Pauer Gyula: Budapest szétlövetése
Képsorozat és visszaemlékezés

Idősebb Gazsi Zoltán, ifjabb Gazsi Zoltán operatőr barátom édesapja 1956-ban az utcákat járta és fényképezett. Ugyanazokat a helyeket járta végig, amiket én, 15 évesen. Egy Leica fényképezőgéppel, ravasz módon készítette a felvételeket, felesége fedezte az exponálást. Ő később fehérneműs szekrényben rejtette el egy kis dobozkában a képeket. Ötven év után most kerültek elő, soha senki nem láthatta még őket. Igazán szíven talált, hogy ugyanazzal a látvánnyal találkoztam, ami nekem is személyes élményem volt. A sorozat több, mint 100 darabból áll. Ebből 15 képet választottam ki, melyre a köztéri műegyüttest építem. A Budapest szétlövetését ábrázoló képeket 2×3×0,2 m-es színes olajfestményekké nagyítottam, melyek pszeudo márványsztéléken jelennek meg.

Visszaemlékezés 1956 október-novemberére

Amiről most beszélni fogok, arról én is hallgattam, közel 50 éven keresztül. Elvétve fordult csak elő, hogy a legbizalmasabbnak vélt barátaimnak meséltem belőle részleteket.

Az utcán

1956. október 23-án mesterem Viola utcai műterméből az Üllői úton, jobbra a Körúttól kifelé a klinikák épületének egyikébe igyekeztem – ott tartották az anatómia órákat. A gondnok közölte velem, hogy az órát nem tartják meg. Érdeklődésemre elmondta, hogy „Fiatalember, maga nem tudja, hogy mi zajlik a városban?” Elindultam hazafelé. Az Üllői úton a Leonardo da Vinci utcán lefordultam jobbra, elindultam a Mátyás tér felé. A Nagyfuvaros utca egyik kis mellékutcájában éltem, a Kisfuvaros utcában. Minden alkalommal itt haladtam el a Mátyás tér mentén, és hazatértem. Ekkor azonban gondoltam egyet.

A Mátyás téren keresztül az Erdélyi utcán mentem végig, amely köztudottan a Teleki térre vezet, oda ahova a Népszínház utca a Körútról fut be. A Teleki tér sarkán elfordultam jobb felé, és a Körút felé indultam a Népszínház utcán, ahol megláttam az első teherautót. Szovjet-orosz típusú, sötétzöld „militáris” teherautó volt. A platóján kb. 25–30 ember üvöltözve skandálta : Vesz-szen Rá-ko-si! Tűnjön el vagy pusztuljon Gerő! Rusz-kik haza! Kossuth-címert aka-runk! Bambán álltam a sarkon, kissé megrendülten, tele félelemérzettel. Az autó nagyon lassan ment. Néhányan lehajoltak értem, és fölemeltek a platóra. Én is üvöltözni kezdtem. Egy zászlót nyomtak a kezembe, és én megkérdeztem, hova megyünk. Mondták, a Kilián-laktanyába, és üvöltve indokolták is: „A Kilián-laktanya tele van fegyverekkel.” Ekkorra kiértünk a József körút és Népszínház utca sarkára. Itt balra fordult az autó, elindult az Üllői út és Ferenc körút felé. Ma is ott van ez az épület, bár nem tudom, hogy még laktanya-e a hajdani Kilián. Autónk befüstölgött a szűk kapun. A sofőr kiszállt, a platóról leugrált néhány ember. Vagy 25-30 első világháborús karabéllyal tértek vissza, amin bajonett is volt. Lőszer nincs – közölték – azért el kell menni a Ludovikához. A Ludovika az Üllői út bal oldalán helyezkedik el, ott volt a Petőfi-laktanya. Autónk behatolt a parkba, ismét leugrált néhány ember, bement a hatalmas boltíves kapun, és – mint később kiderül – lőszert (muníciót) követeltek. Sikertelenül.

Ekkor az Üllői úton haladtunk tovább, egészen a Hungária körútig Itt csend honolt, és lassan sötétedett. Elfordultunk jobbra a Soroksári út felé. A Soroksári útnál bal felé vettük az irányt: a sofőr jelezte, hogy megyünk Csepelre, mert ott nagy botrány van, a csepeliek is fellázadtak. Tudtuk, hogy Csepelen volt a Vas-és fémművek, ez számított akkor a szocialista és kommunista ipar gyárvárosának. Szinte naponta énekeltük: Vörös Csepel, vezesd a harcot… A másik sávban a visszafelé jövő teherautók figyelmeztették sofőrünket, hogy ne menjen tovább, mert „élessel lőnek” – rettenetes harc folyik, és ömlik a vér mindenütt. A kocsi platóján sebesülteket szállított. Sofőrünk megfontolt ember lehetett, mert egy konvoj közé férkőzve visszafordult és visszavitt bennünket a város szívébe. Ekkor már sötét volt, ezernyi ablakban égtek a gyertyák és fehér kendőkkel lobogtattak a bentlakók. Úgy tekintettek ránk, mint forradalmárokra, és biztattak bennünket. Nagyon lassan haladtunk, autónk csak a Rákóczi térig jutott. Ott aztán megállt. A Bródy Sándor utca és a Körút sarkán üvöltözéseinket is túlharsogó puskaropogás hallatszott. Autónk befordult a Rákóczi tér Körút felé néző oldalán, oda, ahol ma a Kossuth klub van. A háta mögött, a tér mögött lévő utcán a csarnoktól átlósan szemben megálltunk. Ekkor csapott be az első lövés teherautónk szélvédő üvegén keresztül. A sofőr a kormányra bukott. Folyt a vére. Többen ijedten leugráltak a teherautó platójáról, köztük én is.

Még nem említettem, hogy én nem egyedül mentem anatómia órára, hanem az egyik osztálytársammal, Perjési Sándorral, aki természetesen mindig mindenütt ott volt, ahol én. Ezúttal nem hátrafelé, nem a lakásunkhoz vezető Déri utca irányába menekültünk, hanem belopakodtunk a parkba. Annak is a végén – a Körúttal párhuzamosan elhelyezkedő földalatti vécéjébe, mert fütyültek a golyók. Jóllehet a rádió Bródy Sándor utcai épülete közelebb esik a Múzeum körúthoz, mint a Nagykörúthoz, arra lehetett következtetni, hogy összevissza lövöldöznek, mindenki mindenkit lő. Közben folyamatosan hallatszott: rusz-kik haza... vesz-szen Gerő… Hirtelen, a teljesen kiürült Körút közepén hihetetlen sebességgel száguldott végig két fekete, lesötétített, szovjet típusú, protokolláris Volga. Ahogy kikukucskáltunk a földalatti vécé párkányán, már azt láttuk, hogy több autó ég, fölborítva. Villamos egyáltalán nem közlekedett. Ekkor tettem föl a kérdést Sándornak: „Sándor, mártírok akarunk mi lenni, itt akarunk meghalni?” – közben zengett a rettenetes zaj, skandálás: rusz-kik haza! Azt felelte: „Szerintem is menjünk haza”. És ki-ki hazament.

De Sándor azt javasolta, nézzük még meg, ahogy a Sztálin-szobrot letépik, mert a tömeg azt üvöltözte, hogy most döntik le Sztálint.

Elmentünk a Thököly úton a Dózsa György útig. Messziről láttuk, ahogy billeg a szobor, és körülötte óriási tömeg üvöltözik. Semmit sem lehetett hallani, ezért már-már egészen közel merészkedtünk. Ekkor hegesztőmunkások másztak föl a posztamensre, úgy, hogy elérjék a csizma szélét. Közben egy zetor is érkezett. Ezt a hatalmas erőgépet arra használták, hogy óriás fákat tépjenek ki vele, acélhuzal segítségével. Egyszerre csak már egész közel voltunk, mikor óriási kondulással, mint száz harang együttes szólama, ledőlt a hatalmas bronz tömeg. Néma csend lett. Utána sivalkodás. És ismét úgy döntöttünk Sándorral, hogy hazamegyünk.

Otthon

Hazamentem. Szüleim rettenetesen föl voltak háborodva, hiszen alig múltam 15 éves, és innentől kezdve nem engedtek ki a lakásból. Velük kellett mennem az óvóhelyre, illetve mindenhova, ahova ők mentek. Kivételes esetekben, amikor apám belátogatott a gyárba, akkor én is kimerészkedtem Volt ugyan egy Pajtás fényképezőgépem, de nem vittem magammal. Utólag visszagondolva, nem is lett volna értelme – úgyse tudtam volna előhívatni, és otthon nem laboráltam. Elszökdöséseim során megközelítően ugyanezeket a helyszíneket láttam: az utcán, a halottakat, a mésszel leöntött hullákat, és én is rugdostam a vörösréz ágyúhüvelyeket. Azok kolompoltak az utcán keresztbe, miközben jó nagy zajt csaptak. Minden utcában volt, legalább egy tank.

Egy néprádiónk volt, amelyen egyetlen csatornát, a kormány csatornáját lehetett venni, egyébként is csak egy párt létezett. Az egyetlen adón klasszikus, rosszabb esetben esztrád zenéket közvetítettek. Hírekről nem értesültünk, csak a felszólításokat hallottuk, hogy: ,,Aki még most leteszi a lőfegyvert, és abbahagyja, annak semmilyen bántódása nem lesz. Most a legfontosabb a rend, a béke és a nyugalom.” Sem az ÁVH, sem a rendőrség nem kapott semmilyen parancsot.

Közben a környéken lakó szegények – mások se nagyon laktak ott – kirabolták a Rákóczi téri csarnok pincéjéből a krumplit, hogy legyen mit enni. Egy pék működött a Rákóczi tér sarkán, a korábbi borbélyüzlet helyén. Ettől kb. 60 méterre állott egy tank. Kenyérért természetesen sorba kellett állni. Ijesztő vállalkozás volt ez. A házban egy halottunk is volt, akit lelőttek – de lőttek a tetőkről, párkányokról, és tankokról, sőt ágyúból is.

A Kisfuvaros utca Népszínház utca és Nagyfuvaros utca felőli végein felszedték az utcakövezetet, és szerencsénkre majd két méteres barikádokat emeltek, mert ha egy tank bejön az utcánkba, én valószínűleg ezt a szöveget sohasem tudom elmondani.

Később megtudtam, hogy hogyan is zajlottak az események. A szovjet erők, parancs híján, kivonultak Budapestről. Így Budapest november 3-án örülhetett az egynapos győzelmének. Rövid öröm volt. Másnap szomorú reggelre ébredtünk, a tankok, moszkvai parancsra már Vecsésnél visszafordultak, és a teljes gépezet – minden erejével és válogatás nélkül – elkezdte szétlőni Budapestet. Alig telt el néhány nap, és az összecsapás kimenetele végkép eldőlt.

A fellépő zűrzavarban azonban, annak következtében mégis sikerült néhány fontos középületet – mint a Köztársaság téri pártház, – bevenniük a magyar felkelőknek. Csúfos módon meglincselték a védőket, majd kiteregették őket pellengérre, megbecstelenítve hulláikat. Azt láttam, hogy a megölt civil vagy katona pártkönyvét a szívére tűzték egy ziherhejctűvel, kigombolták a sliccét, kivették a hímvesszőjét és leköpdösték, cigarettacsikkeket nyomtak el a halott testén.

A Képzőművészeti Gimnáziumban, amikor az események már lezajlottak, számos keresztkérdést tettek fel, hogy mit csináltam 1956 október-novemberében. Eszemben sem volt bármiről is beszámolni, hiszen akkor már tudtam, hogy rettenetes megtorlás vár azokra, akik bármilyen szerepet is vállaltak az eseményekben.

Az én akkori meggyőződésem szerint, mi semmi mást nem akartunk, minthogy az oroszok menjenek haza, és persze meg akartunk szabadulni Rákosi Mátyástól és Gerő Ernőtől. Vagyis, a jogtalanul hatalomra jutott Magyar Dolgozók Pártjától.

A városban barangolva

Nem volt biztonságos, de lehetett közlekedni, én például rendszeresen jártam tánciskolába. Azt a látszatot keltették, mintha ez csak egy egyszerű csetepaté lenne, huligánokkal, és az életnek menni kell tovább. Igaz, hogy a közlekedést nem tudták beindítani, teherautók szállították az embereket munkába (miközben teljesen harci körülmények között léteztünk), és én magam is főleg csinos lábú elvtársnőket, szaktársnőket, kartársnőket toltam föl a platóra.

A Rákóczi úton, a Rókus-kápolna mellett lakott a barátnőm, Kardos Ibi. Abban a Rákóczi úti házban, amely egy háztömbbel volt a Múzeum körútnak nevezett Kiskörút előtt, Rákóczi út nemtudomhány. Szeretkeztünk.

Emlékszem, az Akácfa utca sarkáig vonszolták azt az iszonyatos bronz tömeget, amelyik a pofára esett Sztálint ábrázolta. Ott megpróbálták befordítani az Akácfa utcába, és elkezdték szétverni. Ügyes betanított hegesztőfiúk először a fejét vágták le, majd a fejetetejére állították, és az erőgépből kicsorgatott üzemanyagot beletöltötték a fejbe. A fej kb. tízszer akkora volt, mint egy átlagos bogrács. A lehullott vakolatokkal ráírták, hogy „Éljen a mi lángeszű vezérünk!”, vagy: ,,Üsd, vágd, nem apád!”. Láttam a kínlódást, amikor vonszolják a testet, s a barátnőmtől hazafelé menet láttam, hogy körtáncot jártak a lángoló fej körül. Haza kellett mennem, apám nagyon szigorú ember volt. Igazat adtam szüleimnek, ezért igyekeztem haza.

A csatározások szüneteiben elmentem az Arany János utcába, ahol a Művészi Kézműves Vállalat székelt, ők szponzoráltak engem. (Szüleim nem tudták támogatni a továbbtanulásomat.) Itt felvettem az ösztöndíjat, és utána az Arany János utca Duna felé eső végéről felnéztem a Gellért-hegy tetejére. Láttam billegni a Kisfaludy mester Szabadságszobrát díszítő szovjet bronzkatonát – amelyet végül is, tudomásom szerint, szintén ledöntöttek.

Megkíséreltem eljutni a mesteremhez is, Luigi de Battistához, Viola utcai műhelyébe. Az Üllői útig jutottam, és visszafordultam, mert hányinger kerülgetett a szanaszét heverő, bűzös, oszló, lánctalpakkal fasírttá trancsírozott hullák láttán. A szisztematikusan szétlőtt Üllői utat – a Lechner-palotát és az Örökimádás-templomot – látván megértettem, hogy teljesen elszabadult a pokol. A harcosok – jobbára ateisták, – kedvelték a kimagasló tornyokat, kitűnő célpontnak tűntek, látványos volt a leomlásuk. A felkelő forradalmárok is elveszítették a fejüket. Ellepték a még épen maradt háztetőket, onnan lövöldöztek.

Apám a Minőségi cipőgyárban dolgozott, ugyancsak az Üllői úton. Csak egy karszalagot viselő nemzetőr kíséretében volt hajlandó hazajönni. Az ő hazatérte után már csak elvétve fordult elő, hogy kikerültem az utcára. Figyelmemet a Rákóczi út felé fordítottam. Ekkoriban a Rákóczi út közepe táján, talán a Kenyérmező utcával szemben volt a Divatcsarnok. A Divatcsarnokot teljes egészében kirabolta egy sem forradalmárnak, sem felkelőnek nem nevezhető tolvaj csürhe. Két dologra emlékszem nagyon élesen: a lépcsőbe taposott, ezáltal szögletessé váló, összesározott tetemekre, csalogató szétdobált textilekre, és egy tökéletesen kiégett harckocsi belsejében szénné égett szovjet katonára, akinek úgy állt az elfeketedett hímvesszője, mint egy meggyújtott gyufaszál. Sokszor már nem engedtek ki, és én magam sem merészkedtem ki gyakran az utcára.

A Kisfuvaros utca és a Vay Ádám utca között húzódik a Népszínház utca. Én az egyik barátom Népszínház utcai erkélyéről néztem végig a pártház ostromát. Manókám, Lakosi Kálmán édesapja beparancsolt bennünket, mert igencsak fütyültek a golyók. Ezután ismét egy darabig csend lett. A moszkvai erők, a kommunista erők, úgy tűnt, bevégezték dolgukat. A városlakók kimerészkedtek az utcára. Főleg azok, akiknek hozzátartozója volt az áldozatok között.

Valaki kitalálta, hogy a Köztársaság tér alatt katakombák vannak, ahol a kommunisták által fogva tartott rabok sínylődnek. A téren álló több ezer ember hallani vélte, ahogy alulról verik a föld mennyezetét.. Ezek után megjelent egy hatalmas markoló erőgép, és mély gödröket ásott a térbe. Fölmásztak az akkori Városi Színház szellőző kéményére is, hátha ott van a titkos bejárat. Az egész tér dübörgött, mindenki dobogott a lábával, végül nem találtak semmit.

Csillag-potyogásokat is láttam, a homlokzatokról: a Kálvin téren, és még sok helyen. A Parlament csillagával nem bírtak a forradalmárok, szakembereket kellett toborozni.

Elbeszélésem kezdetén megvallottam, hogy én is ötven éven keresztül magamban dugdostam ezt az élményt. Most már el merem mondani. Végül is mindez, amit elmondtam, nem következett volna be, ha a szovjetek hazamennek a picsába. Ennyi.

Budapest, 2006. május 3.

Ebből a fotópapír-dobozból kerültek elő Gazsi Zoltán korabeli képei