Végül meg kell jegyeznünk, hogy ez a kötet az Európai Unió szociáldemokráciájának vitáit kívánja feltárni és áttekinteni, mivel az EU-ról szóló viták vannak a középpontban, s ezek szabják meg a szociáldemokrata gondolkodás főbb tendenciáit. A mai nemzetközi szociáldemokrácia elméleti vitái szempontjából két ügynek van kardinális jelentősége. Az egyik az EU közpolitikáinak „baloldali” jellege, a másik pedig a jóléti állam „válsága”. Mindkét téma azt jelzi, hogy az EU elméleti vitáiban is nagyon erőteljesen jelentkezik a konkrét, gyakorlatias közpolitikai elemzés. Az elméleti viták a baloldali értékekről manapság nem elvont, filozófiai jellegűek, hanem az álláspontok sokkal inkább konkréten, az EU működésének gyakorlati aspektusában fogalmazódnak meg. Ez érvényes a nemzetközi szociáldemokráciában az állam szerepéről folytatott vitára is, mert egyrészt az állam szerepét mindinkább a nemzeti állam és az „EU-állam” mint transznacionális intézményrendszer kölcsönhatásában elemezzük, másrészt az állam maga is mindkét fenti szinten a konkrét funkcióin – nevezetesen főleg a közszolgáltatásokon – keresztül jelenik meg.
Az EU „közös piacként” jött létre, és az első évtizedekben főleg a gazdaságpolitikában ment végbe az integráció. A Maastrichti Szerződés a kilencvenes évek elején azonban fordulatot hozott a közpolitikák tekintetében is, mindenekelőtt egyre erősebben jelentkezett a politikai integráció közpolitikai vonatkozása, ami a későbbiekben az 1999. októberi Tamperei Programként vált ismertté, azaz a bel- és igazságügyi együttműködés és az EU-állampolgárság irányába ágazott el. Maga a gazdaságpolitika is egyre jobban kiterjeszkedett az egyes szakpolitikák irányában, először a munkahelyhez közvetlenül kötődő kérdésekben, majd 1997 novemberétől erősen integrálódott az EU foglalkoztatottsági programjával, az úgynevezett Luxemburgi Folyamattal. A gazdaságpolitika tehát egyre szervesebben kapcsolódott össze a szociálpolitikával, s egyre inkább már a termeléshez közvetlenül nem kapcsolódó kérdésekben is, mint az oktatáspolitika és a közegészségügyi szolgáltatások. Az északi országok belépésével megnőtt a környezetvédelem szerepe is, s ez találkozott a gazdaságpolitika és a szociálpolitika harmonizálására törekvő erőfeszítésekkel. Ezért egy újabb fordulat következett be 2000 márciusában, a Lisszaboni Stratégia, amely kimondta a gazdaságpolitika, a szociálpolitika és a környezetvédelmi politika kötelező összhangját, és a fenntartható fejlődés elvét azok együttes, szinergikus hatásából vezette le.
A nemzetközi szociáldemokrácia és a nyugat-európai baloldali pártok eleinte – amíg az még a szűkebb értelemben vett gazdasági integráció fázisában volt –idegenkedtek az európai integrációtól. Minél jobban kiszélesedett azonban az integráció más közpolitikák irányában, annál jobban megbarátkoztak vele, illetve maguk is ebbe az irányba vitték és szorították az európai integrációt. Ebben döntő szerepe volt Jacques Delors francia szocialista politikusnak, aki a nyolcvanas évek végétől két cikluson át az Európai Bizottság elnöke volt. Ugyanakkor a Lisszaboni Stratégia elkészítésében és elfogadtatásában nagy szerepe volt a portugál baloldali kormánynak, António Guterres kormányfőnek, s mindenekelőtt fő tanácsadójának, Maria Rodrigues professzorasszonynak is, aki mögé felsorakozott a nemzetközi szociáldemokrácia tudós elitje, mint például Gösta Esping-Andersen, Manuel Castells és Mario Telo.
Ebben a sajátos értelemben az EU „baloldali” fordulatot hajtott végre, hiszen kétségtelenül a nemzetközi szociáldemokrácia egy évtizedre kezdeményező szerepet vállalt az EU megújulásában. Minél erőteljesebb volt a nyolcvanas évek végétől ez a „baloldali” fordulat, annál határozottabban támogatták a szociáldemokrata pártok az európai integrációt. A jobbközép pártokat viszont megosztotta ez a fordulat. Többségük – főleg a kontinentális, német és francia kereszténydemokrata pártok – egyértelműen támogatták a közösségi közpolitikák kiterjesztését. A kisebbségük azonban – főleg az angol konzervatívok – szembefordultak ezzel az irányzattal, s egyáltalán a közpolitikák kiterjesztésének mértékében nőtt az euroszkepticizmus a jobboldalon. Ugyanakkor az északi szociáldemokrácia a másik oldalról a közpolitikák kiterjesztésének folyamatát éppen a lassúsága miatt bírálta, mert több teret kívánt szentelni a környezetvédelemben való együttműködésnek, a politikai decentralizációnak, vagy éppen a nemek egyenlősége érvényesítésének a társadalmi élet minden területén.
A magyar belpolitikai élet és a hazai elméleti viták szempontjából az EU „baloldali” fordulatának igen nagy jelentősége van. A nemzetközi elméleti kitekintés és az EU-nak a Magyarországgal kapcsolatos gyakorlatias követelményei egyaránt a hazai baloldal számára szolgáltatnak érveket, s egyben nehéz helyzetbe hozzák a hazai jobboldalt, mert világosan mutatják annak múltba tekintő, archaikus jellegét. A baloldal gyengesége azonban az, hogy eddig még nem importálta és domesztikálta ezeket az elméleteket, s ezzel hagyta magát belehajszolni az osztogatás-elvonás rossz alternatívájába. Hasonló félreértés uralkodik a hazai politikai vitákban a jóléti állam fogalma körül is. A jóléti állam fogalma egy olyan ideologikus megfogalmazás, amelyben – Esping-Andersen kifejezésével – a modern európai társadalmak „produktivista kihívása” jelenik meg. Az EU-ban a termelési rendszerek (production regime) és a jóléti rendszerek (welfare regime) között ugyanis szoros, ok-okozati összefüggés van. A mindenkori jóléti rendszereket hozzá kell igazítani az adott termelési rendszerekhez, elsősorban az emberi tőkébe való beruházás, a humán erőforrások fejlesztése tekintetében. Ez a „produktivista”, azaz termeléscentrikus követelmény mostanság a tudásalapú társadalomban a magas képzettségű munkaerő iránti igényként jelentkezik. Ez lehetővé teszi a szűkebb értelemben vett jóléti funkciók ingadozását a gazdasági konjunktúra hullámzásainak megfelelően, de kizárja a humán erőforrások fejlesztésének korlátozását. A humán beruházások korlátozása ugyanis drámai következményekkel járna magára a gazdaságra, ahogy a nemzetközi szociáldemokrácia egyik nagy teoretikusa, Francis Castles a legutóbbi, The Future of the Welfare State című könyvében (2004) kimutatta.
Igaz tehát, hogy Európa a politikai egyensúly megtartása végett az utóbbi évtizedben szociálpolitikára is többet költött, mint amit megengedhetett volna magának. A globalizáció így vált mumussá, fenyegetéssé, mert az amerikai társadalom kevésbé ismeri a szociálpolitikát, és kemény globális versenytárssá vált. Az EU-ban az iparosodás csökkenésével („dezindusztrializáció”) állások vesztek el, és nem hozott annyi új állást a szolgáltató gazdaság, mint amennyi álláshely eltűnt az iparban. Ráadásul az „új gazdaságban”, az információs, tudásalapú társadalomban más készségek is kellenek. Az USÁ-ban azonban csak egyéni túlélési stratégiák vannak, ezért nincs erős társadalmi ellenállás sem a nagy munkanélküliséggel, sem az alacsony bérű szolgáltatásokkal szemben, az európai társadalmi modellben viszont a versengés és a szolidaritás harmonizálása az alapszabály. A gyors gazdasági fejlődés és a technikai „rendszerváltás” tehát maga is számos társadalmi feszültséget termel. Ezért vált a nemzetközi szociáldemokráciában a Harmadik Út elnevezésű, Tony Blair által kezdeményezett elméleti és politikai irányzatban alapvető kategóriává a kirekesztés-reintegrálás (exclusion-inclusion), és a fő közpolitikai orvossággá a széles értelemben vett oktatás (education), mint a társadalomba való reintegrálásnak és a felzárkóztatásnak az eszköze. Ez a Harmadik Út maradandó üzenete, akárcsak az ehhez kapcsolódó politikatudományi alapkategóriák, mint a megfosztottság és „felhatalmazás” (disempowerment-empoverment). Politikai programként ezek a fogalmak a részvételi demokrácia kiterjesztését jelentik, annak felismeréseként, hogy a gazdasági-társadalmi kizártság politikailag is passzivitásra, azaz végső soron a politikai döntési folyamatokban a részvételtől való megfosztottságra vezet.
A reintegrálás feladata már eleve egy aktív államot tételezett fel, amelyet a német és a francia politikusok a maguk gazdasági válságát megélve, még aktívabbnak láttak, mint az angolszászok. A nemzetközi szociáldemokráciában még most is élénk viták folynak az állam szerepéről, főleg az „inclusion” mint foglalkoztatottsági és átképzési politika gyakorlatias vonatkozásaiban. Ugyanakkor szilárd közös elméleti bázist jelent az, hogy kialakult az állam és a társadalom egységes elmélete, vagyis elvileg nem lehetséges külön állam- és külön társadalomelmélet, s ezt a közös elméletet mindjobban áthatja az EU-szintű közpolitikai megközelítés. Ez teljesen szemben áll a hazai társadalomelmélet szokványos feltételezéseivel. A hazai dogmák szerint (1) az állam és a társadalom teljesen el van választva, (2) ami szabályozott, az csak állami lehet, tehát minden állami, ami szabályozott, ezen túl van a káosz, zűrzavar vagy a kellemes spontaneitás, azaz a civil társadalom. Továbbá, (3) a piac önszabályozó, csupán kis és olcsó állam kell, ami csak kívülről hat a gazdaságra, illetve (4) a liberális álláspont szerint, a civil társadalom a fontosabb, a piac abszolút öntörvényű; a konzervatív álláspont szerint pedig a piacot erőteljesen szabályozni kell, az alapvető cél pedig a közbiztonság (law and order) és a társadalmi-politikai status quo fenntartása. A nemzetközi szociáldemokrácia viszont az állam, az egyén és a piac hármasságából („Aranyháromszög”) indul ki. Eszerint, (1) az állam és a társadalom kölcsönösen áthatja egymást, ezért a határ közöttük nehezen megállapítható, és a társadalmi kapacitást éppen ez az összekapcsolódás adja, és (2) az államnak aktívan részt kell vennie a szabályozásban minden szinten, de egyúttal a többszintű kormányzás elvének megfelelően biztosítania kell minden szint sajátos autonómiáját. Továbbá, (3) a piac az „új gazdaság” korában növekvő szerves, belső szabályozást igényel, a gazdaságpolitikát integrálni kell az egyéb közpolitikai területekkel, mint a szociálpolitika és környezetvédelem, alkalmazkodva a nemzeti sajátosságokhoz is, ezért (4) az állam legfőbb kötelezettsége, hogy magas szintű közszolgáltatásokat biztosítson, közel egyenlő elérhetőséggel minden állampolgár számára, ez alakítja ki az állam és a civil társadalom dinamikus egyensúlyát.
A nemzetközi szociáldemokrácia legfontosabb elméleti dokumentuma a 2003 májusában kiadott Rasmussen-jelentés, amely az Europe and a New Global Order címet viseli. A Jelentés Poul Nyrup Rasmussen, volt dán miniszterelnök irányításával készült, akit később az Európai Szocialisták Pártja elnökévé választottak. Ezt a Jelentést 2004 márciusában egy újabb Rasmussen-jelentés követte, Lisbon Revisited – Finding a New Path to European Growth címmel, immár az EU belső állapotáról és a Lisszaboni Stratégia megújításáról, amelynek megírásában a program eredeti szerzője, Maria Rodrigues professzorasszony is tevékenyen részt vett. Markánsan mutatja a nemzetközi szociáldemokrácia elméleti tevékenységének jellegét, hogy míg ez a két Rasmussen-jelentés az Európai Szocialisták Pártjának nevében készült – bár az EU tevékenységének befolyásolására –, addig egy másik befolyásos szociáldemokrata személyiség, Wim Kok, volt holland miniszterelnök pedig az Európai Bizottság megbízásából készített két jelentést. Először 2003 márciusában az EU keleti kibővítésének következményeiről ( Enlarging the European Union: Achievements and Challenges ), majd 2004 novemberében pedig ugyancsak a Lisszaboni Stratégia eddigi eredményeiről és további dinamizálásáról. A Kok- és a Rasmussen-jelentések azt bizonyítják, hogy vezető szociáldemokrata személyiségek komoly elméleti vívmányokra képesek, és ezt politikai pályafutásuk szerves részének tekintik. Voltaképpen a nyugat-európai politikában nincs lényeges különbség abban, hogy egyszer szociáldemokrata mezben jelennek meg, máskor pedig EU-megbízásból végeznek közpolitikai célzatú elméleti tevékenységet. Ez természetesen a jobbközép pártok vezető személyiségeivel is előfordul, vagyis az irányzatok csatája abban is jelentkezik, hogy a szociáldemokraták vagy a kereszténydemokraták képesek-e jobb elméleti alternatívát nyújtani az EU megújulásához és továbbfejlődéséhez. Az elméleti-ideológiai versengés tehát igen nagy, de végső soron gyakorlatias, közpolitikai terepen folyik és az EU olyan sorskérdései megoldása körül zajlik, mint a Lisszaboni Stratégia átmeneti megtorpanása és újraindítása.
A nemzetközi szociáldemokráciában a Harmadik Út jellegű elméleti innováció általános érvényű megfontolásai korábban éppoly feltűnően jelentkeztek, mint manapság azoknak bizonyos angolszász korlátai. Ezért az utóbbi években Tony Blair és munkatársai arra törekedtek, hogy ezeket az általános elveket a nemzetközi szociáldemokrácia közös rendezvényein és elméleti vitáin tisztázzák. Ezt a célt szolgálta a kétezres évek elejétől a Progressive Governance című irányzat és rendezvénysorozat, amelybe bevonták több tucat ország vezető szociáldemokrata politikusait és azok tanácsadóit, „serpáit”. Erről egy kötet készül a MeH gondozásában hazánkban is, ezért itt csak egy rövid írás erejéig jelezzük ezt a befolyásos irányzatot. Matt Browne fiatal kora ellenére a Progressive Governance egyik fő szervezője és teoretikusa, az ő írása nagyon határozottan jelzi ennek az új irányzatnak a főbb törekvéseit és jövőképét. A megszokott hazai fordítással szemben – Haladó Kormányzás – úgy vélem, hogy a Progressive Governance kifejezést voltaképpen Megújuló Kormányzás nak kellene fordítani, mert az alapvető üzenete voltaképpen az, hogy a mindenkori követelményeknek megfelelően a kormányzást állandóan meg kell újítani. Megjegyzendő még az is, hogy a Progressive Governance elnevezésű kezdeményezés az elsők között vezette be az új formákat is, mint az internetes vitafórum és az internetes konferencia, és ez az egyik oka az irányzat komoly hatásának és befolyásának.
A nemzetközi szociáldemokrácia időnként számvetést készít az elméleti vitákról és egyes irányzatainak viszonyáról. Wolfgang Merkel már több ilyen áttekintést készített, az egyik magyarul is megjelent a Politikatudományi Szemle 2001/1-2. számában, „A szociáldemokrácia harmadik útjai a 21. században” címen. A legutóbbi – Tobias Ostheim társszerzővel írott - elméleti összefoglalása már új összefüggésben vizsgálja a szociáldemokrácia elméleti vitáit, nevezetesen azzal kapcsolatban, hogy milyen lehetőségei vannak a szociáldemokráciának az EU közpolitikájának alakítására. Ezt az új felfogást próbáltam ennek a rövid Előszónak a megírásában és a kötet összeállításában is érvényesíteni, s ennek további megerősítésére szolgál André Krouwel tanulmánya, amely a politika nemzeti dimenzióinak és a közpolitika nemzetközi, EU-beli dimenzióinak feszültségében ábrázolja a nemzetközi szociáldemokrácia közpolitikai mozgásterét. Ennek a sorozatnak a folytatása a mai nemzetközi szociáldemokrácia egyik termékeny, sokat publikáló szerzőjének, Michael Dauderstädtnek a részletes elemzése az EU keleti kibővítésének hatásáról az EU egészére és a szociáldemokrácia belső vitáira. Rólunk szól a történet és Dauderstädt elemzéséből könnyen meggyőződhetünk arról, hogy a nyugati szociáldemokrácia sokkal alaposabban megtárgyalta a régiónk belépésének elméleti és politikai következményeit, mint akár a magyar, akár a lengyel baloldal.
Ebben a rövid Előszóban nincs mód arra, hogy bemutassuk a nyugati szociáldemokrácia intézményrendszerének szerves részét képező közpolitikai tudományos intézeteket (policy institute). De a fenti tanulmányok és a hazai szerepe révén feltétlenül meg kell említenünk a Friedrich Ebert Alapítványt, amely a testvérintézeteivel együtt nemcsak a fenti elméleti vitákban és azok szervezésében vett aktívan részt, hanem a baloldal támogatásában is az új demokráciákban. Nyugaton a szociáldemokrácia gyakorlatias irányultságú elméleti vitái a közvélemény széles köreit foglalkoztatják, konferenciák szerveződnek, folyóiratokat és könyveket adnak ki, és az itt jelzett vitakérdéseket a napi sajtóban is megvitatják. Mind az intézményeket, mind pedig az ott folytatott vitákat mihamarabb importálnunk és alkalmaznunk kellene, mert bár tagjai vagyunk már az Európai Uniónak, de kortársai még nem. A baloldal és a jobboldal közötti hazai versengés arról is szól, hogy melyik irányzat tud hamarabb felzárkózni az EU-ban zajló vitákhoz és közpolitikai problémákhoz, azaz kortársa lenni Európának.
