Mihályi Gábor:
A mi forradalmunk, a mi életünk – ötven év után

Bevezető sorok

Az az élet törvénye – egyre kevesebben vagyunk még élők, akik ilyen vagy olyan módon, ezen vagy azon az oldalon közéleti szereplők, hol irányítók, hol áldozatok, hol a bricska öntelt kocsisai, hol a bricskát húzó pacik voltunk az 56-os forradalmat megelőző történelmi események idején. Majd kitört a vulkán, és mi örültünk, lelkesedtünk a reményeket keltő napokban. Aztán újra – igencsak sokáig nehéz idők következtek. Lett, aki életével fizetett, lett, aki éveket töltött börtönben, mások nyugatra menekültek, és ott kezdtek nem kis nehézségek árán új karriert. Legtöbbünknek kettétört a felfelé ívelő pályája.

Az itthon maradottak számára lassan világossá vált. hogy a tovább létezéshez valahogy meg kell alkudni, be kell illeszkedni a régi új rendbe. A nagy többség végül is azon mesterkedett, hogy teheti ezt meg úgy, hogy a lehető legkevésbé kelljen miatta szégyenkeznie. Csak nagyon kevesen álltak ellen, és jellemszilárdan nem alkudtak meg. Sokan viszont úgy gondolták, okosabban teszik, ha beállnak a hatalom emberei közé. Meg is indokolták maguknak és a többieknek, – ők megpróbálnak tenni valamit, hogy kialakuljon valamiféle élhető mozgástér. És voltak, akik tudtak is tenni.

A történelem persze idővel benyújtotta a számlát. A túlélőnek fizetni kellett. Ma egyre inkább tapasztalhatjuk, a néha nagyon kínossá váló cechet is állni kell.

A szabad világban viszont az 56-os forradalmat az első perctől kezdve a szovjet totalitárius rendszer elleni ideológiai háború egyik első nagy, hősi csatájaként dicsőítették. Most az ötvenedik évforduló napjaiban is – idehaza és világszerte – teljes joggal a világtörténeti eseményt ünnepeljük.

Mi, az akkori – mából visszatekintve baloldalinak nevezhető – résztvevők, nem voltunk mind barátok, de évek óta személyesen ismertük egymást. Ha nem is jártunk, járunk össze, folyamatosan számon tartjuk, hogy kivel mi van, mi lett. Találkozásaink színhelye sajnos egyre gyakrabban a temető. Most pedig, hogy összeomlott a diktatúra birodalma, szabad országban élhetünk, az emléktáblák leleplezése is alkalom lett a találkozásra, a múltidézésre.

Ha ezúttal is lerójuk kegyeletünket a 301-es parcella sírjainál, és immár, ez évtől kezdődően az újonnan emelt emlékmű lábánál, tudjuk, nem támaszthatjuk fel a halottakat. Akik elestek a fegyveres harcok során, akiket a feldühödött tömeg felhúzott az első lámpavasra, akiket a retorziók során ítéltek halálra és végeztek ki. A hosszú, nyomorúságos börtönéveket, majd a szabadulás utáni kínlódásokat sem lehet feledni, meg nem történtté tenni.

Azt hisszük, ötven év után már itt lenne végre az ideje a kölcsönös megbékélésnek. Vajon nem mindegy ma már, hogy akkor a halott éppen kinek a halottja volt? Csak a halottaknak nem tudnánk megbocsátani? Hiszen idővel a túlélők közül is sokan elhagytak bennünket. Porladnak valamerre. De ma már senki sem gondol arra, hogy valaha ők is ott lehettek az utcán, esetleg puskával a kezükben. Majd telt múlt az idő, és lettek köztük nagy emberek, ismert, ünnepelt írók, művészek, tudósok, horribile dictu még politikusok is.

Az élőkön is mind komolytalanabbá válik számon kérni, hogy mit gondoltak, mondtak, tettek tizenöt, tizenhat, húsz egynéhány évesen – akkor. Hiszen minekünk ma már az egész életünkkel, a teljes múltunkkal és jelenünkkel kell elszámolnunk.

Kinek?

Kinek is?

MIHÁLYI GÁBOR