Az európai integrációt és a szociáldemokrácia fő áramlatait elemző kutatások alapjában egyetértenek abban, hogy a nyolcvanas évek közepétől az integrációs folyamat egyrészt növelte a piaci tényezők súlyát, másrészt erősen szűkítette a nemzeti szuverenitás mozgásterét a politika leginkább vitatott kérdéseiben. Vonatkozik ez arra a negatív integrációra is, amelyet az Egységes Európai Piac jelentett 1987-ben, valamint arra a pozitív integrációra, amit az 1993-as Maastrichti Gazdasági és Monetáris Unió, és az ahhoz 1997-ben kapcsolódó Stabilitási és Növekedési Paktum (SNP) képviselnek. Ezek az integrációs lépések redukálták a nemzeti államok piaci beavatkozásának képességét, és korlátozták őket abban, hogy korrigálják a fokozott liberalizáció nem kívánt következményeit.

Kívánatos lehetett mindez a liberális és neokonzervatív pártok, sőt még a kereszténydemokrata pártok számára is . Ugyanakkor a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején követett ún. „európai út” a szociáldemokrata pártok számára kemény kihívást jelentett a gazdasági szabályozás, politikai döntéshozatal és társadalmi jólét általuk képviselt álláspontjával szemben.

Amióta Dahrendorf 1983-ban megfogalmazta a „szociáldemokrácia évszázadának” végét, számos szerző foglalkozott azzal, hogy mennyiben is van a szociáldemokrácia hanyatlásra ítélve. A tézist alátámasztó okokat az osztálybázisú szavazás eróziójában, a szakszervezetek csökkenő fontosságában, a pártok közötti verseny és a koalíciós lehetőségek változásaiban, valamint a globalizációs hatásokban jelölték meg. Ezek szerint „Európa” nem más, mint egy fejezet a szociáldemokrácia végével foglalkozó irodalomban. Ugyanakkor az európai integráció többet jelent az eddigi szociáldemokrata stratégiákkal szembeni kihívásnál, amennyiben lehetőségeket teremt egy olyan politikai stratégia megformálására, amely ellensúlyozhatja a negatív integráció piaci-liberális orientációját, és hozzájárul az európai szintű (szupranacionális, nemzetek feletti és kormányok közötti) cselekvőképesség visszaszerzéséhez, amely nemzeti szinten a globalizálódás és európaizálódás során már elveszett. Így hát az európai szociáldemokráciának kettős kihívással kell szembenéznie: először is fel kell tárni és teljes mértékben ki kell aknázni azt a teret, ami politikai és társadalmi céljainak megvalósítására nemzeti szinten megmaradt, másodsorban pedig „újra kell alkotni egy olyan kollektív politikai testület koncepcióját, amelynek célja az EU-nak komplementer döntési és politikaformálási helyszínként való alkalmazása” .

Ez a feladat azonban nehéz, és nem csupán a szociáldemokrata pártok számára az. A pozitív integráció nehézségei mindkét vonatkozásban gátlón hatnak, amennyiben:

„ Vannak a politikának olyan területei, amelyek a demokratikus jóléti államok legitimációja szemszögéből kulcsfontossággal bírnak – ahol is a nemzeti problémamegoldási lehetőségeket a gazdasági integráció ténylegesen erősen korlátozza, sőt, a háttérben meghúzódó nemzeti érdekekből adódó konfliktusok akár rendszeresen is megakadályozhatják a politikai harmonizációt. ”

Vannak persze ennek a stratégiának egyéb komoly akadályai is. Először is a szocialista vagy szociáldemokrata kormányok közötti jelentős véleményeltérések mindeddig nem tették lehetővé számukra, hogy korrigálják az európai politikának a tiszta szabadpiac iránti elfogultságát. Így aztán a szociáldemokrata kormányzatok nem is képesek arra, hogy a Tselebis értelmezése szerinti kohéziós tényezőt alkossanak az európai színtéren. Másodsorban a tagállamok zömében a kormányzás koalíciós keretek között történik, ami sok esetben korlátozza a szociáldemokrácia mozgásterét. A harmadik problémát az okozhatja, hogy választói szavazatok szempontjából az európai stratégia megvalósítása esetenként ronthatja a hazai választási célkitűzések hitelességét, és így igen költségesnek bizonyulhat. Kétséges végül az is, hogy meg fogják-e a szociáldemokrata pártok valaha is kérdőjelezni a közösség fundamentális és alaposan védelmezett alapelveit, pontosabban a szabadságnak és a versenynek szentelt négy törvényt, mivelhogy egy ilyen törekvés a közösség egészét veszélyeztetné. Mit sem változtat ez azonban azon, hogy pontosan ezek a „szent” elvek jelentik a legnagyobb akadályt a piac szociáldemokrata korrekciójához vezető úton.

Mivel az Európai Közösség Szocialista Pártjainak Szövetsége (PES) úgy foglalt állást, hogy „a demokratikus kontroll a jövőben is megvalósulhat, amennyiben a szuverenitásnak a pusztán nemzeti keretek között többé nem gyakorolható elemeit egyesítik” , a szociáldemokrata pártok minden akadály ellenére egyre inkább lehetőségnek tekintik az Európai Uniót, és a belső nézeteltérések dacára sokan feladták eddigi euroszkepticizmusukat, és mára proeurópaiakká váltak . Néhány éven át persze így is várni kellett, amíg a kilencvenes évek közepén megnyílt a lehetőség az európai szintű szociáldemokrata politizálás számára. A számos országban elért választási sikerek, – beleértve az 1997-es brit és az 1998-as németországi földindulásszerű győzelmeket – jól demonstrálták, hogy számos szerző előzetes megállapításaival szemben, legalábbis választójogi értelemben, a szociáldemokrácia egyáltalán nincs „hanyatlásra ítélve”. Először történt meg, hogy az európai „Négy Nagy” mindegyikében baloldali legyen a kormány, és 1999-ben a 15 közül 13 országban részben vagy egészben szociáldemokrata vagy szocialista legyen a vezetés.

A minősített többség és a minősített kettős többség elérésével a szociáldemokraták egyértelműen domináns szerephez jutottak az EU Tanácsában is. E fejlemények csúcsát az EU 1999 első félévében a német elnökség jelentette. Úgy tűnt, hogy „eljött az a ritka lehetőség, hogy a szociáldemokraták tettekre váltsák törekvéseiket, vagyis, hogy az EU gazdaságpolitikai célkitűzéseire befolyást gyakoroljanak.”

Ez a cikk azzal a szándékkal íródott, hogy feltárja, az Európai Unión, az adott struktúrán belül mekkora tér nyílik a szociáldemokrácia számára, hogy az 1998 és 2002 között hatalomra jutott szociáldemokrata pártok milyen bofolyást gyakoroltak az európai közpolitikára. Vizsgálni fogjuk a közpolitikának azt a négy tartományát – pénzügyek, adózás, foglalkoztatás és szociálpolitika –, amelyek a szociáldemokrata közpolitizálás, valamint a szavazó tábor megnyerése szempontjából alapvető fontossággal bírnak.

A klasszikus szociáldemokrata négyszög a következőképpen irható le: (I) Az Európai Központi Bank /ECB/ szigorúan monetáris orientációját növekedési és a teljes foglalkoztatásra irányuló célkitűzésekkel kell kiegészíteni. (II) Elkerülendő az adók „padlóra taposása”, amihez a tagállamok közötti versengés vezethet, úgy kell harmonizálni vagy koordinálni a nemzeti adópolitikákat, hogy a bevételek szilárd alapot teremtsenek a szociálpolitika számára az esélyegyenlőség erősítéséhez, és a piaci működés nem kívánt következményeinek ellensúlyozásához. (III) A teljes foglalkoztatás elérése és a munkanélküliség csökkentése érdekében támogatni kell a foglalkoztatás növekedését. (IV) A jóléti államot annak leépítését elkerülve kell erősíteni és megreformálni.

Az elemzés során a tagállamoknak a Bizottságban és az Európai Tanácsban követett politikájára igyekszünk koncentrálni, bemutatva először is azt, ami mindezidáig történt, –vagyis értékeljük azt, amit a szociáldemokrata kormányok eddig elértek. Kerülve a lexikonszerű prezentálást, a legfontosabb döntéseket vesszük górcső alá. Ezek után a szociáldemokrata pártok által követendő politikát fogjuk taglalni, kitérve az ezt lehetővé tévő eljárásokra és kormányzási megoldásokra.

Ami eddig történt

A foglalkoztatáspolitika

Az elmúlt tíz év során a szociáldemokrata pártok főképp a foglalkozáspolitika terén sürgették az európaizáltást (azaz a szuverenitás összeurópai szintre való áthelyezését és a nemzeti szintű politikai lépések összehangolását). Nem csupán olyan kezdeményezéseket jelentett ez, mint az 1993-as Larsson-jelentés, az 1997-es francia „gouvernement économique” vagy a makrogazdasági dialógus iránti törekvések 1998-99 során és az 1999-es Gueterres jelentés, hanem ezen túlmenve az 1990-es évek végén az európai foglalkozáspolitikának sikerült szociáldemokrata profilt adni. Érvényes ez a Kölni Folyamat makrogazdasági dialógusára és a szűken értelmezett európai foglalkozáspolitikára is, azaz a Luxemburgi Folyamat és az Európai Foglalkoztatási Stratégia (EFS) által tárgyaltakra.

Az EFS terén történt áttörés nyilvánvalóan összefügg az Európai Uniót a kilencvenes évek végén jellemző szociáldemokrata dominanciával, bár a kezdetek visszanyúlnak az évtized elejére, mikor is Jacques Delors megjelentette A növekedés, versenyképesség és foglalkoztatás fehér könyve című művét (1993). Az 1994-ben elfogadott Esseni Stratégiához hasonlóan a Fehér könyv sem volt más egy meglehetősen inkoherens egyvelegnél, amely az egyes tagállamokra jellemző megközelítéseket taglalta. Világos szociáldemokrata jellege már csak azért sem lehetett, mert ekkor az EU döntően konzervatív/kereszténydemokrata volt. Mindazonáltal ezek a momentumok szerephez jutottak az európai foglalkozáspolitika programozásának indításakor. Az Esseni Stratégia számos eleme, úgymint a szakképzés erősítése, az élethosszig tartó tanulás, a munkaerőpiaci intézmények hatékonyságának javítása, meghatározott célcsoportokra szabott – mint például a fiatalok, a hosszabb ideje munka nélkül lévők és a nők – intézkedések néhány éven belül hangsúlyos prioritást nyertek az EFS keretei között.

Az európai szintű foglalkozáspolitika a kilencvenes évek közepére hirtelen releváns kérdéssé vált, főképp a következő, egymással kölcsönösen összefüggő okok folytán: változások, amelyek a problémák kormányzati szintű érzékelésében és a közvélemény alakulásában mentek végbe; az 1995-ös bővítés hatásai; a PES hálózatán belüli értekezések; valamint egyes kormányok összetételének megváltozása.

A tartós munkanélküliség gondja számos európai kormányra gyakorolt fokozódó nyomást. Változott ráadásul a gazdasági bajok és a lehetséges gyógymódok érzékelése. Az 1980-as években a főképp konzervatív és liberális kormányok úgy vélekedtek, hogy a Közös Piac kialakítása pusztán a gazdasági növekedés előmozdításával és a munkaerőpiac deregulációjával lehetővé teszi a főbb foglalkoztatási gondok megoldását. Az 1990-es években erősödött a vélekedés, hogy az európai integráció aránytévesztő, amennyiben hangsúlyosan kezeli a piaci és monetáris integrációt, miközben nagymértékben mellőzi a szociális és foglalkoztatási közpolitikát. Az integrációs projekt legitimitása megkérdőjeleződött, és így egyre több tagország kormányzatában erősödött a vélekedés, hogy az eddiginél koncentráltabb és aktívabb európai foglalkoztatási stratégiára van szükség.

A nézőpontnak ez a változása részben a kilencvenes évek végén történt kormányváltásokból fakadt, de nem korlátozódott pusztán a politikai elitekre. Ezzel egyidejűleg az összeurópai foglalkoztatáspolitika által képviselt opció fokozott figyelmet kapott az egyes nemzeti választásokon. Az Eurobarométer adatai szerint a kilencvenes évek közepétől az európaiak többsége úgy vélekedett, hogy a munkanélküliséggel szemben nem csupán nemzeti, hanem európai szinten is fel kell venni a harcot. Ezek a fejlemények egybeestek azzal az enyhe módosulással, ami a szociáldemokrata pártok stratégiai preferenciáiban történt. A kilencvenes évek végére az EU-t úgy tekintették, hogy az „olyan potenciális tőke és eszköz, mely lehetővé teszi adott politikai célkitűzések megvédését” . Maastrichtot követően az általános európaizálódás egyre központibb téma lett, és a szociáldemokrata pártok proeurópaisága is észrevehetően erősödött: nevezetesen a szociáldemokrata pártok zöme állást foglalt az Egységes Piacot és az EMU-t ellensúlyozó szociálpolitika mellett.

Az 1995-ös bővítés kissé módosította az EU súlypontját. Immár Svédországban, Ausztriában, és – bár kevésbé markáns mértékben – Finnországban is szociáldemokraták kormányoztak, ezek pedig a jóléti állam felé tendáló, aktív foglalkoztatási politikát valósítottak meg országaikban. A harmadik bővítés ezáltal szociáldemokrata irányba „színezte át” a most már 15 ország új közösségét.

A Fehér Könyv megjelenése óta a pártok családján belüli nyilvánvaló divergencia ellenére a PES egyre növekvő szerephez jutott mind a közös szociáldemokrata foglalkoztatási stratégia kialakításában, mind annak európai szintű kivitelezésében. A kormányközi konferencia során világossá vált, hogy bár a szociáldemokrata pártok a konkrét foglalkozáspolitikai kérdésekben nem tudnak teljes összhangot kialakítani, az ismételt kapcsolatfelvételek képesek segítséget adni a véleménykülönbségek leküzdésében

Végezetül az egyes tagországokban bekövetkezett kormányváltozások erősen befolyásolták a foglalkozáspolitikát. Az 1990-es évek végén az Európai Parlamentben progresszív szociáldemokrata többség uralta a terepet, a 15 tagállam közül 11-ben a szociáldemokrata pártok kormányoztak. Egészen 1997-98-ig Németország, Franciaország és az Egyesült Királyság konzervatív/kereszténydemokrata/liberális kormányai megvétózták a foglalkozáspolitika európaizáltását. Hatalmukat 1997-ben (az Egyesült Királyság és Franciaország) és 1998-ban (Németország) vesztették el.

1997 júniusában egy kormányok közötti hosszú konferenciát követően az Amsterdami Szerződés formájában megkötötték azt a kompromisszumot, amely az Európai Közösség Szerződését egy, a foglalkoztatás problémáinak szentelt fejezettel egészítette ki. 1997 novemberében Luxemburgban, egy rendkívüli foglalkoztatási csúcsértekezlet során a tagállamoknak sikerült megegyezniük az első foglalkoztatási irányvonalakban. Így 1997-ben két téren is előrelépés történt: sikerült létrehozni a koordinációs eljárást, és az első irányvonalak deklarálásával életre kelt az európai foglalkozáspolitika.

A koordinációs stratégiának nem az a célja, hogy a szuverenitásnak európai szintre történő messzemenő átruházásával valósítsa meg a foglalkozáspolitika európaizáltását /(EFS), hanem az, hogy koordinálja a nemzeti foglalkozáspolitikákat, és kialakítsa a célorientált menedzsmentet (management by objectives). A tagállamok kötelezettséget vállalnak a foglalkoztatási irányvonalak és országspecifikus ajánlások által meghatározott mennyiségi és minőségi célok megvalósítására. Ehhez az irányelvek keretei között számos stratégia áll rendelkezésükre. A tagállamoknak foglalkozáspolitikájukban „figyelembe kell venniük az irányelveket” , de azoknak, valamint az ajánlásoknak a mellőzése nem szankcionálható. Bár egyes szociáldemokrata kormányok igényelték volna a kötelező szabályozást, erre nem került sor. A német kereszténydemokrata/liberális kormánynak elegendő súlya volt ahhoz, hogy e vonatkozásban felhígítsa a szabályozást .

A kemény európai törvénytől eltérően az eljárás nem a kikényszerítésre épül, hanem az egyes, e tekintetben sikeres országok módszereinek továbbadását igyekszik bátorítani. Tanulást indukál, ösztönzi az alternatív stratégiák megismerését, és nyomást gyakorol a nemzeti hatóságokra annak érdekében, hogy azok megfelelő mércék felállításával és összehasonlító programokkal (peer review program) érjék el a foglalkozáspolitika módosítását. Empirikus értelemben a nemzeti munkaerőpiaci politikára gyakorolt hatás nem követhető nyomon. Volt azonban néhány eset, mikor az EFS jelentősebb változásokat indukált és támogatott.

Az egyes tagországok foglalkoztatási gondjai, jóléti intézményei és munkaerőpiaci szabályai erősen különbözőek. Eltérések vannak abban is, hogy miben látják a tartós munkanélküliség és az alacsony foglalkoztatási szint okait, és miben a lehetséges gyógymódokat. Mindez olyan heterogén irányelvek bevezetését eredményezte, amelyek az utóbbi öt év során csak részben feleltek meg a szociáldemokrata célkitűzéseknek . Heterogenitásuk ellenére az irányelvek olyan, speciálisan európai utat testesítenek meg a foglalkoztatási és munkaerőpiaci politika terén, amely az európai integráció neoliberális modelljének módosításaként értékelhető. Megfigyelhető az ún. „harmadik utas” politikákkal való bizonyos kompatibilitás azoknak az igényeknek a formájában, amelyek az élethosszig tartó tanulással (life-long learning) kívánják elérni a foglalkoztatás javítását, vagy azzal, hogy adókedvezményeket biztosítanak az alacsony jövedelműek számára, bevezetik a rugalmas munkaidőt, vagy támogatásokat adnak a hátrányos helyzetűeknek.

Az irányelvek mögötti stratégiát az ajánlás és módositás fogalmát összevonva a recommendification terminussal jelölték , szemben Gösta Esping-Andersennel (1990), aki a decommodification szót részesítette előnyben . Ez persze nem olyan rekommodifikációra utal, amely elsősorban a jogosultság felülvizsgálatára és korlátozására épül. A kulcspont az, hogy az állam – megelőző intézkedésekkel reflektálva Gidden (1998) rekommodifikációs koncepciójára, mint amilyen az élethosszig tartó tanulás és aktivitás biztosítása – minden szinten aktívan segítse elő a foglalkoztathatóság javítását. Az EFS fenti orientációja már a kilencvenes évtized első felében is érzékelhető volt, és elsősorban azért válhatott fontossá, mert az aktiválás koncepciója egészében véve a szociáldemokraták „harmadik utas” és a nem szociáldemokrata kormányok neoliberális foglalkoztatáspolikájához is hozzáilleszthető, annak ellenére, hogy más vonatkozásokban az eltérések igen hangsúlyosak.

2000 óta a Lisszaboni Stratégia új célja, hogy képessé tegye ismét az EU-t a teljes foglalkoztatás megteremtésére és a kohézió megerősítésére: az Unió „legyen a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb gazdasága, egyre több és jobb munkalehetőséget és nagyobb társadalmi kohéziót teremtve valósítsa meg a fenntartható gazdasági növekedést”.

Az irányelvek 2003-ban teljes revízió alá kerültek. Jelenlegi céljuk „a teljes foglalkoztatás, a minőségi munka és a termelékenység, a társadalmi kohézió és befogadás”, rámutatva az esélyegyenlőség és a nemek közti egyenlőség fontosságára.

Az európai foglalkoztatáspolitikát (FS-t) döntően szociáldemokrata kormányok alakították, de nem csupán ők. Ennek ellenére a legutóbbi öt év szociáldemokrata szemszögből sikerként könyvelhető el. Először is a foglalkoztatási fejezet és az EFS beépítése után az európai agenda már meglehetősen másként mutat. Azáltal, hogy a koordinációs eljárási szerződés formájában is rögzíttették, a szociáldemokrata kormányoknak sikerült azt szilárdan lehorgonyozniuk a politikai áramlatokkal szemben. A foglalkoztatás növelése továbbra is az Unió központi célkitűzése.

Figyelmet érdemel, hogy az irányelvek fent említett karaktere 2002–2003-ban nem hígult fel. Annak ellenére sem, hogy a szociáldemokrata pártok elveszítették az Unión belüli vezető szerepüket. Ép ellenkezőleg: az EFS mára sokkal szociáldemokratábbnak tűnik: az Unió közvetlen célként határozza meg a teljes foglalkoztatást, miközben arról már sok szociáldemokrata párt csendben lemondott. Túlívelő célként került rögzítésre az esélyegyenlőség, valamint a társadalmi kohézió és befogadás is. Az irányelvekben ajánlott több stratégia is megerősíti ezt az értelmezést. Mindez úgy is olvasható, hogy a kilencvenes évek vége változást hozott a politikai párbeszédben.

Ellenvetésként felhozható, hogy egy ilyen puha módszernek nincs túlzott jelentősége. Ugyanakkor az ilyen lágy koordináció éppen ott képes erősíteni a kooperációt, ahol a pozitív integráció nem (vagy még nem) lehetséges, és ahol a koordináció nyílt módszere (open method of coordination = OMC) legfeljebb átmenetileg volna alkalmazható, és végül pozitív integrációhoz vezetne. Úgy is tekinthetjük továbbá ezt a puha módszert, mint adekvát választ arra a kérdésre, hogy államközi szinten hogyan kell kezelni a jóléti államok jelentős intézményi és munkaerőpiaci különbözőségeit. Szociáldemokrata szempontból az eljárás flexibilitása nem tekinthető hátránynak. Egy uniformizált, kötelező jellegű európai foglalkozáspolitika nem egyszerűen csak figyelmen kívül hagyná az egyes tagországok foglalkoztatási problémáinak eltérő voltát, hanem egy ilyen választási szempontból fontos területen értékes szavazatoktól foszthatná meg a szociáldemokrata pártokat. A jelenlegi EFS segítséget tud nyújtani mind a munkanélküliség csökkentéséhez, mind a foglalkoztatás növeléséhez. Így fokozva (nemzeti szinten) a választók szemében a hitelességet, és átháríthatóvá téve a negatív reagálást.

Említést kell tenni végül az európai foglalkoztatási politika egyelőre mérsékelt jelentőségű újraelosztási komponenseiről, mivel az Európai Szociális Alap közvetlen formában is utal az EFS-re (1262/1999/EC, Art. 1-2).

Óvatosságra kell intenie a nyitott koordinációs módszerre építő politikával kapcsolatban annak is, hogy amennyiben egy minősített többség megváltoztatja a foglalkoztatási irányelveket, úgy azok felhígulhatnak, vagy akár meg is szűnhetnek. A koordináció csak addig működik, ameddig a kormányok azt kívánatosnak tartják. Ha nem tartják kívánatosnak, úgy mellőzhetik a követelményeket, vagy blokkolhatják a koordinációs folyamat egészét. Az új koordinációs eljárás azonban oda vezethet, hogy megnő a Tanács politikai súlya és az Európai Parlament, a nemzeti parlamentek és az Európai Bíróság (European Court of Justice) megkerülhetővé válnak. Kérdés, hogy kivánatos-e ez a szociáldemokrata pártok számára.

Makrogazdasági koordináció és monetáris közpolitika

Bár kétségtelen, hogy a Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) terve nem szociáldemokrata elképzelés volt – noha az egységes pénz tervét számos szociáldemokrata és szocialista párt támogatta az 1980-as évek végén –, az eléképzelés megszületésének pillanatáttól kezdve.

Az EMU-t intézményileg megtestesítő Európai Központi Bank (ECB) az árstabilitás elkötelezettje. Filozófiája értelmében a fenntartható gazdasági növekedés csak az árak stabilitásának talaján valósítható meg, szilárd pénz és pénzügyek paradigma második pillérét a költségvetési fegyelem képezi, amelyet a Szerződés és a Stabilitási és Növekedési Paktum szavatol. Az ECB azonban a US Federal Reserve Banknál is szigorúbban definiálta az árstabilitást, fékezve ezáltal a rövid- és középtávú gazdasági növekedést – legalábbis neokeynesiánus értelmezés szerint, amelyet néhány szociáldemokrata kormány is oszt..

Úgy tűnt, hogy az 1998. őszi pörtschachi informális csúcs paradigmaváltást hoz az EU-politikában. A szociáldemokrata dominanciájú Európa Tanács állást foglalt a kamatcsökkentés és a kereslet ösztönzése mellett. Dominique Strauss-Kahn és Oskar Lafontaine német, illetve francia pénzügyminiszterek kifejezetten a pénzügypolitika alapvető átalakítását célozva javasolták a kamatcsökkentést. A német kormányváltást követően a tagállamok 1999-ben megegyezésre jutottak a kölni folyamat makrogazdasági dialógusát illetően. Tekinthetjük ezt úgy is, mint a Stabilitási és Növekedési Paktumra történő neokeyneziánus indíttatású reagálást. A cél az ECB európaizált monetáris politikája és a tagállamok fiskális és bérpolitikája közötti koordináció előmozdítása, és pedig olyan, kétévente rendezett konferenciák keretében, amelyeken a Tanács az ECB, a szociális partnerek, valamint a Bizottság képviselői vesznek részt.

Az EU munkatervét illető, feltehetően Pörtschachban bekövetkezett fordulat egyenesen visszavezethető a PES hálózat keretei között lefolytatott, nagysúlyú eszmecserére. .Ez az eljárás mára azonban jelentőségét vesztette , éspedig nem csupán a többszintű koordináció nehézségei és a szociáldemokrata kormányoknak a Tanácson belüli csökkenő súlya (lásd lenti ábra) miatt.

A "szociáldemokrata" kormányok szavazati aránya az Európai Unió Tanácsában : Szociáldemokrata részvételű kormányok = világosszürke
Szociáldemokrata részvétel nélküli kormányok =sötétszürke

Az utóbbi években maguk a szociáldemokrata pártok sem fordítottak túlzott figyelmet a formalizált makrogazdasági dialógusra. Megritkultak továbbá 1999 óta az ECB monetáris politikája elleni közvetlen támadások. Az 1998-as politikai fordulat a jelek szerint nem csupán Németországban, hanem a szociáldemokrata pártok egész családjában revízió alá került.

Nemzeti fiskális politika a Stabilitási és Növekedési Paktum hatálya alatt

Az utóbbi években az európai monetáris és fiskális rend iránti kritika elsősorban a Stabilitási és Növekedési Paktumra koncentrálódott. Amióta tizenkét ország belépett az Európai Monetáris Unióba, a szociáldemokrata kormányok nemigen vonják kétségbe a Stabilitási és Növekedési paktum általános racionalitását már csak azért sem, mert „a stabilitási paktum ötlete semmiképp nem volt idegen a számukra”. Vita keletkezett ugyanakkor a szabályok adekvát értelmezésével kapcsolatban, mivel 2002 második felére nyilvánvaló lett, hogy Németország és Franciaország nem képesek betartani a háromszázalékos határt. Nem volt meglepetés, hogy pontosan az új konzervatív francia, és a német kormány voltak azok, amelyek a legnagyobb erővel támogatták azt a javaslatot, hogy a túlzott deficit eljárás során egyéb kritériumokat is vegyenek figyelembe. 2002-ben a határidő 2004-ről 2006-ra történő eltolásával sikerült elkerülni a Stabilitási és Növekedési Paktum (SNP) megsértését, így Németországnak és Franciaországnak csak 2006-ra kell rendbe hozni költségvetésüket.

Nem szűnt az SNP iránti kritika 2003-ban sem, annak ellenére, hogy márciusban a Tanács úgy határozott, hogy bár „ésszerű keretek között figyelembe kell venni a specifikus helyzeteket, nincs szükség a Szerződés vagy az SNP megváltoztatására és új költségvetési célkitűzések vagy szabályok megfogalmazása is felesleges”. Maga Schröder kancellár hangsúlyozta, hogy az SNP-t annak mindkét aspektusában alkalmazni kell. Túltéve magát a német kritikán a francia kormány kitartott és visszautasította a túlzott deficittel kapcsolatos ajánlások figyelembevételét. Mindeközben Silvio Berlusconi is színre lépett, felmentést kérve és megkérdőjelezve az Európai Központi Bank árstabilitási elkötelezettségét, amennyiben azt recessziós vagy stagnáló periódusban kívánja érvényesíteni.

Más tagállamok ugyanakkor egyre jobban aggódnak a pénzügyek labilitása miatt. Mindebből fakadóan az SNP-vel kapcsolatos egyet nem értés 2002 óta jelentősen megerősödött. Dánia és Hollandia panasszal éltek, amiért Franciaország ellustálkodta a korábbi megállapodás követelményeinek teljesítését. Ez volt az első olyan eset, hogy bármely tagállam megtagadja az egyetértést egy olyan határozattal kapcsolatban, amelyet a túlzott deficit eljárás alapján hoztak. E fejlemények fényében nem meglepő, hogy 2003 novemberében az ECOFIN-12 tanácsa a szankciók alkalmazásával szemben foglalt állást, míg négy kisebb ország (Ausztria, Finnország, Hollandia és Spanyolország) megszavazta a Bizottság javaslatát.

Úgy tűnik, hogy az eurozóna három legnagyobb országa azt az alapkövetelményt, hogy a költségvetés helyzetét egyensúlyközeli vagy többletet mutató helyzetben kell tartani, a háromszázalékos kritérium vonatkozásában egy sokkal kényelmesebb attitűddel cserélte fel. A szilárd pénz és pénzügyek paradigmájának újraértelmezése a jelek szerint lehetőséget teremt arra, hogy stagnáló időszakokban rugalmasabb fiskális politikát lehessen követni. Mindeközben az ECOFIN-12 országok többségében a miniszteri hozzászólások a kritériumok újraértelmezése mellett szálltak síkra.

Bár a viták során az érvek némelyikét kissé félrevezetően szociáldemokrata politikai kezdeményezéseknek tulajdonították , a fenti fejlemények nem mutatnak megragadható politikai orientációt. Való igaz, hogy a párbeszédet a szociáldemokrácia öntötte formába, de az SNP-t módszeres és összehangolt támadások a szociáldemokrata kormányok részéről soha nem érték, és az elmúlt néhány év során a szociáldemokrata pártok kollektív formában nem szegültek szembe az SNP makrogazdasági elvárásaival. A szembehelyezkedés ténylegesen eltünteti a politikai széttagoltságot – az egyes országok által követett út sajátosságai ennél jóval nagyobb hatással vannak az állami deficit alakulására.

Az adópolitika 

A tőkepiacok teljes EU-integrációja jelentősen korlátozhatja a nemzeti autonómiát. Az integrált tőkepiacokon belül a kormányoknak vonzó adózással kell versenybe szállniuk a beruházásokért. Ebből az következik, hogy a tagállamok a jövőben elvesztik adó-megállapítási autonómiájukat. Elméleti szempontból az új helyzet adóversenyhez és az adók „letaposásához” vezethet. . Ez a hatás a könnyen változtatható adók esetében a legerősebb, beleértve a társasági adót és a kamatadót. Részünkről főleg az utóbbira koncentrálunk, először azért, mert az egyéb adók alapja, – mint például a fogyasztási adóé – kevésbé változtatható, és így a szociáldemokrata politika számára nem jelent komoly kihívást, másodszor pedig mert a kamatjövedelmek adóztatásával kapcsolatban már megszülettek a legfontosabb európai szintű szabályok, bár az „iránymutató a társasági adó káros szabályozásának felszámolásához” a szociáldemokrata politika szempontjából nyilvánvaló relevanciával bír.

Az Európai Unión belül az adótörvények nemzeti eltérései többek között az adóelkerülésre is módot nyújtanak, mivel egyes országok stratégiai hasznot húznak a banktitokból. A tagországok nem informálják a lakóhely alapján illetékes országot a jövedelmekről, és forrásadót sem vetnek ki a kamatjövedelmekre. Ez a körülmény szociáldemokrata szempontból károsnak tekinthető, mivelhogy a magas adórátájú országokban csökkenti az adóbevételeket és így szűkíti a közkiadások bázisát, a költséges redisztribúciós szociálpolitikát sújtva ezzel. Meglehet, a közkiadások csökkentésére törekvő kormányok jó néven veszik ezt a hatást, a szociáldemokrata kormányok számára azonban ez aggasztó. Másodszor: amennyiben a bérek adóterhelése a tőkejövedelmekéhez viszonyítva növekszik, úgy káros redisztributív hatások keletkeznek, mivel a bérekre kivetett adó és tb-járulék sokkal nehezebben kerülhető meg. A bér és tőkejövedelmek eltérő mobilitási szintje, a tőke megadóztatásának mérséklése érdekében kifejtett nyomás és az adóelkerülés a csúcson lévőknek kedvez ve csak súlyosbítják a helyzetet. Az adóverseny azon hibáinak korrekciója, amelyek megsértik az ideális szociáldemokrata adórendszer legelső elvét elsőrendű fontossággal kell hogy bírjon a szociáldemokrata pártok számára, (kivéve azokat, amelyek számára a status quo hasznos). Az 1999-es európai választásokra megfogalmazott PES kiáltvány követelései közé tartozott a „jobb politikai koordináció annak a káros adóversenynek a megakadályozása érdekében, amely igazságtalan adóengedményekben és burkolt támogatásokban valósul meg”. . A PES ECOFIN Csoportja szintén rámutatott, hogy a tőkekiáramlás csökkentése érdekében az adópolitika OECD szintű megközelítésére van szükség.

Amikor a szociáldemokrata pártok a Tanácsban domináns helyzetbe jutottak, akkor a tagországok között az adóverseny megelőzéséről folytatott megbeszélések már több mint egy évtizede folytak különösebb eredmény nélkül. Különösen Franciaország és Olaszország aggódtak az adóverseny miatt, sőt a francia szocialista kormány azzal fenyegetőzött, hogy, hogy blokkolni fogja a tőkepiaci liberalizálás irányelvét. Az első bizottsági javaslatok (COM (89) 6o) azonban kudarcot vallottak A kilencvenes évek végén a Bizottság újabb kísérletet tett a „csomag a káros adóverseny kezeléséhez” keretei között a kamatjövedelmek adóztatásának országok közötti koordinálására. Az ajánlott „együttélési modell” (1997) egy olyan információs rendszer bevezetését célozta, amely a kamatjövedelmekre vonatkozó információt az állandó lakhely szerinti ország adóhatóságához juttatja el. Ezt a tagországok nem fogadták el, és helyette a minden EU-polgár kamatjövedelmét egységesen terhelő minimálisan húsz százalékos forrásadó bevezetését javasolták. 2000 júniusában a tagállamok elvben hozzájárultak az együttélési modellhez (Európa Tanács 2000), amely arra a helsinki alapelvre épül, hogy „az Európai Unió tagállamaiban élő minden állampolgárnak meg kell fizetnie a megtakarításait terhelő adót” (Európa Tanács 1999) – a szabályozás fontos részleteinek kidolgozása azonban még várat magára.

2000 novemberében a Tanács, – helyt adva azoknak az aggodalmaknak, hogy egy európai önállóskodás az adózáson keresztül veszélyt jelenthet az európai pénzpiacok versenyképessége szempontjából – olyan bevezetendő direktívában állapodott meg, amely megszabná a kamatadók minimális mértékét (13555/000/EC). Ennek keresztülvitele két- és többoldalú megállapodásokra épülő nemzetközi szabályozást kíván. A tényleges megállapodásra csak 2003 januárjában került sor. „A megtakarításokból származó kamatjövedelmek adóztatása” irányelvét 2003 júniusában fogadták el. Az irányelv értelmében 2005-re 12 európai országban megvalósul az adóellenőrzési adatokkal kapcsolatos automatikus nemzetközi információcsere annak érdekében, hogy az adók megfizetése az állandó lakhely szerinti országban történjen. Ausztriában, Belgiumban és Luxemburgban 15 százalékos forrásadót fognak bevezetni, amely 2007-re 20 százalékra, 2010-re pedig 35 százalékra fog emelkedni. Az ebből származó összegek 75 százalékát a lakóhely szerinti országnak fogják átutalni.

Így az európai kormányok végül is megegyezésre tudtak jutni ebben a sokat vitatott kérdésben. Ez a megegyezés azonban a legkisebb közös nevezőre épül; az átmeneti időszak első néhány évében ez a forrásadó Belgiumban, Luxemburgban és Ausztriában meglehetősen alacsony. Kevéssé meggyőző a csomag azért is, mert a megelőző szabályozás haszonélvezői vétóval élhetnek. Az eredmény így ténylegesen inkább szimbolikus, semmint reális. Mindezek ellenére a direktíva eszközül szolgálhat a szociáldemokrata politika számára az adóverseny valamelyes mérsékléséhez.

Hogy mennyiben írható ez a kedvező eredmény a szociáldemokrácia javára? A végső döntés előtt az esélyeket nem a pártpolitika befolyásolta, hanem az, hogy egyes tagállamokban ráébredtek arra, hogy a káros adóverseny valójában mit is jelent – rájöttek többek között arra, hogy mi az oka annak, hogy egyre több adófizető választja Luxemburgot biztos kikötő gyanánt. Mindez persze nem jelenti a szociáldemokrata behatás teljes hiányát. A megegyezés az 1997-es brit kormányváltás nélkül sokkal nehezebb lett volna. Voltak más szociáldemokrata pártok is, amelyek a jelek szerint inkább hajlottak a megállapodásra, mint liberális, konzervatív, vagy kereszténydemokrata elődeik. A német „vörös-zöld” koalíció a koalíciós megállapodásban kifejezetten az „adóelkerülés elleni közös és kötelező” intézkedések mellett foglalt állást (SPD/Bündnis 90/ Die Grünen 1998). A kamatjövedelmek adóztatásával kapcsolatban a Francia Szocialista Párt tette a legmesszebb menő javaslatokat. A tárgyalások során a francia kormány igyekezett tőkét kovácsolni abból, hogy az elnöki szerepkört éppen Franciaország töltötte be, és olyan javaslatokat nyújtott be, amelyek még a Bizottság javaslatainál is tovább mentek . Végül azután Ladrech az, ahol világossá válik, hogy a PES hálózatán belüli viták valójában milyen nagy szerepet játszottak.

Mindazonáltal az adózási direktíva nem csupán, és még csak nem is elsősorban szociáldemokrata projekt – hanem az egyes tagországokban végbement meghatározott fejlemények voltak azok, amelyek a partizánakcióknál sokkal markánsabban befolyásolták az eredményt.

A szociálpolitika

Az elmúlt évek során az európai szociálpolitikával kapcsolatos erőfeszítések nem sok bizonyítékát adták annak, hogy a szociáldemokrata kormányok képesek lennének a fenti problémák megoldására. Semmilyen szociálpolitikai áttörés nem történt a Szociális Chartának az Amszterdami Szerződésbe való integrálása, és annak az Egyesült Királyságra történő kiterjesztése óta. Ugyanakkor egyes döntések szociáldemokrata szemszögből nézve javulást hoztak. Ilyen volt például a döntéshozatali szabályok Nizzában történt módosítása, a szociálpolitikai célkitűzések részeként az európai szociálpolitikáról hozott döntések és a szociálpolitikai koordináció nyitott módszerének bevezetése (nyugdíjak, szegénység és társadalmi befogadás).

Az EU-n belül a szociáldemokrata politika számára a legfontosabb kihívást azoknak a feltételeknek a státusza jelenti, amelyek a szociáldemokrata célok foglalkoztatási és szociálpolitikai céljait támasztják alá. Míg a gazdasági szabadság négy alapjoga, a versenypolitika és – bár kisebb mértékben, de – az ECB monetáris politikája is az ECJ (European Court of Justice, azaz Európai Biróság) és a Bizottság védelme alatt állnak, és kvázi alkotmányos státusszal bírnak, addig a szociális és foglalkoztatáspolitikával vagy a közszolgálatok szabályozásával kapcsolatos feltételek státusza ennél alacsonyabb, vagy meglehetősen homályos . Ezt a torzulást csak úgy lehetne felszámolni, ha a szociális biztonság elveit beépítenék az Alapszerződésbe. Ugyanakkor a szerződésnek egy ilyen fajta megreformálása csak a tagállamok mindegyikének egyetértésével történhet meg. A Konvenció Európa Jövőjéről létrehozása lehetőséget teremtett az EU jövőbeli alkotmányának megvitatására. A Konvenció több szociáldemokrata tagja is az európai szociáldemokrata politika nélkülözhetetlen előfeltételét látta ebben. És valóban, a szociális jogok és célkitűzések bekerültek az európai alkotmányt megalapozó szerződéstervezetbe. A tervezet 3sz. cikkelye értelmében:

Az Unió Európa olyan, fenntartható fejlődéséért dolgozzon, amely kiegyensúlyozott gazdasági növekedésre, a teljes foglalkoztatásra és társadalmi haladásra törekvő versenyképes szociális piacgazdaságra épül ... Küzdje le a társadalmi kirekesztést és diszkriminációt, ösztönözze a szociális igazságosságot és védelmet, a nők és férfiak közötti egyenlőséget, a generációk közötti szolidaritást és a gyermekek jogainak védelmé. Járuljon hozzá a gazdasági, társadalmi és területi kohézióhoz, és a tagországok közötti szolidaritáshoz.

Az alkotmánytervezetben szereplő néhány fontos jog már az EU Charter of Fundamental Rightsban is rögzítésre került, ami szociáldemokrata szemmel nézve nyilvánvaló siker, és annak ellenére, hogy a tervezet nem tartalmaz olyan konkrét szociális feltételeket, amelyek a piac szabadságára vagy a versenyre vonatkozó szabályokhoz hasonló mértékben volnának kikényszeríthetők, az alkotmány részben korrigálni fogja a piac integrálását célzó régi szerződés egyenetlenségét. A csalódást okozó decemberi csúcsértekezletet követően azonban az alkotmánytervezet teljes kudarca sem zárható ki, ami a szociáldemokrata pártok számára komoly csapást jelentene.

Mi a teendő?

Jelenleg az európai szocialista pártok politikai prioritásai kevésbé világosak, mint öt évvel ezelőtt. Több célkitűzést is sikerült megvalósítani az európai foglalkoztatáspolitika terén, a Konvent elvégezte feladatát, és a bővítéssel kapcsolatos minden fontos döntés megszületett. A szociáldemokrata pártok azonban több választást elbuktak, elveszítve ezáltal a Tanácsbeli domináns szerepüket, sőt még a svédországi EU-népszavazási vereséget is el kellett szenvedniük. Továbbá, a túlzott deficit eljárás és az alkotmánytervezet kapcsán megfogalmazódó álláspontok különbözősége az európai politika egységességének gyengülését jelzik. Mindez egyrészt új politikai opciókat kínál, másrészt számos jelentős vívmányt fenyegethet. A kérdés ezek után, hogy mi marad elvégzetlenül, és mik azok a célkitűzések és stratégiák, amelyek a szociáldemokrata pártok számára európai szinten megvalósíthatók.

A foglalkoztatáspolitika

A szociáldemokrata pártok annyiban fedezték fel Európát mint politikai mezőt, amennyiben

foglalkoztatáspolitikáról van szó. Az utóbbi évek vívmányainak a visszarendeződéstől való megvédése a foglalkoztatásnak mint elsőszámú célkitűzésnek a kezelését követeli, valamint hogy az alkotmányozási folyamat rendben haladjon tovább, és az Európai Foglalkoztatási Stratégia (EFS) integritása ne sérüljön. Az EFS keretein belül a szociáldemokrata pártoknak továbbra is támogatniuk kell az integrált politikai megközelítést a politikáknak egy olyan, koherens keverékét preferálva, amely az egyéb politikák munkahelyteremtési potenciálját vizsgálja, hasznosítja, koordinálja és erősíti. A politikának a munkaerőpiaci dereguláció társadalmilag elfogadható olyan legjobb gyakorlatát kell ajánlania, amely egyidejűleg képes teljesíteni az olyan célokat, mint a munkahelyek számának és a foglalkoztatásnak a növelése, és az insider-outsider probléma megoldásának olyan közelítése, ami nem vezet az angolszász-típusú dolgozószegények rétegének kialakulásához. Különösképpen a foglalkoztatás mikroszintű támogatására kell intézkedéseket hozni, úgymint részben EU finanszírozású képzési programok indítása speciálisan hátrányos helyzetű csoportok – mint például a hosszabb ideje munka nélkül lévők vagy a fiatal munkanélküliek – számára. Az Unióban ezek az opciók a Tanács megváltozott összetétele mellett is rendelkezésre állnak. Ezzel együtt az Európai Szociális Modellt sokkal világosabban meg kell határozni. Ez segítene az európai jóléti állam mindazon elemeinek a meghatározásában, amelyeket – teret adva a jövőben szükséges reformoknak – meg kell védeni az eróziótól.

Fiskális feltételek és az EMU

Az államadósság és a költségvetési deficit előnyeinek és kárának eltérő értelmezései megnehezítik a szociáldemokrata pártok számára az egységes álláspont kialakítását. Egyrészt a tartósan magas államadósság nem garantálja a szociáldemokrata célkitűzések megvalósítását, és bár a deficit lehetővé teheti a közkiadásoknak e célok szerinti növelését, ugyanakkor azonban szűkíti azok jövőbeli fiskális bázisát. A szociáldemokrata pártoknak el kell kerülniük azt a csapdát, hogy kiadási preferenciáikkal szemben radikális költségvetési megtakarításokra kényszerüljenek. Másrészről a jelenleg hatályos pénzügyi szabályozás és a Stabilitási és Növekedési Paktum joggal bírálhatók, mivel gyors gazdasági növekedés esetén nem elég erősek a fiskális konszolidációhoz, stagnáló periódusban pedig túl szűkre szabják a mozgásteret, és ráadásul az Unió növekedési és foglalkoztatási céljait alárendelik az árstabilitási célkitűzésnek, legalábbis ami az Európai Központi Bankot illeti. Végeredményben a szociáldemokrata kormányok a fiskális kiigazítás kapcsán a következő dilemmával találkoznak: bár a kifizetések és közszolgálati bérek megkurtítására épülő kiadás-bázisú korrekciók hatékonyabbak és inkább fenntarthatók (és amire az SNP is ösztönöz), végeredményben a jövedelmi különbségek növekedése irányában hatnak. Ezzel szemben a bevételbázisú korrekciók, bár a gazdasági növekedés szempontjából nem túl szerencsések, kevésbé generálnak jövedelmi egyenlőtlenségeket.

Mindezért a szocialista pártok úgy tudják megvédeni az SNP-t, hogy nagyobb figyelmet szentelve a gazdasági ciklusnak átértelmezik annak kritériumait, és a három százalékhoz való szigorú ragaszkodás helyett a gazdasági periódusok leszálló ágában nyitva hagyják az utat a túllépés opciója számára. Lehetséges a kompromisszum a monetáris politika mérsékelt módosításával is. Fölfogható ez úgy is, mint az európai monetáris politika mérsékelten neokeyneziánus ihletésű, tudatos alkalmazása. Közelebbről ez a három makrogazdasági célkitűzés közötti fokozott egyensúlyt jelenti.

Egyes szerzők egyéb ECB célok korrekciójára is javaslatot tettek. Notermans szerint ez volna a növekedési probléma legjobb megoldása, mivel így meg lehetne változtatni a jövőbeli növekedéssel kapcsolatos várakozásokat, pozitívan befolyásolva ezáltal a beruházásokat. Ennek a stratégiának a célja a beruházások előmozdítása. Ennek érdekében fokozottabban kellene ragaszkodni a Stabilitási és Növekedési Paktumhoz a célból, hogy elejét lehessen venni a kamatok emelkedésének, ami semlegesítené a monetáris politika intézkedéseit. Az Európai Monetáris Unió által képviselt szabályozás ilyen, – részbeni – megváltoztatása pillanatnyilag nem tűnik megvalósíthatónak.

Az adópolitika

Az utóbbi években az Unión belül sikerült megfékezni a káros adóversenyt és adóelkerülést, azonban még mindig vannak komoly kibúvók. A szociáldemokrata pártoknak ragaszkodniuk kell ezek felszámolásához, valamint ahhoz, hogy az adóköteles jövedelmek ellenőrzése hatékonyabbá váljon. Nagyon fontos, hogy az információs rendszer minél előbb kiterjedjen a tagállamok összességére. Az adózási direktívák kiterjesztését szolgáló újratárgyalás és az eljárási útmutató (code of conduct) kötelezővé tétele kívánatos, ámde kivitelezhetetlen opciót jelentenek.

A jövedelemadózás harmonizációja a magas adózást megvalósító országok számára öngólhoz vezető stratégia volna, mivel ezt – ha egyáltalán – csakis a jövedelemadózás alacsony szintjén lehetne megvalósítani. A kontinens szociáldemokratáinak ezért inkább a fogyasztási adó emelésének skandináv útját kell követniük. Olyan időszakokban, amikor a tőkejövedelmeket és a nem bérből és fizetésből élők személyes jövedelmét egyre nehezebb adózás alá vonni, az áfa kompenzálni képes a magasabb jövedelmi szinten lévők progresszív adóelkerülését. Az áfa megfizetését nem lehet – vagy legalábbis nem lehet könnyen – megkerülni, és így az állami bevételek növelhetők. Az a probléma tűnik a kisebbiknek, amelyet az ilyen egyszintű adózás jövedelemelosztási szempontból regresszivitása által előidéz.

A szociálpolitika

Egy európai szintű újraelosztási politika megvalósulása a belátható jövőn belül nem várható. Az EU továbbra is a regulatív szociálpolitikára fog koncentrálni. Az egyes nemzeti jóléti rendszerek harmonizációja a jelentős intézményi különbözőségek és a jóléti követelmények heterogenitása folytán nem várható. A szociáldemokrata pártoknak ugyanakkor törekedniük kell az európai szerződések kötelező aspektusának és a szociális ellátás minimálszintjét illető másodlagos európai törvényeknek az erősítésére. Elsősorban azonban mindent meg kell tenni az alkotmánytervezet szociális célkitűzéseinek megvédéséért.

A strukturális akadályok, a jogi keretek hiánya és a szegényebb országok korlátozott pénzügyi lehetőségei megakadályozzák a jóléti rendszerek európai szintű harmonizációját. Fel lehet azonban használni az európai szabályozást arra, hogy megelőzzünk egy, az egyes tagállamok szociális szabályozó és jóléti rendszerei közötti romboló versenyt. Néhány évvel ezelőtt Fritz W. Scharpf olyan megállapodásra tett javaslatot, amely arra kötelezné a tagállamokat, hogy a szociális kiadásokat ne szorítsák egy meghatározott küszöb alá. (A küszöböt az e célra legkevesebbet fordító államoknak a költségvetés százalékában meghatározott ilyen célú kiadásai jelentenék.) Ez a minimálszint megakadályozná azt, hogy egyes országok a jóléti kiadások csökkentésével növeljék nemzetközi versenyképességüket, és a szociális biztonság terhére vonzzanak magukhoz több beruházást. Ezt a szabályt ki lehetne egészíteni egy olyan megállapodással, amely meghatározná a tőke- és üzleti típusú jövedelmek megadóztatásának minimális szintjét. Mindez együttesen módot adna annak elkerülésére, hogy a verseny során az adók és szociális kiadások letaposódjanak. Ehhez hasonlóan igényesebb, minőségi elvárásokkal lehetne szembesíteni az oktatási kiadásokat. A szociális fogyasztástól a szociális befektetés felé történő elmozdulás trendjét azzal is erősíteni lehetne, hogy a szegényebb családok gyermekei számára egyenlő esélyt és életlehetőséget teremtünk. A modern szociáldemokraták számára mindkét cél elfogadható, tekintettel elkötelezettségükre aziránt, hogy az akár a kontinentális, akár az angolszász jóléti államokban az eddig elértnél fokozottabb társadalmi igazságosság valósuljon meg.

Hogyan tegyük?

A tagállamok adópolitikájának koordinálása és harmonizációja, a jóléti állam megreformálása és a munkaerőpiacnak a nagy munkanélküliséggel sújtott országokban történő deregulációja mind elkerülhetetlennek tűnnek. Ezeket a reformokat azonban egymástól erősen különböző, a szociális ellátási jogosultságot biztosító, nagymértékben intézményesült jóléti államoknak a kontextusában kell végrehajtani. Ezért azután a szociáldemokrata kormányok figyelmét olyan mértékben köti le a hazai pálya, hogy gyakran figyelmen kívül hagyják az európai teret, mint a politikai érdekérvényesítés lehetőségét. Melyek vajon azok az eszközök, amelyek a szociáldemokrata célok európai szintű megvalósításához igénybe vehetőek?

Az európaizálás módszere és mértéke

Az európaizálódást célzó politikák alapjában két módszer és három fokozat szerint különböztethetők meg: a kemény európai törvény – azaz direktívák és szabályok – kötelezőek és kikényszeríthetők, míg a lágy európai módszerek javaslatokra, iránymutatásokra és kommunikációra épülnek. Ezeket a módszereket az európaizálódás különböző fokozatainak eléréséhez lehet felhasználni: a politikai harmonizáció, az eredmények konvergenciája eltérő stratégiák követése esetén, – mint amilyen például a minimálisan kötelező szint kényszerű megszabása, a koordináció nyílt módszerének alkalmazása a célorientált menedzsment kevésbé elkötelezett eszközével – és végül a nemzeti reformokkal kapcsolatos viták erősítése, aktivizálása és információ nyújtása például a legjobb vonatkozó gyakorlatról vagy a kötött célok nélküli nemzetközi összehasonlítás.

Általánosságban nem határozható meg hogy melyik módszer milyen szintű alkalmazása felel meg leginkább a szociáldemokrata érdekeknek. Függ ez a politika tartományától, az érintett intézményektől és a szereplők adott irányultságától. Amennyiben a gazdasági szabadság négy elvének vagy a piacnak a szabályozása a tét, úgy a kemény európai törvény, a kötelező direktívák és a harmonizáció a szabály. Amennyiben azonban az olyan szociáldemokrata alapvető célkitűzésekről van szó, mint a foglalkoztatás vagy a szociálpolitika, melyek tekintetében a szociáldemokráciának a konzervatívoktól (és kisebb mértékben a kereszténydemokratáktól) és a liberálisoktól eltérő véleménye van – akkor a koordináció nyitott módszere, a minimális szintek megszabása vagy a legjobb vonatkozó gyakorlat dominál, nem kötelező iránymutatások formájában.

A kiharcolt piaci szabadságjogok és versenyszabályok által kiharcolt jólétre – és annak a társadalomra tett hatására – való tekintettel, a szociáldemokrata pártoknak meg kellene próbálniuk, hogy a szerződés, vagy akár az alkotmány szintjén ellensúlyozzák a piac deregulációjának erős trendjét. Ebből a szempontból az alkotmánytervezet kifejezett előrelépés. A szabadpiac és a gazdasági liberalizmus iránti elfogultság azonban a közeljövőben nemigen fog megváltozni, mint ahogy a tekintetben sem valószínűsíthető megegyezés, hogy akár a szerződés, akár az alkotmány keretei között változtatni lehessen a piac szabadságának alapelvén.

Egyes tagországok szorosabb együttműködése feltehetően nem tud segíteni a piacpárti kemény törvény és a piac korrekcióját szolgáló intézkedések asszimetriáján. Amint Fritz W. Scharpf arra rámutatott , az ilyen, egyes tagállamok közötti szoros együttműködésnek tiszteletben kell tartania az új tagállamokat, és nem lehet az ilyen szorosabb együttműködést egyszerűen arra használni, hogy az érkezők által a négy szabadságjogra és a versenytörvényre gyakorolt hatásokat fékezzék vagy korrigálják.

Van ugyanakkor néhány terület, ahol lehetségesnek tűnik a többségi szavazáshoz való közeledés. Ez megnyithatná az utat a regulatív szociálpolitika vagy az adópolitika részletesebb (az alkotmánytervezetet figyelembevevő) szabályozásához, és a bizottság és az ECJ támogatása lehetővé tenné a jövőbeli erózióval szembeni védelmet.

Kérdés azonban, hogy mennyiben követnének a szociáldemokrata pártok egy, a szociál- és foglalkozáspolitikai célok harmonizálására irányuló stratégiát. Ez ugyanis messzemenő változásokkal járna a jóléti államot illetően, és megfosztaná a szociáldemokratákat politikájuknak éppen attól az alapjától, amelyet a választók általában hozzájuk kötnek, ez pedig romló választási szereplésekhez vezetne. Ilyen politika követése esetén a szociáldemokratáknak több figyelmet kellene fordítaniuk a minimálszinteket célzó stratégiákra és a meghatározott céloknak alárendelt menedzselésre (management by objectives). A „corridor” model olyan alternatívaként kínálkozott , amely lehetővé teszi a minimálszintek pontos meghatározását. E modell szerint a gazdaság állapotának figyelembevételével három-négy, különböző minimálszintekhez kapcsolt „folyosót” kell meghatározni. Egy ilyen harmonizációs stratégia azonban, – kemény, kikényszeríthető, de ugyanakkor változó céljaival – politikai szempontból kevéssé tűnik kivitelezhetőnek.

E problémák megoldása érdekében Fritz Scharpf a nyitott egyeztetésnek és a kemény közösségi törvénynek egy olyan kombinációját ajánlotta ( framework directives – keretszabályok), amely képes az országok közötti gazdasági és intézményi különbözőségek figyelembevételére. Ez módot adna bizonyos rugalmasságra addig is, amíg a kemény, piac-párti törvény és az egyes puha koordinációs eljárások piackorrekciós lényege közötti aránytalanság megváltozik. Mindezekért a szerződés kiegészítésre szorul: a minimumszint megállapítását szolgáló direktívákat kell alkotni nem csupán a foglalkoztatás, hanem a társadalmi befogadás és a társadalombiztosítás vonatkozásában is.

Kevés azonban a valószínűsége annak, hogy egy ilyen új eljárás sikerrel megalkotható volna. Erősen kérdéses, hogy sikerülhet-e egyáltalán megszerezni a szerződés módosításához szükséges teljes egyetértést. Ha sikerülne is, egyes tagállamok még mindig sikerrel blokkolhatják a keretszabályokat. Ráadásul szociáldemokrata szempontból az is kérdéses, hogy a tagállamok kormányainak pártösszetétele mennyiben kedvez a szociáldemokrata törekvéseknek a keretszabályok kialakítása során.

Bár a nemzeti politikákra gyakorolt hatásuk korlátozott, ez ismételten rámutat a szociáldemokrata stratégiák nyitott módszereinek fontosságára az olyan koordinációval kapcsolatban, ahol a kemény irányítás nem alkalmazható. Tárgyaltuk már azonban, hogy a nemzeti választások szempontjából az erős és közvetlen befolyásolás opciója nem feltétlenül kedvező. A koordináció nyitott módszere általában rugalmasabb a másodlagos európai törvényeknél, miáltal képes az egyes nemzeti politikák különbözőségeinek kezelésére. A társadalmi konstruktivizmus perspektívájából további, értékes és eredményes eszközök kínálkoznak a tanulás és a politikai transzfer elősegítésére irányuló stratégiák formájában. Az OMC mint eszköz ily módon hosszú távon segítheti annak a ténynek a kezelését, hogy a szociáldemokrata pártok között jelentős politikai nézetkülönbségek vannak. Végezetül a koordináció nyitott módszere nem korlátozódik szükségszerűen a neoliberális verseny és dereguláció problémakörére, hanem segítséget nyújt a szociáldemokrata célok és stratégiák propagálásához is. A Konvent PES tagjai így joggal igényelhették, hogy a politikai koordináció épüljön be a szerződésbe a kialakított nyílt módszer közös célokra történő alkalmazásával, az irányvonalak kialakításával és a szintek megszabásával.

Pragmatikus EU-politikát az európaizáltt PES helyett

Az EU döntéshozatali mechanizmusa azt eredményezi, hogy az egyes tagállamok a számukra nem megfelelő döntéseket megakadályozhatják, míg a már meglévő elsődleges és másodlagos törvényeket igen nehéz módosítani. Tekintve a többség Tanácsbeli (és az Európai Parlamenten belüli) megváltozását, arra a következtetésre juthatunk, hogy a lehetőségek ablaka már bezárult – még az olyan döntések tekintetében is, amelyek csak minősített többséget kívánnak. Ebből az következik, hogy a szociáldemokrata kormányoknak nem csupán a társpártokkal kell megállapodniuk, hanem szövetségeseket kell keresniük az eltérő politikai orientációjú pártok között is. Az egységes európai szociális és fiskális politika, valamint a teljesen európaizáltt PES iránti igények utópisztikusak. E stratégiák megvalósítása nem valószínű, és ennek számos oka van, éspedig: a nemzeti intézményi összefüggések eltérései és a szociáldemokrata/szocialista PES-tag pártok különböző programpozíciói, valamint a pártérdekek divergenciája aszerint, hogy kormányon vannak vagy pedig ellenzékben, valamint hogy egyedül kormányoznak-e vagy koalíció keretében. További ok, hogy bár a politika nemzetközi szintjének a jelentősége minden téren növekszik, a pártrendszernek nemzetiből európaivá való átalakulása még nem történt meg, és erre a belátható jövőben nem is fog sor kerülni. Így annak ellenére, hogy az EU-politika a nemzeti választásokon egyre nagyobb szerephez kezd jutni, az európaizáltt pártok számára a nemzeti választási versenyben nincsen hely.

Szövetségesek keresése európai szinten

Az elsősorban szociáldemokrata résztvevőkre épülő koalíciók kilátásai nem csupán az európai szintű döntési szabályok és a Tanács összetételét drasztikusan megváltoztató, az utóbbi három év során elszenvedett számos választási vereség miatt kedvezőtlenek, hanem azért is, mert az EPP-vel (Európai Néppárt) való hosszú együttműködés megszűnése megváltoztatta a PES-nek az Európai Parlamentben betöltött szerepét. Továbbá a szociáldemokrata pártok preferenciáinak számos területen mutatkozó heterogenitása a bővítéssel csak erősödni fog.

A szociáldemokratáknak az EU többszintű kormányzási rendszerében különböző szereplőkkel és többféle intézménnyel kell törekedniük koalíció létrehozására. Az elmúlt időszakban az Európai Parlament és a Bizottság mintegy természetes szövetségesnek tűntek. Első ránézésre a Bizottságnak rendelkezésére áll a potenciál, hogy komolyan beavatkozzon a nemzeti gazdaságok (csakis) azon részeibe, amelyeknek a struktúrája nem elsősorban piaci elvekre épül, és a Bizottság e szabályok erős védelmezőjeként is járt el. Politikája mindazonáltal a piac liberalizálásához kapcsolódó kompetenciákból származtatható, és nem ideológiai elkötelezettségből fakad. Alaposabban szemlélve a Bizottság a szociáldemokrata pártok szövetségesének is tekinthető, mivel az – Európai Parlamenthez hasonlóan – nem csupán elméletileg, saját kompetenciáinak erősítéséért állt a bővítés mellé, hanem a piac korrekcióját célzó szabályozást is támogatta (például azok a kezdeményezések, amelyek az EFS keretein belül konkrétabb és kötelezőbb intézkedéseket céloztak meg, vagy a már említett adópolitikai javaslatok. A szociális partnerek – amelyek az európai politikával fontosabb szerephez jutottak – szintén lehetséges együttműködőkként értékelhetők. Bár az európai szintű szövetségeskeresés általában nem nyújt segítséget a szociáldemokrata pártoknak választási dilemmáik megoldásához, ezeknek a szociális partnereknek a bevonása megkülönböztetett és pozitív szerephez juttathatja a szervezett munkaerőt a gazdasági és társadalmi viszonyok szabályozása terén, azaz megteremti a feltételét a balos pártok és a szakszervezetek közötti kapcsolatok kialakulásához. Segíthetne ez a vétóra játszókellenállásának mérséklésében is , és segíthetne abban, hogy az elkerülhetetlen reformok választási szempontból kisebb veszteséget okozzanak.

A szociáldemokrácia és az Európai Unió a jövőben

A kilencvenes évek végén a szociáldemokrácia számára megnyílni látszottak a lehetőségek. 12 tagországban a szociáldemokraták vezették a kormányt, és többséget alkottak az Európai Parlamentben is (1999-ig). Az európai politikai tér meghódítása, – ami kompenzálni tudta volna a nemzeti szuverenitás politikai elvesztését – túlzó illúziónak bizonyult. Ennek ellenére nagy számban születtek olyan döntések, amelyek szociáldemokrata sikernek tekinthetők, – így a szociáldemokrata dominanciának tulajdonítható az évtized végén elfogadott Európai Foglalkoztatási Stratégia (EFS).

A puha koordináció elvére építve az EES olyan intézményesített arénát hozott létre, ahol meg lehet szervezni a legjobb gyakorlati megoldások elterjesztését, erősíteni lehet a tapasztalatcserét, és indikatív irányelvek, szintmeghatározás, és páros összehasonlítások segítségével nyomást lehet gyakorolni a nemzeti foglalkoztatáspolitikára. Az adópolitika terén kevésbé érzékelhető előrejutás, mindazonáltal hosszas és bonyolult tárgyalásokat követően 2003-ban megtörtént az első lépés a tagállamok közötti igazságtalan és károkozó adóverseny megelőzése érdekében. A kamatkifizetések formájában keletkező, megtakarításból származó jövedelmek adóztatása címszó alatti direktíva további előrelépést jelentett annak az automatikusan működő információs rendszernek a kiépítése felé, amely az adóellenőrzési adatok 12 ország közötti kölcsönös cseréjét hivatott biztosítani. Kikövezte továbbá az utat a forrásadó Ausztriában, Belgiumban és Luxemburgban történő bevezetéséhez annak érdekében, hogy egyes országok igazságtalan adóztatási gyakorlata a minimumra szoruljon. Bár a direktíva a legkisebb közös nevező felé orientál, túlmutató hatása ösztönzést adhat az adózás Európai Unión belüli koordinációjához. A Szociális Chartának az Amszterdami Szerződésbe való bevezetése, és az Egyesült Királyságra való kiterjesztése óta az európai szociálpolitika terén különösebb sikerről nem lehet beszámolni.

Bizonyos kiegészítő jellegű, védelmet célzó szabályozás a migráns EU-munkaerő tekintetében, a nemek egyenlőségével kapcsolatos alapvetés, a munkahelyi biztonság szabályozása és az Európai Szociális Alap költségvetésének megnövelése volt az, ami megvalósult. Ugyanakkor az Európai Versenyhivatal (Office for the Protection of Competition = OPC) olyan, új arénát nyitott meg, amelyben az egyes nemzetek szociálpolitikai szabályozása képes minden szinten beszivárogni az európai szabályozásba, mérsékelően hatva így az Európai Uniónak az erős piaccal és a szabad versennyel szembeni elfogultságára. Ez egy átívelő szociálpolitikai feladatterv összefüggésében mehet végbe. Különösképpen a koordináció nyitott módszere képes arra, hogy a szerződéseken és a kemény jogi szabályozáson kívüli új utakat nyisson a szociális és foglalkoztatáspolitika koordinációjához – az OMC irányából a jövőben is várhatók ilyen terelő effektusok.

Mindezek azonban csak igen kis lépések, összevetve azzal a hatással, amit az SEM (Single European Market), az Európai Moneteáris Politika és a Stabilitási és Növekedési Paktum gyakorolt az európai szintű és nemzeti politikaformálásra. A Versenyhivatal nem képes megküzdeni a négy gazdasági alapjogot és a liberalizált piacot védelmező kemény jogi szabályozással (a Közös Mezőgazdasági Politika kivételével). A kelet-európai bővítés több területen is meg fogja akadályozni az alaposabb szabályozást. Amennyiben a részletesebb szabályozás megakadályozásáról, vagy legalábbis lassításáról van szó, annyiban a tervezet nem tekinthető szociáldemokratának. Egy heterogénebb Unió megnehezíti az európai szintű fiskális, szociális és foglalkoztatási politikával kapcsolatos konszenzust, de akár csak kompromisszumot igénylő döntéseket. A politikatervezés egyes területein és módszereiben a társadalmi demokratizálás terén elért bizonyos előrejutás ellenére folytatódik az a trend, melynek lényege, hogy az Unió motorja inkább a piac, semmint a politika. Az Unió politikai mélyítésének vonatkozásában az alkotmánytervezet elfogadtatását célzó első kísérlet kudarca olyasmit jelent, mintha korommal írtunk volna a kéménybe. Amennyiben ez igaz, úgy az Európai Unió szociálisabbá tételét célzó szociáldemokrata politikának a „kétsebességes Európa” felé kell fordulnia, mivel ez kínálja a legígéretesebb jövőbeli szociáldemokrata opciót.

IRODALOM

Adnett, Nick, 2001: Modernizing the European Social Model. Developing the Guidelines. In: Journal of Common Market Studies 39: 353-64.

Aust, Andreas, 2000a: Die Europí3ische Besch~ftigungs- und Sozialpolitik nach dem Gipfel von Amsterdam - Versuch einer ersten Bilanz. In: ZSR 46: 13-37.

Aust, Andreas, 2000b: ' Dritter Weg' oder 'Eurokeynesianis­ mus'? Zur Entwicklung der Europäischen Beschäftigungs­politik seit dem Amsterdamer Vertrag. In: ÖZP 29: 269-83.

Bernauer, Thomas 2000: Staaten im Weltmarkt. Zur Hand­ lungsf~higkeit von Staaten trotz wirtschaftlicher Globalisie­

rung, Opladen: Leske + Budrich.

Best, Edward, and Bossaert, Danielle 2002: Introduction: Making the Employment Strategy Work. In: Edward Best and Danielle Bossaert (eds), From Luxembourg to Lisbon

and Beyond. Making the Employment Strategy Work,

Maastricht: EIPA, 1-13.

Busch, Klaus 1998: Das Korridormodell – ein Konzept zur Weiterentwicklung der EU –Sozialpolitik. In: Schmid, Josef and Niketta, Reiner (eds), Woh/fahrtsstaat: Krise und Re­ form im Vergleich, Marburg: Metropolis, 273-95.

Dahrendorf, Ralf 1983: Die Chancen der Krise. Über die Zu­kunft des Liberalismus, Stuttgart: DVA.

Dehejia, Vivek H. and Genschel, Philipp, 1999: Tax Competi­ tion in the European Union. In: Politics and Society 27:.

Dyson, Kenneth 1999: Benign or Malevolent Leviathan? So­ cial Democratic Governments in a Neo-Liberal Euro Area. In: Political Quarterly 2: 195-209.

Esping-Andersen, Gösta, 1990: The Three Worlds of Welfare Capitalism, Cambridge : Polity.

European Commission 2002: lmpact Evaluation of the Euro­ pean Employment Strategy.

European Council 1999: Santa Maria de Feira European

Council Presidency Conclusions.

European Council 2000: Helsinki European Council Presi­ dency Conclusions.

Falkner, Gerda 2000: EG-Sozialpolitik nach Verflechtungsfalte und Entscheidungslücke. BewertungsmaBstí3be und Ent­ wicklungstrend. In: Politische Vierteyahresschrift (PVS) 2 (41): 279-301.

Frenzel, Martin 2003: Verzweifelt gesucht: Ein gemeinsames Konzept für Europa. Die europöische Sozialdemokratie zwi­ schen neoliberaler Marktanpassung und transnationaler Selbstbestimmung. In: Vorgánge, 2/2003: 62-71.

Ganghoff, Steffen 2000: Adjusting National Tax Policy to Economic Internationalization: Strategies and Outcomes. In Fritz W. Scharpf and Vivien A. Schmidt (eds), Welfare and

Work in the Open Economy ll: Diverse Responses to Com­ mon Challenger Oxford : Oxford University Press, 597-645.

Genschel, Philipp 2000: Der Wohlfahrtstaat im Steuerwett­ bewerb. In: Zeitschrift für Internationale Beziehungen 7: 267-96.Genschel, Philipp 2002: Steuerharmonisierung und Steuerwettbewerb in der Europ~ischen Union, Frank­

furt/New York: Campus.

Genschel, Philipp and Plümper, Thomas 1999: Wettbewerb und Kooperation in der internationalen Finanzmarktregu­lierung. In: Busch Andreas and Plümper, Thomas (eds), Na­ tionaler Staat und internationale Wirtschaft, Baden-Baden: Nomos, 251-75.

Giddens, Anthony 1998: The Third Way . The Renewal of So­ cial Democracy, Cambridge : Polity Press.

Hall, Peter A. and Franzese, Roberto J 1998: Mixed Signals. Central Bank Independence , Coordinated Wage Bargain­ ing, and European Monetary Union . In: International Organization 52: 505-35.

Hay, Colin and Rosamond, Ben 2002: Globalization, Euro­pean Integration and the Discursive Construction of Eco­ nomic Imperatives. In: Journal of European Public Policy9 (2): 147-67.

Heise, Arne 2001: Der Kölner Prozess - Theoretische Grund­ lagen und erste Erfahrungen mit dem EU Makrodialog. In: Integration, 24 (4): 390-402.

Hodson, Dermot and Maher, Imelda, 2001: The Open Method as a New Mode of Governance. The Case of Soft Economic Policy Coordination. In: Journal of Common Market Studies 39: 719-46.

Howell, Chris 2001: The End of the Relationship between Social Democratic Parties and Trade Unions?. In: Studies in Political Economy 69: 7-38.

Johansson, Karl Magnus 1999: Tracing the Employment Title ín the Amsterdam Treaty. Uncovering Transnational Coali­ tions. In: Journal of European Public Policy 6: 85-101.

Kersbergen, Kees van 1995: Social Capitalism. A Study of Christian Democracy and the Welfare State, New York : Routiedge.

Kitschelt, Herbert 1994: The Transformation of European So­
cial Democracy, Cambridge : Cambridge University Press.

Kitschelt, Herbert, 1999: European Social Democracy be­ tween Political Economy and Electoral Competition, in Kitschelt, Herbert et al. (eds): Continuity and Change in Contemporary Capitalism, Cambridge : Cambridge Univer­ sity Press, 317-45.

Ladrech, Robert 2000: Social Democracy and the Challenge of European Union, London-Boulder: Lynne Rienner.

Ladrech, Robert 2003: The Left and the European Union. In: Parliamentary Affairs 56: 112-24.

Ladrech, Robert and Marliére, Philippe 1999: Social Democ­ ratic Parties in the European Union. History, Organization, Politics Houndmills, Basingstoke : Macmillan.

Lafontaine, Oskar 1999: Das Herz schlágt links München: Econ.

Lafontaine, Oskar and Strauss-Kahn, Dominique 1999: Euro­ pa - sozial und stark. In: Die Zeit 3/1999,

Linsenmann, Ingo and Meyer, Christoph 2002: Dritter Weg. Übergang oder Teststrecke? Theoretische Konzeption und Praxis der offenen Politikkoordinierung. In: Integration, 25: 285-96.

Maurer, Andreas 1998: Der Wandel europapolitischer Grundorientierungen nationaler Parteien in der Europá i­ schen Union. In: Jopp, Mathias/Maurer, Andreas and Schneider, Heinrich (eds), Europapolitische Grundverst~nd­

nisse im Wandel. Analysen und Konsequenzen für die pok­tische eildung, Bonn: Europa Union, 301-63.

Merkel, Wolfgang 1993: Ende der Sozialdemokratie? Macht­ ressourcen und Regierungspolitik im westeuropáischen Vergleich, Frankfurt/New York: Campus.

Merkel, Wolfgang 2002: Social Justice and the Three Worlds of Welfare Capitalism. In: Arch. Europ. Sociol XLIII, 1 (2002): 59-91.

Mosher, James S. and Trubek, David M. 2003: Alternative Approaches to Governance in the EU. EU Social Policy and the European Employment Strategy. In: Journal of Com­ mon Market Studies 41 (1): 63-88.

Mulas-Granados, Carlos 2003: The Political Economy of Fiscal Adjustments in the European Union, Madrid : Fundacion Juan March.

Notermans, Ton (ed.) 2001: Social Democracy and Monetary Union , New York / Oxford : Berghahn.

Ostheim, Tobias 2003: Praxis und Rhetorik deutscher Euro­papolitik. In: Egle, Christoph and Ostheim, Tobias and Zohlnhöfer, Reimut (eds): Das rot-grüne Projekt, Wiesba­den: Westdeutscher Verlag, 351-80.

Ostheim, Tobiasand Zohlnhöfer, Reimut 2003: Paving the Way for Employment? The Impact of the Luxembourg Process on German Labour Market Policies. (draft)

Party of European Socialists 1998: The New European Way - Economic Reform in the framework of EMU. A report by the PES EcoFin Group.

Party of European Socialists 1999: Manifesto for the 1999 European Elections.

PES Members European Convention 2002: Priorities for Eu­

rope.

PES Members European Convention 2002: Propositions socé­ listes pour la Convention européenne.

Pontusson, Jonas 1995: Explaining the Decline of European Social Democracy. The Role of Structural Economic Change. In: World Politics 47: 495-533.

Przeworski, Adam 1985: Capitalism and Social Democracy, Cambridge : Carrüridge University Press.

Scharpf, Fritz W. 1991: Crisis and Choice in European Social Democracy, Ithaca : Cornell University Press.

Scharpf, Fritz W. 1997: Economic integration, democracy and the welfare state. In: Journal of European Public Policy, March 1995: 18-36.

Scharpf, Fritz W. 1999: Governing in Europe : Effective and Democratic?, Oxford : Oxford University Press.

Scharpf, Fritz W. 2002: The European Social Model. Coping with the Challenges of Diversity. In: Journal of Common Market Studies 40: 645-70.

Schmidt, Susanne K. 2000: Only an Agenda Setter? The European Commission's Power over the Council of Mins­ ters. In: European Union Politics 1: 37-61.

Schneider, Volker and Werle, Raymund 1989: Vom Regime zum korporativen Akteur. Zur institutionellen Dynamik der Européischen Gemeinschaft. In: Kohler-Koch, Beate (ed.): Regime in den internationalen Beziehungen, Baden-Baden: Nomos.

SPD/Bündnis 90/Die Grünen 1998: Aufbruch und Erneuerung - Deutschlands Weg ins 21. Jahrhundert. Koalitionsverein­ barung zwischen der Sozialdemokratischen Partei Deutsch­ lands und Bündnis 90/Die Grünen, Bonn.

Tanzi, Vito 1995: Taxation in an Integrating World, Washing­ ton : Brookings.

Tidow, Stefan 1998: Europí3ische Besch~ftigungspolitik. Die Entstehung eines neuen Politikfeldes. Ursachen, Hinter­gründe und Verlauf des politischen Prozesses (Arbeitspa­ piere der Forschungsgruppe Europíjischen Gemeinschaften 18), Marburg.

Tidow, Stefan, 1999: Aktive Politik oder 'Passive Revolution'? Beschi3ftigungspolitik als neues Politikfeld in der EU. In: ZSR 45: 64-81.

Tsebelis, George 2002: Veto Players. How Political hstitutions Work, Princeton : Princeton University Press.

Lásd például: Przeworski 1985., Scharpf 1991., Merkel 1993., Kitschelt 1994., Pontusson 1995.

Kersbergen 1995.

Ladrech 2000: 55.

Scharpf 1999: 3.

Tselebis 2002.

CSPEC 1990, idézve Ladrechben, 2000-ben

Ladrech–Marliere 1999. Notermans 2001.

Szociáldemokrata kormány alatt egypárti, vagy szociáldemokrata vagy szocialista részvételű koaliciós kormányt értünk. A „ szociáldemokrata” minősítés kritériuma a PES tagság.

Ladrech, 2ooo: 116.

Eurobarometer 1995: 44. 1.

Ladrech 2000: 79.

Lásd például Maurer 1998.

Tidow 1998

Hodson–Maher 2001., Best–Bossaert 2002., Mosher–Trubek 2003.

128.cikkely, 3.pont

Ostheim–Zohnlhöfer 2003.

A foglalkoztatási irányvonalak mind megtalálhatók a következő hálózati helyen: http://europa.eu.int/comm/employment_social employment_strategy/guidelines_en.htm

Adnett 2001., Aust 2000b., Tidow 1999., Mosher–Trubek 2003.

Adnett 2001: 359.

Aust 2000a: 24.

2003/578/EC

Hodson–Maher 2001., Linsemann–Meyer 2002.

Lásd Ladrech 2003:119–20.

Lafontaine–Strauss-Kahn 1999., Lafontaine 1999: 211–13.

Az új Szociáldemokrata/Zöld kormány még egyes minisztériumokat is átszervezett annak érdekében, hogy aládolgozzon Lafontaine európai gazdasági stratégiájának (lásd Ostheim 2003: 354–56.)

Heise 2001: 390.

Aust 2000a.

Ladrech 2000: 127.

lásd Heise 2001.

Hall–Franzese 1998.

Lásd Ostheim 2003: 354–56.

Dyson 1999: 202.

Az Európai Unió Tanácsa 6913/03.

Lásd Ladrech 2003: 121.

Tanzi 1995. Deheija–Genschel 1999.

Ganghoff 2000., Genschel 2000.

Giddens 1998.

Ld. Merkel 1993: 164f .

PES 1999: 9.

PES 1998: 6.

Genschel 2002: 141–48., Bernauer 2000: 227f ..

Genschel–Plümper 1999: 260- 62., Deheija–Genschel 1999: 413.

Nem elég, hogy a francia kormány 25 százalékos forrásadót, és annak 95 százalékában történő átutalását javasolta az átmeneti időszakra, hanem arra is javaslatot tett, hogy mindez terjedjen ki a pénzügyi követelések minden fajtájára (lásd 13555/00).

Ugyanakkor a szociálpolitika bizonyos momentumai, köztük a társadalombiztosítási jogosultság transzferálhatósága, egybevág a négy szabadságjoggal, erősítve így a Bizottság és ECJ prointegtrációs törekvését.

lásd A PES tagjainak Európai Konvenciója 2002a.

Mulas–Granados 2003.

Noha ez a célkitűzés az SGP-ben szerepel, többnyire mellőzik.

Notermans 2001.

Merkel 2002.

A Közös Mezőgazdasági Politika alapjában véve nem más, mint a szabadpiaci liberalizmus antitézise, ugyanakkor egészében véve nem szolgálja a társadalmi igazságosságot, a szociáldemokrata célokat pedig különösen nem

Fritz W. Scharpf 2002.

Busch 1998.

Például Frenzel 2oo3.

Fritz W. Scharpf 2002.

PES Tagok Európai Konvenciója 2002b.

Például Frenzel 2003.

Ladrech 2000

Schmidt 2000: 45.

Lásd Schneider–Werle 1989.

Lásd Ostheim–Zohnlhöfer 2003.

Howell 2001: 9.

Lásd Tselebis 2002.

Falkner 2000.