Robert Cushman

Egy kegyetlenül hatásos Vadkacsa

Ibsen Vadkacsa címu drámája a közvélekedés szerint kétféle hazugságról szól –egyrészt azokról a fellengzos, jól hangzó hazugságokról, amelyeket ideálként ismerünk, valaminek a hiányából születnek és általában végzetesek, másrészt a sokkal életközelibb csalásokról, melyeket az emberek maguknak hazudnak, abban reménykedve, hogy ezeket mások is elhiszik, pusztán csak azért, hogy az életük elviselhetobb legyen. „Az igazság felszabadít” csap össze az „emberiség nem képes túl sok realitást elviselni” érvvel, és veszít. A leírás pontos, de egy kissé sematikusnak hangzik – s az is. De Marton László olyan rendezo, akit a sémáknál jobban érdekelnek az emberek, könyörtelenül észrevesz minden apró részletet, ugyanakkor az egészet átfogó víziója mégis nagylelku. A Soulpepperrel létrehozott produkciója az egyig legkitunobb eloadás, amit o,illetve ok valaha elértek, hiszen a Vadkacsáról kiderült, hogy az egyik legmegindítóbb darab, amit valaha írtak errol a megindító, fájdalmas témáról: a gyerekek iránti kegyetlenséget mutatja be két generáción keresztül.

„Csináljatok, amit akartok a felnottekkel, de a gyereket hagyjátok békén” – ordítja a darab kommentátora, Dr. Relling, aki legszívesebben a sárga földig issza le magát, és addig marad részeg, amíg csak lehet, s ritkán emelkedik a szenvedély ilyen fokára. Ez azért is szívbemarkoló, hiszen korábban már megismertük, és mélységesen hiszünk abban a gyerekben, akit o is védeni próbál: Hedvigben, aki imádja az apját, a tehetetlen Hjalmar Ekdalt és a férjét védelmezo anyát, Ginát. És ez gyilkosan ironikus helyzet, hiszen akit Relling figyelmeztetni próbál, az maga is áldozata volt egyféle gyermekmolesztálásnak; Gregers Werle-t, aki úgy nott fel, hogy gyulölte az apját, aki tönkretette és börtönbe juttatta az üzleti partnerét, Hjalmar apját. Az öreg Werle, becsületbol, azóta is támogatta Ekdalékat, de az is lehet, hogy ennek más oka van, még pedig az, hogy Gina valamikor nála dolgozott, s lehet, hogy valójában o Hedvig apja. Gregers mindenesetre meg van gyozodve errol, és o, mint a darab idealistája, azt tuzi ki fo missziójául, hogy az igazság feltárásával megtisztítsa az Ekdal-frigyet.

Egészen addig, amíg Gregers bele nem gyalogol az életükbe, Ekdalék kifejezetten boldog családnak mondhatók, határozottan szoros kötelékekkel; a színpadra állítás ezt az utolsó metaforát teljesen kézzelfoghatóvá teszi: az elso közös jelenetükben teljes odaadással kapaszkodnak össze ok hárman, a végén pedig teljes kétségbeeséssel teszik ugyanezt – egyfajta félelmetes paródiájaként az elozonek. A produkció élteto középpontja Martha McIsaac, aki húszévesen elképesztoen meggyozoen alakítja a 14 évest, szeretetet és bizalmat sugároz az erre érdemtelen apjának, sértett de megbocsátó, mint a gyerekek, amikor elfelejtkezik a megígért ajándékról, letaglózó, amikor attól retteg, hogy elvesztheti ot, s közben maga is le van taglózva. Semmilyen megfelelési vágynak vagy hamis érzelgosségnek nincs nyoma ebben az alakításban, s az eloadás záró jelenetei – még akkor is, ha nem tudjuk, hogy mi következik – szívszaggatóak.

Csehov nevethetett a Vadkacsán miközben a Sirályt írta, melynek hosnoje, amikor az egyik rajongója a névadó madarat átadja neki, megkérdezi: „ez valami jelkép?” (Nos más szavakkal de ezzel a jelentéssel). Ibsen kacsája is egyszerre többféle szimbólum, és valamennyi szereplo, különösen Gregers, abszolút tisztában is van ezzel – mindössze az interpretációik különböznek. Lehet hogy az igazság az, aminek a felszínre kellene kerülnie, lehet, hogy hazugságot kellene szétrombolni. Prózaian, Hedvig megsebzett állata más fura figurákkal él együtt egy meglepoen tágas teremlakásban. Khell Csörsz elszórtan de erosen világított díszlete úgy tunik, hogy a család lakótere alatt helyezkedik el, ami elég meglepo, ugyanakkor borzongató asszociációkat ébreszt.

Fura kötelék van Hedvig és Gregers között; hiszen voltaképp féltestvérek. Brent Carver Gregers alakítása a megszállott fanatikust mutatja meg, akiben még nyomokban megmaradt egyféle vonzero, egyfajta személyi kultusszal, aki Frank McGuiness fordítása szerint abban a téves meggyozodésben szenved, „hogy neki mindig igaza van.”; nem képes megérteni, hogy miért nem muködnek csodaszerei az eloírás szerint, és minden belátás nélkül folytatja az alkalmazásukat. A „lopakodó Jézus” kifejezés jut eszünkbe, ahogy átnyomakszik az ajtókon, s közben úgy dörzsölgeti az ujjait, mint Uriah Heep. Csak Hjalmar az, aki úgy néz rá, mint egy megváltóra, mint ahogy Gregersnek kell ahhoz lenni, hogy hosnek lássuk Hjalmart. Ok lehetnének az újraértelmezett Othello és Jago; Gregers a romboló, aki jót akar, és Hjalmar a javíthatatlan öndramatizáló, aki a saját lánya – és nem a felesége – ellen fordul olyan vadsággal és elviselhetetlenséggel, mint Othello Desdemona ellen.

Diego Matamoros kiüresedett Hjalmarja egy másik sérült fiú, egy feltaláló, aki még nem találta ki, hogy mit akar feltalálni, lefegyverzoen és mégis zavarba ejtoen vicces eleinte. Valóban, a mu nagyszeruségébol adódik, hogy a darab során még akkor is vicces marad, amikor a helyzet már pattanásig feszül. De az érzéketlenségét, amikor a megsebzett apát játszsza, alig lehet együttérzés nélkül nézni. Matamoros kutató-kereso alakítása bármelyikünket jelképezheti a leggyengébb, legkiszolgáltatottabb állapotunkban.

A szereposztás kifogástalan. A lakájoktól kezdve, akik pletykásan sustorogva beszélgetnek, mialatt egy tál puncsot készítenek, Alan Nashman örületes démoni (két sor alapján és egy alkoholista kivonuláson felépített) alakításán keresztül, egészen David Hemblenig, aki az öreg Werlét játssza, a mágnást hatalmának csendes csillogása közepette, és Brenda Bazinetig, aki az utolsó szeretojét alakítja. William Webster ragyogó mint öreg Ekdal, aki a maga képzelt birodalmában uralkodó, ám ahogy innen kikerül, elveszett és megalázott koldus. (A darabról elmondható, hogy az öregek molesztálásáról is szól.) Maggie Huculak Ginája inkább türelmetlen, mint türelmes, amikor például Hjalmar egy melodramatikus veszekedésbe kezd a feleségével a no azonnal visszakiabál. Én nem értek egyet a koncepcióval, de a kivitelezését mégis hibátlannak találom. Joseph Ziegler Rellingje inkább mérges, mint morózus, és teljességgel ellenállhatatlan.

Harangozó Eszter fordítása