FEJTŐ FERENC

JEGYZETEK A SZOCIÁLDEMOKRÁCIÁRÓL

Hadd jegyezzem meg, hogy ezeket a jegyzeteket a szociáldemokráciáról – beleértve a kissé nehezen újjászülető magyarországit – az  „új korszak” kezdetétől, az „új korszakot” pedig, négy évvel a New York-i tornyok leomlása után, a New Orleans-i hurrikán pusztításaitól datálom. A kettős katasztrófát – különösen a másodikat –, a babonás világközvélemény természetfölötti figyelmeztetésként értékeli, amilyen Bábel Tornyának ledöntése volt. Intésként, amely szerint : „ember vigyázz, ne bízd el magad, a fák nem érnek az égig, addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik”.

Az egyik figyelmeztetés személy szerint Bush elnöknek és környezetének, illetve politikájának szólt, a második pedig ugyancsak a Bush-politikának, de ugyanakkor a világ gazdagjainak is. Arra figyelmeztetett, hogy a gazdagok és szegények közötti egyenlőtlenség nemcsak a szegények, hanem már a gazdagok számára is káros. A második figyelmeztetést a Természet küldte a világ hatalmasainak, az a Természet, amely egyre kevésbé tűri el az embertől megcsúfolását, kifosztását, semmibevételét.

A szociáldemokrácia az ókori görög-római és zsidó-keresztény gondolatkörből származik, amely az emberi szabadságot teszi felelőssé első és utolsó sorban az emberiség sorsáért, tehát ellent mond a gondviselés teóriájának. És az embereket arra buzdítja, hogy vegyék kezükbe sorsuk alakítását, és azt ne mennyei hatalmaktól várják. Voltaképpen a szocialisták – elődeikhez, a radikális humanistákhoz, például Voltaire-hez hasonlóan – ezzel a gondolattal vonták magukra az egyházak ellenszenvét, illetve ellenségességét. Azokét az egyházakét, amelyek korábban is és mai úgy gondolják, hogy ők tartják a kezükben az üdvösség kulcsát. Holott a keresztény tanítás nincs feloldhatatlan ellentmondásban a baloldali meggyőződéssel és a szocializmussal.

A szociális, jóléti gondolkodás, a történelemben, a feudalizmus és a kapitalizmus ütközési pontján született. A kapitalizmus ugyanis, a feudális jobbágyság fokozatos felszámolásával újra kezdte a rabszolgaság maradványainak eltörlését. Ennek legfőbb haszonélvezője éppen maga a kapitalista rendszer volt, amely a felszabadított jobbágyokból merítette első munkaerejét, a proletárokat. Nagy irodalma van ama kérdés taglalásának, hogy a jobbágynak volt-e jobb dolga, akinek bizonyos fokú jólétét – a földhözkötöttsége mellett – a földesúrnak érdekében állt biztosítania ahhoz, hogy kihasználhassa, vagy a „szabad” proletárnak? A vállalkozó eleinte nem ismert mértéket a munkaerő kihasználásában, úgyhogy nem meglepő, hogy a mértéktelen kizsákmányolás először nem az – egyébként liberális – tőkés vállalkozókból váltott ki ellenkezést, hanem a földesurakból, és hogy az első proletár érdekeket védő törvényeket Angliában a feudális toryk többsége hozta az angol parlamentben. A haladás irányában a következő lépést az intellektuális polgári – és sokszor nagypolgári – elit tette, amelynek képviselője a híres Fabianus Társaság volt. A társaság a nagyvárosok külső negyedeiben található, a koldulással, prostitúcióval járó elszegényedés láttán háborodott fel. A harmadik lépés az volt, amikor az Európában élen járó angol munkásság ráébredt arra, hogy – a korábban csak a szakszervezeti mozgalmakban kifejeződő – érdekeinek védelmét a politikai életben egy őt képviselő pártra kell bíznia. Ez volt Európában az első munkáspárt, amely az elszegényedés elleni küzdelemben parlamentáris eszközökkel próbálta felhasználni az állami közigazgatást a bérmunkás érdekében. Ez nem volt könnyű feladat, mert egészen a 19. század végéig nem csak a monarchikus, de a köztársasági, polgári államrendszerek is szisztematikusan a munkásság ellen döntöttek, a tőkésekkel szembeni bérvitákban.

Sokan szememre hányták az interneten, hogy egy, a volt magyar miniszterelnökhöz intézett tanácsadó levelemben Kossuthot baloldalinak nyilvánítottam. Kossuth valóban nem nevezte magát ezzel a jelzővel. Ő liberális hazafinak tartotta magát. De azt viszont nem lehet kétségbe vonni, hogy a diétában a konzervatív földesurak pártjával szemben, a „franciamódi” haladás híve volt. Úgyhogy veszem magamnak a bátorságot ahhoz, hogy a jelen jelszót a múltra alkalmazva, az elsősorban hagyománytisztelő konzervatívokkal szemben – akik ugyanakkor az egyházakat is szolgálatukba akarták állítani, és különösen Magyarországon ez egészen máig sikerült is nekik –,  baloldalinak tekintem, mindazokat az embereket, akik a haladásnak, az alkotmányosságnak, az emberi jogok védőinek, a klerikalizmus ellenfeleinek nyilvánították magukat. Ilyen értelemben tekintem tehát baloldalinak a magyar nemzeti kultúra legtöbb képviselőjét, Balassi Bálinttól Csokonai Vitéz Mihályon, Kazinczy Ferencen, Berzeviczyn, Kölcseyn és Eötvösön keresztül Móricz Zsigmondig, Kosztolányi Dezsőig, József Attiláig és Pilinszky Jánosig. Úgyhogy azokkal szemben, akik azt vallják, hogy Magyarország romlását a baloldal monopolizálta, azt állítom, hogy a baloldal volt a magyar kultúrának – hozzá teszem: a nemzeti kultúrának az éltetője. Persze azon már lehetne vitatkozni, hogy Arany Jánost és Gyulai Pált vagy akár Mikszáthot és Jókait lehet-e baloldalinak tekinteni. Egyik – számomra a legkedvesebb – műve Jókainak a Szabadság a hó alatt című regénye volt. Vagy azt a Jókait, aki a legmeghatóbb és legmegrendítőbb nekrológot írta a Nemzet című lapba, a – meggyilkolt és (szerintem) nem öngyilkos – barátjának, Rudolf trónörökösnek a halálára. (Ez a gyilkosság tette végképp az osztrák monarchiát az imperialista német birodalom csatlósává.) Vajon ezt a Jókait magának igényelheti-e a jobboldal? Mikor érti meg majd a magyar politikai elit, hogy a magyar baloldalt, a magyar szociáldemokráciát, nemzetietlenséggel vádolni, az olyan – mondhatnám „nemzeti”, provinciálisan magyar előítélet, amelyre sehol külföldön nincs példa. Persze ennek az előítéletnek előzménye is van. A francia forradalom változtatta meg a nemzet szó értelmét azzal, hogy magát a szót az egész lakosság, az egész nép megnevezésére alkalmazta. Addig a nemzet, a nemesség tulajdona volt, amelytől mellesleg a nevét is kapta. Amikor elhangzott a jelszó, hogy „nyelvében él a nemzet”, akkor már nem a nemesi nemzetre gondoltak, amelynek főúri tagjai már alig beszélték a magyar nép nyelvét, mert vagy németül vagy franciául társalogtak odahaza. Amikor Révay a nemzet szót használta, már az egész népre gondolt, amelynek egy része akkor még nem szabadult föl a jobbágyság alól.

Mikor fogja végre megtanulni a magyar „nemzeti középosztály”, a magyar nemzet történelmét, és végre nem önmaga számára fenntartani – jogtalanul – a „nemzet” szót?

Visszatérve e jegyzetek elejére, úgy vélem, hogy az elszegényedés elleni, immár világméretűvé növekvő küzdelemben – hagyományaihoz híven – a szociáldemokráciának az élen kell állnia. Ezzel persze nem a gépromboló, a technológia haladása ellen először fellázadó 19. század eleji angol munkások példájának követését javaslom. Azoknak a szociáldemokrata pártoknak, amelyek érdemesnek akarnak bizonyulni hazájuk kormányzására, csak azt ajánlhatom, hogy ne csak a bérből élők érdekeinek képviseletét szorgalmazzák, hanem a népjóléti politika elsőbbségét. A piacpolitika és az általános gazdasági változás, fejlődés harmonizálásával szolgálják a haladást, ahogy az angol, svéd, dán, norvég szociáldemokraták – nevezzem eszmerendszerüket blairizmusnak ? – teszik.

Fejtő Ferenc

Egyáhított magyar embléma