Az Európában legutóbb bekövetkező szakadás, amely a közösség kül- és biztonságpolitikája, valamint alkotmánya körül jelentkezett, abból a potenciális konfliktusból származik, mely az európai integráció központi küzdőterén bontakozik ki, ott, ahol a mélyülő és bővülő Európán belül a javak és bevételek elosztásával kapcsolatos döntéseket hozzák. Az alakuló Európai Alkotmánynak az lesz a feladata, hogy kezelje ezeket a konfliktusokat, nehogy a populizmus és az euroszkepticizmus végképp veszélybe sodorja Európa egyesítését.

Az európai politika és az EU alapelvei a javak és jövedelmek Európán belüli elosztásáról

Ha létezik olyan terület, ahol a politika iránti kiábrándulás (Politikverdrossenheit) erősebb, mint a nemzeti politikákon belüli ügyek esetében, az az európai politika. Az európai választásokra a csekély részvétel a jellemző. Az európai ügyeknek nincs jelentős értéke a belpolitikai életben. Az állampolgárokat a jelek szerint egyszerűen nem érdekli Európa. Alighanem úgy gondolják, hogy Európa nem befolyásolja a mindennapi életüket olyan mértékben, ami megérné az elmélyültebb figyelmet. A nemzeti büszkeség és előítélet homályos kérdései jobban felkavarják az érzelmeket, mint a kemény gazdasági érdekek. Jó példa erre az iraki válság: távol vagyunk az egyesült Európától. Persze az is lehet, hogy a „régi” és „új” Európa közötti törésvonal rövid életű, átmeneti jelenség csupán. Az EU jelenlegi és majdani tagországainak társadalmai – kormányaikról nem is szólva – különböző értékválasztási elvekkel és érdekekkel rendelkeznek, amelyek alapvető és strukturális természetűek is lehetnek. Az, hogy ez a külpolitika területén jelentkezett, kellemetlen lehet, de semmiképp sem tekinthető meglepőnek, mivel a kül- és biztonságpolitika alapjában véve most is nemzeti kompetenciájú kérdés.

Ugyanakkor az európai integrációs projekt magja nem más, mint a Belső Piac, a közös regulációs és támogatási közpolitikák (a mezőgazdasági, strukturális, kereskedelmi és versenypolitika) adta keretekkel. Európában még e központi kérdésekben is vannak többé-kevésbé nyilvánvalóan ütköző érdekek. Ezek a konfliktusok, melyek az európai integráció lényegéből fakadtak, egészen mostanáig lappangtak vagy szunnyadtak. A politikai pártok nemigen vették komolyan az európai ügyeket, kivéve az olyan sarkalatos kérdéseket, mint például az EU-tagság , annak ellenére, hogy a legtöbb pártnak van többé-kevésbé határozott programszerű álláspontja az európai gazdasági és politikai integrációügyében. Még az Európai Parlament választási kampányában is a belpolitikai kérdések és az európai támogatások iránti általános igények uralkodtak. Azonban ahogy halad előre az európai integráció, a szabályozás nyomása és költségei egyre fájdalmasabbakká válnak. Az alapvető konfliktusok virulensebbekké válhatnak, és nagyobb figyelmet igényelnek az európai politikai rendszer minden szintjén, Brüsszelben, a tagállamokban, valamint a regionális és helyi szinteken egyaránt. Az egyik (veszedelmes) forgatókönyv az lehet, hogy kiújulnak a konfliktusok a tagállamok között, ahelyett, hogy az Európára jellemző alapvető politikai törésvonalak érvényesülnének (például a szocialisták a liberálisokkal szemben, a föderalisták a tagállamcentrikusokkal szemben). A megoldatlan gazdasági ellentétek szintén rátelepedhetnek a hagyományos nemzeti/kulturális konfliktusokra tovább szítva őket.

Az EU közpolitikái különbözőképpen befolyásolhatják az európai államok, a háztartások és vállalatok viselkedését. Az európai integráció megváltoztatta az államok kompetenciáit, a piacok szerkezetét, az emberi jogokat, sőt, új valutát is vezetett be, még ha nem is az EU egész területén. Az EU-közpolitikák eltérő módon hatnak a különböző tagállamokra és a tagállamokon belül az egyes szociális szegmensekre. Van, amikor direkt módon hatnak, van, amikor áttételesen, azoknak a körülményeknek a megváltoztatásával, amelyek között ezek a szereplők az érdekeiket érvényesíteni igyekeznek. A közvetlen hatások csökkenthetők, ha az érintettek képesek a költségeket áthárítani saját társadalmuk más szegmenseire, vagy más tagállamokra, vagy harmadik félre. Végül is az egyének, valamint az egyénekből álló csoportok közötti disztribúciós konfliktusok egyformán érintettek a kérdésben. Még azok a konfliktusok is, amelyek látszólag országok között támadnak, végső soron a különböző nemzeti társadalmak meghatározott szegmensei között állnak fenn, mivel csak meghatározott körök számára jelentenek terhet vagy hasznot, nem a konfliktusba került országok valamennyi polgára számára (így például a mezőgazdasági támogatások az egyik tagország adófizetőitől a másik ország parasztjai javára osztják újra a jövedelmeket).

A direkt és indirekt hatások e keverékei, azok a hatások, amelyek egész gazdaságokat érintenek, és azok is, amelyek csupán egyes szektorokban vagy társadalmi osztályokban érvényesülnek, átláthatatlanná teszik az európai integráció általános hatását a javak és jövedelmek Európán belüli disztribúciójára. A jelenséget nehéz elemezni és megérteni, de még nehezebb kommunikálni és politikai cselekvéssé transzformálni. Az EU által az európai polgárok életére gyakorolt hatások ezen alapvető jellege adja alighanem a fő magyarázatát, miért nem mutat az európai közvélemény (ha ugyan van egyáltalán értelme „európai közvéleményről” beszélni) csekély érdeklődést sem az Európa-politika iránt. Ez nem jelenti azt, hogy az EU polgárainak ne volna pozitív vagy negatív véleménye az EU-ról és politikájáról, annak függvényében, milyen érzékelhető befolyással vannak ezek az állampolgárok jólétére. Konkrétan, az európai integráció költségeinek és hasznának utilitarista értékelése erősen nyom a latban, miközben az EU iránti érzelmi kötődés mérsékelt marad. A statisztikai elemzés azt mutatja, hogy az európai integráció támogatása korrelál azokkal az érezhető előnyökkel, amelyek az EU politikájából fakadnak. Így a gazdag és magasan képzett emberek, a viszonylag alacsony fizetésből élő, képzetlen munkások valamint a parasztok általában az átlagosnál kedvezőbben ítélik meg az európai integrációt, mivel előnyük származik a piaci liberalizációból és a Közös Mezőgazdasági Politikából.

Tanulmányunk a különböző európai közpolitikákat abban a tekintetben vizsgálja, milyen disztribúciós hatást gyakorolnak a tagállamokra és egyes társadalmi csoportokra, valamint igyekszik felfedni a politikai érdekek összehangolódásának mozgatórugóit.

Ország ország ellen

Kiindulópont: csatlakozás és bővítés

Az EU közpolitikájának elemei (például az EU kereskedelmi vagy segélyezési politikája) erősen érinthetik a nem EU-tagországokat is, tanulmányunkban mégis a jelenlegi tagországokra és a tagjelölt [a tanulmány írása óta 10 ország már csatlakozott – szerk.] országokra összpontosítjuk figyelmünket. Így a további elemzés kiindulópontja az adott ország (politikai elitjének és társadalmának) érdekeltsége a taggá válásban. Az EU-tagság kérelmezése, majd végső soron a csatlakozás az első számú nemzeti ügyek közé tartozik. Sok felvételét kérelmező országban mindmáig erőteljes nemzeti vita folyik, mégpedig a kérdéssel kapcsolatos szembenálló vélemények hangoztatásával (legutóbb Máltán), ami egyes esetekben – például Norvégiában – a csatlakozás elvetéséhez vezetett. A legtöbb jelölt ország általános politikai (sőt, az identitásukkal kapcsolatos) megfontolásból akar csatlakozni, továbbá azért, mert jelentős jóléti többletre számítanak, így a különböző kifizetésekre, amelyek elérhetik a GDP 4 százalékát.

Ami azt illeti, az EU-tagság önmagában ritkán vezetett erőteljes növekedéshez, kivéve, amikor a régebbi, gazdag tagállamok a hóna alá nyúltak a szegény, új tagállamnak. Írország és Görögország, mely 1972-ben illetve 1981-ben csatlakozott, a csatlakozás után szegény maradt, sőt, viszonylag szegényebb is lett. Az írországi gazdasági csoda csak az 1990-es évek közepén vette kezdetét. Fennáll a veszélye, hogy a csatlakozás még nehezebbé teszi a felzárkózást, mert megakadályozza bizonyos potenciálisan sikeres közpolitikák alkalmazását (amilyen a radikális szabadpiac, vagy éppen ellenkezőleg, a kelet-ázsiai típusú erősen intervencionalista politika), vagy mert az új tagokat megfertőzi a „holland betegség”, vagy mert a csatlakozás nem megfelelő ösztönzőket kínál. Ráadásul a csatlakozás a különböző csoportokra különbözőképpen fog hatni, így például a jelenlegi EU-határokhoz közelebb eső régiók valószínűleg többet fognak profitálni, azok viszont, amelyek a harmadik világhoz tartozó országokkal – például Ukrajnával – határosak, megsínylik a kevésbé nyitott határokat. Más releváns csoportok – például a munkaerő és a tőke – érdekeivel az alábbiakban foglalkozunk.

Bár e kérdések némelyike napirendre került a csatlakozási tárgyalásokon, az EU ragaszkodott az acquis communautaire teljeskörű átvételéhez. Noha a jelöltek ezt elfogadták, nem lehetetlen, sőt, igen valószínű, hogy a csatlakozás után, amikor az új tagállamok tárgyalási pozíciója jelentősen megerősödik, egyes konfliktusok újraélednek.

A jelenlegi tagországokban a bővítés támogatottsága általában gyengébb, mint a jelentkező országokban (lásd a 3. és 4. táblázatot). A pártok közül itt is csak kevesen ellenzik nyíltan a bővítést. Az ellenállás Franciaországban a legerősebb, valószínűleg inkább politikai, mint szociális-gazdasági okokból. A legerősebb szociális-gazdasági tartózkodás a migrációs fenyegetéssel kapcsolatos, de valamivel kisebb mértékben aggodalom mutatkozik az olcsó munkaerő által okozott verseny és a költségvetési kiadások miatt is. Az ezekkel kapcsolatos aggodalmak Németországban és Ausztriában a legerősebbek, és ez olyan átmeneti regulációk alkalmazásához vezetett, amelyek maximum hét évig késleltetik a mozgás szabadságát. A bővítés legerősebb támogatója Görögország, amelynek erre szintén külpolitikai oka van, ez pedig nem más, mint az az óhaj, hogy Ciprus bekerüljön az EU-ba.

A nemzeti költségvetések és az adók redisztribúciója

Az Európai Unió, mint szupranacionális entitás az olyan valódi föderális államokhoz képest, mint Németország vagy az Egyesült Államok csak gyenge redisztribúciós erővel rendelkezik. Költségvetése az európai bruttó nemzeti terméknek (GNP) csupán mintegy 1,2 százaléka. Ez az összeg – ami mintegy 100 milliárd eurót tesz ki – nem túl jelentős, és növelése a tagországok oldaláról nézve nem éppen könnyű. Az EU költségvetéséhez való nemzeti hozzájárulás körüli konfliktusok közismertek: Margaret Thatcher brit miniszterelnök kiharcolt egy fajta visszafizetést, és Németország is gyakran panaszkodik, amiért neki jut a legnagyobb nettó befizető szerepe.

Ha a tagállamok nettó pozíciójára (nettó befizető vagy nettó kedvezményezett) összpontosítjuk figyelmünket, a perspektíva némiképp megváltozik, mivel egyes nagy befizetők egyúttal jelentős kedvezményezettek is. Végső fokon a nettó kedvezményezettek abban érdekeltek, hogy fennmaradjanak és erősödjenek a redisztribúciós közpolitikák – különösen a strukturális és mezőgazdasági politika tekintetében, amelyek az EU költségvetésének mintegy 80 százalékát teszik ki –, a nettó befizetők viszont e közpolitikák reformjában érdekeltek. A lehetséges reformok célja a kiadások általános szintjének csökkentése és/vagy az adott közpolitikák hatékonyságának növekedése. A Közös Mezőgazdasági Politika (Common Agricultural Policy – CAP) túlnyomórészt a nagy mezőgazdasági termelőknek kedvez, így csekély redisztribúciós előnye van a szegények számára. A regionális és strukturális alapok eddig alig voltak képesek csökkenteni a jövedelmi aránytalanságokat az EU leggazdagabb és legszegényebb régiói között, bár egyes országok (jelesül Írország) nagy hasznát vették ezeknek az alapoknak.

Az EU-nak általában sikerült konszenzust elérni a költségvetés finanszírozása, valamint a redisztribúciós politika mértéke és formája tekintetében. A szükséges tárgyalások kemények voltak, és a csúcstalálkozókon a konfliktusokat gyakran csak az utolsó pillanatban sikerült megoldani. (A tárgyaló felek közös érdeke, hogy bár a kompromisszumos döntés már megszületett, az utolsó pillanatokig tárgyaljanak, hogy jelezzék, milyen keményen védték a nemzeti érdekeket. – A szerk.) Így történt ez az 1999-es berlini csúcstalálkozón, ahol az Agenda [Munkaterv] 2000 -ről döntöttek, de a 2003-as koppenhágai találkozón is, ahol a bővítés financiális aspektusait vitatták meg. Ugyanakkor nem csupán a lényegi kérdések képezik az éles konfliktusok és a tárgyalások tárgyát, hanem a döntéshozó folyamatok is. Nizzában – például – Spanyolország ragaszkodott az egyhangú döntéshez, hogy a 2007-es költségvetés tartalmazza a regionális alapok következő, 2006/2007-ben kezdődő tervezési–költségvetési szakaszát. Az EU költségvetését alapjában véve az Európai Tanács és a Parlament dönti el, ez utóbbinak azonban nincs hatásköre a mezőgazdasági alapok fölött – ez indikálja egyes kormányok erőteljes érdeklődését ebben a kérdéskörben.

Ezek az EU szintjén mutatkozó disztribúciós konfliktusok jelentős mértékben a tagországok konfliktusai, amelyek függetlenek kormányuk politikai pártállásától. A szegényebb országok mindig a kohézió mellett érveltek, Franciaország pedig, amely viszonylag nagy mezőgazdasági szektorral rendelkezik, a CAP-ot támogatta. A liberálisok vagy a szociáldemokraták ideológiai preferenciái (kisebb állam, így kisebb redisztribúció az államon keresztül, illetve több szociális igazság, így kisebb tolerancia a regresszív mezőgazdasági politikával szemben) meglepően csekély hatással voltak ezeknek az általános közpolitikáknak a formálására.

A nemzeti költségvetések közötti, Brüsszelen keresztül folyó indirekt átutalások mellett az európai integráció befolyásolja a nemzeti kormányok adóbeszedési képességét. Különösen a vállalati adók és a jövedelemadók tekintetében válik egyre fontosabbá az adóverseny, amelynek hívei közé tartozik Luxemburg, Írország és az Egyesült Királyság, ellentétben más országokkal – például Németországgal -, melyek inkább az adószintek harmonizálását akarják elérni. Luxemburgnak például jól működő államháztartása van, s ez vonzza a befektetőket, akik hasznot húznak az alacsony kamatadókból és hozzáadott értékadóból. Az Írországban vagy Magyarországon befektető multinacionális cégek a kreatív számviteli eljárások és transzferárak alkalmazása révén növelik a profitjukat, a magasabb vállalati adókat kivető országok adóhatóságai kárára.

Ha figyelmen kívül hagyjuk az EU költségvetésén keresztül végbemenő direkt redisztribúciót, első pillantásra gyakorlatilag egyetlen európai közpolitika sem befolyásolja a tagállamok közötti jövedelemdisztribúciót. A nemzeti jövedelem a nemzeti gazdaságon belül alkalmazott termelési tényezők – főképp a munkaerő és a tőke – nagyságától és termelékenységétől függ. Itt azonban pontosításra van szükség, ugyanis nem minden termelési tényező feltétlenül az adott tagország állampolgárainak a tulajdona. Az európai integráció – különösen a Közös Piac négy szabadsága – támogatja a más tagországokból származó munkaerő és tőke alkalmazását. Az Európán belüli működő tőkebefektetés (foreign direct investment – FDI) 2000-ben már elérte a GDP 7 százalékát (European Commission 2002b:45): a keletkező tőkejövedelem tehát a külföldi befektetőknek jár. Így fordulhat elő, hogy miközben egy adott ország GDP-je növekszik a külföldi termelési tényezők hazai alkalmazásával, a bruttó nemzeti termék (GNP) mégsem emelkedik.

A tőke vagy a munkaerő országok közötti áramlása tehát ellentétes hatással lehet a GDP-re és a GNP-re. A tőke-exportáló ország veszít a GDP-jéből, mivel a határain belül kevesebb tőkét alkalmaznak, később viszont nyerni fog a GNP-ben, mivel tőketulajdonosai külföldről megkapják tőkéjük hozamát. Ugyanez a helyzet a munkaerő-áramlással kapcsolatban. A GDP és a GNP közötti különbség általában minimális, mivel a nemzeti tőkének vagy munkaerő-állománynak csupán kis hányada van külföldi kézben, és a ki- és beáramlás kiegyenlíti egymást. Vannak azonban kivételek, amilyen például Írország. A kicsi, nyitott gazdaságú országok általában jobban ki vannak téve a külföldi befektetések vagy a migráció hatásainak. Egy szegény, nyitott gazdaság, ha a termelékenységi szintje kellően vonzó, természetes befogadója lehet a külföldi befektetéseknek. Az EU közpolitikái nem csupán megkönnyítik ezeket az áramlásokat, hanem a regionális és strukturális alapokon keresztül növelhetik is az ország vonzerejét. Írország okosan használta ki ezeket az alapokat, hogy a képzés és az infrastruktúra finanszírozásával javítsa a külföldi (és hazai) tőke lehetőségeit. Ennek eredményeképpen a külföldi tőke ma az írországi tőke jelentős hányadát teszi ki, és e tőke hozama – azaz a külföldi befektetők profitja – a GDP jelentős hányadát teszi ki. Ennek megfelelően Írország GNP-je – legalábbis más fejlett gazdaságokhoz képest – jelentősen különbözik a GDP-jétől; nyersebben fogalmazva, az ír állampolgárok (akinek jövedelmét a GNP-vel mérik) jóval szegényebbek, mint az ír gazdaság (amit viszont a GDP-ben mérnek). Olyan helyzetben, amikor munkerőfelesleg van (mint körülbelül harminc év óta Európában), az országok inkább a tőkéért és befektetésekért versengenek, nem a munkaerőért.

Nemzetközi kitekintésben a versengő országok nagyobb profit ígéretével igyekeznek vonzani a tőkét, amely a magasabb termelékenység és/vagy az alacsonyabb bérek révén érhető el. Hosszabb távon a termelékenység innovációval, a munkaerőtakarékos technológiákba való befektetésekkel, vagy jobb menedzsmenttel növelhető. Rövidebb távon azonban nominális növekedés érhető el bizonyos kiadások (környezetvédelem, képzés, infrastruktúra) externalizálásával, vagy direktebben az alacsonyabb adókkal vagy magasabb szubvenciókkal, és/vagy a munkások védelmének csökkentésével (hosszabb munkaidő, kisebb részesedés, gyengébb egészségbiztosítás és munkavédelem, rövidebb szabadság stb.). Az EU egész sereg rendeletet és irányelvet fogalmazott meg, hogy korlátozza ezeket a lehetőségeket, és megelőzze a tisztességtelen konkurenciát és a lefelé versengést. Ezek a korlátozások eltérő módon érintik az egyes országokat, iparuk, oktatási és pénzügyi rendszerük állapotától, munkaerőpiaci helyzetüktől és iparpolitikai kultúrájuktól – röviden: az ország kapitalizmus-változatától függően. A szegény országok – így a csatlakozó posztkommunista országok – a közjavak kevésbé bőkezű biztosítására, a munkások és a környezet kevésbé jelentős védelmére törekednek majd, miközben a bevételek növekedésére koncentrálnak. Az egyes társadalmaknak különböző lehet a preferenciájuk abban a tekintetben, hogyan fordítják át a termelékenység növekedését kisebb munkaerő-befektetéssé (amely megvalósulhat korábbi nyugdíjazásban, hosszabb szabadságban, esetleg a napi vagy heti munkaidő lerövidítésében).

Még ha a kínálati oldal jól is működik (elegendő munkaerő és tőke áll rendelkezésre, és használatuk hatékony), a növekedés akkor is függ a potenciális kibocsátás iránti kereslettől. Ez a kereslet politikailag befolyásolható, mégpedig az állami kiadások, a monetáris politika, azaz végső soron a belső kereslet manipulálásával. Ezt szolgálta az árfolyampolitika is. Az eurozóna tagjai számára most már mindezeket a lehetőségeket EU-szinten hozott szabályok korlátozzák.

Egyes tagállamok (például Svédország) versenyképességük fenntartása érdekében másoknál erőteljesebben támaszkodtak a nominális leértékelésre. A nominális leértékelés alkalmas arra, hogy helyreállítsa az árak a magas infláció miatt elveszett versenyképességét. És megfordítva, ha az inflációs ráta alacsonyabb, mint a kereskedelmi partnereké, az valójában relatív leértékelést jelent, és lehetővé teszi a versenyképesség elvesztése nélkül a nominális leértékelést (tipikusan ez volt a helyzet Németország esetében az 1970-es és 1990-es évek között). A tagországok eltérő termelékenységnövekedési rátája szükségképpen eltérő bevétel-növekedési rátákhoz vezet. Az alacsonyabb (vagy magasabb) termelékenység alacsonyabb (vagy magasabb) versenyképességhez vezet, hacsak nem kompenzálja a valuta valódi felértékelése illetve leértékelése. Az euroövezeten belül az árfolyam-változtatásra már nincs lehetőség, és a termelékenységnövekedésben és/vagy az inflációs rátában mutatkozó mindenfajta eltérést a nominális bevétel és/vagy az árak változatásával kell kompenzálni. Azaz a szegény tagországok nem támaszkodhatnak arra, hogy a valutájuk felértékelésével igyekezzenek lépést tartani a gazdagabb országokkal. Így ezek kénytelenek a magasabb inflációs rátára támaszkodni (Balassa–Samuelson-hatás), amit viszont az Európai Központi Bank (ECB) aligha fog tolerálni.

Az ECB közös monetáris politikája, a stabilitási és növekedési egyezménnyel (Stability and Growth Pact – SGP) egyetemben hatással van a tagállamok gazdasági növekedésére, és végső soron az országok közötti jövedelemdisztribúcióra. Az elhanyagolható növekedésű, ugyanakkor magas munkanélküliséggel küszködő gazdaságok általában előnyben részesítik az alacsony kamatlábakat és a magas költségvetési deficitet, szemben a fellendülő, teljes foglalkoztatottsággal rendelkező országokkal. A gazdasági pangás lévő gazdaságok általában alacsony inflációs rátákat produkálnak. Az ECB által megszabott nominális kamatláb mellett a valódi kamatlábak a lassan fejlődő gazdaságokban így magasabbak lesznek, ami belekergeti őket a recesszió és defláció ördögi körébe. És megfordítva: a gyorsan növekvő, magasabb inflációjú országok (például Írország) alacsonyabb reálkamatlábakat élveznek, amelyek tovább erősítik a befektetési hajlamot és a növekedést. Mivel az eurozónán belül a konjunktúraciklusok nincsenek szinkronban, a különböző gazdasági helyzetek különböző politikát igényelnek. Ha a recessziós gazdaságot monetáris vagy fiskális kényszerzubbonyba szorítjuk, az – finoman szólva – nehézségeket fog kiváltani.

Az eurónak népszerűsége (lásd az 5. táblázatot) jól mutatja ezeket az érdekeket. Svédország, Dánia és az Egyesült Királyság nem vette át az eurót, mivel versenyképességük fenntartásához szükségük volt az árfolyam rugalmasságára. 2003 szeptemberében a svéd választók többsége népszavazáson vetette el az euró bevezetését. Görögország, Spanyolország, Olaszország és Írország, amelyek számára előnyös volt az alacsonyabb kamatráta, érhető módon nagy arányban támogatta a közös valuta bevezetését.

Az SGP atyjai biztosítani akarták, hogy a költekező kormányok (vagy tagállamok) nem kapnak szabad utat a viszonylag alacsony kamatlábak formájában, miközben az egészséges pénzügyi helyzetű államokat olyan kamatlábak büntetik, amelyek magasabbak, mint amilyenek akkor lennének, ha minden kormány elkerülné a nagy deficitet. Ugyanez érvényes bizonyos mértékig a bérhelyzetre is. Mivel az ECB célja az alacsony infláció, olyan restriktív monetáris politikával reagál a bérek erőteljes (a termelékenységnövekedést meghaladó) növekedésére, amely visszafogja a gazdasági növekedést. A központi béralkurendszerben a felelős szociális partnerek számára kellemetlenek lehetnek a kevésbé felelősségteljes szakszervezetek és munkaadók, akik figyelmen kívül hagyják az ECB lehetséges reakcióját, és megpróbálnak lazítani a kötőféken, abból a feltételezésből kiindulva, hogy a nagy euróországokban próbálkozásaik észrevétlenek maradnak a többiek felelősebb viselkedésének árnyékában.

Összefoglalva: az EU-s közpolitikák különbözőképpen befolyásolják a tagállamok viszonylagos gazdasági sorsát. A nemzeti gazdaságpolitikai viták ezt kevéssé tükrözik. Az eltérő vélemények csak az olyan nagy horderejű választások esetén mutatkoznak meg, mint az EU-csatlakozás és különösen az euró bevezetése. Megállapítható például: az a tény, hogy Svédország vonakodik elfogadni az eurót, jórészt azon múlik, hogy szeretné megtartani gazdasági-politikai eszköztárában a leértékelést. Más esetben a politikai pártok – egyes populista pártokat kivéve – nem tűzték ezeket a kérdéseket a belpolitikai viták napirendjére. Mint a 6. táblázatból kitűnik, a tagság támogatása az Egyesült Királyságban és Svédországban a legalacsonyabb, de ugyancsak alacsony – bár kisebb mértékben – Finnországban és Ausztriában (ahol szintén van egy erős populista párt).

Társadalmon belüli konfliktusok

Gyakorlatilag az országok közötti minden redisztribúció befolyással van az érintett országokon belüli belső disztribúcióra. A külső gazdasági viszonylatok kölcsönkapcsolatban vannak az érintett társadalmak alapvető disztribúciós mechanizmusával. Az EU esetében a piacok határozzák meg az elsődleges újraelosztást (3.1 és 3.2 rész), amit aztán erőteljesen korrigálnak az állam közpolitikái, különösen jóléti politikája (3.3 rész). Az EU közpolitikái egyaránt érintik a disztribúció és a redisztribúció rendszereit.

Munkaerő kontra tőke

A piacgazdaságban a termelési tényezők gyarapodásából és a termelékenység emelkedéséből származó növekedés megosztható a termelési tényezők (a munkaerő és a tőke) között, vagy alacsonyabb árakká transzformálható, amiből a fogyasztók profitálnak. Európában a nagy hagyományos politikai konfliktus a munkaerő és a tőke között jelentkezik, ez mutatkozik meg különböző szervezetekben (szakszervezetek kontra munkaadói szervezetek) és a politikai pártok között (liberálisok és konzervatívok kontra szociáldemokraták vagy kommunisták). Az EU közös európai ernyőt kínál valamennyi ilyen szervezet számára: az Európai Parlamenten belül erre a szembenállásra épülnek a nagy transznacionális csoportok, másfelől a civil szervezetek jelen vannak a Gazdasági és Szociális bizottságban, és szerepüket az EU alapszerződése szabályozza (138. és 139. cikkely).

Az európai integráció alapsajátosságai azonban befolyásolják a jövedelem megoszlását a tőke és a munkaerő között. A kereskedelem liberalizálása, ami az EU eredeti, alapvető feladata, a klasszikus elmélet szerint valamennyi résztvevő ország számára hasznos kell, hogy legyen. Ahhoz azonban, hogy az egyes országok csakugyan hasznot húzzanak ezekből a lehetőségekből, és realizálni tudják komparatív előnyeiket, azokra a tevékenységekre kell specializálódniuk, amelyekben a legproduktívabbak. Ez a maga részéről azt követeli, hogy egyes termelők hagyjanak fel korábbi tevékenységükkel, és váltsanak valami másra. Ebben a folyamatban a humán és a fizikai tőke egyaránt veszíteni fog az értékéből. A kereskedelem liberalizációja az EU-n belül általában véve mélyebb, mint a WTO által szabályozott világgazdaságban. A bővítés révén az EU nagyon eltérő szereplők számára fog játékteret biztosítani. A kibővített EU-ban a nominálbérek – a nominális valutaárfolyamok alapján számolva – erősen különböznek majd (a vásárlóerő-paritáson számolva a különbség kisebb lesz).

Az elmélet szerint a munkaigényes termelés át fog tolódni az alacsony bérű területekre, amelyek az ilyen tevékenységekre specializálódnak. A gazdagabb országokban a fogyasztási cikkeket termelő szektorban működő képzetlen munkaerő elveszti munkáját vagy jövedelmét, miközben a tőketulajdonosok hasznot húznak az új munkamegosztásból. Ezzel szemben a szegényebb országokban a munkaerő nyerni, a helyi tőke pedig veszíteni fog, mivel a gazdagabb országokból beáramló tőke hatására csökken az országban a tőke szűkössége. A kereskedelem liberalizálásának, valamint a tőke és a munkaerő szabad mozgásának együttes hatása ki kell, hogy egyenlítse az EU-n belül a tőkehozamok szintjét. Ezt az elméleti makrohatást bizonyos mértékig csökkentik azok a mikroszintű torzítások, amelyeknek felhalmozódó előnyei gyakran felülmúlják a liberalizált és integrált piacok kiegyenlítő hatásait.

Az országok közötti bérkülönbségek elsődlegesen a termelékenység különbségeit tükrözik. Mint fentebb kimutattuk, az EU szabályozza a termelékenység növelésének határait, például a minimális egészségügyi és munkavédelmi szabványok megszabásával, a munkások jogainak védelmével és a munkaidő szabályozásával. Az EU közpolitikája – különösen a szegényebb régiókban – az infrastruktúrába, a képzésbe juttatott befektetések szubvencionálásával stb. támogatja a termelékenység fokozását. Amennyiben ezek a korlátozások a munkásoknak kedveznek, az hatással van a tőke és a munkaerő közötti disztribúcióra, de nem a bérek növelésén keresztül. A béreket jórészt a munkaadók és a munkások közötti tárgyalások határozzák meg reprezentatív szervezeteiken és szövetségeiken keresztül. Nem minden tagországban van törvényben rögzített minimálbér, nem is szólva az EU egészéről. Ezeknek a tárgyalásoknak a kimenete azonban függ a munkahelyek viszonylagos szűkösségétől. Ez az a pont, ahol sarkalatos szerep jut a migráció és a befektetések (re)lokalizációja fent leírt folyamatának.

A szabadkereskedelem – azaz az egységes belső piac – hatása nehezen választható el a szabad tőkemozgás hatásaitól. Bár a munkaerő is szabadon mozoghat, kevésbé valószínű, hogy csakugyan mozogni fog, következésképpen a munkaerő és a tőke között ebben a tekintetben aszimmetrikus a viszony. A tőke elmenekül azokból az országokból, ahol a magasabb bérek következtében alacsonyabb a megtérülés. Végső soron minden befektetés igényt tarthat egy Európa-szerte (sőt, akár globális) minimális megtérülési rátára, miközben a bérek kiegyenlítődnek. Továbbá, nagyon erős a verseny a belső piacon belül, amely ráadásul nyitva áll a globális piac előtt is, így folyamatos versenynyomást gyakorol az alacsonyabb költségek és árak irányába. Mindez szükségképpen a munkaerő egységárának csökkenése felé kell, hogy vezessen, és valójában pontosan ez is történik. Az EU-ban a bérek GDP-hez viszonyított aránya az 1970-es évek óta átlagosan csökkent Európában, mégpedig közel 75 százalékról 68 százalékra (lásd a 7. táblázatot). Ebből nem következik, hogy a reálbérek is csökkentek volna. Ellenkezőleg, ha lassan is, de emelkedtek, évente átlagosan körülbelül 1 százalékkal. A munkaerőegység reálértékének csökkenéséből azonban főképp azok a fogyasztók húznak hasznot, akiknek a jövedelme nem elsősorban a bérektől függ.

Termelők kontra fogyasztók

A munkaerő és a tőke közötti disztribúciós konfliktusokat nem csupán a kereslet eltolódása befolyásolja, hanem a felosztható „torta” (azaz az értéktöbblet) mérete is. Mint említettük, az EU-n belüli piaci verseny korlátozza a javakért és szolgáltatásokért, illetve a tőkéért és munkaerőért kérhető árakat. Sok betölthető piaci hézag megszűnt, és megszűntek a védő nemzeti szabványok. A védett piacok mindeddig magasabb profitot és béreket tettek lehetővé a fogyasztók rovására, ami egyfajta pluszjövedelemként fogható fel. Az erősen szabályozott piacokon a munkások és a tőkések egyaránt hozzájutnak ilyen jövedelmekhez, és igyekeznek is megvédeni őket a verseny által okozott erózió ellen.

Bár a piaci integráció általában növeli a versenyt, és csökkenti a pluszjövedelmek lehetőségét, az EU az unió szintjén védelemben részesít bizonyos szektorokat, és tolerálja bizonyos szektorok nemzeti védelmét. A legismertebb példa, hogy a CAP az adófizetők, egyszersmind a fogyasztók rovására védi a mezőgazdasági termelőket. Kisebb mértékben ugyanez mondható el a szén- és vasiparról és más érzékeny szektorokról, bár ezek védelme az utóbbi évtizedekben csökken. A közszolgáltatói szférát („öffentliche Daseinvorsorge”) azonban, amely sok országban hasznot húz a védő jellegű törvényi szabályozásból, akár állami, akár félig-állami szférához tartoznak, az utóbbi időben támadás érte az európai versenypolitika részéről.

Ha visszagondolunk a tanulmányunk elején felvázolt vitára, arra a következtetésre juthatunk, hogy a jelenlegi európai integráció, melyben kombinálódva érvényesül a piaci liberalizáció, a minimális szabványok melletti közös reguláció és a versenypolitika, az Európai Bíróság részéről tanúsított aktív ítélkezési politika támadása mellett, elapasztja a pluszjövedelmek forrását, miközben védi a munkaerő minimális szintjét. Disztributív fogalmakban: biztosítja, hogy a termelékenységből származó nyereség ne maradjon a termelőknél, akiknek a bér- és profitjövedelmek élvezőiként meg kell osztozniuk rajta, hanem alacsonyabb árakká transzformálja, amiből minden fogyasztó profitál. Ezt az inflációellenes tendenciát erősíti az ECB stabilitásorientált pénzügyi politikája is. Ebből mindenkinek jut viszonylag biztonságos nomináljövedelem, így jut az olyan transzfer kifizetésekben részesülőknek is, mint a nyugdíjak és a jóléti segélyek, vagy – kisebb mértékben – a vagyontulajdonosoknak.

A politikai gazdaságtan jól ismert megállapítása, hogy a termelők érdekei sokszor erősebbek, mint a fogyasztóké. A termelő (nominális) jövedelmének csökkentése erősebb politikai ellenállást vált ki, mint a fogyasztók reáljövedelmének az árnövekedéssel elért csökkentése, ami általában csak kevés terméket érint, alacsony rátával. Az a tény, hogy az európai parasztok sikeresen védik a közös agrárpolitikát, szintén ezt igazolja. Ebből a szempontból az, hogy az európai integráció megszüntet sok pluszjövedelmet biztosító piaci rést, egyfelől meglepő, másfelől valószínűleg erősebb elégedetlenséget fog a jövőben kiváltani az érintett termelők között. E konfliktusok kimenetele részben a mennyiségektől függ. Ha növekszik a nem termelő fogyasztók száma (például a nyugdíjasoké; lásd még a 8. táblázatot), esély van arra, hogy a jelenleg használatos közpolitikák folytatódjanak. Bekövetkezhet azonban egy visszahatás is a termelők részéről, ami lehet gazdasági természetű, azaz az árak emelésében vagy a termelés visszafogásában megnyilvánuló, vagy politikai természetű, azaz a szabad piacot garantáló politikák elleni támadást jelentő.

A nemzeti jóléti rendszerek és klienseik

Az eddig áttekintett országon belüli disztribúciók a piaci szférán belüli elsődleges disztribúciókra vonatkoztak, még ha ez a közpolitikák által szabályozott piacon keresztül történt is. Az EU azonban jóléti államokból tevődik össze, amelyek nem csupán szabályozzák a piacot, hanem adók és kötelező társadalombiztosítási járulékok formájában el is vonják, és újra elosztják a nemzeti jövedelem jelentős hányadát. A mérték az írországi 35 százaléktól a svédországi 58százalékig terjed. Nyilvánvaló, hogy ez a hatalmas redisztribúciós gépezet sokkal erősebben befolyásolja az állampolgárok és szavazók boldogulását, mint akármelyik EU-s közpolitika és nemzetközi gazdasági fejlemény. Valószínűleg ez az oka, hogy a nemzeti kormányok féltékenyen ragaszkodnak ehhez a kompetenciához, és nem hajlandók ezt a döntéshozó hatalmat átadni az EU-nak.

Miután sok jóléti államra erős nyomás nehezedik, és az európai integráció befolyásolja funkcionálásuk alapvető feltételeit, a kompetenciáknak ez a természetes megosztása erodálódni kezdett, mégpedig két irányból. A szociáldemokraták ragaszkodnak az EU hatáskörének bővítéséhez a szociális ügyek területén, és olyan célokat akarnak felvenni az EU feladatai közé, mint a foglalkoztatottság és a szociális biztonság. A liberálisok, akik az állítólag túlságosan felduzzadt jóléti államot tekintik a legnagyobb akadálynak Európa növekedése útjában, egyebek között a lisszaboni folyamat keretében tűzték az EU napirendjére reformjavaslataikat, melynek célja, hogy Európát a legversenyképesebb tudásalapú gazdasággá tegye.

Ezen ellentmondó nézetek és nagy erejű érdekek kereszttüzében az EU bölcsen egy olyan óvatos megközelítést választott, amely figyelembe veszi a nemzeti sajátosságokat. Ezt nevezik a koordináció nyitott módszerének (open method of coordination – OMC). E módszer keretén belül a célokat és mutatókat konszenzussal állapítják meg, majd a nemzeti kormányok kidolgozzák a nemzeti akciótervüket e célok elérése érdekében; a megvalósítást ezután egy szakértői csapat [peer review] kontrollálja, az előre meghatározott mutatók figyelembe vételével. Ez a módszer lehetővé teszi a sokféleséget, mégis bizonyos nyomást gyakorol a lemaradókra, és jó példát mutat a gyengébben teljesítők számára. A kormányok lényegét tekintve úgy választhatják meg céljaikat és mutatóikat, hogy nem (vagy csak szelektíven) vonják be a nemzeti parlamentet és/vagy a „civil társadalmat” (konkrétan a szakszervezeteket, a munkaadói szervezeteket, a jóléti szervezeteket stb.).

Az OMC-nek a szociális politikára gyakorolt hatása mindeddig marginális volt. Egyes érdekelt szakintézmények és szervezetek körén kívül csekély vita bontakozott ki az EU-t mint olyan szereplőt illetően, amely megváltoztatná a tagállamok jóléti rendszerét. A rendszerek sokfélesége mellett minden olyan intézményes nyomás, amely a különböző rendszerek kiegyenlítésére irányul erőteljes ellenállásba fog ütközni a jelenlegi struktúrák haszonélvezőinek részéről.

Ezek a nyomások azonban aligha növekednek. A kliensek (azaz a közszolgáltatások fogyasztói és az állami kifizetések élvezői) egyik országból a másikba fognak költözni. Az egyik országban lévő vagy ott regisztrált ellátók fel fogják kínálni szolgálataikat a többi tagállamban lévő potenciális klienseknek. Vizsgáljuk meg a jóléti államok néhány elemét!

– Egészségügy : Az egészségügyi szolgáltatások az EU országokban nagyon különbözőképpen vannak megszervezve, az Egyesült Királyságban működő egységes Nemzeti Egészségügyi Szolgálattól a magán- és állami szolgáltatások különböző keverékeiig, melyekhez önkéntes és kötelező biztosítási formák járulnak. A nyitott európai piacon a biztosítások és az egészségügyi szolgáltatások nyújtásának szabadnak kell lennie a tagországok valamennyi szolgáltatója számára. Már vannak az alapvető egészségügyi rendszereket kiegészítő területek, mint például a gyógyszerek vagy a nem- orvosi rendelésre nyújtott kezelések (például a wellness), amelyek viszonylag szabadok. Minél inkább kikerülnek az egészségügyi termékek és szolgáltatások a piacra (azaz minél inkább rá lesznek bízva a fogyasztók vásárlási és a szolgáltatók eladási döntésére), annál nyitottabbá válnak európai méretekben. Ez le fogja nyomni az árakat, mivel olcsóbb szolgáltatók is belépnek a piacra (például az olyan közép- és kelet-európai egészségügyi szolgáltatók, mint a fogorvosok, masszőrök és gyógyfürdők). Ez valószínűleg csökkenteni fogja egyes gazdagabb tagországok védett szolgáltatóinak a bevételét is. Az olyan biztosítás, amelynek vannak redisztributív elemei (egyforma jogosultságok, különböző prémiumok) nem versenyezhetnek az olyan biztosítási rendszerekkel, amelyeket kevésbé terhelnek a szolidaritási követelmények. Általánosabban fogalmazva: a lakosok és állampolgárok jogosultságát az egészségügyi ellátásra, az emberek szabad áramlásával összhangban végül EU-szinten kell majd szabályozni. Ebbe valószínűleg be kell majd építeni bizonyos mértékű szolidaritási vagy állami hozzájárulást, azoknak az embereknek az esetében, akik nem – vagy nem kellő mértékben – rendelkeznek biztosítással, és túl szegények, hogy kifizessék a piaci vagy önköltségi árakat.

– Oktatás : Az egészségügyben jelentkező problémák az oktatásban is felmerülnek. Az ilyen szolgáltatásokra már az állami rendszerek mellett is mutatkozik piac. A kettő keverékének sokféle változata létezik szerte Európában. Ki kell dolgozni az oktatási szolgáltatásokat kínáló intézmények alapításának feltételeit, és azokat a szabályokat, amelyek azt szabályozzák, hogyan juthatnak hozzá a lakosok és az állampolgárok az oktatási szolgáltatásokhoz (beleértve a tandíjakat és árakat).

– Nyugdíjak: A különböző tagországokban különböző rendszerek működnek, a skála a „pay-as-you-go” (PAYG) rendszerektől a tőkefedezeti elven működő rendszerekig terjed. A PAYG rendszerek nagyobb juttatást biztosítanak, amikor a gazdaságok (és a fizetések) gyorsan növekednek, a tőkefedezeti rendszerek hozama az ingatlanárak növekedésétől, a magas reálkamattól és a profittól függ. Az ECB monetáris politikája döntően befolyásolja a két rendszer hozamkülönbségeit. Sok ország van, ahol a kevert rendszerek egy minimális állami nyugdíjat kínálnak, amely kiegészíthető kötelező vagy önkéntes magánbiztosítással. Az életbiztosításnak alapvetően egész Európára kiterjedő piaca van. A tőkefedezeti rendszerek tőkemegtérülése jelentős mértékben függ azoktól a szabályozásoktól, amelyek korlátozzák a befektetési lehetőségeket. A nyugdíjalapoktól sok országban törvényileg megkövetelik, hogy tőkéjük egy bizonyos hányadát állampapírokba (azaz államadósságba), valamint hazai részvényekbe fektessék. A pénzügyi szolgáltatások belső piacán belül e követelmények némelyike nem tartható. Ahogy a korosodó Európában a nyugdíjrendszerekre nehezedő nyomás növekszik, heves verseny fog kialakulni azok között a politikák között, amelyek befolyásolják a viszonylagos jólétet biztosító nyugdíj fenntartásának esélyeit.

Hasonló problémák merülnek fel azon szociális szolgáltatások és a közszolgáltatások szélesebb skáláján is, amelyek kevésbé függenek össze a szűkebb értelemben vett jóléti szférával (például a kommunális szolgáltatások, a közlekedés, a távközlés, az alacsony költségű lakás, a víz, az energia, a szemételhelyezés). Ahogy ezeket a szolgáltatásokat egyre inkább – a piacon keresztül – magánszolgáltatók kínálják, és ahogy a kliensek egyre inkább rákényszerülnek, hogy fizessenek értük, a kockázat annál inkább privatizálódik és individualizálódik. Ezért a szegényebbek valószínűleg kevésbé fognak hozzáférni ezekhez a szolgáltatásokhoz. Ahogy az ingyenes szolgáltatásokon keresztül megvalósuló természetbeni redisztribúció erodálódik, a szociális leszakadás elkerülése végett a szegényebbeknek nagyobb pénzbeli jövedelemre lesz szükségük.

Természetesen e változások jó része olyan belföldi reformokkal hajtható és hajtandó végre, amelyeknek nincs lényeges közük az EU-hoz. Minél több tagország kapcsolódik azonban be a piacba, annál több EU-szintű regulációra lesz szükség, mivel a belföldi piacok nem szigetelhetők el a nemzetközi piactól.

A legtöbb tagországban vannak bizonyos hazai szabályok, amelyek megszabják a minimális jogosultságokat (szociális jogok), amelyekkel minden állampolgár (és kisebb mértékben minden rezidens) rendelkezik a nemzeti jóléti rendszerrel kapcsolatban. Ezeket a jogokat gyakran belefoglalják a nemzeti alkotmányba. Az európai alkotmányban, amelyen a Konvent dolgozik, ezek a jogok összeurópai szinten is meghatározhatók. Ezek szintje valószínűleg a legkevésbé bőkezű tagország szintjén lesznek megállapítva (minimum standard), de úgy, hogy nyitva hagyja a lehetőséget, hogy a nemzeti törvények bőkezűbbek legyenek. Ez még mindig meghagyja a szociális jóléti migráció lehetőségét, amit – egyes megfigyelők aggodalma szerint – az EU-állampolgárok (rezidensek?) számára biztosított védelem és általános jogosultságok magas szintje kiválthat.

Összefoglalva: az európai reguláció befolyásolja a társadalmi csoportok viszonylagos erejét a disztributív küzdelmekben az egyes társadalmakon belül. Az EU megszab bizonyos jogokat, megállapít bizonyos szabványokat a termelés viszonylatában, és – ami talán a legfontosabb – azzal, hogy a vállalatokat nagyobb versenynek teszi ki, szabályozza a piaci lehetőségeket. Ez utóbbi folyamat fokozatosan beleavatkozik a nemzeti jóléti rendszerek alapvető tényezőibe. A nemzeti pártok kénytelenek lesznek a nemzeti és EU-szintű arénán egyaránt megküzdeni a preferenciáikért, és el kell dönteniük, hogy a nemzeti reguláció megőrzése vagy az európai reguláció átvétele mellett álljanak-e ki.

Az alakuló európai intézményrendszer válaszai

Mint láttuk, az európai integrációt alaposan befolyásolják az egyes tagországok és ezeken belül az egyes embercsoportok jóléti kockázatai és lehetőségei, és ez a tendencia valószínűleg fokozódni fog. A mélyülő és szélesedő EU eddig is és ezután is inkább a disztribúció és redisztribúció működésmódját fogja szabályozni, nem pedig a végeredményét. Ahogy az üzleti szféra, a háztartások és a kormányok tanulnak és alkalmazkodnak, az új, integrált gazdaság hatásai egyre nagyobbak lesznek. Hogy egy példát mondjunk: ahhoz, hogy egy ország visszanyerje versenyképességét, a nemzeti valuta leértékelése helyett rákényszerülhet a költségek (ezen belül a bérek) direkt, nominális csökkentésére. A reáljövedelmek mindkét esetben végső soron meg fogják ezt sínyleni, de az, ahogy az árak és nomináljövedelmek változnak, különbözőek lesznek, és a különböző társadalmai csoportokat részlegesen és időlegesen érintik.

Ami a politikai távlatokat illeti, ez szükségképpen politikai konfliktusokhoz fog vezetni, amint az érintett csoportok befolyásolni akarják az EU-s közpolitikákat. A tények azt mutatják, hogy jelenleg még a gazdasági kérdésekben is a tagországok közötti konfliktusok uralják az európai politikai rendszert. Ezek a konfliktusok elsősorban az olyan alapkérdések körül forognak, mint a csatlakozás, a bővítés, az euró bevezetése és a direkt redisztribúciós politikák (költségvetés, CAP, strukturális és regionális alapok). A pártok irányvonalai közötti konfliktusok lényegesen ritkábbak.

Olyan fontos nemzeti csoportok és pártok, amelyek határozottan állást foglalnának akár az európai egyesülés mellett, akár ellen, azokban a tagországokban figyelhetők meg , ahol a politikai-gazdasági intézmények („a kapitalizmus változata”) kevésbé kompatibilis a hibrid európai rendszerrel. Ilyen az Egyesült Királyság, Dánia és Svédország. Ezek vagy széttagoltabb, szabadpiacos társadalmak, amelyek kevésbé koordináltak, mint az EU a maga egészében (ez a helyzet a britek esetében), vagy koordináltabb, intervencionalistább és centralizáltabb országok (ez a helyzet a skandináv országokban). A többi tagországban, amelyekre a három K a jellemző (kontinentális-katolikus-korporatista) a jellemző, az európai integráció lényegében megkérdőjelezhetetlen folyamat. Az EU-val kapcsolatos politikai választóvonalak általában erősebbek a csatlakozás előtt, mint utána. A régi tagállamokban a legtöbb nagy párt elfogadta az EU-tagságot, és ennek következményeit az élet megváltoztathatatlan tényeként fogják fel. Az átmeneti/jelölt [a cikk írása óta már csatlakozott – szerk.] országokban vannak jelentős kisebbségek, amelyek ellenzik a csatlakozást, de a politikai pártok nemigen mutatnak ellenállást egy-két populista párttól eltekintve (pl. Lengyelország), ezek motivációja viszont általában inkább nacionalista-kulturális, nem pedig szociális-gazdasági természetű. Mint Paul Taggart és Aleks Szcserbiak (2001) kimutatta, kicsi a korreláció a közvélemény-alapú és a pártalapú euroszkepticizmus között; és még az olyan pártrendszerekben is, amelyeket a szerzők erősen euroszkeptikusnak tekintenek, a kemény ellenálló pártok nem túl erősek (a legerősebb a 11 százalék szavazattal rendelkező Cseh és Morva Kommunista Párt). Valószínű, hogy egy erős párt, amelynek jó kilátásai vannak, hogy kormányra jusson, el fogja kerülni a kemény vonalas EU-ellenes pozíciót (Taggart / Szcerbiak 2001: 11-12). Különleges eset Málta, ahol egy jelentős párt, a Munkáspárt ellenzi az EU-tagságot.

Ebben a tekintetben bizonyos konvergencia mutatkozik a régebbi tagországok (ez nem feltétlenül az öreg Európa) és a jelölt országok között, mégpedig annyiban, hogy a populisták a legfontosabb euroszkeptikus erők. Ha ezek – általában jobbközép pártok koalíciós partnereként – hatalomra kerülnek, némiképp csökkentik az európai integráció iránti kritikájukat. E pártok alapvető mozgató ösztönei provinciálisak, rasszisták vagy nacionalisták; mindamellett a populizmusnak megvannak a maga szociális és gazdasági gyökerei. A modernizáció vesztesei úgy érzik, hogy a neoliberális költségcsökkentési politika, valamint a bevándorlók által okozott konkurencia veszélyezteti a közjavakhoz és közszolgáltatásokhoz való hozzáférésüket. A populisták, bár értékeik radikálisan különböznek az anti-globalizációs mozgalmakétól, egyesíthetik erőiket ez utóbbiakéval, akik ugyancsak gyűlölik az európai integráció által járó nyílt transznacionális piacokat, és félnek azoktól a negatív hatásoktól, amelyeket ezek az egyenlőségre és a környezetre gyakorolnak.

Az EU-s intézményrendszer két alulfejlett törésvonala a föderalisták – tagállamközpontúak illetve a baloldal – jobboldal (azaz szociáldemokrata kontra liberális/konzervatív) között húzódik. Mindkettő kezdetleges és/vagy eltorzult formában van jelen.

– Az első annak a radikálisabb Európa-párti kontra Európa-ellenes törésvonalnak a képében van jelen, amelyet fentebb tárgyaltunk. Ezek a legtisztább formában a csatlakozás előtti nemzeti vitákban jelennek meg. Ez nem olyan eurolojális törésvonal, amely képes lenne konstruktív szerepet játszani az EU politikai rendszerében, mint amilyet a hasonló törésvonalak (Hamilton kontra Jefferson) játszottak az Egyesült Államok korai történetében. Ez a törésvonal eltorzult formában van jelen mint kormányzati attitűd (például az Egyesült Királyságé; lásd fentebb), vagy másutt mint populista jobb, vagy kemény baloldali pozíció. A mérsékelt euroszkeptikus pártok szükségképpen a tagország-központúságot támogatják, hogy megőrizzék a közpolitikák nemzeti formálásának lehetőségét.

– A második törésvonal formálisan jelen van, mivel a két nagy pártcsaládnak van összeurópai ernyőszervezete, az Európai Szocialisták Pártja és az Európai Néppárt. Ezeknek azonban az EU-val kapcsolatos politikája alig különbözik. A különbségek inkább árnyalatnyiak, mint kifejlett alternatívák. A szociáldemokraták az egyenlőséget és a kohéziót favorizálják, a konzervatívok a kulturális azonosságra, a családi értékekre, a jogállamiságra teszik a hangsúlyt, a szabad piacot illetően a különbségek kevésbé világosak. Végül mindkét irányzat a középső szavazói pozíció felé tart, és ugyanezt teszik nemzeti komponens pártjaik is.

Az európai pártok klasszikus modellje Hyx szerint egy kétdimenziós rendszerben helyezkedik el, ahol a függőleges szuverenitás-integráció tengelyt egy vízszintes bal-jobb tengely metszi, Hyx a nagyobb pártok koncentrációját a felső térfél (integrációpárt) centrumában helyezi el. Az integráció központi kérdéseit illetően a szélsőséges és szigorúan EU-ellenes pártokat kivéve szinte alig van lényegi választás. Marks és Wilson (2002) szerint lehetségesnek látszik, hogy a szociáldemokraták a belső piac visszafordíthatatlanná válása következtében az elmélyítést támogatják, hogy összeurópai szinten létrehozzanak egy piackorrigáló erőt. A liberálisok a belső piac és az egységes valuta (azaz a negatív integráció) támogatói lesznek, miközben ellenzik az egyesített piacok szupranacionális szabályozásának bármiféle erősödését. Támogatni fogják a rendszerek versenyét, amely nyomást gyakorol majd a nemzeti rendszerekre. Ez utóbbiak az Unió bővülésével még erősebbekké válnak, az integráció jelenlegi mélysége mellett, ami a „mélyítéspárti” szociáldemokraták és a „sekélyítő/szélesítő” liberálisok közötti törésvonal kiegyenlítéséhez vezethet.

Ez a helyzet arra vall, hogy az európai intézményrendszer még mindig embrionális állapotban van, amivel együtt jár a sokat emlegetett demokráciadeficit. Az európai döntéseket befolyásolni képes választások két útja (közvetlenül az Európai Parlamenten keresztül, illetve közvetetten a nemzeti választásokon és kormányokon keresztül) közül az indirekt út a fontosabb. A még mindig domináns nemzeti perspektívából szemlélve az EU döntéshozatala továbbra is a külpolitika hatáskörébe tartozik, amelynek demokratikus kontrollja hagyományosan gyengébb, mint az olyan fő belpolitikai kérdésköröké, mint a fiskális vagy a szociális politika. Bár az EU-szabályozások többségének be kell kerülnie az egyes országok törvényeibe, és ezek a nemzeti törvényhozás egyre növekvő részét képezik, hatásuk még mindig nem uniós szintű kérdés.

Az európai intézményrendszer még nem mutat olyan sajátosságokat, amelyek a német szövetségi rendszerből ismerősek, ahol a tartományok (Bundeslander) szavazási viselkedése a parlament felső házában (Bundesrat) gyakran alárendelődik a pártálláspontoknak. Nincsenek teljesen kifejlődött és egymást kölcsönösen kizáró szociáldemokrata és liberális-konzervatív integrációs stratégiák, amelyek elvezethetnének, például, a szociáldemokraták kooridnált szavazási viselkedéséhez az Európai Parlamentben, és a szociáldemokraták által vezetett tagország-kormányokéhoz a Tanácsban. Még az Európai Bizottságnak, a bizottság elnökének és tagjainak a kiválasztása is távol áll a teljes politizáltságtól. Mi több, a nagyobb országok két különböző pártállású bizottsági tagot küldenek a Bizottságba (például az Egyesült Királyság).

Irodalom

Bofinger, Peter (2003): "The Stability and Growth Pact Ne­glects the Policy Mix between Fiscal and Monetary Policy", in Intereconomics Review of European Economic Policy 1/ 2003: 4–7.

Brinegar, Adam–Jolly, Seth K,–Kitschelt, Herbert (2002): "Varieties of Capitalism and Political Divides over European Integration", Ms" Durham ,

Cuperus, René (2003): "The Populist Deficiency of European Social Democracy", in Internationale Politik und Gesell­schaft 3/2003: 83–109.

Dauderstadt, Michael (2003): "Die wirtschaftliche und soziale Dimension der EU-Osterweiterung", in WSI-Mitteilungen Monatszeitschrift des Wirtschafts- und Sozialwissenschaft­lichen Instituts in der Hans-Böckler-Stiftung 1/2003:

16–23.

Dauderstadt, Michael–Witte, Lothar (eds, 2002): Work and Welfare in the Enlarging Euroland Friedrich Ebert Stiftung, Bonn ,

Eichenberg, Richard c/Dalton, Russell J, (1999): "Europeans and the European Community: The Dynamics of Public Support for European Integration", in International Or­ganization 74, No, 4 Autumn, 1999: 507–534.

Esping-Andersen, Gösta (1990): The Three Worlds of Welfare Capitalism Cambridge ,

European Commission (2002a): European Economy 4 (2002), Luxembourg ,

European Commission (2002b): European Union Foreign Di­rect Investment Yearbook 2001, Luxembourg ,

Gabel, Matthew J, (1998): Interests and Integration MarketLiberalization,Public Opinion, and European Union, Ann

ArboL

Hall, Peter A, – Soskice, David (eds., 2001): Varieties of Capitalism: The Institutional Foundations of Comparative

Advantage, Oxford "

Hix, Simon–Lord, Christopher (1997): Political Parties in the European Union, Basingstoke : Macmillan,

Hooghe, Liesbeth–Wilson, Mark (2001): Multi-Level Govern­ance and European Integration, Oxford ,

Inglehart, Ronaid–Rabier, Jacques-Rene–Reif, Karlheinz (1991): "The Evolution of Public Attitudes toward Euro­pean Integration 1970–86", in: Karlheiz Reif and Ronald Inglehart (eds), Eurobarometer: The Dynamics of European Public Opinion, London ,

Janssen, Joseph IH (1991): "Postmaterialism, Cognitive Mo­bilization and Support for European Integration", in British Journal of Political Science 21 (1991)

Mair, Peter (2000): "The Limited Impact of Europe on Na­tional Party Systems", in West European Politics 23, No, 4 (2000) 27–5.,

Marks, Gary–Wilson, Carole j, (2000): "The Past in the Pre­sent: A Cleavage Theory of Party Response to European In­ tegration", in British Journal of Political Science 30, No,3 (2000) 433–59,

Marks, Gary–Wilson, Carole J.–Ray, Leonard (2002): "Na­tional Political Parties and European Integration", in Ameri­ can Journal of Political Science 46, No. 3 (July 2002).

Niedermayer, Oskar (2003): Die öffentliche Meinung zur zu­künftigen Gestalt der EU. Bevölkerungsorientierungen in Deutschland und den anderen EU-Staaten. Bonn.

O'Hearn, Denis (2001): "Economic Growth and Social Cohe­sion in Ireland", in Michael Dauderstadt–Lothar Witte, (eds.): Cohesive Growth in the Enlarging Euroland. Fried­rich Ebert Stiftung, Bonn .

Pierson, Paul (2001): "Coping with Permanent Austerity. Wel­fare State Restructuring in Affluent Democracies", in Paul Pierson (ed.), The New Politics of the Welfare State. Ox­ford .

Ray, Leonard (1999): "Measuring Party Orientation towards European Integration: Results from an Expert Survey", in European Journal of PoliticaI Research 36, No. 2 (1999) 283–306.

Sinn, Hans-Werner (2000): EU Enlargement and the Future of the Welfare State. Center for Economic Studies, Munich .

Taggart, Paul–Szczerbiak, Aleks (2001): "Parties, Positions and Europe : Euroscepticism in the EU Candidate States of Central and Eastern Europe ", SEI Working Paper No. 46, Sussex .

Egyes szerzők (például Marks–Wilson 2000.) úgy látják, hogy az európai kérdések fontossága növekszik a nemzeti pártok számára, mások viszont (pl. Mair 2000.) úgy vélik, hogy a hatás csak korlátozott. Ezek a nézetek összeegyeztethetők, ha feltételezzük, hogy a pártrendszerek erőteljesebben formálják a pártok attitűdjét Európa irányában, mint más tekintetben.

Jó áttekintést ad Marks–Wilson–Ray 2002.

Lásd továbbá: Mair 2000.

Lásd Eichenberg– Dalton 1999.

Lásd Gabel 1998, 2. fejezet. Gabel kétségbe vonja azokat a magyarázatokat, amelyek szerint a közvélemény támogatása az értékeken alapul (például Inglehart–Rabier–Reiv 1991. és Janssen 1991).

Lásd Gabel 1998, 3–5. fejezet és Következtetések, 110. l ).

Lásd Taggart–Szczeribak 2001.

Uo. 12–13.

A csatlakozás és a bővítés költségeinek és előnyeinek részletesebb elemzését lásd: Dauderstädt 2003.

Lásd: O'Hearn 2001. és Dauderstädt–Witte 2002.

Lásd: Hall– Soskice 2001.

Lásd Bofinger 2003: 4 – 7.

Gabel, i. m., kimutatta, hogy az előnyöknek ez a disztribúciója korrelál az európai integráció támogatottságával.

Lásd European Commission 2002a, 71b. táblázat „Teljes bevétel; központi kormány”, 290.

Lásd Sinn 2000.

A legsűrűbben idézett empirikus kutatást eddig Leonard Ray (1999) készítette.

Lásd Brinegar–Jolly–Kistchelt 2002.

Az EFTA-országok szociáldemokrata pártjai például a csatlakozás előtt többé-kevésbé euroszkeptikusak voltak, mind az első (az Egyesült Királyság és Dánia), mind az újabb bővítés esetében (Finnország, Norvégia, Svédország, Ausztria); lásd: Marks–Wilson, i. m., 445.

Lásd Cuperus 2003.

Lásd Mair, i. m., 34. oldal.

Lásd His–Lord 1997: 50. 2.1 ábra. Hasonlóképpen: Hooghe–Wilson 2001: 124. és 163 – 186.