A globalizáció sokféleképpen használt fogalom, de a mögötte rejlő fő gondolat a gazdaságok és társadalmak fokozódó kölcsönös függése. Mozgatóerejét az új technológiák, az új gazdasági kapcsolatok és a nemzeti és nemzetközi közpolitikák képezik, amelyekben a közreműködők széles skálája vesz részt. A közreműködők között szerepelnek kormányok, nemzetközi szervezetek, üzleti, munkás- és civil társaságok.

Tágan fogalmazva, a globalizációnak két aspektusa van. Az egyik az olyan tényezőkre vonatkozik, mint a kereskedelem, a befektetések, a technológia, a határokon átnyúló termelés, az információáramlás és a kommunikáció, amelyek közelebb hozzák egymáshoz a társadalmakat és a polgárokat. Ez az aspektus leírható egyre intenzívebbé váló nemzetközi munkamegosztásként is. A második aspektus azokat a – nemzeti és nemzetközi szintű – közpolitikákat jelenti, amelyek a gazdaságok és országok integrációját támogatják.

A globalizáció jelenlegi formája nem szükségszerű trend: a jelenség legalább részben politikai választások eredménye.

Bár ezek a folyamatok hosszabb ideje működnek, a globalizáció csupán az utóbbi időben kezdett hatást gyakorolni a közgondolkodásra. Ez kétféleképpen mutatkozik meg. Az első megjelenési formát azok az egyre hangosabb nemzetközi mozgalmak jelentik, amelyek ellenzik, vagy meg akarják változtatni a globalizációt. Ezek mozgósítási képessége a WTO 1999-es seattle-i találkozóján vált nyilvánvalóvá, és azóta sem gyengült. A második a szélsőjobb és populista erők új támogatottsága, és szövetségük a hagyományos jobb oldallal, ami számos európai országban megfigyelhető. Egyesek azt mondhatják, hogy ezek nem tartoznak bele a közvélemény fő áramába, ám az újabb közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a félelem a globalizációtól igen elterjedt.

A globalizáció pozitív és negatív hatásai megosztják az európaiakat.

Sok európai úgy gondolja, hogy a globalizáció fontos szerepet juttatott Európának a világgazdaságban. Mások viszont úgy vélik, hogy kormányuk nem képes úrrá lenni a globalizáción.

Egy jól látható többség úgy gondolja, hogy a globalizáció a nagyvállalatok hatalomkoncentrációjához vezet, a kisebb vállalatok rovására. Az európaiak helyeslik azt a tényt, hogy a globalizáció valódi globális piacot hoz létre. Úgy látják, hogy ez a piac növekvő lehetőséget biztosít az európai termelők számára, és nagyobb választékot nyújt a fogyasztók számára. Az emberek több mint kétharmada azt mondja, hogy a globalizáció megnövelte a helyben vásárolható termékek skáláját. A többség azonban úgy véli, hogy ez megnehezíti az élelmiszerek minőségének ellenőrzését.

Ami a szociális kérdéseket illeti, az emberek egyaránt látnak pozitív és negatív jelenségeket. Az európaiak kétharmada azt mondja, hogy a globalizáció sokkal könnyebbé teszi az utazást. A fele azonban azt mondja, hogy a globalizáció növeli annak kockázatát, hogy az ember elveszti az állását, kontrollálatlan bevándorláshoz vezet, és kiszélesíti a szakadékot a gazdagok és a szegények között. A népesség fele ezen kívül úgy véli, hogy a globalizáció egyre nagyobb környezeti problémákat okoz.

A globalizáció megosztja az európaiakat: azzal a pozitív attitűddel szemben, amelyet a piac globalizációja által létrehozott lehetőségek keltenek, a szociális, környezeti és politikai következmények aggodalmat váltanak ki.

A közvélemény érzékenyen reagál a globalizáció lényegével járó ellentmondásokra. A globalizációval járó lehetőségek és veszélyek végső kimenetele nem világos: nem tudni, javulást hoz, vagy romlást. A magunk részéről úgy véljük, hogy ezt az elkövetkező néhány év politikai döntései fogják eldönteni. Ha a világ nem jobb, hanem rosszabb lesz, a polgárok joggal fogják vádolni a politikacsinálókat.

Nyugtalanító az a kontraszt, amely egyfelől a globalizációnak a társadalmakat és a polgárokat egymáshoz közelebb hozó, másfelől a globális megosztottságot mélyítő hatása között mutatkozik. Az ellentét számos területen teljesen nyilvánvaló, ilyen a biztonság, a gazdaság, a szociális biztonság, a fenntartható környezet, a gazdag és szegény országok viszonya, valamint a munka-, a szociális és emberi jogok területe.

A globalizáció két, egymással szemben álló hosszú távú forgatókönyvet kínál:

– az egyik a globális dezintegráció forgatókönyve, amely továbbra is fennálló – esetleg szélesedő – megosztottságot feltételez a nyertesek és a lemaradók között. Igen hosszú távon számolni kell a destabilizáció és a konfrontáció félelmetes lehetőségeivel: ez az, amit kockáztatunk, ha a progresszív globalizáció agendája nem képes a megfelelő időben kellő támogatást szerezni;

– a másik a globális integráció forgatókönyve, amely azt feltételezi, hogy a következő két-három évtizedben sikerül áthidalni az alább vázolandó ellentéteket. Ez lehetővé teszi a folyamatos globalizáció hatalmas lehetőségeinek pozitív használatát. Ez a forgatókönyv paradigmaváltást igényel a globális kormányzásban egy új világrend irányában. Olyan progresszív globális szövetségekre lesz szükségünk, amelyek egyesítik a politikai erőket, a civil társadalmat és az intézményeket. Ezeknek a szövetségeknek elég erőseknek kell lenniük ahhoz, hogy kiválthassák a szükséges változásokat. Az Európai Unió ennek a folyamatnak lényeges cselekvő részese.

Azt a nagyszámú politikai kihívást, amelyet a politikának kezelnie kell, öt globális ellentét mentén csoportosítottuk:

•  a biztonsági ellentétek
•  a fenntartható fejlődés ellentéte
•  az Észak–Dél ellentét
•  a munka-, szociális és emberi jogok ellentéte
•  a kormányzás ellentéte

A hidegháború ideológiai különbségekre épülő konfliktusait mélyen gyökerező gazdasági és kulturális különbségek váltották fel, amelyeket tovább súlyosbított az információ globalizációja. A hidegháború vége és a különböző világgazdaságok közötti gyorsabb integráció felkeltette a globális biztonság és politikai stabilitás iránti vágyat. Az 1990-es évek átmeneti világa egy új multipoláris, multilaterális rendszer irányába látszott mutatni. Az ENSz millenniumi közgyűlésének roppant ambiciózus, szociálisan progresszív deklarációja megerősítette ezt az érzést.

Azóta a nemzetközi politika alapjai drámai változáson mentek keresztül. A Kelet és Nyugat bipoláris világát egy széttördelt rend váltotta fel, melyet számos súlyos politikai feszültség, katonai konfliktus és a terrorizmus terhel. A fegyveres konfliktusok továbbra is uralják a világ jelentős részét. 2001-ben harminc ország lakosságának 37 konfliktust kellett elviselnie, amelyek közül 27 több mint egy évtizeddel korábban kezdődött. Ennek következtében egész gyermeknemzedékek foszttattak meg az értelmes tanulás lehetőségétől. Az egészségügyi ellátás minimális, és a gazdasági fejlődés elakadt. Ezeknek a konfliktusoknak a többsége két kontinens – Afrika és Ázsia – szuverén országain belül játszódik le. Ezek képezik a világ fegyveres konfliktusainak 80 százalékát. A Közép-Kelet továbbra is a világ konfliktusokkal legterheltebb körzete, ahol az országok több mint egyharmada érintett a konfliktusokban. Ez a régió veszi fel a harmadik világba irányuló fegyverszállításoknak mintegy a felét.

A fegyveres konfliktusok és az alulfejlettség közötti összefüggés szembeötlő. A világ szegényebb feléhez tartozó országoknak 50 százalékos az esélye, hogy háborúba sodródjanak. A politikai és katonai konfliktusokhoz fűződő szoros kapcsolatok következtében a nemzetközi terrorizmus egyre szembeötlőbbé vált.

A legutóbbi évek drámai változásai következtében jelentősen meggyengült a multilaterális biztonsági rendszer. Ma egyre mélyülő biztonsági ellentéttel kell szembenéznünk, ez pedig olyan fenyegetést jelent a haladás és a jólét számára, amely bizonyos tekintetben a hidegháborúra emlékeztet.

A globalizáció egy ideális világban a nemzetközi kereskedelem és beruházások növekedése révén az egyre növekvő gazdagság és a javuló életszínvonal áldásos körfolyamatát indítaná meg mindenki számára. A háború utáni globalizáció azonban, óriási gazdagságteremtő kapacitása ellenére, igen távol van ennek az ábrándnak a valóra váltásától. A folyamat az 1980-as évektől kezdve az ipari globalizációtól a financiális globalizáció felé tart, ami újabb egyenlőtlenségeket, instabilitást és kockázatokat generált.

Ugyanilyen aggasztó a vadállomány válsága. Az emlősök közel egynegyedét a kihalás fenyegeti . Miközben a nemzetközi közösség megpróbálja kezelni e problémák legalább némelyikét, például a klimatikus változásokkal foglalkozó kyotói egyezmény révén, a – főképp Ázsia egyes részein végbemenő – gyors gazdasági növekedés következtében új környezeti kockázatok jelentkeznek.

Az elkövetkező években India és Kína fogja igénybe venni a világ energiahasználata növekményének kétharmadát. Kína a következő harminc évben havonta egy ezer megavattos erőművet kell, hogy építsen, és ezek többsége kőszéntüzelésű lesz. Ha nem sikerül tisztább technológiát alkalmazni, ez az energiatermelés nagymértékben fogja növelni a szénemissziót, ami tovább vékonyítja az ózonréteget , holott éppen ennek védelmére volna szükség.

Az a mód, ahogy az elmúlt évszázadban gazdaságainkat fejlesztettük, ellentétet szült a fenntartható fejlődésben: a jelen nemzedék szükségleteinek kielégítését biztosító gazdasági növekedés a természeti források és a jövőbeli nemzedékek szükségleteinek kielégítéséhez szükséges kapacitások rovására történt.

A globális ellentét egy harmadik aspektusa a jövedelmek és javak egyenlőtlen elosztása az egyes országok, különösen Észak és Dél országai között.

Az elmúlt öt évtizedben jelentősen csökkent a szélsőséges szegénységben élő emberek aránya. 1950-ben a világ népességének fele abszolút szegénységben élt. 1992-re azonban ez az arány kevesebb mint egynegyedére csökkent. Ezen az alapon joggal állítható, hogy százalékos arányok tekintetében az emberiség még soha nem élt ilyen jómódban. Az is helytálló megállapítás, hogy ez a látványos csökkenés részben a növekvő gazdasági globalizáció következménye, bár ebből főképp Észak korábban iparosodott országai profitáltak, miközben Ázsia egyes részei kimaradtak belőle.

Az abszolút szegénység e történelmi jelentőségű százalékos csökkenésével azonban szembeállítandók a szegénység abszolút számadatai. A globalizációnak, mindent összevetve, nem sikerült lépést tartania a világ számos szegényebb részében folytatódó népességnövekedéssel. Ennek az a következménye, hogy a rendkívüli szegénységben élő emberek száma még soha nem volt ilyen magas. Közel hárommilliárd ember – akiknek többsége nő – él a napi kétdolláros nyomorszint alatt.

A világkereskedelem és a külföldi közvetlen befektetések (FDI – foreign direct investment) utóbbi évtizedekben bekövetkezett robbanása, valamint a multinacionális vállalatok növekedése továbbra is szilárdan Északhoz kötődik.

Az ötszáz legnagyobb multinacionális cég 90 százaléka az Egyesült Államokban, Európában és Japánban székel (179 amerikai, 159 európai – ide értve Svájcot is – és 107 japán).

A világkereskedelem közel 50 százaléka a NAFTA és az EU révén bonyolódik le, ami ha az APEC-et és az ASEAN-t is hozzászámítjuk, 90 százalékra nő.

•  A külföldi direkt befektetések (FDI) többségét továbbra is a gazdagabb országokban helyezik el, ahol a várható profit nagyobb. Az Egyesült Államok és az EU kapja évente a világszerte eszközölt FDI több mint felét. Ezzel szemben az FDI kevesebb mint egyötöde jut el Ázsiába és a Csendes-óceán vidékére, és hasonló mennyiség jut el Latin-Amerikába és a Karibi-szigetekre. Egész Afrika kevesebb mint 10 milliárd eurót vonz évente. Hozzá kell tennünk: ezek a számok az ázsiai válságot követő helyzetet mutatják, mivel egy évvel korábban, 1996-ban Ázsiára jutott a világ FDI-jének 43 százaléka. Kína egymaga az FDI jelentős hányadát vonzotta magához, a körzet más országainak rovására.

•  Dél-Ázsia nagy részei, Latin-Amerika nagyobb része, mindenek előtt a Szaharától délre elhelyezkedő Afrika nem voltak képesek hasznot húzni ebből a fejlődésből. E csoporton belül a 49 legszegényebb ország – amelynek lakossága a világ népességének 11 százalékát teszi ki –, a világ GDP-jének csupán 0,5 százalékát mondhatja magáénak.

A fejlődő országok némelyike képes volt profitálni a globalizációból. Ezek közé tartoznak Délkelet-Ázsia országai, miközben mások, különösen az afrikaiak, erre nem voltak képesek. Az Észak–Dél megosztottság továbbra is mély marad.

Ugyancsak globális ellentét húzódik azok között, akik, egyfelől, rendelkeznek munka-, szociális és emberi jogokkal, másfelől, akik nem rendelkeznek ezekkel.

Munkások százmilliói számára a legalapvetőbb munka- és szociális jog is csupán távoli álom és a gazdag Észak privilégiuma maradt. A világ népességének többsége a szociális védelem bármilyen formája nélkül tengődik. Ugyanakkor sok szegény országban egy törpe kisebbség óriási gazdagságot élvez.

Mélyen gyökerező vélekedés, hogy a szegényebb országokban a társadalmi kizsákmányolás a fejlődés lényeges része. A helyi és multinacionális munkaadók gyakran a kormányok aktív segítségével vagy szemhunyásával a lehető legalacsonyabb szinten tartják a béreket és a munkások jogait.

A fejlődő országok dolgozói között a nők a férfiaknál is nagyobb mértékben viselik e társadalmi igazságtalanság terhét. Az ilyen kizsákmányolás legrosszabb formája a gyermekmunka. Világszerte mintegy kétszázmillió gyermeket dolgoztatnak, ezek 55 százaléka 15 év alatti. Ázsiában és Latin-Amerikában számos olyan exportra termelő zóna virágzik, ahol a dolgozóknak gyakran semmiféle joguk sincs.

A Délen tapasztalható társadalmi kizsákmányolásnak tükörképe a szociális rendszerekre és a munkaerőpiacokra nehezedő nyomás növekedése. A fejlődő és a fejlett országok dolgozói, ha eltérő formában is, de egyaránt szenvednek a financiális és globális kapitalizmus elterjedt durva formáitól, ami a gazdagabb országokban a társadalmi kirekesztettség új formáihoz vezet.

A szociális jogok gyengesége összhangban van a civil, a politikai, általánosabban az emberi jogok terén mutatkozó komor képpel. Sok országban az emberi jogok súlyos csődje mögött az igazi demokratikus rendszer hiánya vagy gyengesége húzódik. Sok fejlődő országban az emberi jogok megsértése a nőket még a férfiaknál is jobban sújtja. Az erős civil és politikai jogok hiánya emberek milliárdjai számára ma is a legfőbb kihívást jelenti egy progresszív globális agenda iránt.

A globális kormányzás jelenlegi rendszere elérte lehetőségei határát a különböző globális ellentétek kezelésében. A nemzetközi szervezetek tevékenységének összehangolatlansága az évek során nem hatékony, ellentmondásos politikai agendákhoz vezetett. A nemzetállamok elvesztették egy egész sor olyan probléma kezelésének irányítását, amelyek csak közös tevékenységgel oldhatók meg, amilyen a globális felmelegedés vagy a nemzetközi bűnözés. A politikai rendszerek és demokráciafelfogásuk megmaradt a nemzetállamok logikájának keretei között.

Egyre világosabb, hogy a kormányzásban paradigmaváltásra van szükség. A globális ellentétek csakis egy progresszív globális agenda keretén belül, jól integrált, több szintes cselekvés révén hidalhatók át. Ennek elérése érdekében minden szinten kormányzási reformokra van szükség. Ezeknek a reformoknak javítaniuk kell a kormányzati tevékenység hatékonyságát és legitimációját egyaránt. A globális kormányzási struktúrák átfogó reformjára van szükség ahhoz, hogy ezek alkalmassá váljanak a többszintű kormányzás kihívásainak kezelésére.

Ez a megközelítés a politikai gondolkodás új formáját igényli. A kormányzati tevékenység különböző szintjein komplementer politikai agendákat kell kialakítani és életbe léptetni. Ez az írás kísérlet egy ilyen új gondolkodásmód alkalmazására az ilyen politikai (azaz EU-s, a fejlődő világgal, a globális politikával, a kormányzással foglalkozó) agendák mentén, a globális ellentétek áthidalása érdekében.

Az 1990-es évek során a globális, progresszív gazdasági és társadalmi politikai agenda kimunkálása megvalósítható feladatnak látszott, bár látni lehetett, hogy nem könnyű elfogadtatni a sokféle ütköző érdekkel szemben. Az évtized az ENSZ millenniumi csúcstalálkozójával és egy roppant ambiciózus progresszív szociális nyilatkozat elfogadásával ért véget, amelyben a világ 189 politikai vezetője felsorakozott a következő tizenöt évre érvényes, közös globális agenda mellett.

Azóta azonban a nemzetközi politika alapjai drámaian megváltoztak.

Erős feszültség mutatkozik az EU-USA transzatlanti kapcsolatban, amely a globális fejlődés létfontosságú motorja. Az Egyesült Államok jelenlegi kormányzata számos esetben hátat fordított a különböző multilaterális elkötelezettségeknek, még olyanoknak is, amelyek rendkívül fontos globális kérdéseket érintenek. Ez történt a kyotói egyezmény aláírásának visszautasításakor és a nemzetközi bírósággal szemben tanúsított ellenállás esetében. A szeptember 11-i terrorista támadások nyomán világszerte – az Egyesült Államokat is beleértve – számos felhívás hangzott el a terrorizmus gyökereinek kiirtása érdekében indítandó akciókra. Ezeknek legalább olyan erőteljeseknek kell lenniük, mint azoknak, amelyek közvetlenül a terrorista tevékenységet és hálózatokat veszik célba. Az ambiciózus, globális gazdasági és szociális agenda ügyében táplált remények azonban hamarosan lelohadtak, holott ennek szükségesség ma erősebb, mint valaha.

Az Európai Uniónak, ahhoz, hogy szembe tudjon nézni a kihívásokkal, mindenek előtt helyre kell állítania a partneri viszonyt az Egyesült Államokkal. Ennek egy olyan közös, progresszív, globális agendának a keretében kell megtörténnie, amely közös felelősséget vállal a globális ellentétek radikális kezelésében a gyökerek szintjén, hosszú távon és multilaterálisan. Az EU-nak ugyanígy strukturált dialógust kell folytatnia a többi globális szereplővel egy ilyen agenda, program kialakítása érdekében.

A fenntartható globális stabilitás nem érhető el egyszerűen katonai expanzióval, és a támadó szándékú államok elleni megelőző csapásokkal. A katonai beavatkozást soha nem lehet kizárni: egyes esetekben ez az egyetlen választási lehetőség. A védelmi képességnek egy tágabb biztonságpolitika hiteles erejű részének, nem pedig fő pillérének kell lennie.

Megelőző politikai akcióra van szükség. A tapasztalat azt mutatja, hogy egy szélesebb biztonsági koncepcióra van szükség, amely ilyen megelőző politikai megközelítésen alapul. Ez azt jelenti, hogy a fenyegetések ellen akkor kell fellépni, mielőtt válsággá fajulnak, mégpedig úgy, hogy a cselekvés a stabilitás és biztonság hiányának okai ellen irányuljon.

A megelőző cselekvésnek mindenek előtt és felett civil akciónak kell lennie. Mindamellett nem zárhatjuk ki a katonai beavatkozást sem, mivel bizonyos esetekben ez az egyetlen lehetőség. Európának növelnie kell saját katonai kapacitását. Multilaterális megközelítésű közös akcióra van szükség. Az EU-nak széles, progresszív politikai agendát kell kidolgoznia nemzetközi partnereivel és az ENSZ-szel. Ennek érdekében erősítenie kell saját egységét, melynek magja egy közös globális elképzelés. Történelmünk és eredményeink közös örökségéből – amelyből egy új Európa sarjadt – tartósan meríthet ihletet minden európai.

Az európai integráció tapasztalata alapvető fontosságú a globalizáció kihívásainak kezelésében és egy átfogó, globális, progresszív agenda nemzetközi kidolgozásában. Az EU a politikai és demokratikus kormányzás egy új formája, mely a háborúk és konfliktusok régi Európájából egy új, dinamikus, békés, kooperatív és pluralista Európát hozott létre. Ez a siker magabiztosságot adhat nekünk a globális ellentétek áthidalását célzó új elgondolás és hosszú távú stratégia keresésében.

•  Az új Európa: biztonság a gazdasági integráció révén

A régi Európa a politikai és katonai konfliktusok Európája volt. Az elmúlt ötven év folyamán Európa a szabályokon alapuló gazdasági és politikai integráció révén a demokrácia, a stabilitás és a béke körzetévé formálta át magát. Az EU négy egymást követő bővítése igazolta az európai integráció mögött álló alapvető eszmék erejét. Az új Európáról alkotott elképzelésünk lényege, hogy az EU-t olyan békefenntartó politikai entitássá kell továbbfejleszteni, amely nem fenyegeti egyetlen szomszédját sem, és Európán belül és kívül egyaránt hozzájárul a stabilitáshoz.

– Az új Európa: átvenni a vezetést a fejlődésben

A régi Európa gyarmattartó volt, Afrika, Ázsia és Dél-Amerika hatalmas területeit hódította meg. Az elmúlt ötven évben Európa szakított ezzel a múlttal, és átalakította kapcsolatait a harmadik világgal. Európa lett a fejlődést előmozdító segélyek legnagyobb adományozója. Elgondolásunk szerint az EU legyen a legfőbb szereplője a társadalmi igazságosságot célzó új fejlesztési stratégiának. Ebben a stratégiában – az ENSZ millenniumi céljainak elérése érdekében – a kereskedelem, a segélyezés, a befektetés és a migráció elemei kölcsönösen támogassák egymást.

– Az új Európa: a diszkriminációellenesség és befogadás elve és gyakorlata

A régi Európában származásuk miatt sokaknak volt részük kirekesztésben, üldöztetésben és elnyomásban. Az elmúlt néhány évtizedben az EU megfogalmazta a diszkrimináció elleni küzdelem közös elveit, az idegengyűlölet és a szociális kirekesztés elleni küzdelem élharcosa lett, és magas alkalmazottvédelmi és szociális standardokat vezetett be. Elképzelésünk szerint az új Európa a szolidaritásra épülő, befogadó társadalom. A közös alapelvek a nemzeti és helyi politikák elemévé válnak, és így új lehetőségeket nyújtanak a marginalizálódott vagy a marginalizálódás veszélyének kitett emberek számára.

– Az új Európa: a nemek egyenlősége

A régi Európa nem ismerte el teljesen vagy nem tisztelte a nők emberi jogait és méltóságát. Az elmúlt évtizedben Európa jelentős haladást tett a nők és férfiak egyenlősége felé, különösen a munkahelyi alkalmazás területén. Olyan Európát képzelünk el, amelyben a nők és férfiak egyenlősége az irányelv és célkitűzés a közpolitikák minden területén.

– Az új Európa: kormányzás egy komplex világban

A régi Európa a nemzeti államigazgatási tevékenységen alapuló politikai rendszer volt. Ez a rendszer inkább a konfliktusokat erősítette, mint a kooperációt. Az elmúlt néhány évtizedben az EU új, közösségi módszereken – az EU-n belüli törvényhozáson és politikai koordináción – alapuló kormányzási formákat alakított ki. Ez olyan rendszer, amelyen belül a kulturális hagyományok fenntartása mellett lehetőség van a közös kihívások és problémák kezelésére. Az Európa jövőjével kapcsolatos elképzeléseink szerint tovább kell fejleszteni a kormányzás ezen új formáit, erősíteni kell az EU intézményeinek legitimációját, hogy eleget tehessünk a 21. század globális, komplex kihívásainak.

– Az új Európa: a fenntartható fejlődés mint közös cél

A régi Európában a gazdasági fejlődés a környezet rombolása és a szociális áldozatok árán valósult meg. Európának most hosszú távú stratégiája van a teljes foglalkoztatottság és a gazdasági növekedés megvalósítására, a természetes források terhelése nélkül. Az EU-nak a világ legdinamikusabb, tudásalapú gazdaságává kell válnia, amely egyúttal – mind az emberek, mind bolygónk iránt – igen érzékeny felelősséget tanúsít. Ez az elképzelés a fenntartható fejlődést és a széles körre érvényes prosperitást tűzi ki célul.

– Az új Európa: tudás alapú társadalom

A régi Európa széttagolt kutatói és innovációs rendszerekkel rendelkezett, melyeket a nemzeti versengés mozgatott. Az ECSC [Európai Szén- és acélközösség] és az EURATOM [(Európai Atomenergia Közösség] egyezménye a stratégiai fontosságú ismeretek számos más területén fenntartható európai kooperációt is segítő kutatási és fejlesztési intézkedéseket tartalmaz az adott tudományterületeken. Ma az Európai Kutatási Terület (European Research Area) ezekre az eredményekre épít, és elősegíti a tudományon alapuló tevékenységek kialakítását és a kutatási együttműködés erősítését, különösen harmadik országok részvételével.

Az EU számára rendkívül fontos, hogy valóban közös kül- és biztonságpolitikára (common foreign and security policy – CFSP) támaszkodhasson, egy szélesebb biztonsági koncepció keretei között, amelynek skálája a konfliktusmegelőzéstől a katonai válságkezelésig és konfliktusmegoldásig terjed.

Ennek megvalósításához a Konventnek és az IGC-nek [Kormányközi Konferencia] biztosítania kell az intézményi kapacitást, mégpedig úgy, hogy létrehozza a Bizottság és a Tanács szintjén a közös európai külügyminiszteri posztot. Katonai tekintetben az átfogó CFSP fontos eleme lesz a gyorsreagálású erő. Ennek felállítását fel kell gyorsítani. Ezzel párhuzamosan jelentősen növelni kell Európa egyesített védelmi kapacitását, anélkül, hogy a folyamat irreális és felesleges fegyverkezési versenyt gerjesztene az Egyesült Államokkal.

Újra kell fogalmazni a petersbergi feladatokat, fel kell venni közéjük a leszerelést, a katonai segítségnyújtást, a stabilizációt és a terrorizmus elleni harcot. A potenciális veszélyek felmérésével és kipattanásuk megelőzésével meg kell erősíteni a regionális konfliktusmegelőzést. Javasoljuk egy nem katonai, gyorsreagálású egység létrehozását. A terrorizmus elleni harc elsőrendű fontosságú feladat marad, de átfogóbb megközelítést igényel. Európának egyesítenie kell erőfeszítéseit a szomszédokéival.

A globalizáció olyan világot teremtett, amelyben állandó és visszafordíthatatlan változások mennek végbe. A globalizáció potenciáljának kihasználása érdekében az embereknek megfelelő képességekkel kell rendelkezniük, hogy élvezni tudják a munkahelybiztonság új formáit. Európának fejlesztenie kell versenyképességét, és új gazdasági területeket kell találnia. Ez fogja lehetővé tenni számunkra, hogy megbirkózzunk a globális gazdasági átrendeződéssel, és megőrizzük az emberek életszínvonalát egy olyan társadalomban, ahol a tudás kulcsfontosságú tényező. A változásokkal való lépéstartás azonban nem mehet a kohézió, a szolidaritás és a környezet rovására.

Éppen ezért tántoríthatatlanul követni kell a fenntartható fejlődésnek azt az átfogó stratégiáját, amelyet az úgy nevezett lisszaboni stratégia fogalmaz meg. Ez a stratégia bizonyos, gyorsan kezelendő gyengeségeket mutat. A figyelem középpontjába kell kerülnie valamennyi szinten a working-rich programnak (jól fizető állások bőséges kínálatánakmegteremtése), a tudásalapú befektetéseknek, a stratégiát támogató állami kiadásoknak, a hatékony megvalósításnak és koordinációnak. Európának ki kell alakítania a fenntartható termelési és fogyasztási minták helyes alkalmazását, oly módon, hogy a gazdasági növekedés ne járjon együtt a természeti források elpusztításával. Az ipari változásnak társadalmi felelősséggel kell végbemennie.

A bevándorlás robbanásveszélyes politikai kérdéssé vált, és ma a biztonsági kockázatok egyik tényezője. Ez a közpolitika egyik legbonyolultabb kérdése, mind gazdasági, mind szociális, mind pedig szélesebb kulturális dimenzióban. Az elkövetkező esztendőkben várható a munkaképes korú népesség létszámának csökkenése. Ilyen viszonyok között a fokozott bevándorlást széles körben a megoldás egyik módjának tekintik. Ez azonban kockázatos stratégia, mert fennáll annak a veszélye, hogy a bevándorlókat nem sikerül gazdasági, szociális és kulturális tekintetben kellőképpen integrálni az adott közösségbe, és ezt a kudarcot meglovagolják a szélsőjobboldali és populista erők.

A közpolitikának először is a rezidens és bevándorló népesség képességszintjének növelésére kell összpontosítania, és növelni kell részvételi arányukat a munkaerőpiacon. A sikeres integrációnak sarkalatos előfeltétele a kulturális megértés és elismerés, különösen a mozlim közösség tekintetében. Ezt kiegészítve jelentősen vissza kell szorítani az illegális bevándorlást és az engedély nélküli munkavállalást. A bevándorlási problémák kezeléséhez közös EU-s akcióprogramra van szükség.

Az EU globális szintű politikai cselekvőképessége döntő fontosságú. Az EU-nak politikai szinten rendelkeznie kell globális stratégiai koncepcióval. Át kell gondolni, hogy milyen kapacitásokkal rendelkezik a stratégiai szintű geopolitikai cselekvésekhez. Ahhoz azonban, hogy az EU képes legyen alkalmazni egy ilyen fajta koncepciót és munkatervet, először nemzetközi tényezőként meg kell erősítenie intézményi és politikai kapacitását. Ez minden bizonnyal az Európai Konvent és a Kormányközi Konferencia ˙(IGC) fontos feladata. Az alábbiakban megadjuk a szükséges minimális intézményes és politikai változások tervezetét.

A globális biztonsági probléma új eszméket és kezdeményezéseket igényel, úgy, ahogy az 1980-as években a globális biztonsággal foglalkozó Olof Palme Bizottság a közös biztonság fogalmát használta, hogy szembeszálljon a nukleáris fegyverzet eszkalációjával és a kelet-nyugati konfliktussal.

Európa képes építeni a saját, az átalakulása során szerzett tapasztalataira, amikor a szabályozott gazdasági és politikai integráció folyamata révén a demokrácia és a stabilitás körzetévé vált. A régi európai ellentétek áthidalására fordított ötvenesztendei kemény munka – és négy EU-bővítés – után beigazolódott a gazdasági és politikai integráció alapvető eszméinek ereje. Hamarosan csaknem ötszázmillió európai vallhatja magát a prosperitás és a közös biztonság sikeres szervezetéhez tartozó tagállamok polgárának.

A globális biztonság európai stratégiájának három aspektusa van:
Először is, a közös biztonság elve egyaránt vonatkozik Európára és a világra. Ez az elv kimondja, hogy a tartós biztonság nem valósítható meg, ha nem osztoznak rajta mások is az egyenlőség és igazságosság alapján megvalósuló együttműködésen keresztül. A globális biztonsági probléma áthidalásához szükséges, hogy minden erőfeszítés központjában a multilaterális rendszer álljon. Meg kell erősíteni az ENSZ rendszerét és a nemzetközi jog tiszteletben tartását.

Másodszor, támogatjuk a fenntartható biztonság tágabb fogalmát, ami a konfliktusok okainak átfogó megközelítésén alapul. A konfliktusokat sok tényező váltja ki és tartja fenn, ilyenek a szociális feszültségek, a környezeti és más problémák. A konfliktusoknak gyakran van emberjogi dimenziójuk, lehetnek történeti okaik. Kiválthatják rövid és hosszú távú problémák. Ezek kezelése mind beletartozik a biztonsági közpolitikába. Az ilyen átfogó közpolitikára jó példa maga az EU, vagy az EU bővítési folyamata: ezek esetében az integráció a biztonság ágenseként működik.

A harmadik aspektus az érték alapú biztonság. A demokrácia – valamennyi formájában – a biztonság legjobb garanciája. A törvény ereje, az emberi jogok tisztelete, a demokrácia és a stabil, demokratikus intézmények kultúrája a biztonság lényeges pillérei.

A biztonság szélesebb fogalmának használata azt jelenti, hogy ki kell dolgoznunk a biztonság valamennyi aspektusának garantálásához szükséges eszközök szélesebb skáláját.

Az Európai Unió jelentős fejlődésen ment keresztül, de a legutóbbi idők politikai fejleményei azt mutatták, hogy a jelenlegi intézményrendszer nem bizonyult elég hatékonynak a bonyolult nemzetközi helyzetekben.

Az EU-nak szüksége van egy koherens kül- és biztonságpolitikára, ami összhangban van növekvő gazdasági és politikai súlyával, erősíti képességét az autonóm döntéshozatalra és cselekvésre, és mindenek felett valamennyi szinten fokozza hozzájárulását a békéhez és biztonsághoz. A CFSP [Common Foreign and Security Policy] fejlesztését egy nemzetközi szinten is alkalmazható tágabb biztonságfogalom összefüggésében kell vizsgálni. Az EU-nak egyaránt cselekvőképesnek kell lennie, ha katonai válságkezelésre, vagy ha humanitárius intervencióra van szükség. Ebbe beleértendő az EU-nak az európai kollektív biztonság fejlesztésére irányuló tevékenysége, mivel nincs mindig szükség a NATO bevonására. Ki kell azonban alakítani a kooperáció felelős és átlátható procedúráit.

A Helsinki Tanács döntései kedvező fogadtatásban részesültek. Ezek a döntések dinamikus előrelépést jelentenek a petersbergi feladatok megvalósításához. A gyorsreagálású haderő fontos összekötő kapocs lesz az átfogóbb CFSP-hez, fontos eszköze lesz a válságmegelőzésnek, a válságkezelésnek és a humanitárius intervenciónak. De csak akkor lehet sikeres, ha része lesz egy szélesebb eszközrendszernek, amelynek célja a kollektív biztonság helyreállítása vagy fejlesztése, elsősorban Európában.

A Konventben jelenleg tárgyalt intézményes és politikai változások kulcsfontosságúak. Az EU ezek birtokában képes lesz alaposabban és átfogóbban meghatározni közös kül- és biztonsági politikáját, és nagyobb hatékonysággal és hitelességgel fogja alkalmazni ezt a politikát a nemzetközi porondon.

A CFSP azonban nem vezethet a demokratikus elemek elvesztéséhez. Javaslatokra van szükség a fennálló hiányosságok kiküszöböléséhez, és annak megelőzéséhez, hogy a CFSP bővülésével további hiányosságok ne mutatkozzanak. Annyi bizonyos, hogy erősíteni kell az Európai Parlament beszámoltató szerepét. Csak helyeselhető egy szélesebb CFSP-vita, amelybe bevonnák az NGO-kat [nem kormányzati szervezetek], a társadalmi mozgalmakat és a tudományos közvéleményt.

Az, hogy a biztonsági eszközök széles skálájának szükségességét hangsúlyozzuk, nem vezethet a védelmi kapacitás lebecsüléséhez. A biztonsági műveletek hitelessége gyakran attól függ, hogy rendelkezésre áll-e a katonai megoldás lehetősége is. Nem hanyagolhatjuk el a CFSP lényeges részeként az Európai Unió védelmi kapacitásának erősítését. A haladás ebben a kérdésben mindeddig korlátozott volt. Az alapvető döntéshozatalok megtörténtek, és összeállt a struktúra. A haderő kapacitása azonban egyelőre csak egy Makedóniába küldött békefenntartó alakulat bevetését tette lehetővé. A döntéshozó folyamatok nehézkesek és bizonyos mértékig hatástalanok.

Az EU, még ha akarná, sem lenne képes felvenni a versenyt az Egyesült Államok katonai kapacitásával. Még az autonóm akciókra is felhasználható kapacitást is korlátozza az a tény, hogy szükség van a NATO infrastruktúrájára. Így teljes ostobaság lenne belemenni egy újabb fegyverkezési versenybe, ezúttal az EU és az Egyesült Államok között. Nem lehet célunk sem az, hogy felvegyük a versenyt az Egyesült Államok haderejével, sem az, hogy helyettesítsük a NATO-t mint a legtöbb EU-tagország közös védelmi szervezetét. Azoknak az EU-tagországoknak, amelyek vállalkoznak egy kollektív védelmi záradék aláírására, meg kell adni a lehetőséget, hogy ezt egy szerződési jegyzőkönyvben tegyék meg.

Az EU-nak azonban – a konfliktusmegelőzés, a békefenntartás és a válságkezelés szélesebb körű intézkedéseinek szempontjából – igenis szüksége van egy hatékonyabb védelmi képességre. Az EU-nak ezért át kell fogalmaznia a petersbergi feladatokat, hogy belekerüljön a leszerelés, a katonai segítségnyújtás, a stabilizáció és a terrorizmus elleni harc. Fel kell gyorsítani a gyorsreagálású haderő felállítását, és biztosítani kell, hogy az EU katonai kapacitásának fejlesztésével képes legyen a függetlenebb tevékenységre. Ennek érdekében szükség van a megfelelő védelmi költségvetés kialakítására, de még ennél is fontosabb az együttműködés tökéletesítése. Az EU-nak fontolóra kell vennie haditengerészeti forrásainak fejlesztését. Egyszerűsíteni kell, és hatékonyabbá kell tenni a döntéshozó folyamatot.

Ennek a kapacitásnak természetesen alkalmasnak kell lennie Európán kívüli multilaterális alkalmazásra, de egyelőre inkább a regionális jellegű szerepvállalást tartjuk valószínűnek. Ezért sürgősen meg kell határozni a pontos viszonyt az EU-haderő és a NATO kifejlesztendő intervenciós kapacitása között. Nem zárható ki az EU-haderő alkalmazása a tömegpusztító fegyverek megsemmisítésére irányuló ENSZ-műveletekben.

Fel kell ismernünk, hogy a globális fenyegetések, köztük a terrorizmus, egyértelműen szükségessé teszik Európa katonai képességeinek fejlesztését. Ugyanez érvényes az Egyesült Államokkal fenntartandó megújult együttműködés számos területére is.

A konfliktusmegelőzésnek számos definíciója van. Nézetünk szerint a konfliktusmegelőzés nem más, mint a konfliktus előrelátása, vagy békés eszközökkel történő megoldása (civil válságkezelése). A konfliktusmegelőzésnek széles skálája lehetséges. Történhet szektoronként, történhet földrajzi terület szerint, mint a Balkánon. Lehet globális méretű, mint a globális felmelegedés esetében. Lehet regionális, mint az OSCE-műveletek [Organization for Security and Co-operation in Europe] esetében. Egy szélesebb biztonsági koncepció így a konfliktusmegelőzés szélesebb definíciójához vezet. A konfliktusmegelőzés azon alapul, hogy a múlt és a jelen tanulságai alapján megkíséreljük előre látni a jövőt. Növelnünk kell az erre irányuló képességünket. A katonai tervezési forgatókönyvek mellett konfliktusmegelőző forgatókönyveket is ki kell dolgoznunk. Kiegészítő speciális képességekre van szükségünk. Erre mondják egyesek, hogy el kell sajátítani a konfliktusmegelőzés kultúráját.

Meg kell vizsgálnunk a rendelkezésre álló eszközeinket. Az EU a konfliktusmegelőzés lehetőségeinek széles skálájával rendelkezik. Az EU-nak jelentős potenciálja van a gazdaság és a politika területén. A konfliktusmegelőzés azonban csak akkor működik, ha sikerül pontosan meghatározni a potenciális konfliktust, és rendelkezésre áll az eszközök teljes tárháza. Ez esetről esetre különbözik. Az EU jelenleg nem rendelkezik az eszközök rugalmas kombinációjával a különböző típusú konfliktusmegelőzésekhez. A megelőzés szituációhoz és eszközökhöz kötött definiálását nehezíti az EU első és második pillére között mutatkozó átfedés. Mindeddig nincs megfelelő koordináló mechanizmus, ez megnehezíti az erőfeszítések koncentrálását. Nincs meg a nemzeti és EU-források közös gyűjtőmedencéje. Az Európai Tanács tisztában van ezzel, és már kérte a kezdeményezések benyújtását. A Bizottság is felvázolta javaslatait.

Az EU-nak sürgősen el kell készítenie a feltételezhető globális és regionális konfliktusok felmérését, és fel kell fednie a létező strukturákban rejlő kockázati tényezőket. Mint már említettük, az EU jelenleg számos konfliktusmegelőző tevékenységben vesz részt. Vannak azonban elhanyagolt területek.

Kitűzhetők teszt-esetek, ilyen lehet például a Földközi-tenger vízhelyzete vagy Albánia stabilizálása. Az EU-nak el kell készítenie a rendelkezésre álló eszközök leltárát, és lehetőség szerint újakat is fel kell kutatnia. Rendelkeznie kell szükséges szakértői gárdával valamennyi releváns szektorban, a megelőző tevékenységtől a technikai műveletekig. Ugyancsak rendelkeznie kell, egy jól kiképzett rendőri erővel. Ez képezheti a Nem Katonai Gyors Reagálású Erőt, amely többre képes, mint a jelenleg létező rendőri eszközök. Nyilvánvalóan rendelkezni kell hatékony finanszírozási keretekkel. Tanulmányozni kell azokat a módokat, hogyan lehet bevonni a konfliktusmegelőzésbe az üzleti életet, a szakszervezeteket és a civil társadalmat.

Az EU-nak fejlesztenie kell a konfliktussal fenyegető biztonsági kockázatok felismerésére alkalmas intézményeket. Ide tartozik egy aktív válságmegelőzéssel foglalkozó központ és egy olyan szakértői hálózat, amely a konfliktusmegelőzés kultúrájának kidolgozását végzi. Az EU-nak fejlesztenie kell hírszerzői kapacitását általában a CFSP megerősítése, valamint a konfliktusmegelőzés érdekében.

A terrorizmus elleni harcnak tartalmaznia kell a katonai dimenziót. Emellett azonban európai és nemzetközi szinten egyaránt rendszeres erőfeszítésre van szükség, főképp az igazságügy és a belügy területén. Ennek nyilvánvalóan lesznek összefüggései a kül- és biztonságpolitikával is. A kettő nem lehet ellentmondásban egymással, hanem ki kell egészítenie egymást. Átfogóbb megközelítést kell kidolgoznunk a következő elemek alapján:

Ahhoz, hogy garantálni lehessen az állampolgárok jogát az élethez, szabadsághoz és biztonsághoz, amint ezt a korábbi szerződés meghatározza, a legjobb eszköz a szoros együttműködés az igazságügy és a belügy területén. A szeptember 11-i eseményeket követően ez a követelmény még világosabbá vált. A tagállamoknak el kell fogadniuk, hogy az igazságügyi és belügyi közpolitikákban rugalmasabb és hatékonyabb mechanizmusokra és demokratikusabb működésre van szükség. Támogatjuk e közpolitikák közösségi keretekbe illesztését, azoknak az eljárásoknak az alkalmazásával, amelyeket az EU-Szerződés 42. cikkelye ír elő.

Az Európai Tanács 2001. szeptember 21-i rendkívüli ülésén hozott határozatok helyesen mondják ki, hogy

– az Europolt át kell alakítani olyan operatív ügynökséggé, amelyben valódi, hatékony információcsere folyik. Az Europolnak igazságügyi és parlamenti kontroll mellett kell működnie;

– gondoskodni kell az Eurojuston keresztül az igazságügyi együttműködés megvalósításáról;

– érvényesíteni kell az európai törvényeket a letartóztatásban és a körözésben;

– folytatni kell a nemzetközi bűnözéssel kapcsolatos nemzeti törvények összhangba hozását az Európai Unió Szerződésének 29. cikkelyével.

– folyamatos ellenőrzéssel gondoskodni kell a törvények hatékonyságáról, és meg kell védeni az embereket a jogsérelmekkel szemben.

A nagyobb hatékonyság a szabadság- és egyéni jogok kevesebb feláldozását jelenti. Az Unión belüli együttműködés fokozott hatékonyságot biztosít a polgárok számára azon szabadságjogok védelmében, amelyet a terrorizmus megpróbál lerombolni. Az EU külpolitikai ütemtervében szerepelnie kell az igazságügy és a belügy területén folytatott együttműködés tervének is. A kormányok közötti együttműködésnek, melynek célja a törvényi és bírói törvényérvényesítés, valamint a közös, fokozott rendőrségi és hírszerzési tevékenységnek – szervesen bele kell épülnie az Európában és világszerte folytatott terrorizmus elleni küzdelmünkbe.

A terrorizmus elleni sikeres globális szövetség erősen függ attól, hogy Európa képes-e együttműködni szomszédaival, és be tud-e kapcsolni stratégiájába olyan nagyon különböző országokat, mint Oroszország, Irán, a Közép-Kelet és Észak-Afrika országai. Létfontosságú, hogy legyenek új politikai és gazdasági kapcsolatkezdeményezések ezekkel az országokkal, történjenek döntő lépések a közép-keleti válság megoldására, és szélesedjék az adott országokban nélkülözhetetlen gazdasági és társadalmi reformok segítése. Javasoljuk egy Európai Regionális Partnerségi Szervezet létrehozását. A partnerség az Egyesült Államokkal a tartós közel-keleti béke előfeltétele.

Ezzel párhuzamosan Európának ragaszkodnia kell az emberi jogok tiszteletben tartásához, ami a hosszú távú stabilitás biztosításának útja. Az, hogy Európa képes a párbeszéd megkezdésére és kibontakoztatására, döntő fontosságú eleme a terrorizmus elleni küzdelem katonai, jogi és rendőri területein elérhető sikernek. Ezen túl, a terrorizmus elleni harc része egy sokkal szélesebb politikai agendának, amellyel írásunk sok más részében is foglalkozunk, és ezek közül is legfontosabb a szegénység és a társadalmi kirekesztettség elleni világméretű küzdelem.

KONCENTRÁLT CSELEKVÉS A MUNKAHELYEKÉRT, A NÖVEKEDÉSÉRT ÉS A KÖRNYEZETÉRT

A lisszaboni stratégia: átfogó terv a fenntartható fejlődésért

2000-ben Lisszabonban az Európai Unió elfogadott egy gazdasági és társadalmi stratégiát, valamint egy környezetvédelmi stratégiát, amelyek együttesen a fenntartható fejlődés teljes tervét képezik. Ez a stratégia pozitív választ ad a globalizációra, és kihasználja a technológiaváltás előnyeit. Meghatározza az utat a tudás alapú gazdaság felé, és helyreállítja a jobb munkahelyek, a környezetbarát termelés és fogyasztás esélyeit. Ez a megközelítés azon a meggyőződésen alapszik, hogy Európának új versenyképes erőt kell képeznie, és új gazdasági területek felé kell mozdulnia, hogy lépést tartson a globális gazdasági átrendeződéssel, és képes legyen megőrizni a lakosság életszínvonalát.

A strukturális reformokat célul tűző ütemterv alapfeltételezése, hogy a tudás, mely a nemzetek, vállalatok és egyének legfontosabb vagyonává válik, egyben mély egyenlőtlenségek fő tényezőjévé is válhat. Ezek az egyenlőtlenségek túlmennek az úgy nevezett digitális ellentéten, mert a tudás több, mint az információ. Az épülő tudás alapú európai társadalomnak meg kell őriznie a társadalmi kohéziót, és tiszteletben kell tartania a kulturális sokféleséget. Ez a program lehetővé fogja tenni Európa számára, hogy megerősítse nemzetközi vonzerejét és befolyását, és így azt a képességét, hogy megteremtse az igazi globális kormányzáshoz szükséges hosszú távú partnerséget.

A lisszaboni stratégia meg akarja teremteni a gazdasági és társadalmi modernizáció egyensúlyát, miközben fenntartja a kohézió és a szolidaritás európai értékeit. Ezért egy sor új prioritást fogalmazott meg a politikák széles skálája számára, amilyenek az információs társadalom, a kutatás, az innováció, a vállalkozás, az egységes piac, a foglalkoztatottság, az oktatás, a szociális betagolás és a szociális védelem. Ezek a nagyobb versenyképesség, a magasabb foglalkoztatottság és a mindenkit befogadó társadalmi betagolódás közös céljai. Később a stockholmi és göteborgi európai csúcstalálkozón ezek kiegészültek a fenntartható fejlődés tágabb keretén belül a környezeti politika elveivel. Az új prioritások alapján akciótervek készültek, és számos speciális intézkedés született, amelyek bevonják az európai intézményeket, a nemzeti kormányokat és a tagországok – köztük, újabban, az új tagországok – civil társadalmát.

E stratégia alkalmazásának közelmúltbeli gyakorlata azonban számos gyengeséget, kudarcot mutatott, amelyeket ha nem sikerül korrigálni, veszélyeztetik magát a projektet. Az aggodalomra okot adó fontosabb esetek a következők:

– A lisszaboni (gazdasági-szociális-környezeti) stratégia kiegyensúlyozott politikai keverékét az a veszély fenyegeti, hogy a – túlnyomórészt piacorientált – gazdaságpolitikai agenda figyelmen kívül hagyja;

– A nemzeti költségvetési intézkedéseket folyamatos nyomás alatt tartja a stabilitási és növekedési paktum, ami káros hatással van az állami beruházási kiadásokra az oktatás, a kutatás és az infrastruktúra területén;

– Mindeddig nehéznek bizonyult a strukturális reform, kivált a törvényhozási kezdeményezések területén, ahol a változások elmaradtak;

– Nehéz e stratégia alapján kiépíteni a többszintű kormányzás hatékony, a közpolitika által koordinált mechanizmusát. A nemzeti, regionális és helyi kormányzási szintek nem képesek vagy nem hajlandók ehhez a stratégiához igazítani tevékenységüket.

Ha Európa el akarja érni azokat az ambiciózus célokat, amelyeket 2000-ben kitűzött magának, az egész programot sürgősen újra kell indítani. A következő irányvonalak sokkal nagyobb esélyt adnak az egész vállalkozás sikerének:

Döntő szerepet kell kapnia a working-rich stratégiának (a jól fizető állások bőséges kínálatának megteremtése), ami világos alternatívája az alacsony fizetések, a bizonytalan munkahelyek és az alacsony színvonalú oktatás és képzés kombinációjának. Prioritást kell adnunk a minőségi oktatásnak és továbbképzésnek. Ehhez egyre több és ésszerűbb befektetésre van szükség iskolai és képzési rendszereinkben. Lehetőséget kell adnunk az embereknek arra, hogy képesek legyenek lépést tartani a változásokkal, és ehhez egyenlő esélyeket kell kapniuk a továbbképzésben. Egész munkás életük során elérhetőnek kell lennie számukra a vonzó, komoly, élethosszig tartó tanulási formáknak. Az oktatás és képzés területén az új erőfeszítéseknek kéz a kézben kell haladniuk a kutatás és innováció megújított támogatásával. A tét Európa tudományos és technikai potenciálja. Az emberek csak akkor lesznek képesek megbirkózni az ilyen változással, ha szélesebb társadalompolitikai háttér áll mögöttük. Ez együtt fog járni a gyermekek és más támogatásra szoruló emberek gondozásával foglalkozó szolgáltatások bővítésével, hogy megoldható legyen a munka és a családi élet összehangolása.

A tudás a foglalkoztatottság, a kohézió és a nemzetközi vonzerő kulcsfontosságú hajtóereje. Az új ismeretek teremtik meg a hatékony közpolitika feltételeit. Az ismeretek célszerű használata és terjesztése előmozdítja a gazdasági növekedést és a foglalkoztatottságot. A kiválóságok központjainak (centres of excellence) vonzó volta és nyitottsága elősegíti a globális kormányzást és a stratégiai partnerséget. Véget kell vetni a kutatások Európában jelenleg érvényesülő állami és magán alulfinanszírozottságának. Növelni kell, és hatékonyabbá kell tenni a kutatási és innovációs rendszerek állami támogatását. Fejleszteni kell a magánpartnerek bevonását a kutatásokba.

A fenntartható fejlődést és a foglalkoztatottságot elősegítő állami befektetések fontos szerepet játszanak a nemzeti gazdaságpolitikák koordinálásának új megközelítésében. Ennek érdekében össze kell kapcsolni a stabilitási és növekedési megállapodást a lisszaboni stratégiai állásfoglalással. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a tagállamok a nemzeti stabilitási programjaikban meg fogják adni nemzeti növekedési stratégiájuk részleteit. Ezekből a növekedési stratégiákból ki kell tűnnie, hogy hogyan tükröződnek a lisszaboni stratégia kötelezettségvállalásai (például az oktatási és kutatási befektetések) a költségvetési tervekben. Ez új irányba tereli az EU gazdasági koordinációját, amelyben a fiskális fegyelmet és a stabilitást kiegészítik az erősebb gazdasági növekedésre irányuló együttes gazdaságpolitikai rendszabályok. Ez a koordinált tevékenység 2010-re 11 millió új munkahelyet teremthet.

Hangsúlyt kell fektetni a megvalósítás és a politika koordinálására valamennyi szinten. A lisszaboni stratégia alapját képező koordináció nyitott módszere, nem engedheti meg, hogy a kormányok elmulasszák ígéreteik valóra váltását. Az utóbbi idők tapasztalata azt mutatja, hogy ugyan az a nyomás nem hat minden kormányra, és hogy az Európai Bizottság nehezen tud nyomást gyakorolni azokra a tagországokra, amelyek nem teljesítenek. A fentebb leírt nemzeti növekedési programok megoldhatják ezt a problémát. Szükség lehet azonban további intézményi innovációra. Megoldást jelenthet, ha az Európai Tanács által delegált Általános Ügyek Tanácsa felhatalmazást kap – a Bizottsággal együttműködésben – a stratégia megvalósításának szoros monitorozására. A koordinálás nyitott módszerének a Közösség eszközeként való elismerése – a Konvent előterjesztésére – további lépés lesz a helyes irányban.

A fenntartható fejlődés és ennek – a lisszaboni stratégia egyik fő blokkját képező – környezeti, gazdasági és társadalmi perspektívái, alapvető fontosságúak egy szolidaritáson és az igazságosságon alapuló társadalom számára, amelynek polgárai bíznak a jövőben, és aktívan részt vesznek a fejlesztésben.

A gazdasági és foglalkoztatási stratégiákkal párhuzamosan és beléjük építve, fel kell vennünk a küzdelmet a környezet pusztulása ellen, a fenntartható termelés és a fogyasztás formáinak érdekében végrehajtott összehangolt tevékenység révén. A haladásnak nemcsak Európa látja hasznát: jelentősen csökkenteni fogja a bolygónkra nehezedő globális terhet, és olyan új környezetbarát technológiákat fog generálni, amelyek az egész világon elterjeszthetőek lesznek.

A cél az, hogy meg kell törni a kapcsolatot a gazdasági növekedés és a természeti forrásokra gyakorolt nyomás között. A sikeres stratégia kulcselemei az innováció, az új technológiák és a befektetések. A technológia kétélű kard. Egyrészt sok környezeti problémát okoz, másrészt kulcsot adhat e problémák megoldásához. Kétségtelen tény, hogy a régi technológiák – melyek ma is dominálnak a szállításban, az energia-előállításban, az iparban és a mezőgazdaságban, rombolják legfontosabb életfenntartó rendszereinket, a tiszta vizet, a friss levegőt és a termőtalajt.

E szektorok mindegyikében rendelkezésre állnak vagy kialakulóban vannak az új technológiák. Ezek nem csupán arra alkalmasak, hogy valamelyest csökkentsék a környezetre gyakorolt káros hatásokat, hanem széles körű alkalmazásuk sok környezeti probléma megoldását is jelentheti.

Választás előtt állunk: vagy a történelemben példátlan technológiai változást kell végrehajtanunk, vagy olyan mértékben éljük fel a légkört, amire nem volt példa az emberiség hajnala óta. A környezeti technológiában a nagyobb befektetések révén végrehajtható fejlesztés növelheti a környezethatékonyság fejlődési rátáját. Ez a fejlődés elősegíti a kompromisszumot a gazdasági növekedés és a környezetre gyakorolt nyomás között, és mindkettőben kedvező változásokat eredményezhet.

Nincs belső ellentmondás a gazdasági növekedés és a környezet elfogadható szintű minőségének fenntartása között. A gazdasági fejlődés lehetővé teszi a társadalom számára, hogy tagjainak tisztább, egészségesebb környezetet biztosítson. A kérdést tehát nem úgy kell felvetni, hogy ez a gazdasági növekedés kontra környezet kérdése, hanem úgy, hogy az életszínvonal emelkedését hogyan kísérheti a környezet minőségének megőrzése és javítása. Az integráció erősítése minden bizonnyal áldásos hatással lesz mind a környezeti, mind a gazdaságpolitikára. A fiskális politika zöld szemlélete – például a környezetet károsító tevékenységek támogatásának elvonása – a gazdasági hatékonyságot is növeli.

A fenntartható fejlődés lényegét tekintve a régi technológiák fokozatos kiváltását és új, a környezet jobban kímélő és termelékenyebb technológiák bevezetését jelenti. Új, tiszta és termelékeny technológiákat kell keresnünk. Ezek nagyobb fogyasztói értéket képesek termelni, kevesebb energia és más forrás felhasználásával.

Lépéseket kell tennünk a dematerializált gazdaság felé. Európa képes rá, hogy ezt a kihívást olyan hajtóerővé formálja, amely jelentős kompetitív előnyöket biztosít számára. Az innováció, az új technológiák és a munkahelyteremtő beruházások révén egyesítenünk kell a termelékenységet és a források hatékony kihasználását. Minden befektetést mérlegelni kell aszerint, hogy az választást jelent-e a termelés fenntarthatóbb vagy kevésbé fenntartható formái között. Ez érvényes a befektetések elhalasztására is, ami azt jelenti, hogy a régi, kevésbé forráskímélő technológiák fenntartása mellett döntünk.

A technológiaváltás nem csupán a befektetések megválasztásának kérdését jelenti. Ugyanilyen fontos a fogyasztási szokások megértése is, ami ugyancsak a változás egyik eszköze. Nyilvánvaló az összefüggés például a háztartási vagy a szállítási szektorban. Ahhoz, hogy – a lisszaboni stratégiával összhangban – évi három százalékkal növelni lehessen az EU GDP-jét, több éven keresztül évente átlagosan hat százalék körül kell növelni a beruházásokat. Ez az arány jelentős növekedés az euróövezetben az 1990-es években elért átlagos két százalékhoz képest.

A régi technológiák felváltása a fenntartható fejlődést segítő újakkal egyben növeli a befektetések hatékonyságát. A magasabb beruházási arány pedig teret nyit a régi technológiák gyorsabb helyettesítése számára. A fenntartható fejlődés – elszánt árpolitikát is tartalmazó – stratégiája nagyobb profitra teszi alkalmassá az új technológiákat, és elősegíti a befektetések és a gazdasági növekedés fellendülését. Az EU-nak a fenntartható fejlődésre irányuló tevékenysége ilyenformán erősen hozzájárulhat a megfelelő befektetési stratégia kialakításához.

A fenntartható technológiák ilyen megközelítésének van egy fejlesztési aspektusa is. Az EU tagországai és más fejlett országok hozták létre, vezették be és exportálták azokat a technológiákat, amelyek fenntarthatatlan termelési formáink mögött állnak. Ezeknek az országoknak kell vállalniuk a legfőbb felelősséget az új technológiák bevezetéséért is, és azért, hogy ezek a technológiák hozzáférhetővé váljanak a fejlődő országok számára. A hosszú távú elgondolásokat merész beruházási, gazdaságnövekedési és foglalkoztatottsági akcióprogrammal kell összekapcsolni, azzal a céllal, hogy elszakíthatóvá váljék a kapcsolat a növekedés és a természeti forrásokra gyakorolt nyomás között. Ahhoz, hogy egy ilyen program realisztikus legyen, a legjobb teljesítmény elvére kell alapozni, ami azt jelenti, hogy olyan új technológiákat, rendszereket és elveket kell bevezetni, amelyek már bizonyították alkalmasságukat.
A legjobb teljesítmény elvét követő megközelítés a mozgatórugója lehet a gazdaságainkban az elkövetkező tíz évben végrehajtandó alapvetőbb strukturális átalakításnak is. Ez úgy történhet, ha a mai legjobb teljesítményt tesszük meg a holnap minimális standardjává. Nem kívánjuk meghatározni a különböző szektorok kulcsfontosságú követelményeit, de néhány példa hasznos lehet:

– A közlekedésben a magán- és kereskedelmi járműállományunkat tíz év alatt olyan járművekkel kell lecserélni, amelyek legalább elérik a mai legjobb színvonalat. A legtöbb jármű színvonalának lényegesen meg kell haladnia a mai legjobbat. Az alacsony égéstermék-kibocsátású új gépkocsik és a magas kibocsátású régiek közötti piacalapú emissziókereskedelmi rendszer hozzájárulhat az állomány modernizálásának ösztönzéséhez.

– Az energiakérdésben: tíz éven belül az energiahasznosítás hatékonyságának mind a termelésben, mind a felhasználásban el kell érnie legalább a mai legjobb teljesítményt. Az energiatermelés árviszonyait fokozatosan úgy kell igazítani, hogy tükrözzék a hosszú távú fenntarthatóság követelményét.

– A mezőgazdaságban: tíz éven belül a mezőgazdasági támogató politikákat az olyan termelői módszerekre kell korlátozni, amelyek összhangban vannak a fenntartható fejlődéssel, amihez előre kell sorolni a Bizottság középtávú CAP-jelentésében [közös mezőgazdasági politika] már felvázolt témákat.

Egyes fontos gazdasági szektorok fenntarthatósági célkitűzéseit az üzleti szektor és az állami adminisztráció horizontális célkitűzései is támogathatják. Például:

– Öt év múlva valamennyi cég (de legalább azok, amelyek a részvénypiacon szerepelnek) köteles olyan éves jelentést benyújtani, amely beépíti a fenntarthatóság három dimenzióját üzleti megfontolásaiba.

– Öt éven belül valamennyi állami megrendelés elnyerés ének a fenntartható fejlődés követelményén kell alapulnia, és valamennyi tendernek tartalmaznia kell fenntarthatósági nyilatkozatot. A fenntarthatóság hiányát úgy kell tekinteni, mint a tisztességes verseny elleni vétséget, így a fenntartható fejlődés beépül az egységes piacba.

E célpontok kiválasztásának oka, hogy az EU-nak olyan stratégiára van szüksége, amely egyfelől bátran szembefordul a régi stratégiákkal, másrészt felismerhetővé teszi az emberek számára az új lehetőségeket. Ezek képezik az innováció és az új befektetések iránti igény alapját. Az emberek így képesek felfogni, hogy a fenntartható fejlődés nem csupán a restrikcióról és áldozatokról szól, még akkor sem, ha olykor erre is szükség lehet. Az EU-nak olyan célokat kell kitűznie, amelyek jó útmutatóul szolgálnak a befektetési döntésekhez, a cégek és a háztartások számára egyaránt. A célok kitűzése hatékony eszköz lehet, különösen a megfelelő ösztönző eszközök kíséretében, és az új fogyasztási mintákhoz készséggel igazodó cégek versenye mellett.

A fenntartható termelés és fogyasztás stratégiájának bevezetése hatással lesz a gazdaság egészére és egyes szektoraira, a legtöbb vállalkozásra és munkahelyre. Joggal várható, hogy eredményeképpen alapvető változás következik be abban, amit termelünk, ahogy termelünk, és amit fogyasztunk. Így alapvető hatást gyakorol a vállalkozások gazdasági feltételeire és a dolgozók szociális körülményeire. Bevezetését a változás szociálisan felelős stratégiájával kell menedzselni. Rendkívül fontos, hogy a fenntartható termelés és fogyasztás hosszú távú stratégiájába beépüljön a szociális és foglalkoztatási dimenzió.

Az összeolvadások és felvásárlások révén végbemenő ipari struktúraváltás az európai belső piac történelmi eredménye. Ma azonban egyre inkább azoknak a üzletstratégiai változásoknak az eredménye, amelyeket a terjeszkedő gazdasági globalizáció kihívásai generálnak. Az ilyen ipari változások nagyméretű elbocsátásokkal járnak, ami nagyban hozzájárul a munkavállalók gazdasági és szociális bizonytalanságának általános érzéséhez.

Az Európai Társadalmi Modellen belüli struktúraváltás mind a munkaadók, mind a munkavállalók számára nyerő pozícióhoz kell, hogy vezessen. Az Európai Társadalmi Modellen belüli szociális kompromisszumnak úgy kell létrejönnie, hogy biztosítsa mind a versenyképességet, mind a munkások jogait. A szociális közpolitika tradicionális paradigmája mindeddig a struktúraváltás okozta vesztességek helyreállításával kísérletezett. Az új paradigma számára a nagy kihívást az jelenti, hogy a struktúraváltást és a változást úgy menedzselje, hogy megelőlegezze a fejlődést, és elkerülje a rosszabbodást. Sok éves tapasztalat alapján látható, hogy több kötelező információra, konzultációra és tárgyalásra van szükség. Kiegészítésképpen fejleszteni kell az uniós versenytörvényt és a munkások bevonását a versenyfolyamatokba.

Erősíteni kell a tiszta és világos konzultációs folyamat kötelezettségét. Meg kell szabni az EU-s munkatanácsok és szakszervezetek jogát a struktúraváltás szociális modelljével kapcsolatos tárgyalásokra. Egyebek között alaposan át kell dolgozni a Kollektív Elbocsátási Direktívát és az Európai Munkatanács Direktívát. Kellő súlyt kell fektetni az információ és a konzultáció időzítésére és minőségére. Szükség lehet arra, hogy kötelezővé tegyük a konzultációt a munkavállalók képviselőivel, és biztosítsuk a jogukat a szociális tervekkel kapcsolatos tárgyalásokra, hogy könnyíteni lehessen a struktúraváltás negatív következményein. A szociális terveknek tartalmazniuk kell bizonyos különleges intézkedéseket, például olyanokat, amelyek biztosítják a szakmai képzés és átképzés lehetőségét, valamint a férfiak és nők egyenlő jogait.

Az elmúlt öt esztendőben az európai népességnövekedés hetven százaléka a bevándorlásból származott. Nem egészen tizenöt év múlva az EU polgárainak száma a következőképpen fog alakulni: a huszonévesek száma 20 százalékkal csökken, az 50-től 64 évesek száma 25 százalékkal csökken, a nyolcvan év felettiek száma viszont ötven százalékkal nő. Az EU munkaképes korú népessége 2000 és 2050 között mintegy negyvenmillióval csökken, az ellátásra szoruló idős korúak aránya megduplázódik, 24 százalékról 49 százalékra nő.

A „demográfiai deficit” kompenzálására szóba került az új bevándorlók beengedése Európába. Óvatosan kell kezelnünk ezt a lehetőséget. Nem vagyunk meggyőződve arról, hogy ez fenntartható megoldás, még a fejlődő országok számára sem, ahonnan a bevándorlók Európába érkeznének. Ehelyett meg kell kezdenünk foglalkoztatási közpolitikánk reformját, és erőfeszítéseket kell tennünk, hogy növeljük a nők és férfiak alkalmazási rátáját. Stratégiánk világos: a lisszaboni stratégia irányvonalainak és az EU-n belüli kölcsönös gazdasági függések aktív és összehangolt alkalmazásával nagyszámú jobb munkahely teremthető.

Annak oka, hogy nehéz megtalálni a legjobb politikai választ a bevándorlás problémájára, abban keresendő, hogy politikai paradoxonokkal állunk szemben:

– A bevándorlás gazdasági és szociális költségei és haszna egyenetlenül oszlik meg ;

– Az új, magasan képzett bevándorlók idevonzása a fejlődő országokból (ahogy az IT [információtechnikai] szektorban történik), azzal a veszéllyel jár, hogy az agyelszívás a saját fejlődésüket teszi kockára. Ez viszont további migrációs nyomást kelthet.

– Az EU továbbra is magas munkanélküliségi arányokkal küzd, különösen az alacsony képzettségű munkások és a már itt lévő bevándorolt népesség körében. Még a képzett bevándorlók esetében is nagy a veszélye, hogy kellő használat híján elvesztik szakértelmüket;

– A közvélemény jelentős része visszafogottan vélekedik a bevándorló népesség növelésének kérdésében. A nagyobb bevándorlás, különösen, ha nincs megfelelően kezelve, idegengyűlölethez és bevándorlás-ellenes szavazói magatartáshoz vezethet . A közvéleményt megfelelően tájékoztatni kell a valós bevándorlási számokról és azokról az előnyökről, amelyek a bevándorlásból származnak.

A koordináció valamint lisszaboni stratégia legjobb gyakorlatának megosztása révén a bevándorló népesség aktív, gondosan megtervezett munkaerő-piaci közpolitika fókuszába kerül majd, amelynek célja a képességek, a kereslet és a kínálat összehangolása. Ennek nem elszigetelt kezdeményezésekben, hanem a stratégia fő irányának részeként kell megvalósulnia. Ki kell dolgozni a bevándorlók munkaképességének államilag elismert értékelését, hogy segítsük továbbképzésüket és munkába állásukat. Az EU ösztönözheti az ilyen jellegű, nemzeti szintű intézmények létrehozását és egy olyan hálózat kiépítését, amely elősegíti a képesítések elismerését a tagországok között, valamint a bevándorló munkások EU-n belüli mozgását.

A rezidensek továbbképzése, valamint a munkaszerzéshez vezető útjuk javítása továbbra is elsőrangú prioritás, figyelembe véve, hogy a migráció az általános lisszaboni stratégiába beépített kiegészítő elem. A munkahellyel rendelkező munkaképes korú bevándorlók számaránya az EU-ban mindössze 54 százalék, szemben az EU-s nemzetiségűek 69 százalékával. Ennek az aránynak a növelése nemzeti szinten egyértelmű közpolitikai cél kell, hogy legyen. Ez fokozza majd a bevándorlók társadalmi integrációját, másfelől csökkenti a további bevándorlást ösztönző demográfiai nyomást. Mivel a képzett bevándorlóknak attól kell tartaniuk, hogy elvesztik szakértelmüket, mert nem használják időben, hangsúlyt kell helyezni a képességek továbbfejlesztésére és az élethosszig tartó tanulásra.

Társadalmi figyelmet kell fordítani a bevándorlók gyermekei oktatásának minőségére. Az elemi iskolákban, ahol sok az ilyen gyermek, a hiányos nyelvismeret és a kedvezőtlen szociális háttér következtében a színvonal gyakran alacsonyabb. A kormányoknak támogatniuk kell ezeket az iskolákat az oktatás minőségének javítását célzó programok indításával. Általánosabban, diszkriminációellenes törvénykezéssel és kezdeményezésekkel támogatni kell a bevándorlók társadalmi integrációját. Végül, de nem utolsó sorban, tekintettel arra, hogy az üzleti világnak van igénye egyre több bevándorló munkaerőre, joggal vélhető, hogy meg kell találni a módját, hogyan lehet bekapcsolni a vállalatokat a hatékony, társadalmilag felelősségteljes integrációs közpolitikába.

Az illegális bevándorlás akadályozza a legális bevándorlók megfelelő integrálását. Általános ellenérzést kelt a helyi lakosságban, hogy idegenek kontrollálatlanul áramlanak az országukba, és ez a közbeszédet nagyon negatív irányba fordíthatja.

A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a szorosabb határellenőrzés csupán egy része a megoldásnak. Az illegális bevándorlás jelentős, hosszú távú csökkentéséhez a kiváltó okok elleni fellépésre van szükség.

A fő ok az alulfejlettség, ami további másodlagos okokat generál. De az egyre jobban szervezett illegális bevándorló és embercsempész hálózatok önmagukban is jelentős okká kezdenek válni. Ez speciális politikai akciót és nemzetközi együttműködést tesz szükségessé. Másodszor, jobb együttműködésre van szükség az indító országokkal, hogy vissza lehessen fordítani azokat, akik engedély nélkül tartózkodnak az EU területén. Harmadszor, küzdeni kell az engedély nélküli munkavállalás ellen, és hatékonyan kell harcolni a kiváltó okok ellen. A kutatások azt mutatják, hogy az illegális munka nem az eredménye, hanem inkább a kiváltója az illegális bevándorlásnak.

A bevándorlás gazdasági szempontból üdvös az ország egésze számára, de lehetnek gazdaságilag és szociálisan hátrányos következményei a nagy bevándorló populációval rendelkező körzetek számára. Ez lokálisan ismét idegengyűlölethez és szélsőséges szavazói viselkedéshez vezethet. Ez ellen csak úgy lehet fellépni, ha megváltoztatjuk a gazdasági előnyök elosztásának szabályait, és elismerjük, hogy a bevándorlás része lehet egy hanyatló körzet regenerálását célzó stratégiának. Az EU-nak és a nemzeti kormányoknak erélyesen kell kezelniük ezt a kihívást, és közpolitikájukkal, pénzügyi támogatásaikkal segítségére kell sietni az ilyen elhanyagolt körzeteknek, úgy, hogy befektetésekkel előmozdítják a jobb infrastruktúra és a nagyobb biztonság kiépítését.

Sok EU-s országban a bevándorló népesség integrálásának legnagyobb kihívását a mozlim közösség jelenti. A bennszülött közösségekkel szemben erős kulturális és vallási különbségek állhatnak fenn, ami a második nemzedékben még erősebb lehet, annak a kirekesztettségnek a következtében, amit ők és szüleik elszenvednek. Az egész nemzetközi környezet – különösen a közép-keleti konfliktus, a fundamentalista és/vagy diktatórikus rezsimek megléte az arab világban, valamint az Al-Kaida terrorizmusának állandó fenyegetése – kedvezőtlen hatással van e közösségek békés, stabil beépítésére az adott országokban. A helybeliek kevésbé támogatják az integrációs erőfeszítéseket. Ennek ellenére el kell érni a kulturális elismerést és megértést, segíteni kell az integrációt a munkaerőpiacba. A bevándorló közösségeknek joguk és kötelességük, hogy teljes értékű tagjai legyenek azoknak az országoknak, amelyek befogadták őket, és ahol most legálisan élnek. A szélesebb népességnek joga és kötelessége, hogy befogadó, összetartó társadalmat hozzon létre.

A kihívás fontos. Itt az idő egy közös EU-s akcióprogram kialakítására a bevándorlási kihívás kezelése érdekében. Egy ilyen akcióprogram hat súlypontra épülhet.

1. Általános, univerzális értékek világos együttese, amely az Alapvető Jogok Chartáján és a Világetosz Nyilatkozatán alapul. Ezek tartalmazzák az alapvető emberi jogokat, a férfiak és nők egyenlőségét, a partnerválasztás jogát, a jogok és kötelességek egyenlőségét mindenki számára. Az értékeknek tiszteletben kell tartaniuk a vallás és az állam, valamint a vallás és a törvény elválasztását. Senki nem tagadhatja meg a törvény betartását vallási alapon. Mindenki – minden nemzet, minden nép, egyén és vallás – köteles tiszteletben tartani ezeket az értékeket és alapvető szabályokat.
2. A diszkriminációmentességen alapuló közös menekültügyi és bevándorlási közpolitika.
3. Elszánt küzdelem az illegális munkavállalás, az embercsempészet, az illegális bevándorlás és a nemzetközi bűnözés ellen.
4. Az integráció közös, alapvető elveinek gyűjteménye. A kihívás: nem megosztott, hanem egységes társadalom. Az integráció jelenti az egyforma jogokat és kötelességeket mindenki számára, a gettók elutasítását, a nyelvtanulás elősegítését, a képzés és munkahely biztosítását. Ennek elérése érdekében az EU faji direktívájának hatékony alkalmazásával meg kell szüntetni az egyenlő jogok akadályait, különösen a munka területén. Ezt széles körben meg kell értetni, és meg kell valósítani a gyakorlatban. Nagyon hasznos lenne a legjobb gyakorlatok és tapasztalatok megosztása EU-szerte. Helyi és nemzeti szinten aktívan bátorítani és támogatni kell a kulturális megértést, a toleranciát és a dialógust. Különösen hatékony lehet a kis, helyi kezdeményezések széleskörű elterjesztése. Ezt támogatni kell egy EU-s kezdeményezéssel, melynek célja a specifikus, helyi akciókban megtestesülő kulturális dialógus.
5. Nagyobb egyesült segítségnyújtás azoknak a körzeteknek, ahonnét a gazdasági menekültek elvándorolnak. A repatriálás szoros kapcsolatban áll a szülőföld újjáépítéséhez nyújtott jobb segélyezéssel. Ami a magasan képzett bevándorlókat illeti, fenntartható partnerségre van szükség a nem EU-országokkal a migráció és az agyelszívás ellen.
6. A harmadik világ országainak aktív, koherens fejlesztése. Nem oldhatjuk meg a világszegénység problémáját az európai bevándorlás révén. Meg kell tehát teremteni a lehetőséget a szegényebb országok szociális és gazdasági jövője számára .

A hidegháború után létrejött instabil világ egyaránt szenved a széttöredezettségtől és az unilateralizmustól. Az európaiak két veszéllyel néznek szembe, de ami még fontosabb, két ellentmondó aggodalomtól szenvednek.

Az EU polgárai egyfelől aggódnak a biztonságukért, tartanak attól a hatástól, amelyet a nemzetközi terrorizmus a mindennapjaikra gyakorol. Aggódnak a fundamentalista mozgalmak, a titkos hálózatók, az etno-nacionalista szélsőségek, a szubnacionális széttagolódás és a világanarchia miatt. Ennek következtében keresik az igazságosabb globális kormányzás lehetőségét, és globális, hosszú távú biztonságot követelnek. Ez felöleli a társadalmi és gazdasági biztonságot, a globalizáció negatív hatásai elleni védelmet és a nemzetközi bűnözéssel és a politikai zűrzavarral szembeni biztonságot.

Másfelől, sok állampolgárunk fél attól, hogy a biztonság a hazai törvényesség, a civil szabadságjogok és a demokrácia rovására valósul meg. Ezek számára a hierarchikusabb, egypólusú és igazságtalan világrend ugyancsak bizonytalan és instabil lenne.

Ezeket az új biztonsági kihívásokat nemzeti, európai és világszinten meg kell válaszolni, mégpedig a nagyobb biztonság tágabb megközelítésével. Mint a bevezetőnkben kimutattuk, szeptember 11. után azzal az új helyzettel állunk szemben, hogy lehetetlen a globális kormányzás kezelése, ha nem vesszük figyelembe a világ instabilitását. A Clinton-kormányzat megközelítésétől a Bush-kormányzat új biztonsági stratégiája felé fordulás hátrányosan befolyásolja az Európai Unió hagyományos, multilaterális, többszintű globális kormányzási elképzeléseit. Az új biztonsági program drámai módon befolyásolja az európaiak kormányzási módját.

Ebben az új nemzetközi kontextusban sok jele van, hogy az EU politikai cselekvőképessége döntő fontosságúvá válik a globális kormányzást befolyásoló progresszív mozgalmak és eszmék hatáskörének esetében.

Az EU-nak jelentős lépést kell tennie, hogy hozzájárulhasson a progresszív vezetés világszintű hiányának felszámolásához. Az Európai Unió mindeddig nemcsak megvédte a multilateralizmus öt évtizedes hagyatékát, hanem megerősítette a jelenleg érvényesülő multilaterális kereteket és az új globális programot is. Végül, de nem utolsósorban segíti új multilaterális keretek és új globális civil tervek kiépítését (amilyen például a Nemzetközi Büntetőtörvényszék és a Kiotói Jegyzőkönyv). Röviden, az EU egyre világosabban kialakítja saját nemzetközi diskurzusát és a multilateralizmust erősítő akcióit. Ez azonban még nem elegendő.

Az EU-nak szüksége van egy Globális Stratégiai Koncepcióra. Ez kapcsolatot teremtene egy demokratikusabb és hatékonyabb globális kormányzati architektúra és egy békés világrend között. Összekapcsolná a kríziskezelő közpolitikákat (például a Közép-Kelet, Észak-Korea, a terrorizmus vagy az új biztonsági agenda kérdésében) a globális intézményi közpolitikához vezető szükséges reformok hosszú távú elgondolásával. Ez tartalmazná a globális kormányzás középtávú strukturális reformját. Az EU-nak át kell gondolnia a világméretű stratégiai fellépésre való kapacitását.

Az EU globális stratégiai koncepciójának kialakítása szükségképpen kiterjed a közpolitikák széles skálájára, hogy kezelhetők legyenek a kihívások, és áthidalhatók legyenek a fentebb tárgyalt ellentmondások, problémák. A legjobb az olyan többszintű megoldás lesz, amely egy átfogó, koherens, globális, progresszív elképzelésben egyesíti az egymást kiegészítő közpolitikai programokat. Egy ilyen elgondolás valóra váltása érdekében az EU-nak vállalnia kell az aktív tevékenységet e közpolitikai agendák nemzetközi kezelésében.