Fejtő Ferenc
Az 1956-os magyar forradalom – párizsi szemmel*

Igazság szerint a magyar forradalom számomra nem is Budapesten, az 1956. október 23-i nagy tüntetéssel kezdődött, amikor a lengyel nemzet iránti szolidaritásukat fejezték ki a diákok, hanem 1953. március 5-ének éjszakáján.

Éjféltájt ébresztett fel az Agence France Presse éjszakai felelős szerkesztője, jól emlékszem a nevére, jó barátok voltunk, Fils úrnak hívták. Szabadkozott, amiért háborgat, de most kapta a hírt Moszkvából, hogy meghalt Sztálin elvtárs. Érdeklődött, tudnék-e most rögtön írni erről egy cikket, mert sürgősen szükségük van rá.

„Hány flekket?” – kérdeztem. „Maradjunk egyelőre – felelte Fils úr – másfél flekknél, de mikor hívjam vissza a kész cikkért?”

Elgondolkodtam.

Másfél flekkben írjam le az egész életét, mi sem könnyebb ennél! Foglaljam össze az ifjúkorát, a teológiai tanulmányokat, majd a marxizmussal való találkozását, írjam le, milyen szerepet játszott a kommunista pártban Lenin mellett az 1929-es, teljes hatalomátvételig, aztán folytassam a kollektivizálás terrorjával, az alkotmány kihirdetésével, a nagy honvédő háborúban vállalt szerepével, Jaltával, Potsdammal és a hidegháborúval, hogy végül eljussak 1952-ig, amikor valósággal szentté avatták a XIX. pártkongresszuson. Mindezt másfél flekkben.

„Ide hallgasson – mondtam Fils úrnak –, ha öt flekket kér, akkor viszszahívhat fél órán belül, ha viszont másfelet, akkor legalább két órát kérek a megírásához.”

„Nem – felelte Fils úr –, hamarabb kell. Szóval másfél flekk, és fél óra múlva visszahívom. A többi részletre még rengeteg ideje lesz, elvégre ez igen jelentős esemény. Akkor nemsokára hívom.” Ezzel letette a kagylót.

Egy órával később már nála volt a gépírónőnek lediktált cikk, de tényleg nagy munka volt. Őszintén szólva, nem lepett meg a hír. Pár héttel korábban egy munkatársam, akivel együtt dolgoztunk az Agence France Presse rádiófigyelő szolgálatánál (én 1944 novembere óta voltam ott), Arkagyij Sztolipin, a cár miniszterelnökének francia emigrációban élő fia (az apját anarchisták gyilkolták meg) szólt, hogy olvassak el egy cikket a Pravdában, a szovjet kommunista párt hivatalos lapjának legfrissebb számában. A cikket egy orvosi szaktekintély írta, és arról szólt, hogy a közelmúlt hatalmas tudományos vívmányainak köszönhetően ma már több évtizeddel meg tudják hosszabbítani az emberi életet. „Ez azért furcsa – mondta Sztolipin –, mert a Pravda vezércikkei általában azért íródnak, hogy a párt illetékeseinek irányt mutassanak a sürgős és fontos feladatok megoldására, de ilyen típusú tudományos cikket itt még sosem olvastam. Azért ez különös, nem gondolja?” Mindenesetre elég hamar megegyeztünk abban, hogy ezúttal valószínűleg nem a párttagoknak szól a vezércikk, hanem magának a Nagyfőnöknek. Nyilvánvaló, hogy Sztálin az, aki – miután megszabadult a Kreml zsidó orvosaitól, hiszen mindannyiukat börtönbe záratta azzal a váddal, hogy cionisták és az életére törnek – megerősítést várt attól a néhány nem zsidó orvostól, akiket mindenható jobbkeze, a belügyminiszter, Berija meghagyott neki. Arra a megállapításra jutottunk a tanácskozás során, hogy Sztálin, aki előtt több millió hódolója tisztelgett világszerte hetvenedik születésnapja alkalmából, súlyos beteg lehet. Tájékoztattuk a főszerkesztőnket erről a meglátásunkról, ő pedig diplomatikusabb lépésnek tartotta, ha nem hozza nyilvánosságra, hanem a figyelemmel kísérendő ügyek közé sorolja.

Veress Pál: Forradalom 1956. Tüntetés október 23-án
Linóleummetszet, 200x300 mm

Tehát valamelyest mégis fel voltam már készülve az eseményre, így mégis csak megírtam a cikket. Olyan lehetett, mint egy lexikonszócikk, összegzésként pedig egy kérdést tettem fel a végén: „A nagy Sztálin meghalt. Túléli-e a sztálinizmus?” Ez utóbbi lett a szalagcím, amellyel a Paris Presse a címoldalon közölte a hírt az én cikkem kíséretében, alatta az AFP rövidítéssel.

A kérdés, amit föltettem, vagyis az, hogy tovább él-e a Birodalom császára vagy pápája halála után, hetekre, hosszú évekre lekötötte a gondolataimat, és erősen foglalkoztatott másokat is. Mindenesetre az egész világot megdöbbentette a hír, mert a második világháború óta a rettegett Sztálin úgy élt az emberiség képzeletvilágában, mintha halhatatlan lenne. Egyébként a Moszkvában élő külföldi megfigyelőket megdöbbentette, hogyan reagált a hírre az orosz nép: az oroszok, akiket Sztálin döntött nyomorba, egy emberként siratták. Szolzsenyicin írta később, hogy még azok a családok is gyászolták, amelyekben áldozatokat szedett a diktátor; sőt azok is, akik még akkor is a Gulagon – az ország egész területén felállított munkatáborokban – raboskodtak.

És, mint telefonon megtudtam, a magyar nép, amelynek különösen sok szenvedést okozott, éppúgy megsiratta.

Eszembe jutott erről egy történet, amelyet Tito marsall egykori munkatársától, Jugoszlávia akkori második számú kommunistájától, Milovan Gyilasztól hallottam, amikor a főnöke halála után találkoztam vele: 1947 vége felé Sztálin tanácskozásra hívta Titót, hogy Albánia sorsáról döntsenek, ő viszont, attól tartva, – hogy a Szovjetunió tanítómestere csapdát akar állítani neki, – Gyilaszt küldte maga helyett tárgyalni Moszkvába. Egy este Gyilasz Sztálin dácsájában vacsorázott, „négyszemközt” beszélgettek, amikor a generalisszimusz a közép-európai ügyekre terelte a beszélgetést. „Tudod, Milovan – mondta –, Közép-Európában mindössze két igazi nemzet van.” Milovan bevallotta nekem: „Természetesen arra gondoltam, hízelegni akar, ezért Szerbiát fogja megnevezni.” „Melyik az a nemzet?” – kérdezte Gyilasz. „Hát a lengyel és a magyar.” Gyilasz meglepődött: „Miért pont ők?” – Sztálin, aki büszke volt arra, milyen jól ismeri az igájába hajtott országok történelmét, tudálékos képpel a következőket mondta: „Mert ebben a két országban igen népes volt az arisztokrácia és a nemesség. Ez az arisztokrácia és ez a nemesség pedig konokul ragaszkodott az előjogaihoz a saját királyával és az idegen uralkodókkal szemben, és ezt a minden központi hatalommal szemben támasztott függetlenségigényt átadta a népének, még a parasztoknak is.'' Majd Sztálin mosolyogva hozzáfűzte: ,,Ezért akarom megtörni e két nép gerincét.''

Pont ez a két nép állt ellen a legelszántabban Sztálin területfoglalásának.

Mindenesetre a Sztálin örökébe lépők, akiket nyugtalansággal vegyes örömmel töltött el, hogy kiszabadultak a diktátor gyámsága alól, nekiláttak a legsürgősebb feladatoknak, minden figyelmüket annak szentelték, hogyan tudnák megszilárdítani hatalmas örökségüket – melynek része volt a frissen állammá alakult, de már a Varsói Szerződés tagjának számító NDK, és része volt Lengyelország, ahol egy szovjet, de lengyel származású marsall, Rokoszovszky volt a miniszterelnök-helyettes, és ahol 1953 kora tavaszán végigsöpört az elégedetlenség hulláma. Része volt Magyarország, ahonnan a legaggasztóbb hírek érkeztek arról, hogy parasztlázadás fenyeget. Moszkvába hívatták a kormányt, amelynek feje a talán mindenki szemében leggyűlöletesebb sztálini helytartó, Rákosi Mátyás volt. Vele tartott egy korábbi moszkvai emigráns, Nagy Imre is, aki hazatérése után a felszabadított Magyarország első, ideiglenes kormányának földművelődésügyi minisztere volt.

Meglepődtem ezen a meghíváson. Hiszen tudtam, hogy Nagy Imrét 1949-ben eltávolították a kormányból, mert makacsul ellenállt a kollektivizációnak, hiába rendelte el a bevezetését a Kreml minden népi demokráciában. Azt is tudtam, hogy Nagy Imre csak valami csoda folytán menekült meg a harmincas években, amikor a nagy tisztogatásban Sztálin régi munkatársának, Buharinnak a hívei is sorra kerültek. Buharin olyan típusú kommunizmust képzelt el, amely megvédte volna a mezőgazdaságot, és nem lépett volna fel olyan ellenségesen a különösen vidéken nagy tekintélyként tisztelt, ortodox egyház ellen. Vagyis a paraszti származású Nagy Imre a tisztogatások túlélői közé tartozott, azért tűrték meg, mert a politikai rendőrség illetékese megbízható szakértőnek tartotta, és megvédte, Nagy Imre pedig kivonta magát a magyar kommunista emigránsok köreiben zajló szektás harcokból.

Nem csak én lepődtem meg azon, hogy Nagy Imrét is hívatták a Kremlbe. 1953 augusztusában Bohinjban, Szlovéniában töltöttem a szabadságomat a feleségemmel és a gyerekemmel. Az újságokból tudtam meg, hogy Tito marsall néhány hétre Bledbe érkezett, a Habsburgoktól örökölt vadászkastélyba, én pedig Bledtől nagyjából egyórányi autóútra laktam a hegyekben. Az az ötletem támadt, hogy felhívom a marsall kabinetfőnökét, és megkérem, jelezze a marsallnak, hogy nagy örömömre szolgálna, ha interjút adna az AFP és a Figaro számára. Hamarosan megérkezett a válasz: az elnök nem ér rá hosszú beszélgetésre, de szombat délután fogadást ad a szovjet nagykövet tiszteletére, aki a kapcsolatok 1949-es befagyasztása után most látogatott először az országba, és ott a fogadáson Tito időt szakít majd arra, hogy négyszemközt beszéljünk a vadászkastély egyik termében. Elfogadtam a meghívást, és a marsall másnap igen szívélyesen fogadott néhány közeli munkatársa társaságában. Aztán nagyjából egy órával később, a kabinetfőnök bevezetett a szalonba, ahol Tito már várt, és köntörfalazás nélkül rákérdezett, ismerem-e Nagy Imrét, akit most neveztek ki Magyarország miniszterelnökének. „Tudja, többször jártam Moszkvában a háború után, volt alkalmam találkozni a magyar társaság minden tagjával, Rákosival, Gerővel, Révaival, Farkassal, Lukáccsal stb., de Nagy Imréről egy árva szót sem hallottam.”

Tito szaval megerősítettek abban a meggyőződésemben, hogy Nagy Imre sosem tartozott az emigráció hangadói közé, akik hazatérésük után körülvették Rákosit, és felosztották maguk között a párt és az állam kulcspozícióit.

Tito megkérdezte, szerintem is kimaradt-e Nagy Imre abból a rágalomhadjáratból, amelynek ő volt a célpontja, miután megszakadt a kapcsolata Sztálinnal. Ebben megerősíthettem.

Én csak egyszer találkoztam Nagy Imrével, még 1947-ben, amikor egy magyar parlamenti küldöttség élén Párizsba látogatott. Ha jól emlékszem, ő volt akkor a nemzetgyűlés elnöke. A magyar nagykövetség tanácsosa, régi szocialista barátom, Erős János hívott meg ebédre, ahol Nagy Imre társaságában Magyarország és a világ helyzetét taglaltuk. Meglepődve tapasztaltam, hogy tökéletesen eltért a beszédmódja attól a bikkfanyelvtől, amelyet az új Magyarország más kommunista vezetőitől már megszoktam. Tudta, ki vagyok, és őszinte kérdéseimre ízes magyarsággal megfogalmazott, tiszta és nyílt válaszokat adott.

1953 tavaszán, pár nappal azután, hogy miniszterelnökké nevezték ki Nagy Imrét, felhívott Erős barátom, aki időközben elhagyta a diplomáciai testületet, és „a szabadságot választotta”, ahogy a szovjet disszidens Kravcsenko fogalmazott, és aki ilyen címmel publikálta a Gulagról szóló könyvét. Erős megkérdezte, emlékszem-e arra az ebédre, ahol együtt voltunk Nagy Imrével, és a miniszterelnök távozása után mit válaszoltam arra a kérdésére, hogy milyen benyomást tett rám a magyar államférfi a beszélgetésünk után. „Nem – feleltem Erősnek –, teljesen kiment a fejemből, mit mondtam róla.” „Azt mondtad, és ez meg is lepett, hogy nem érted, mit keresett olyan sokáig ez a derék szociáldemokrata, vidéki hazafi a kommunista bagázsban.” Így már emlékeztem. Az a kormányprogram, amelyet Nagy Imre 1953. július 4-én hirdetett ki a budapesti parlamentben, alátámasztotta ezt a megállapítást; a program vádirat volt elődje politikája ellen, ő pedig nyugodt hangon olvasta fel a szöveget, mint egy visszafojtott szenvedéllyel előadott erkölcsi leckét, módszeresen, pontról pontra felsorolt minden bűnt és hibát, amit csak elkövetett az elődje, rámutatott, milyen nagyravágyásról tanúskodnak az országnak előírt tervek, amelyek mindvégig meghaladták az ország termelőkapacitását, és évekig tartó életszínvonal-csökkenést vontak maguk után. „A szocialista nehézipar fejlesztése nem lehet öncél – jelentette ki Nagy Imre. – Az én kormányom felülvizsgálja a tervet, és megteszi a csökkentésére vonatkozó javaslatokat.” És így folytatta két órán keresztül. De már minden lezajlott. A kisipart felszámolták, a mezőgazdaságot tönkretették, a munkásosztályt militarizálták, megrendszabályozták és cenzúrával sújtották az értelmiséget, türelmetlennek bizonyultak a vallásokkal szemben, törvényeket sértettek, meghonosították az internálás intézményét. Elegáns megoldás volt, hogy Nagy Imre önkritika formájában ítélte el azokat a cselekményeket, amelyekről mindenki nagyon jól tudott Magyarországon, és amelyektől ő már 1949-től kezdve elhatárolta magát. A beszéde érdekes módon elébe ment annak, ami ugyanebben az időben a Szovjetunióban zajlott, ahol Sztálin halála óta úgy intézték az „olvadást” (Ilja Ehrenburg kifejezése), hogy a Sztálin-kormány lehető legtöbb tagját kíméljék meg, mert közülük még mindig sokan részt vettek a „kollektív vezetésben”, ahogy akkor nevezték a párt elnökségét.

Egyébként nem sokkal később megfigyelhettük, milyen akadályokat gördít a Kreml Nagy Imre törekvéseinek útjába, mert kinevezték ugyan a minisztertanács elnökének, Rákosi viszont, aki köztudomásúlag olyan ortodox sztálinisták kegyeit élvezte, mint Molotov, Zsukov, Kaganovics és a többiek, továbbra is a párt vezetője maradt, így pedig lehetősége maradt arra – és élt is vele az elkövetkező hónapokban –, hogy, amennyire csak tudja, elszabotálja a Nagy Imre által elindított normalizációt, aztán az első adandó alkalommal megszabaduljon tőle.

Ugyanakkor, legalább egy ponton, – méghozzá a szellemi életben – döntő fordulatot hozott a Nagy Imre-program. A kommunista párt kulturális apparátusát, az írókat, újságírókat, tudósokat mélyen érintette Nagy Imre beszéde és kiállása, hiszen szembesítette őket azzal a szörnyűséggel, hogy egy olyan ideológia szolgálatába szegődtek, amely azt várta el tőlük, hogy eltitkolják az igazságot, újabb és újabb hazugságokat terjesszenek a párt valódi helyzetéről, szemet hunyjanak a vezérek szégyenletes egocentrizmusa és az összes társadalmi réteg ellen elkövetett bűnei fölött. Nagy Imre olyan erkölcsi válságot indított el, amelynek mélysége engem is meglepett. Kiderült, hogy az értelmiségi holdudvar legnagyobb része, akik között régi ismerőseim, sőt barátaim is akadtak, kettős életet élt. Egyfelől látták, mi történik valójában, másfelől elhitették magukkal, hogy Rajk bűnös volt, és bűnös volt sok más kommunista elvtársuk is, akikből bűnbakot csináltak, hittek Sztálinnak, lelkesen vetették bele magukat abba, amit Arthur Koestler „hamis Lenin-hitnek” nevezett.

Hogy milyen patologikus dimenziókba léphet az erkölcsi romlás, azt egy nagy magyar kommunista értelmiségi példáján tanulmányozhattam, akit 1954-ben a hivatalos pártlap tudósítójaként küldtek Párizsba, s akkor egyenesen Nagy Imre szájából hangzott el a következő szemrehányás: „De hogyan tudott ennyit hazudni? Miért hangoztatott mindent, amit csak a szájába adtak, úgy, mintha a szent evangélium szavai lennének?” Ez az újságíró sosem tudta megbocsátani magának, hogy a főszerkesztő utasításait szolgai módon betartva írta a propaganda-vezércikkeket. Párizsból visszatért Magyarországra, és amikor 1955 elején Rákosi leváltotta miniszterelnöki posztjáról Nagy Imrét, ő lett az egyik legönfeláldozóbb társa, mellette ült a vádlottak padján, és vele együtt ítélte halálra árulásért 1958-ban Kádár bírósága.

„Vezekelni akarok azért, amit a lelkiismeretem és a nemzetem ellen elkövettem” – mondta, amikor Magyarországra hazatérve elbúcsúzott tőlem,

Semmit sem fogunk megérteni az 1956-os magyarországi eseményekből, ha nem vesszük figyelembe, milyen fájdalmas volt sok-sok kommunista számára az igazságra és az őszinteségre való áttérés. Lelki válságuk a magyar értelmiségi körökhöz tartozó kiugrott papokéra emlékeztetett, de a magyar forradalom után francia értelmiségiek is hasonló folyamaton mentek keresztül Párizsban.

Mindenesetre az írók becsületére válik, hogy szembeszálltak az ideiglenesen felülkerekedő Rákosi erőfeszítéseivel, akinek feltett szándéka volt, hogy helyes irányba tereli őket, az írók viszont folytatták a desztalinizációs mozgalmat, amelyet két évvel korábban Nagy Imre indított el. Az albán Enver Hodzsa, aki Moszkvába vezető vonatútja egyik állomásán találkozott Rákosival, meglepő őszinteséggel örökítette meg emlékirataiban, hogy csodálkozását fejezte ki a magyar pártvezérnek, amiért olyan elnézően bánik az írókkal, akik továbbra is majdhogynem büntetlenül támadják. „Ha lecsukat közülük kétszázat, nyugta lesz tőlük” – mondta a magyar pártfőtitkárnak. Csakhogy Rákosi keze meg volt kötve, be kellett tartania a moszkvai „új irányvonal” által diktált szabályokat. A legtöbb, amit megtehetett, annyi volt, hogy kizárta a pártból a rebelliseket, és megszigorította a cenzúrát. Elkésett vele. Az ellenállás szelleme átterjedt a budapesti pártbizottságokra és az iparvárosokra, ahol sok értelmiségi élt, de a tudományos kutatóintézetekre, sőt az Akadémiára is, a párttagok pedig továbbra is zavarbaejtő kérdésekkel bombázták a vezetőket. Engedetlenségre buzdították őket a hírek: Moszkvában Szolzsenyicin engedélyt kapott, hogy publikálja a kényszermunkáról írt könyvét, baráti gesztusokat tettek a Nyugatnak, kivonták a szovjet csapatokat Ausztriából, megkötötték az államközi egyezményt az osztrákokkal, rendezték a kapcsolataikat Adenauer szövetségi Németországával, amely a közelmúltban még a legellenségesebb propaganda tárgya volt, miután az atlanti egyezmény keretében újra felfegyverkezett.

És végül megtörtént a „Canossa-járás”, amikor Hurscsov és Bulganyin, a Szovjetunió minisztertanácsának elnöke Belgrádba látogatott. Az AFP kiküldött tudósítójaként magam is tanúja voltam annak a meglepő jelenetnek, amikor Tito mozdulatlan arccal hallgatta végig a Sztálin utódának szájából hangzó mea culpát azért az aljas rágalomhadjáratért, amelyet a személye, az eszméi, a hazája ellen folytattak, mióta 1948-ban megtagadta az engedelmességet Sztálinnak. Tito merev arccal hallgatta Hruscsov szavait, aki ki sem ejtette a száján Sztálin nevét, hanem a konfliktus teljes felelősségét a belügyminiszterre, Berijára hárította. Tito szemmel láthatóan biztosítéknak tartotta Hruscsov szavait, melyek szerint a szovjet kommunista párt ezentúl elismeri, hogy több úton is el lehet jutni a szocializmushoz”, vagyis legitimnek tartja a jugoszláv utat, amely önállóságot követelt a bel- és külpolitikában.

Nem sokkal azután, hogy visszamentem Párizsba, megtudtam, hogy Nagy Imre, miután tudomást szerzett a belgrádi szovjet–jugoszláv tárgyalásokról, memorandumot nyújtott be a Magyar Kommunista Párt Központi Bizottságának, ebben visszautasította az elhajlás vádját, nagymértékben támaszkodva Tito érveire, amelyek a szocializmus és a nemzeti érdekek védelmének összeegyeztethetőségét hangsúlyozták.

Két évvel később megkaptuk – a többes szám a Párizsban megalakult Nemzetközi Emberi Jogvédő Társaság magyar tagozatát jelzi, ahol egy ideig én töltöttem be az elnöki tisztet – a memorandum egy példányát, közzé is tettük, Emberközpontú kommunizmus címmel. Én írtam hozzá bevezetőt, melynek a Nagy Imre elnök portréja címet adtam. Néhány hónappal a belgrádi találkozó után, 1956 februárjában Hruscsov elmondta híres, hétórás beszédét, melynek teljes szövegét csak később, fokozatos kiszivárogtatások nyomán ismerte meg a világ. Az AFP hiteles, lengyel vagy izraeli forrásból kapta meg a teljes szöveget. A Hruscsov által feltárt sztálini bűnökről már régóta beszéltek a kremlinológusok, köztük én is. Sztálin első biográfusa, Boris Souvarine korábban bolsevik vezető volt, majd 1929-ben fellázadt, és már a második világháború előtt beszámolt Sztálin nagyobb gaztetteiről, például az ukrajnai éhínségről, amely a diktátor lelkén száradt, és több millió paraszt deportálásáról, akik ellenálltak a kollektivizálásnak a harmincas évek elején. Aztán voltak szovjet disszidensek, például Krivickij, a kém, vagy a magas rangú funkcionárius, Kravcsenko, aki a nagy tisztogatásokról számolt be, méghozzá még azelőtt, hogy megjelent Koestler regénye, a Sötétség délben és A jógi és a komisszár című eszszéje. De a szovjet propaganda olyan lehengerlő volt, hogy nemcsak a párttagok millióit tévesztette meg. Sok entellektüel egész egyszerűen nem hitte el ezeket az egyébként hiteles beszámolókat. Szerintük a CIA műhelyéből kerültek ki. De most a diktátor örökébe lépő utód leplezte le a rémtetteket, ez pedig megsemmisítő hatást gyakorolt sok-sok „hívőre”. Valójában nem gyógyultak ki a „Lenin-hitből”, a többi kommunista pártvezető pedig később sem bocsátotta meg Hruscsovnak azt, hogy kitálalt.

A leleplezéseket a kommunista pártok „elvileg” Prágában székelő Tájékoztató Irodájának felszámolása követi, amelyet azért hoztak létre 1947-ben, hogy az európai kommunista pártok rendőri és diplomáciai irányításának fedőszerveként funkcionáljon. Tudtam, hogy a szervezet feloszlatásával, amely a Szovjetunió tekintélyes, a hidegháború előrehaladtával még hatékonyabb propagandaapparátusát is ellenőrzése alatt tartotta, újabb gesztust tett a Kreml, ezzel is a titói Jugoszláviával való megbékélést segítette elő. Mielőtt Prágába telepítették az irodát, a Kreml – mint Belgrádban megtudtam – felajánlotta Titónak, hogy a jugoszláv fővárosban helyezik el az intézményt. A marsall viszont elutasította ezt a megtiszteltetést, mert megsejtette, hogy az ajánlat célja elsősorban az, hogy a szovjet biztonsági szolgálat ügynököket telepíthessen a Kelet egyetlen kommunista fővárosába, amely ellenállt a baráti ellenőrzésnek, vagyis annak, hogy Moszkva felügyelje bel- és külpolitikáját.

A fordulatnak volt egy másik következménye is, mégpedig az, hogy Hruscsov – mert minden jel szerint ő keverte a kártyát a Kremlben – leváltotta Rákosit a magyar kommunista párt főtitkári posztjáról. Ezt a fejleményt a magyar közvélemény már régóta várta, bár Budapesten bizonyos ellenállást tanúsított a volt sztálinistákból álló pártvezetőség. Meg kell jegyeznem, hogy ettől a pillanattól kezdve, – amint azt Pierre Grémion megállapítja Az antikommunista értelmiség. A Kultúra Szabadságának Kongresszusa Párizsban, 1950–1975 (Fayard, Paris 1995) című terjedelmes könyvében, – bizonyos szempontból „kulcsember” lettem a párizsi szellemi életben mint az AFP újságírója, aki különösen jól kiismeri magát a magyarországi, lengyelországi és jugoszláviai eseményekben, hiszen több napi- és hetilapnak is munkatársa voltam, nevezetesen a Les Lettres Nouvelles-nek (ez volt az elődje Maurice Nadeau lapjának, a La Quinzaine littéraire-nek), a Figaro littéraire-nek, Claude Bourdet és Gilles Martinet lapjának, a France observateurnek, ahol a társutas K. S. Karol helyét vettem át, az Esprit-nek, és némi habozás után a François Bondy irányítása alatt álló Preuve-nek is dolgoztam. Azért mondom, hogy némi habozás után, mert – mint Grémion az igazsághoz híven megjegyzi – a megelőző években távol tartottam magam ettől a szenvedélyesen atlanti elkötelezettségű laptól. Mert én akkor még osztottam Esprit- és L'Observateur-beli barátaim semlegességét, csak az 1956-os ősz folyamán és a magyar forradalom után tértem át, ha nem is a teljes Amerika-barát szemléletre, de legalábbis levetkőztem Amerika-ellenes előítéleteimet. Itt jegyzem meg, hogy még 1949-ben is, miután kíméletlenül lelepleztem a kommunizmus természetét az Esprit-ben, szükségét éreztem annak, hogy ugyanebben a lapban, a vezetőség (Emmanuel Mounier, majd Albert Beguin) támogatásával közöljek egy tanulmányt, amelyben lerántottam a leplet az amerikai maccarthyzmusról, nagy hangsúlyt fektetve a kommunista fanatizmus és az Egyesült Államokban uralkodó antikommunista fanatizmus közötti párhuzamra.

De térjünk vissza a magyarországi helyzetre. Egyetértettem budapesti barátaimmal. Amilyen boldoggá tett, hogy félreállították Rákosit, anynyira helytelenítettem, velük együtt, hogy Gerő Ernő került a helyére, akiről tudtam, hogy mind emberként, mind vezetőként rosszabb, mint az elődje. Pontosan tudtam, milyen gaztetteket követett el a spanyol polgárháborúban az anarchisták és a nem kommunista baloldaliak ellen. Vagyis átmeneti lépésnek tartottam a kinevezését. Valóban tovább erősödött az ellenzék hangja, erről tájékoztattam is a francia közönséget egy cikkemben, amely a Les Lettres Nouvelles-ben jelent meg A magyar írók független köztársasága címmel. Beszámoltam a cikkben az Írószövetség kongresszusáról, amelynek során rebellis fordulat történt, kizártak a vezetőségből minden régi vágású kommunistát, és közvetlen támadást intéztek a cenzúra ellen. A cikket átvette a lengyel írók hivatalos lapja és a római Tempo Presente, amely A Kultúra Szabadságának Kongresszusát képviselte, és Ignazio Silone volt a vezetője, aki azzal hízelgett nekem, hogy egymagam erősebb voltam, mint a teljes pártapparátus. Meg kell mondanom, hogy ezekben a hónapokban, 1956 júniusától novemberéig éjjel-nappal dolgoztam, s munkámban nagy-nagy segítségemre volt a feleségem, Rózsi, és több barátom, az orvosom, dr. Lucien Pellistrandi és Jean Duvignaud, a többiekről nem is beszélve. Ajzott állapotom egyébként a lángoló szavakkal írt cikkekben, interjúkban és a forradalomról szóló, ugyanebben az időben íródott könyvemben is tükröződött. Kommentárjaim híven tükrözték mindazt, amit a budapesti barátaimmal fenntartott napi kapcsolat folytán megtudtam. Ebbe a körbe tartozott Rajk Júlia, Rajk László özvegye, Déry Tibor, Tardos Tibor és Aczél Tamás írók, akik beszámoltak az Írószövetség kongresszusán történtekről, amely „egyszerre volt szakmai tanácskozás és egyfajta forradalmi rendi gyűlés”. Csodálattal idéztem a drámaíró Háy Gyula szavait, amelyek a Petőfi-kör egyik gyűlésén hangzottak el: „a marxista filozófiából táplálkozik a gondolkodásom, ez a vezérfonala egész életemnek. De az elmúlt évekből, a közelmúltban átélt lelki kínokból megtanultam, hogy még a legigazabb filozófia sem adhat automatikus oltalmat a hibák, a tévutak, sőt a bűntettek, az aljasság elől. A marxizmusnak éppúgy, mint az egész világnak, az igazságért kell harcolnia…”

„Az igazság – ezért kiáltanak a lázadó magyar írók, ebben remélik az üdvösséget, ez a végső mentsváruk…, az a vágyuk, hogy erkölcsileg megtisztuljon a szocialista mozgalom, távozzon a hazugság a közéletből a kortárs magyar irodalmi életben is.” Rajk özvegyének köszönhetjük, hogy megfogalmazódott ez a követelés. Ezt a szívós, fáradhatatlan nagyaszszonyt még a hat év börtön sem törte meg, ő tette a mozgalom központi kérdésévé a férje ünnepélyes temetését. Emlékeztetnék arra, hogy, Rajk László, az illegális náciellenes kommunista ellenállás vezetője, korábbi pártfőtitkár és miniszter, ifjúkori barátom, egyébként az egyetlen régi kommunista barátom, akivel még azután is változatlanul szívélyes viszonyban maradtam, hogy leszámoltam a kommunizmussal. Egyébként én is 1934 után szakítottam ezzel az ideológiával, ugyanakkor, amikor a nagy költő, József Attila. Hiába korholtam, hiába folytattunk heves, de baráti vitákat, Rajk hű maradt a párthoz, elment harcolni Spanyolországba, majd miután hazatért Magyarországra, szerencsésen megúszta a halálos ítéletet, nem végezték ki a magyar nácik, aztán perbe fogták a Sztálin által elindított, 1949-es terrorhullám csúcsán, halálra ítélték és kivégezték, mint Tito cinkostársát és hazaárulót. Agymosásnak vetették alá, megkínozták, ezért tette a bíróság előtt az elhíresült, önkéntes vallomást.

Ez a gaztett adta meg a jelet Magyarország teljes bolsevizálására, ezt meg is írtam az Esprit című lapban 1949 novemberében, majd olyan történészek követték a példámat, mint Michel Winock, ez indította el a pártot elhagyók első hullámát az értelmiségi körökben, először Franciaországban, majd Olaszországban. Rajk Júlia magyarra fordította a cikkemet, több mint ezer példányt osztott szét illegálisan a párttagok között. A hatalmas erőfeszítésekért elnyerte a jutalmát: elhunyt férje ünnepélyes temetést kapott 1956 októberében, háromszázezer ember jelenlétében, akik jeges széllel dacolva két óra hosszat tüntettek Rajk és három társának koporsója előtt, akiket vele egy időben helyeztek örök nyugalomra. Úgy éreztem, mintha én is ott lettem volna a többiekkel a szertartáson, ott álltam volna az asszony és nyolcéves kisfia mellett. Rendőrök helyett magas rangú katonatisztek kísérték a tömeget, amely lassan, döbbenetes csendben – egyetlen bekiabálás, egyetlen jelszó nélkül – vonult. „Egy valaki vált ki a sokaságból – írtam –, hogy megölelje az özvegyet: Nagy Imre.”

Az AFP tudósítója aznapi közleményében ámulva emlékezett meg a nyugodt tüntetésről: „Rajkné állítólag csak annyit mondott, hogy a sztálini gépezet összeomlott”. Rajk Júlia és a tömeg óvatosságának oka valójában nem a félelem, hanem az a közös szándék volt, hogy a kormányhoz és a pártvezetéshez intézett felhívásként hasson az ellenzék tömeges jelenléte: ideje lenne engedni. Én legalábbis így interpretáltam a sajtóban. Az elkövetkező napokban egész Magyarország – akárcsak én magam Párizsban – a lengyelországi eseményekre figyelt, ahol tömeges tiltakozóakciókat indított el országszerte a poznańi munkástüntetés vérbe fojtása, miközben a szovjet csapatok már Varsó felé vonultak. Ekkor a kommunista párt első titkára, Ochab – később azt mondták róla Lengyelországban, hogy „megszállta a Szentlélek”, – rávette a párt központi bizottságát, hogy fogadja el a lemondását, és az ellenzék vezérét, Gomulkát helyezze a posztjára, mert ezt a kinevezést egyre hevesebben követelte a közvélemény, amely a lengyel történelem során ritkán volt ilyen egységes. Ochabnak a Kremllel is sikerült elfogadtatnia a válság rendezését.

Az antisztálinizmus lengyelországi sikere nyomán felerősödött a magyar egyetemi ifjúság és az értelmiségiek mozgolódása, már csak azért is, mert rövidesen más események is ösztönzőleg hatottak rájuk: leváltották posztjáról a lengyel származású orosz marsallt, Rokoszovszkyt, Wyszyński bíboros kiszabadult a börtönből, visszakapta érseki címét, Lengyelország prímása lett. Magyarország sem maradhatott el a lengyelek mögött.

Budapest és a fontosabb vidéki városok diákszervezetei, miután egyeztettek az Írószövetség, az újságírók szövetsége és más értelmiségi szervezetek vezetőivel, október 23-ára nagyszabású tüntetést hirdettek Lengyelország tiszteletére. A szervezők hosszú és kemény tárgyalásokat folytattak, míg végül megkapták az engedélyt a rendőrségtől. Így október 23-án délelőtt egész Budapest utcára vonult és ünnepelt. Szülők és gyerekek csatlakoztak a tüntetőkhöz, a menet teljes szélességében elfoglalta az utat. Megálltak a lengyel Bem tábornok, az 1848–49-es felkelő hadsereg vezérkari tisztjének szobránál, aki abban a seregben szolgált, ahol Petőfi, a szabadság nemzeti költője, aki 1849-ben esett el a csatatéren, amikor egysége megütközött az osztrák sereg segítségére siető cári csapatokkal. A fiatalok Petőfiről nevezték el a társaságukat, azt a kört, ahol kifejtették álláspontjukat a reformmozgalom vezetői. Most a Parlament épületegyütteséhez mentek, ott beszédet mondtak a hazájuk iránt elkötelezett írók és demokraták, Nagy Imre is csatlakozott hozzájuk, bár őt először kifütyültek, mert a „kedves elvtársak” megszólítással fordult a tömeghez. Az „elvtárs” szót alaposan lejáratta a hétéves diktatúra.

Estefelé minden irányban szétszéledtek a tüntetők, egy csoport a Bródy Sándor utcába, a Rádió székháza elé vonult. Bement az épületbe egy küldöttség, azzal a szándékkal, hogy beolvastassa a tüntetők tízpontos nyilatkozatát (ezzel arra a kiáltványra utaltak, amelyet Petőfi olvasott fel 1848. március 15-én), ebben foglalták össze a reformköveteléseiket. Hevesen tiltakoztak az ellen, hogy elutasították a kérésüket. Ekkor lépett közbe be Gerő, aki most érkezett Belgrádból, ahová egy pártküldöttség élén látogatott. Csakhogy Gerő nem volt Ochab. Ahelyett, hogy csillapította volna az indulatokat, csak olajat öntött a tűzre azzal, hogy óva intette a tömeget a tüntetők sorai közé furakodó, ellenforradalmi fasiszta ügynököktől. Végezetül, elképesztő pimaszsággal dicshimnuszt zengett a Szovjetunióról, annak nagylelkűségéről, barátságáról, és bejelentette, hogy október 31-re összehívja a Központi Bizottságot.

„Gerő beszéde volt az utolsó csepp a pohárban – írtam akkor –, a végsőkig fokozta a tüntető fiatalok elkeseredettségét. Csak arra volt jó, hogy bántó módon elodázza a megoldást, pedig a krízis gyors orvoslást kívánt.” A főváros lakossága, a tüntető diákok, az értelmiségiek, a munkásfiatalok, akik műszak után siettek a helyszínre a külvárosból, úgy értelmezték Gerő szavait, hogy nem vesz tudomást a követeléseikről. Gerőt majdnem meglincselték, amikor elhagyta a Rádió épületét, de sikerült elérnie a párt székházát, és odahívta Nagy Imrét. Vagyis olyan, tipikusan sztálinista döntéseket hozott, amelyeket a zavarodottság és a néplélekből fakadó megmozdulásokra való teljes érzéketlenség diktált.

Sosem fogjuk megtudni, ki lőtt először, ha ávós (a politikai rendőrség tagja) volt, akkor a tüntetőktől érezhette fenyegetve magát, de lehetett egy fiatal is az elkeseredett tömegből, miután látta, hogy oszlatni kezdik a tüntetést. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy pár perc alatt a tüntetés tűzpárbajjá alakult át, ugyanekkor viszont a belváros egy másik pontját is elözönlötték a Parlament elől érkező tüntetők, megrohamozták Sztálin monumentális szobrát, a szobordöntést pedig minden riporter lefényképezte, majd a képek másnap megjelentek a világsajtóban, mint az országban futótűzként terjedő forradalom jelképei.

Elmondhatom, hogy szinte transzban éltem át az elkövetkező napokat otthon és az AFP-ben, az irodámban, cikkekben és interjúkban kommentáltam az eseményeket óráról órára egy társammal együtt, aki beköltözött az irodámba, ott hallgatta a szabad magyar rádiók adásait, és legalább olyan izgatott volt, mint én. Gajewski volt az, Lengyelország párizsi nagykövete, jó barátom és nagy magyarbarát, azonkívül Gomulka híve, akit épp akkor emeltek Lengyelország élére. Gajewski felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtott abban a küzdelemben, amelyet a kommunista propaganda és a sajtónál dolgozó „társutasok” által terjesztett hamis információkkal vívtam a szabad magyar rádiók adásaira és a helyszínen tartózkodó barátaim telefonos híradásaira támaszkodva. Azt emeltem ki, milyen hihetetlen erőfeszítéseket tett Nagy Imre, különösen október 29. után, amikor Gerő elmenekült, és Nagy Imre a főtitkár vigyázó szemétől megszabadulva elfoglalhatta az irodáját a Parlamentben. Kettős tárgyalásokat folytatott, egyfelől a forradalmi bizottságok elnökeivel, másfelől a Kreml küldötteivel egyezkedett, így próbált megoldást találni: olyan többpárti kormány alatt akarta helyreállítani a rendet, amely a megosztott szovjet pártelnökség mellett azok támogatását is élvezi, akik, legalábbis október 30-ig, késznek mutatkoztak kompromisszumra lépni Budapesttel. Ma már tudjuk, hogy Nagy Imre bukásáért a Kreml sztálinistáinak aknamunkája okolható, akik azt akarták bebizonyítani, hogy Hruscsov politikája, amelyet februári desztalinizációs beszédében fejtett ki, törvényszerűen oda vezet, hogy megszűnik a csatlós államok felett gyakorolt állandó szovjet kontroll. Ugyanígy kettős célja volt a Zsukov marsall által vezetett intervenciónak, bár Magyarországon akkor ezzel még nem voltak tisztában: meg akarták buktatni Nagy Imrét, így akartak rámutatni arra, milyen károkat okozott Hruscsov és Tito egyezménye és a jugoszláv nemzeti kommunizmus befolyása.

Végezetül meg kell még jegyeznem, mi volt az én antikommunista harcom, amelyet a sajtó hasábjain folytattam. Franciaországban és Olaszországban bizonyos mértékig sikerrel jártam, ezért köszönettel tartozom Gajewski nagykövetnek, rengeteg segítséget kaptam tőle, sok-sok órát töltött az irodámban és a lakásomon. Ő hozta el hozzám a Trybuna Ludu pártlap tudósítóját, aki Budapesten tartózkodott, míg be nem jöttek a szovjet csapatok, és aki átmeneti párizsi tartózkodása idején hajlandó volt ellátogatni hozzám és beszámolni a Magyarországon gyűjtött tapasztalatairól. Ezek tökéletesen alátámasztották azt a nézetet, amelyet én is képviseltem: nevezetesen, hogy Nagy Imre nem akart lehetetlent, és egészen addig, amíg meg nem született a döntés a szovjet beavatkozásról, komoly esélye volt arra, hogy helyreállítsa a rendet, és sikerre vigye a forradalom demokrata és szocialista célkitűzéseit az elszórtan megnyilvánuló, elkeseredett nacionalista kezdeményezésekkel szemben – ugyanis ez az érv, a Szovjetunióra leselkedő veszély volt hivatott igazolni a katonai intervenciót.

Egy alkalommal, amikor vacsora után hajnalig beszélgettünk a lakásomon, a Trybuna Ludu tudósítója, Konwicki beszámolóinak köszönhetően sikerült meggyőznöm Jean-Paul Sartre-t és a feleségét, Simone de Beauvoirt, akik szintén a vendégeim voltak, milyen abszurdak azok a szovjet kijelentések, amelyek a pártellenőrzés (de Gaulle szerint „az idegenek pártjának” ellenőrzése) alatt álló sajtóban megjelentek – ezek szerint a demokráciát akarták megmenteni Magyarországon az önkényuralom, vagyis a fasiszta régi rend restaurációjától. És ez diadal volt, ha figyelembe vesszük, milyen súllyal esett latba Sartre állásfoglalása ebben az időben, méghozzá nem is csak a francia baloldali közvéleményben. Nyoma is maradt egy előszóban, amelyet hosszú vitánk másnapján írt A lét és a semmi szerzője a magyar forradalom értelméről, majd lapja, a Les temps modernes különszámában közölt, ahol magyar költők, tudósok, írók munkái jelentek meg, melyekben azt az akaratukat fejezték ki, hogy szocialista és liberális demokrácia váltsa fel a sztálini kommunizmust.

Itt álljunk is meg. Az olasz olvasóközönség megtalálja a történetemet a könyvtárban, az Ungheria 1945–1957 címet viselő kötetemben, amely 1957-ben jelent meg az Einaudi Kiadónál. Ebben végigkísérem a dráma teljes folyamatát, egészen a szovjet hadsereg tömeges beavatkozásáig, amikor hatalmas fölényével alig egy hét alatt leverte a forradalmat.

Megállapítottam, hogy a bekövetkező véres eseményekért a magyar kommunista pártot és személyesen Gerőt terheli a felelősség, aki nem bízott abban, hogy a rendőrség úrrá lesz a lázadáson, ezért felhívást intézett a megszálló szovjet csapatokhoz, s így azt a mozgalmat, amely eredetileg a hitelét vesztett hatalom ellen irányult, a szovjet megszállás és fennhatóság elleni harccá változtatta. Ami a szovjet beavatkozást illeti, ez szöges ellentétben állt Hruscsov kinyilvánított akaratával, mely szerint közeledni kíván a Nyugathoz; az akciónak az volt a célja, hogy megbuktassa a Nagy Imre által alakított legitim magyar kormányt.

A forradalom leverése után megjósoltam, hogy csak akkor valósulhatnának meg a céljai, ha Nagy Imrét rehabilitálnák. Erre csak 1989-ben került sor, és elmondhatjuk, hogy vérontás nélkül, a gorbacsovi fordulatnak köszönhetően abba az irányba mozdult el a felszabadulás, amerre az 1956-os „fiatal szabadságharcosok” akarták terelni hazájuk jövőjét.

Mihályi Zsuzsa fordítása

* Eredetileg a milánói ,,Il Giornale'' című napilapban jelent meg 2006 április 6. és 8-án.