A baloldali harmadik út úgy, ahogyan eredetileg megfogalmazódott, ma már nem aktuális. Az 1990-es években egy olyan sajátos politikai és gazdasági helyzetben jelent meg, amely mára elmúlt. A harmadik út azt célozta, hogy a modernizálódó baloldal politikailag releváns maradjon egy olyan korban, amikor a szabadpiac ideológiája és a neoliberális doktrína mindent elsöpörni látszott. Ma, a gazdasági optimizmus összeomlása és a szeptember 11. utáni világ bizonytalanságai egyesültek egy sor új kihívással, s mindennek fényében az 1990-es évek közepének feltevései ma tökéletesen idejétmúltnak látszanak.

A balközép Európa-szerte azzal küszködik, hogy politikai ellenszert kínáljon a populizmus új formáival és a feltámadó jobboldallal szemben, és ennek az elegynek erõteljes részét alkotják a migráció kérdései és a társadalmi integráció kihívásai. A szociáldemokratáknak ugyanakkor ki kell alakítaniuk az álláspontjukat az egyenlõtlenség új formáival kapcsolatban, miután a „lefelé csöpögtetés” nyilvánvalóan nem tudta csökkenteni a társadalmi megosztottságot. A tudásgazdaság idõközben újabb egyenlõtlenségeket szül a lehetõségek tekintetében, a hagyományos család szétesése pedig újabb szociális problémákat szül. A politikának mindebben kevésbé engedelmes lakossággal kell számolnia, az emberek ugyanis egyre inkább azt követelik, hogy a saját kezükbe vehessék sorsuk irányítását. Világossá vált, hogy a globalizációért – a kétségtelen elõnyei mellett – milyen árat kell fizetni. Ebben az új környezetben és az új kihívásokkal szembesülve módszeresen át kell gondolnunk, és tovább kell fejlesztenünk a harmadik utat, meg kell határoznunk a progresszív politika következõ fázisát.

A 21. század egyik dilemmája, amelyet az eredeti harmadik út nem ismert fel – vagy legalábbis nem volt képes reagálni rá –, az, hogy miközben egyéni szinten gazdagodott az életünk, közösségileg, úgy tetszik, nõtt bennünk a bizonytalanság közös jövõnket illetõen. Bõségesebbek a választási lehetõségeink a megvásárolható termékeket és szolgáltatásokat, a karrierlehetõségeket, a kapcsolatokat és életstílusokat illetõen, még akkor is, ha vannak gyerekeink. A személyes felszabadítás az eredeti harmadikutas szociáldemokrácia egyik fõ tétele volt, és ezeket az elveket tovább kell bõvítenünk. Elõ kell mozdítanunk a lehetõségek bõvülését mindenki számára, szélesítve a választási lehetõségeket, a termékeket és a szolgáltatásokat illetõen, mind a magán-, mind az állami szektorban. Ugyanakkor túl is kell lépnünk ezen.

Ez a növekvõ személyes – vagy individuális – elégedettség ellentétben áll a kollektív kétségbeeséssel azzal kapcsolatban, amit valaki „a világ degenerálódó állapotának” nevezett. A növekvõ individualizmust kollektív zavarodottság kíséri, mely gyakran nyilvánul meg tiltakozás vagy épp közömbösség formájában – akár a globalizációellenes mozgalmak támogatásán, akár szélsõjobboldali, illetve, Európa egyes részein, szélsõbaloldali populizmuson keresztül. Ami mindezekben a különféle mozgalmakban közös, az a pesszimizmus. Pesszimisták a tekintetben, hogy egy globalizált világban a lehetõségeket vajon lehet-e egyenlõbben szétosztani. Hogy a társadalmaink képesek-e megõrizni nemzeti identitásukat és kultúrájukat egy mindinkább kölcsönös függések hálójából álló világban, és hogy vajon a modern baloldal – amely a bírálói számára idõnként nem tûnik többnek, mint a rendetlenség pragmatikus menedzserének – képes lesz-e valaha reményteli jövõképet tárni az emberek elé. Egyszóval a harmadik út nem tud inspirálni és lelkesíteni. Szakértelmet ígért, és való igaz, hogy Nagy-Britanniában a Blair-kormány ezzel nem is maradt adós – több a munkahely, mint bármikor ezelõtt, magasabb az életszínvonal, és mindenkinek jobb lett a helyzete, beleértve a szegényeket is. De lényegi átalakulás egyelõre nem történt, részben azért, mert a teljesítmény a retorika alatt maradt, különösen a közszolgáltatások területén. És részben azért is, mert a kormánynak nem sikerült olyan erõteljes küldetéstudatot közvetítenie, amely megfelelne napjaink új, alapvetõ igényeinek és bizonytalanságérzetének. A harmadik út azt ígérte, hogy nagyobb szakértelemmel fog kormányozni – és csalódást keltett, mert sok területen ez a kormányzás nem volt jó minõségû. A jövõképe pedig hiányosnak és alkalmatlannak bizonyult – túlságosan sekélyesnek az emberek igazi problémáihoz képest.

E pesszimizmus leküzdése és a polgárok segítése abban, hogy optimistán tekintsenek a jövõbe – ez a modern szociáldemokraták elõtt álló legfõbb kihívás, és hogy megbirkózzanak vele, a progresszív politika következõ fázisának meg kell ragadnia a jövõt, és olyan jövõképet kell kínálnia, amely meghódítja a csalódott vagy közömbössé vált emberek szívét és értelmét.

A lehetõségek bõvülésének és az ezt kísérõ zavarodottságnak a dilemmáját összetettsége ellenére könnyen meg lehet oldani, ha különbséget teszünk az egyén mint fogyasztó és az egyén mint állampolgár között. A növekvõ jólét és az információk bõsége hatalommal ruház fel bennünket mint fogyasztókat. Több termékbõl és szolgáltatásból választhatunk, és több információ áll a rendelkezésünkre a választásainkhoz. A növekvõ jólét megszabadított bennünket a régimódi rokoni és családi kötelékektõl, amelyek gyakran korlátozták szabadságunkat, hogy megválaszthassuk saját életstílusunkat. Mindezek a hagyományos és a harmadikutas szociáldemokrácia sikerei. De míg sokan ma már szabadnak érzik magukat a magánéletükben, a privát cselekedeteikben és választásaikban, az állami vagy a közösségi élet szférája gyakran távolinak és idegennek tûnik. A 21. század hajnalán a politika, ahogyan azt jelenleg mûvelik, „egy kisebbség sportjává válik”. A legmagasabb szintjén az intézményei, a kultúrája, az eljárásai, a nyelvezete és a szabályai elriasztják azokat az embereket, akiket szolgálni szeretnének .

Nem akarom azt mondani ezzel, hogy az állampolgárok többé nem politizálnak, vagy nem motiváltak politikailag. Tudjuk, hogy ez nem igaz. Tanúskodnak errõl az olyan tiltakozások, mint amilyeneknek tanúi voltunk Seattle-ben a WTO ellen, Párizsban Jean Marie Le Pen ellen, vagy akár akkor, amikor helyi közösségek tüntettek tervezett út- és repülõtér-építések ellen Nagy-Britanniában. Az viszont bizonyos, hogy változóban van az emberek politikai aktivitásának jellege. Mit tehet a modern szociáldemokrácia ebben a helyzetben?

A dolog kulcsa az optimizmus és a jövõkép. Meg kell mutatnunk, hogy nem a változásokra való passzív reagálás az egyetlen lehetõség, hanem fel tudunk készülni rájuk, azonosíthatjuk a legfontosabb kérdéseket, és formálhatjuk a változásokat. Ahogyan Bill Clinton mondta a Guildhallban, a progresszív kormányzásról rendezett konferencián: „mindig kell, hogy legyen tervünk a jövõre”.

Természetesen ügyelnünk kell rá, nehogy kiöntsük a gyereket a fürdõvízzel együtt. A szociáldemokratáknak továbbra is védelmezniük kell a polgárokat azokkal a hagyományos veszélyekkel szemben, amelyektõl nem tudják megvédeni magukat. Ilyen a bûnözés, a tartós munkanélküliség, a betegség. De ezekhez most hozzá kell vennünk az újfajta veszélyeket, amelyek fenyegetik a polgárok biztonságát a mai társadalmakban: a környezetszennyezést, az erõszakos konfliktusokat, a terrorizmust és a szakmai leértékelõdés t – a globalizált gazdaságban zajló technológiai forradalom keretei között, ahol egyes iparágak drámai gyorsasággal települnek újabb helyekre. A harmadikutas szociáldemokráciának talán a hatalommal való felruházás volt a legfõbb célja – ez fejezõdött ki a „felhatalmazó állam” koncepciójában. A felhatalmazási program eredeti megfogalmazása azonban olyan területekre összpontosított, mint az egészségügy és az oktatás. Most el kell mélyítenünk ezt a programot, fel kell hatalmaznunk az embereket arra, hogy részt vegyenek a politikai folyamatokban, hogy nagyobb mértékben kezükbe vegyék mind a közélet, mind a magánéletük irányítását. Természetesen ahhoz, hogy megragadjuk a jövõt, olyan módon kell készülnünk rá, ahogy soha korábban nem gondoltuk volna. A jövõ kihívásai – az olyan tudományos és technológiai újdonságok, mint a nanotechnológia, a klímaváltoztatás stb. –, ha nem is azt kívánják meg tõlünk, hogy „gondoljuk el az elgondolhatatlant”, de legalábbis azt, hogy kezdjünk el „készülni a kiszámíthatatlanra”. A következõkben öt olyan területet emelek ki, ahol a modern szociáldemokratáknak továbbra is mind újabb megoldásokkal kell próbálkozniuk, illetve megosztaniuk egymással a tapasztalataikat.

A szociáldemokraták régebben úgy féltek a hatalom megosztásától, mint ördög a szenteltvíztõl. Úgy hittük, csakis oly módon építhetünk a mi értékeinket tükrözõ társadalmat, ha a mi kezünkben vannak a fogantyúk egy központosított államban, amely a gazdaság parancsnoki pozícióit is a kezében tartja. Amint azonban már másutt is érveltem emellett, bizonyos értelemben a hatalom megosztása részint alapelvvé, részint önmagában is pozitív céllá változhat a szociáldemokraták számára .

A felhatalmazásról folytatott polémia valószínûleg csak sekélyes lehet, ha ezzel egy idõben nem ajánlunk a polgároknak eszközöket és intézményeket, amelyeken keresztül és amelyeken belül gyakorolni tudják a politikai hatalmat. Ha azonban igazi hatást akarunk látni, akkor az elszámoltatás új formáit ki kell egészíteni a helyi közösségek anyagi felhatalmazásával. Olivier Ferrand és Joan Clos írásaiból például kiderül, hogy Párizsban és Barcelonában hogyan sikerült felfrissíteni a politikába és a politikusokba vetett bizalmat. Az igazgatási és pénzügyi decentralizációt kiegészítette a polgárok hatalommal való felruházása, akik ma már alapvetõ döntéseket hozhatnak olyan kérdésekben, amelyek érintik mindennapi életüket és közösségeiket.

Az elszámoltatásnak ez a formája természetesen nem egyszerûen csak a politika területén alkalmazható. A progresszív szociáldemokratáknak meg kell vizsgálniuk annak a módjait, hogyan lehetne bõvíteni az elszámoltatást a vállalati igazgatótanácsoknál, akár az ügyfeleik részérõl a piacok megnyitásán keresztül, vagy a részvényesek igazgatótanáccsal szembeni hatalmának növelésével, illetve azok beszámoltathatóságával, akik a részvényesek és a fõ tulajdonosok közötti közvetítõként lépnek fel. – Ez utóbbiak, a legtöbb esetben – a nyugdíjalapjainkon keresztül – mi magunk vagyunk, önök és jómagam. Egy, a progresszív kormányzásról rendezett konferencián tartott elõadásában John Kay azt fejtegette, hogy a modern szociáldemokrata szemlélet az állam és a piac kapcsolatának tekintetében egyfajta szabályozott pluralizmuson alapulhat. Ebben a filozófiában gyökereznek azok a szabályok, amelyek biztosítják a nem ügyvezetõ igazgatók meghatározott arányát az igazgatótanácsokban (egy különleges igazgatóval, akinek az a feladata, hogy az intézményes befektetõkkel és a nyugdíjalapokkal való kapcsolatokat gondozza). Ennek a lehetõségeit tovább kell vizsgálni. Az elszámoltathatóság új formáit alkalmazni kell a közszolgáltatások területén is – kiegészítendõ a nagyobb „versengést” –, hogy a közszolgáltatások fogyasztóinak több tényleges választásuk legyen az állami szektoron belül. A közösségeknek nagyobb beleszólást kell adni abba, hogyan irányítsák a közszolgáltatásaikat – akár a rendõri bizottságok és a rendõrfõparancsnok megválasztásán keresztül, akár önkormányzati iskolák és kórházak formájában.

Az új lokális politika nem egyszerûen azt kívánja meg, hogy a helyi közösségek beszámoltathassák ezeket a testületeket, hanem, ezenfelül azt is, hogy megvizsgáljuk, hogyan lehet pénzügyi és irányítási eszközöket a központból a közösségekhez delegálni. Hasonló módon, ha azt kívánjuk, hogy a helyi közösségek vállalkozói módon mûködjenek (különösen a leghátrányosabb helyzetûek), akkor forrásokat kell biztosítanunk nekik, hogy ezt megtehessék. Ahhoz, hogy aktivizálni tudjuk, és hatalommal ruházhassuk fel a helyi közösségeket, az is szükséges, hogy azok a kezdeményezések, amelyek aligha találnak magánbefektetõket, hozzájussanak ahhoz, amit „társadalmi kockázati tõkének” nevezhetnénk. Az állami alapok kihelyezésének sokkal rugalmasabbá kell válnia. Sokkal több belátásra és kockázatvállalásra van szükség. Ez óriási kulturális változást jelent az állami szektorban: olyan állami hivatalnokokra van szükség, akik gyors döntéseket hoznak , amelyek akár rossznak is bizonyulhatnak, és a közpénzek elszámoltathatóságának újragondolására, hogy a polgárok vállalkozó szellemét és a kudarc utáni újrakezdés lehetõségét ne fojtsák meg a bürokraták, a szabályok és a garasoskodó elszámoltatás.

Eredeti megfogalmazásában a harmadik út már elfogadta, hogy a központi állam többé nem munkálkodhat elszigetelten a közjóért. Az állami és manáncégek partnerségének támogatása például annak a nyílt elismerését jelentette, hogy a magánszektor – a privatizációval és az igazságtalan bánásmóddal kapcsolatos jogos aggodalmak ellenére – sok mindent tud kínálni a hatékonyság és az innováció tekintetében. A jogok és felelõsségek hangsúlyozásának alapja is az volt, hogy az egyén képes viselkedésének megváltoztatásán keresztül a közjó elõmozdítására.

Az újonnan napirendre került lokális politizálás a partnerség új formáinak kifejlesztését igényli. Ugyanakkor potenciálisan feszültség alakulhat ki a decentralizáció és az igazságosság között. Ahogy a közszolgáltatások irányítása átkerül a közösségekhez, és az igazgatási hatalom átruházódik alsóbb szintekre, növekszik a helyben szervezett szolgáltatások sokfélesége. Ennek az az elõnye, hogy nõ az újító és kísérletezõ kedv, az ellátást könnyebb egyénekre szabni, és a szolgáltatások jobban figyelembe tudják venni a konkrét egyenlõtlenségeket és hátrányokat. Így például változatosabbá válhat az iskolai tananyag, hogy a bevándorló családok gyermekei nagyobb esélyt kapjanak; vagy épp az egészségügyi szolgáltatások célzottabban foglalkozhatnak a kockázati csoportokkal.

Természetesen a baloldalon vannak olyanok, akik azt mondják, a szolgáltatások sokfélesége elkerülhetetlenül egyenlõtlenséghez vezet. Tudjuk azonban azt, hogy az univerzális, egy kaptafára szabott szolgáltatások nem mindig teremtenek egyenlõséget. A modernül gondolkodóknak meg kell vizsgálniuk, hogyan lehet a legjobban megszervezni a központ és a helyi szintek viszonyát annak érdekében, hogy a hatalomátruházás ne vezessen ahhoz, amit Dan Corry „darwini szabadrablásnak” nevezett. Az állam itt, Folke Schuppert kifejezésével élve, „biztosító szerepet” játszhat. Amint azt Svédország, Dánia és Hollandia tapasztalata mutatja, nagyon is lehetséges elõmozdítani a nagyobb választékot az állami egészségügyi és oktatási rendszerben, miközben folyamatosan nõ a szolgáltatások színvonala. A betegek például jogot kaphatnak arra, hogy külföldön vagy a magánszektor intézményeiben gyógykezeltessék magukat, ha túlságosan hosszúak a várólisták, vagy nem kielégítõek a szolgáltatások. Hasonlóképpen a szülõknek meg kell engedni, hogy saját iskolákat létesítsenek olyan területeken, ahol a meglévõk nem mûködnek jól (és persze itt is biztosítani kell az állami alapokhoz való hozzájutást). Az új lokalizmusnak az az elõnye, hogy a segítségével ki lehet használni az állampolgárok és a közösségek produktivitását.

Az állam, a régiók és a magánszektor közti fokozottabb együttmûködésnek központi szerepet kell játszania abban az új progresszív stratégiában is, amelynek célja a növekedés és az innováció felgyorsítása a gazdaság kevésbé vállalkozói alapokon mûködõ területein. Az államnak – a modern ipari stratégia részeként – támogatnia kell az új szektorális növekedés olyan kulcsfontosságú területeit, mint a nanotechnológia, az üzemanyagcellák és a GRID-program. Itt elengedhetetlen a közvetlen állami támogatás. Átlagosan az európaiak a GDP-jük mindössze 1,9 százalékát költik kutatásra és fejlesztésre. Az Egyesült Államokban ez 2,7 százalék, Japánban pedig három százalék. Ha az európai nemzetek versenyképesek akarnak maradni az új piacokon, akkor nem szabad elhanyagolniuk ezeket a területeket. Az ilyen stratégiákkal egyetemben a progresszíveknek elõ kell mozdítaniuk a magáncégek és az egyetemi kutató központok közti partneri kapcsolatokat is, ösztönzõket és adókedvezményeket kínálva a bennük résztvevõknek. Egyfelõl az egyetemek és a magáncégek közötti partnerségek valószínûleg elõsegítik a tudományos és technikai felfedezések üzleti hasznosítását. Másfelõl ezek a partnerségek megteremtik a helyi és regionális regeneráció alapjait, a gazdasági növekedés új központjait hozzák létre a hátrányos helyzetû régiókban, amelyek biztosítják, hogy az ebbõl a stratégiából származó elõnyökbõl a polgárok egyenlõbben részesüljenek.

A családok és az életmódok átalakulása, egy új, globalizált tudásgazdaság kialakulásával párosulva, új kockázati struktúrákat hoz létre, amelyeket mostanáig a haladó gondolkodású szociáldemokraták nem kezeltek megfelelõen. Ahogy Gosta Esping-Andersen fejtegette a progresszív kormányzásról 2003-ban tartott konferencián: míg semmi új nincs abban a tényben, hogy a szakértelem alapvetõ fontosságú az életesélyeket illetõen, a tudásgazdaság megemeli a „kezdõ tétet”. Az aranykorban az alacsonyan képzett dolgozók rendszerint stabil és tisztességesen megfizetett állásra számíthattak. Ma már nem ez a helyzet.

Ha fel akarjuk készíteni az embereket a jövõre, megadva nekik azt az önbizalmat és szaktudást, amellyel meg tudják ragadni az új tudásgazdaság és a posztindusztriális kor lehetõségeit, akkor radikálisan meg kell reformálnunk a társadalmunkon belüli befektetések módját. A harmadik út elsõ hullámának politikája helyes volt abban a tekintetben, hogy az aktív jóléti programokra és az egész életen át tartó tanulásra helyezte a hangsúlyt. Ugyanakkor azonban, sajnos, nem tekintette prioritásnak az élet elsõ éveibe való befektetést. Ma a fiatalok szellemi fejlõdését kell elõmozdítanunk – és ebben rendkívüli fontossággal bírnak az iskola elõtti évek. A progresszíveknek szorgalmazniuk kell az általános óvodáztatást, és ezt kell a fiatal családok támogatását célzó új megközelítés középpontjába állítaniuk. A gyerekszegénység leküzdése és az oktatási eredmények növelése érdekében ezt a politikát alá kell támasztani a munka rugalmasabb és biztonságosabb kultúrájával, amelynek alapját azok a munkahelyi jogok képezik, amelyek révén könnyebben összeegyeztethetõvé válik a család és a munka, illetve a felelõsségi körök és a források átcsoportosításával és az új szülõknek járó kamatmentes kölcsönökkel. Természetesen ez a jóléti állam alapvetõ átszervezését is megköveteli, hogy kiterjedjenek a határai az ellátás kulcsfontosságú területeire. Hogyan lehet ezt finanszírozni?

Elõször is az élenjáró szociáldemokratáknak – a munkát és a családi életet összeegyeztethetõvé téve a magányos szülõk számára, elõsegítve a rokkantak beilleszkedését a munkahelyre, és az ötvenen túliakat az aktív munkavállalás folytatására biztatva – fel kell újítaniuk a teljes foglalkoztatást célzó törekvéseiket. Itt lényegbevágó, hogy megtaláljuk a bevándorlók munkaerõpiacra való társadalmi integrációjának hatékonyabb módjait. Ez magában foglalhatja a magas képzettségû bevándorlók pozitív megítélésének erõsítését, elismerve ennek gazdasági elõnyeit, és túllépve a sokszínûség és a multikulturalizmus hagyományos felfogásán. És azt is magában foglalja, hogy társadalmi integrációs politikánk érzékeny a különbözõ bevándorlók különféle képzettségeire és anyagi helyzetére, és hogy a nyelvoktatás komoly kötelezettséggé válik a számukra.

Másodszor, a korai évekbe való fokozottabb anyagi befektetést ki kell egészítenie a felnõttkorban való nagyobb felelõsségvállalásnak. A progresszíveknek új módokat kell találniuk a felsõoktatás és az egész életen át tartó tanulás finanszírozására, beleértve a magasabb tandíjakat az olyan személyek esetében, akik nyilvánvalóan hasznot húznak a diplomaszerzés utáni magasabb jövedelembõl.

Harmadsorban, a bevételek növelésére kell törekedni. A modern szociáldemokratáknak meg kell vizsgálniuk, hogyan lehet jelzáloggal terhelt díjak felszámításával bizonyos szolgáltatások esetében (útdíjak a tömegközlekedésben) elérni a létezõ anyagi alapok átcsoportosítását. Hasonlóképpen meg kell vizsgálnunk, hogyan lehet a közszolgáltatásokat az adóalap növelésével finanszírozni – így például „zöldadót” lehet kivetni azokra, akik ártanak a környezetnek, lehetõleg európai alapon, ami korlátozza ennek a versenyre gyakorolt hatását.

Jean Jaures óta a baloldal mindig internacionalista volt. A21. században már nem arról van szó, hogy internacionalisták vagyunk; inkább eltûnt a belföldi és a nemzetközi politika közötti hagyományos különbség. Tonny Giddens hívta fel a figyelmet, hogy a harmadikutas szociáldemokraták az elsõk között voltak, akik elfogadták a globalizációt mint valóságos jelenséget. Ma a haladó irányzatok elõtt álló soron következõ kihívás nem egyszerûen a globalizáció elfogadása, hanem inkább annak megmutatása, hogy a globalizációt lehet úgy kezelni, hogy az általa kínált lehetõségeket ne csak kevesek élvezhessék. Azon felül a szeptember 11. utáni világban ez nem egyszerûen erkölcsi pozíció, hanem nemzeti és biztonsági érdekeink tükrözõdése is.

A szegénység és a kirekesztés haragot és reménytelenséget szül, és ezek képezik a terrorizmus gazdag táptalaját. Mit lehet tenni? A progresszíveknek szorgalmazniuk kell a „több kereskedelem” programját , amely túlmegy a diszkreditálódott Washingtoni Konszenzuson. Erõsítenünk kell a többoldalú kereskedelmi szabályokat, és nagyobb hozzáférést kell biztosítanunk a fejlõdõ világnak a textil- és mezõgazdasági piacainkra. Ha ezt távlatban nézzük, egy megfelelõ mezõgazdasági egyezmény ötször több jövedelmet biztosítana Afrikának, mint az összes fejlesztési segélyprogram együttvéve, és tízszer többet, mint az eddigi összes adósságelengedés. Ugyanakkor azt is elõ kell segítenünk, hogy a szegényebb nemzetek eredményesebben tudják használni az olyan intézményeket, mint a WTO. A szegényebb országokat támogatni kell annak érdekében, hogy hatékonyan tudjanak fellépni a gazdagokkal szembeni kereskedelmi vitákban.

A progresszíveknek nagy hangsúlyt kell fektetniük az intézmények kiépítésére is. A fejlett országokban természetesnek vesszük az olyan gazdasági, jogi és társadalmi feltételeket, amelyek elõsegítik a gazdasági és társadalmi haladást: a jogrendszert, a tulajdonjogot, a politikusok elszámoltathatóságát, a független bíróságokat, a szabad médiát, a szakszervezeteket stb. Ezeknek a feltételeknek a fontosságát nem szabad alábecsülni. Az IMF nemrégiben úgy becsülte, hogy ha Kamerun képes lenne olyan jó intézményeket kiépíteni, mint amilyenek a fejlett világban mûködnek, az egy fõre esõ jövedelme ötszörösére nõne, 600 dollárról 2760 dollárra. Nem egyszerûen azért áll érdekünkben a jobb kormányzást elõsegíteni, mert ezek az országok, amint magasabb szintre jutnak, új piacot fognak jelenteni a termékeink számára, hanem azért is, mert ez a demokratizálódási folyamat stabilabb globális környezetet alakít ki. Ezt azonban nem lehet elõírni, hanem csak partnerségen keresztül elérni. Míg az a célunk, hogy olyan világot építsünk, amelyben több a partner, és kevesebb a terrorista, nem szabad visszariadnunk a valós fenyegetések elismerésétõl, illetve a nyílt konfrontáció vállalásától ott, ahol széles nemzetközi támogatást lehet felsorakoztatni. Ha a modern szociáldemokrácia gyenge pozíciót foglal el a terrorizmus és a biztonság kérdésében, az politikailag káros számunkra, éppen úgy, ahogy káros volt az 1970-es, 1980-as években az, amikor nem akartunk foglalkozni a bûnözéssel és annak kiváltó okaival.

Az iraki konfliktus rávilágított a politikai mozgalmunkon belüli feszültségekre a beavatkozás kérdésében. Ahogy azonban Javier Solana mondta : minden válság egy lehetõség. Itt az ideje, hogy elkezdjük meghatározni a közösen elfogadott kritériumokat a tekintetben, hogyan és milyen körülmények között lehet beavatkozni, akár önmagunk védelmében, akár azokéban – ahogy Gareth Evans fogalmazott –, akik nem képesek megvédeni magukat. Tisztán kell látnunk, hogy milyen körülmények között avatkozunk be, és ugyanolyan tisztán kell látnunk azt is, hogy milyen felelõsségeink vannak a beavatkozás után. Programunk központi elemének kell lennie a nemzetépítés átfogó megközelítése. Itt kulcsfontosságú szerepet fog játszani az erõs, egyesült Európa. A haladó irányzatnak elõ kell segítenie a közös kül- és védelmi politika kialakítását, melynek segítségével Európa és az Egyesült Államok az igazi partnerség alapján mûködhetnek együtt. Ahogyan Laurent Fabius fejtegette: az egyetlen alap, amelyen felépíthetõ az új baloldali internacionalizmus, az erõsebb Európai Unió.

Nem mindig van szükség közvélemény-kutatásokra ahhoz, hogy lássuk, valami nincs rendben. Amikor a Lonely Planet Latin-amerikai kifejezések címû kötetének politikáról szóló fejezetében az elsõ néhány kifejezés között máris találunk két ilyet: „Minden politikus egykutya” és „A politikusokban nem lehet megbízni” , akkor máris fájdalmasan világos, hogy az emberek kiábrándultak a politikából. A progresszívek számára, sajnos, ez kétszeresen is aggasztó. Elõször is, ha az emberek azt gondolják, hogy a politika nem számít, ez nagyobb kárt okoz a modern szociáldemokratáknak, mint a jobboldalnak. Mi változásokat akarunk; ellenfeleink a laissez faire politikájának hívei. Másodszor, ha a fenti mondatok a mai fiatalság nézeteit tükrözik, épp azokét az emberekét, akikre annyira számítunk, akkor még sürgetõbbé válik az a feladat, hogy újból megnyerjük õket. Mit tehetnek a szociáldemokraták ebben a helyzetben? Óvatosnak kell lenniük a tekintetben, hogy ne ígérjenek többet, mint amennyit valóban el lehet érni. Ez természetes tendencia, mivel az emberek azért vonzódnak a progresszív politikához, mert át akarják alakítani a status quót, változásokra számítanak. De ha túl nagy várakozásokat ébresztünk a tekintetben, hogy mekkora változást lehet elérni rövid távon, annak káros hatása lehet. Itt az a döntõ, hogy tisztán szétválasszuk egymástól a konkrét, mindennapi életben általunk bevezetett változásokat – a hatalom nagyobb mértékû megosztása, új partnerségek létrehozása -- a progresszív jövõt illetõ távolabbi víziónktól. Természetesen nincs a priori garancia, hogy ez az új lokális politika önmagában haladóbb, modernebb társadalomhoz vezet. Annak csak szükséges, de semmiképpen sem elégséges feltétele. Hagyományosan a szociáldemokrata pártok csak annyiban számítottak a tagjaikra, hogy õk „vigyék szét” az üzenetet. Most viszont talán itt az ideje, hogy produktívabb kapcsolatot alakítsunk ki a párt és a vezetése között.

Ahogy John Denham írja, át kell szerveznünk és – tagjait felszerelve, kiképezve – újra kell gondolnunk a pártot, hogy változtatásokat tudjanak megvalósítani a helyi közösségekben. Ezenközben, ahogy Estelle Morris felveti, a párttagok megnövekedett aktivitása részint új elképzeléseket hozhat felszínre, részint több embert vonzhat a sorainkba. Ha az emberek érzik, hogy fontosak, hogy hallgatnak a szavukra, akkor valószínûbb, hogy velünk maradnak hosszabb távon is, az elkerülhetetlen számvetés idejéig. Wouter Bos fejtegette: a Holland Munkáspárt nemrégiben történt feléledése részint annak köszönhetõ, hogy visszament az utcákra és meghallgatta – a helyi városházákban – az emberek gondjait. Miközben tehát arra készülünk, hogy megragadjuk a jövõt, arra is figyelnünk kell, hogy mit rontottunk el a múltban.

A modern demokraták elõtt álló kihívások semmiképpen sem jelentéktelenek, de nincs okunk arra, hogy pesszimisták legyünk. Elõször is, ha azok lennénk, aligha tudnánk meggyõzõen az emberek elé tárni a jövõvel kapcsolatos víziónkat. Ami pedig még fontosabb: egyre világosabba válik, hogy kezdenek formát ölteni a progresszív politika következõ fázisának fõ tételei. A célom itt nem az volt, hogy szintézist vagy a következõ fázisra szóló teljesen kiforrott programot adjak közre, hanem hogy megmutassam, mennyiben avult el a harmadik út eredeti változata, és hogy melyek azok az utak, amelyeket meg kell vizsgálnunk, hogy határozottan elõremozdítsuk a haladást. A baloldali pártoknak továbbra is reformokat kell szorgalmazniuk, és – az általuk vallott értékeken keresztül – pozitívan kell meghatározniuk önmagukat. Az elõttünk álló hónapokban és években folytatni kell azt a dialógust, amelyet a progresszív kormányzásról tartott konferencián kezdtünk. A Policy Network igyekszik aktívan elõsegíteni ezt a dialógust. Meg kell osztanunk egymással a tapasztalatainkat arról, hogyan lehet megszelídíteni és formálni a globális kapitalizmust annak érdekében, hogy sokak igényeit elégítse ki, és hatékonyabb legyen a hatalom megosztása, az új gazdasági és társadalmi célok elérése érdekében. Egyszóval, meg kell találnunk annak a legeredményesebb módját, hogy fel tudjuk készíteni az embereket a jövõre, miközben hagyományos céljainkat követjük: a személyes szabadságot és a szolidaritást, az egyéni boldogulást és a közjót.

M. Nagy Miklós fordítása

Leadbeater, C.: A credible centre-left optimism, Progressive Politics vol. 1/1., 2002. szeptember

Gould, P.: The Empty Staium, Progressive Politics , vol. 2/3, 2003. szeptember

Browne, M. – Thompson, P.: Trust end Legitimacy: Why the left needs to learn to share power, Progressive Politics , vol. 2/2, 2003. július

Schuppert, F.: The Ensuring State, Progressive Politics , vol. 2/1, 2003. február

More Research for Europe – toward 3 per cent of GDP, Commission of the European Communities . Brüsszel, 2002.

Esping-Andersen, G.: Against Social Inheritance, Progressive Futures , vol. 2/2, 2003. július

Moore, M.: Life after Doha?, Progressive Politics , vol. 2/2, 2003. július

Solana, J.: Global Governance, Progressive Politics , vol. 2/3, 2003. szeptember