MIHÁLYI GÁBOR

HALÁLI DUMÁK - BEVEZETŐ

Az élet elválaszthatatlan része a halál. Valamire való irodalom nem teheti meg, hogy megfeledkezzen az elkerülhetetlen végrol. Lehet a halálról komoran, megrendítoen beszélni, de lehet szólni róla vidáman, cinikusan, mulattatóan is, mint ezt e számunk teszi, legalább is szándékunk szerint. De a színházban a halál eleve komolytalan, hiszen mindvégig tudjuk, a végso tapsrendben a színpadon elhalálozott színészek is mind elokerülnek.

Valami ilyesmi történik a közreadott darabokat kiválasztó Háy János Foszereplo a halál címu színmuvében,( amelynek mi itt csak az elso felvonását közöljük.) A játék és látszatvalóság ellentétére kihegyezett cselekmény szerint a valóságshowba meghívott egyik idos színész súlyos szívbajjal küszködik. Azután – a többi szereplo legnagyobb megdöbbenésére – meg is hal a nyílt színen. Velünk, nézokkel azonban már elore közölték, hogy valójában bravúrosan hiteles színészi produkciónak leszünk a tanúi. Majd megtudjuk, hogy a színfalak mögött a színészünket mégis elvitte a kaszás. Bár annyira mégsem, hogy a színész a többiekkel együtt ki ne jöjjön meghajolni az eloadás végén. Tanúsítva – ami persze köztudott –, hogy a színházban minden csak játék. Valódi halál esetén azonnal vége lenne a komédiának, és bennünket, mert a játék abba marad, hazaküldenének.

Jelenleg – úgy tunik – az igazi élet maga is színházzá, s ezen belül is operetté komolytalanodott. Most még, a parlamenti választások elott remélhetjük, hogy minden marada régiben. Ez nekünk nézoknek azért jó, mert operettországban a történetek happy end-del végzodnek. Jancsi és Juliska mindig egymásra találnak. Az utcai álkoldusok Peachum úr boltjában vásárolják meg szívfacsarító kellékeiket. Bár Brecht sem felejti el megjegyezni, hogy valahol a színpadon kívül azért léteznek az igazi szegények, és abból már valódi baj lehet, ha valódi nyomorukban ok mennek el tüntetni. Más kérdés, hogy mi, utcai járókelok, hogy fogjuk megkülönböztetni a valódi koldusokat az álkoldusoktól. Talán úgy, hogy a valódiak már nem kéregetni jönnek.

E füzetünkben közölt színmuvek erosen kötodnek a jelenünkhöz, illetve a közelmúltunkhoz. Volt ido, nem is olyan nagyon régen, talán egy negyedszázada, amikor a hatalom körbe udvarolta a toll mestereit, hogy írjanak végre a jelenrol. Valamire való író azonban nem állt kötélnek, mert tudta, hogy amit igaznak hisz, amit mondani szeretne, azt nem írhatja meg, az tabukba ütközik. Most hogy már eltuntek a tilalomfák, az író írhat, amit csak akar, már nincs is hiány az aktualitáshoz kötodo színmuvekben. Papp András és Térey János darabja, a Kazamaták az 56-os sajnálatos eseményeket idézi, a Köztársaság téri pártház ostromát. A mi részletünk az elokészületekrol tudósít. Kukorelly Endre színmuve, az Élnek még ezek? a kádári konszolidáció elso éveiben játszódik, Háy János a kereskedelmi tévé-stúdiók nézettségi praktikáiról fest szatírát, Erdos Virág a lehetséges közeljövo – egy a Ferenciek terén autóbuszt robbantó öngyilkos merényletének – víziójával szórakoztatja jövendo olvasóit, nézoit. A Vitéz János bábdarabok közül az egyikben,, Nényei Pál jelenetében a bátor hos palacsintasütojével a madárvész halálos baktériumokat hordozó baromfiaival hadakozik, a másikban, Toepler Zoltánéban a mennyországban kérik tole számon földi vétkeit.

Csakhogy a tilalmak hiányának is vannak következményei. Az írói merészségnek nincs tétje, kockázata. Egyik szerzonek sem kell attól tartania, hogy az a bizonyos palacsintasüto az o fején koppanhat. Ma nincs – és persze mégis csak van írói rizikó. Megeshet, hogy az író darabja a kutyának sem kell, vagy éppen ellenkezoleg, a siker díjaként törheti azon a fejét, mibe fektesse a kapott sok-sok honoráriumot.

De ez mégis csak más rizikó.

A modern, azaz a legújabb drámairodalom egyik irányzatát a dialógus elotérbe kerülése jellemzi, tehát elsosorban a szereplok beszédmódja válik fontossá Az író rétegnyelveket jelenít meg darabjában. Valójában szövegdrámákat ír. Még akkor is, ha a cselekmény, a jellemrajz nem tunik el. Némi túlzással mondhatjuk, elore sejthetjük, mi fog a továbbiakban történni, ki hogy fog viselkedni az adott helyzetben. Ami új, ami varázslatos, az a szereplok beszédmódja. Persze a különféle beszédmódokat, a szavakat, szófordulatokat, szójárásokat is sokszor hallottuk már. Ami mégis újszeru, amitol a beszéd nem marad meg a mindennapok laposságának a szintjén, az az író mesterségbeli tudása, hogy végül is sajátos irodalmi nyelvet teremt a katyvaszból.

Háy tévészerkesztoi egymás közt a „baszdmegnyelvet” beszélik, de valójában a darabban olyan sajátos írói- költoi nyelven szólalnak meg, amit Háy tolla teremt a hallott minták alapján. Ez a kettosség elmondható valamennyi, e számunkban közölt darab nyelvérol. Ezt az írói bravúrt pedig már olvasva is érzékelni tudjuk.

A kötetet kortársainak írásai közül Háy János válogatta. Elismert drámaíróként értheto, hogy a saját legújabb színmuvébol is közöl egy részletet. Úgy hisszük, nem szorul különösebb bizonyításra, hogy Háy ma e nemzedék legtehetségesebb, legsúlyosabb egyénisége. Igaz, nem vezéralkat, de ma már minden író a maga muhelyének egyedüli gazdája, és nincs is szüksége harcostársakra, akikkel valamilyen cél érdekében szövetkezni akarna. Napjainkat éppen az jellemzi, hogy – legalább is az irodalom nagyobbik, tolerancia uralta területén – nincs is ilyen cél.

Nem állítjuk, hogy e kötet a mai magyar dráma klasszikussá váló remekeit tartalmazza. Azt sem tudhatjuk, melyik szerzonkbol lesz késobb vérbeli drámaíró. E válogatás és néhány más, napjainkban színpadra került dráma jelzi, hogy irodalmunkban a líra mellett (vagy inkább helyett) a regény és a dráma mindinkább elfoglalta méltó helyét, úgy, ahogy ezt más nagy irodalmi kultúrákban tapasztalhatjuk.

Albrecht Dürer: Lovag, Halál és Ördög	Középkori haláltánc-ábrázolás egy angol kódexből