SCHEIN GÁBOR

(rousseau úr sétálni megy)

melyik hófödte század végén, melyik isten
háta mögötti város északi vagy déli felében,
melyik földrengésre, melyik háborúra várva
eszelted ki orült rejtvényedet, hogy egyszerre
két alakban jelensz meg a színen, és mindketto
megdühödik, amiért utánozni merték? elképzelem,

ahogy az emberek szertefutottak. hisz nálunk
még a vígjáték is szörnyu bosszúk eszközéül
szolgálna. szokásaink ábrázolása ligák és pártok
véres harcává fajulna, aminél csak az lenne
rosszabb, ha ifjú jogtudósok és asztalossegédek
széplelkekké vedlenének, és savanyú, pénzsóvár

fantazmáikat antik szónoklatokba, francia
versekbe öntenék. mi volt a két fickó neve?
artúr és barnabás talán? ok voltak ama híres
két majom, akik nem voltak hajlandóak beszélni,
ujjal írtak egymás hátára, úgy olvasták el az
üzeneteket, és ha meglátták a bíróság épülete

elott a dicso barthelier urat, amint nyugtalanul
járkál föl-alá, alig tudták abbahagyni a röhögést?
a színházat addig kellett volna betiltani, amíg
nem kapott kedvet az ördög, hogy o is eljátssza
szerepét. most aztán megnézhetjük magunkat.
világ csúfságára mi lettünk a látványosság,

a virágokkal felékesített rúd körül két megvadult
banda verekszik, nagy komoly pofával csodaszép
monoklikat osztanak, egyet a hazáért, egyet istenért.

(pán mosolya)

a tökéletlen fájdalom lesz most már az úr.
az itt fáj, az ott fáj hadjáratára dobol
az évek laktanyaudvarán a csontmélyi natúr,
fejem zakatol belé. a liebestod, a bolond
szeretkezések ideje maholnap végképp lejár.
a megrepedt pásztorsípból a rím, a rag
e borús szezonvégen, hol kevés jut és sok a felár,
nem ömlik úgy, mint ömlött lábam közül a mag,
mikor nem tudtam még nyitját a vers erényövének.
kulcsom persze most sincs. de vésovel, kalapáccsal
már nem ostromlom, nem feszülök hiába ölének,
bár cudarul vágyom utána, csalom fuvel-fával.
kinek szerencséje volt, és túlélte tiberius korát,
mért hiszi, hogy meglophatja a halott pán mosolyát?