán Demeter alakjának költői mitizálása.

Végül is, hogy Németh miért nem tett kísérletet arra, hogy átfogó módon, egy nagyobb mitikus és látomásos koncepció keretében vessen számot az ötéves fogság gyötrelmes tapasztalataival, talán továbbra is kérdés marad. Egyelőre nincs rá más felelet, mint az, hogy Németh valójában nem kívánt vagy nem tudott megküzdeni a maga emberi és írói sorsának valóban karakterisztikus élményeivel. Írói munkássága ezért maradt tulajdonképpen torzóban, tehetségét ezért fordította olyan művek, például történelmi életrajzok megírására, amelyeknél többre lett volna hivatott. Déry Tibornak alighanem igaza volt, amikor a következőket állapította meg: "Azok közé a nálunk nem ritka tehetségek közé tartozott, akik - ha íróasztalukhoz ülnek - nem tudják kimetszeni magukból teljes ragyogásukat. Németh Andor jóval többet tartalmazott, mint amennyit élete során kiadott magából."⁹

Jegyzetek

¹ A szélén behajtva. Válogatott írások. Sajtó alá rendezte Réz Pál. Magvető, Bp., 1973. 232.

² Uo., 584.

³ Kuncz Aladár: Fekete kolostor. Feljegyzések a francia internáltságból. Budapest, 1960. Szépirodalmi, 214.

⁴ Uo., 282-283.

⁵ Németh Andor i.m. 584.

⁶ Utószó. Uo., 750.

⁷ Uo., 233.

⁸ Nouvelle Revue Française, 1937. nov. 145-146.

⁹ Déry Tibor: Németh Andorról. A szélén behajtva, 8.