Két budapesti beszélgetés Molnár Miklóssal

1. Az Irodalmi Ujság öröksége

Molnár Miklóst az Irodalmi Lexikon újságíró, kritikus, irodalomtörténész és műfordító minőségében jegyzi. Ám pályaképének egyik legfontosabb fejezete szerkesztői működése. Életének és életművének nagyobbik része – l957 óta – más országhoz és tudományhoz köti: Nagy Imre monográfusa, az 56-os forradalom tanulságait elemző tudós a genfi Institut Univer-sitate de Hautes Études Internationales professzora, történész. Mióta teheti, több-kevesebb rendszerességgel hazalátogat. Június 16-án ő búcsúztatta kollégáját, barátját és harcostársát, Gimes Miklóst, azóta többször is tartott előadásokat az ELTE-n és másutt, és nyilatkozott is a tegnap és a ma történelmének meghatározó kérdéseiről kollégáinak a magyar sajtóban.

Köztudott, hogy pályaképének, életrajzának egyik legfontosabb fejezete az a korszak, amit az Irodalmi Ujság szerkesztőségében, illetve a lap élén töltött. Mivel nekem szerkesztőm, főnököm volt e lapnál, amelynek története immáron irodalom- és politikatörténet is, kézenfekvő hogy első budapesti beszélgetésünk alkalmával az Irodalmi Ujsággal kapcsolatos emlékeiről, – emlékeinkről – faggassam. Már csak azért is, mert bár hivatalosan csak két évig jegyezte felelős szerkesztőként a lapot, valójában megindulásától kezdve leváltásáig meghatározója jellegének és vonalának.

– Hogyan és milyen minőségben került Molnár Miklós, hajdani polgári lapok újságíró-munkatársa, a Szabad Nép színikritikusa az Irodalmi Ujság szerkesztőségébe?

– 1950 őszén, az akkor szerveződő új lap főszerkesztője, Illés Béla választott munkatársának. Szerkesztő azonban nem lehettem mellette, mert nem sokkal korábban a KEB, egy mondvacsinált fegyelmi vétségre hivatkozva, de valójában pártellenesnek minősített kritikáim miatt, minden vezető állástól eltiltott.

– Gondolom, az emlékezetes Mélyszántás kritika állhatott az ügy hátterében, amelyben, a pártvonaltól eltérően, élesen megbírálta, vagy talán csak nem dicsérte eléggé Földes Mihály drámáját…

– A vád, amit a pártfegyelmin felhoztak, hogy a Szabad Nép éjszakai szerkesztőjeként rossz helyre tördeltem egy fontos információt – már akkor is nevetséges volt. A pártbüntetés hátterében, mindenki tudta, kritikusi tevékenységem állt.

– Holott Molnár Miklós akkori politikai és esztétikai nézetei, amennyire tudom, igazán megfeleltek a követelményeknek…

– Kommunistaként hittem is, amit hirdettem. Amikor az Irodalmi Ujsághoz kerültem, valóban őszintén örültem annak, hogy szovjet példára nálunk is megjelenik egy magyar Lityeraturnaja Gazeta. Igaz, hogy a moszkvai irodalmi lap hetenként kétszer jelent meg, mi pedig kéthetenként, mégis azt tekintettem, a lap többi munkatársával együtt, a magunk példaképének. Mi is kezdettől arra törekedtünk, hogy ne szűken vett irodalmi lapot, hanem szélesebb horizontú, politikai, kulturális és művészeti irodalmi újságot szerkesszünk.

– Pontosan mi volt az Ön munkaköre?

– Hivatalosan munkatárs voltam, de a gyakorlatban Földeák János szerkesztő kezdettől rám bízta a szerkesztés technikai feladatait. Egyszerre voltam tördelő- és olvasószerkesztő is.

– Pártbüntetés ide, pártbüntetés oda, Molnár Miklós a közvélemény szemében elismert, vonalas kritikusnak számított.

Ugyanakkor, a lapot újraolvasva, meglepett, hogy egyik első, névvel jegyzett cikke (Műsorpolitika és időszerűség) éppen a Sztálin születésnapját ünneplő lapszámban, a magyar klasszikusok kultuszát szolgáló, az értékvédelem jegyében írott, a szűkkeblűséggel és túlzott aktualitással polemizáló, tehát viszonylag szabadszellemű írás. Ha úgy tetszik – kapunyitó…

– Becsületszavamra, ártatlan vagyok! – válaszol Molnár Miklós, kezeit széttárva, rokonszenves öniróniával. – Ha ma szabadabb szelleműnek ítéli a cikkemet, mint a környezetében olvashatókat, az kizárólag a véletlen műve, arról nekem (akkor) fogalmam sem volt. Hiszen abban az időben én még ugyanazt a célt szolgáltam, törekvésem szerint azonos eszközökkel is, mint kollégáim a pártsajtóban, mint amit a lapot létrehozó illetékesek kitűztek. Ma legfeljebb titokban remélem, hogy talán akad még egy-két olyan írásom, amiből a korabeli frazeológia mögül azért kiviláglik, hogy volt bizonyos értéktudatom és esztétikai kérdésekben maradék józan ítélőképességem. Igaz, hogy a kritikátlan dogmatizmus eluralkodott az irodalmi életben is, de azért hiszem, sőt tudom, hogy az írástudók mégis – írók maradtak. Ha tudatosan nem is, legalább a lelkük mélyén még a hívő párttagokban is lappangott valamiféle igény és remény az igazmondásra. Az én helyzetemet, gondolkodásmódomat is meghatározta, hogy a szerkesztőségben, ahogy maga is emlékszik rá, írók között éltünk. Belső munkatárs volt Lányi Sarolta, Somlyó György, Nemes László, a fiatal Csoóri Sándor és mások. Az írók nemcsak kézirataikkal kerestek meg, bennünket, de bejártak beszélgetni, tájékozódni, vitatkozni is.

– Az Irodalmi Ujságot 1950. november 2-án, Illés Béla programadó vezércikke szerint „a Nagy Október szellemében a békéért és a kultúráért”, a szocialista realizmus hegemóniájának szolgálatára hozták létre. Fő szempont volt a szovjet irodalom példájának, Rákosi Mátyás bölcs útmutatásának követése és a burzsoá nyugati befolyás elleni ideológiai küzdelem. Hogyan törekedett ezeknek a korabeli szempontoknak az érvényre juttatására a vezetés, milyen volt a lap irányítási mechanizmusa?

– Előzetes cenzúra, minden utólagos híresztelés és tévhit ellenére, akkor sem volt. A szerkesztők maguk törekedtek arra, hogy minél hűségesebben és minél hibátlanabbul szolgálják a megadott szempontokat. Nem szeretném anakronisztikus módon mai tudatommal jellemezni az akkori állapotokat, de azt már 1950-ben is félelmetesnek tartottam, ahogyan Illés Béla péntekenként, a lap megjelenését követő órákban várakozott. Pipával a szájában, idegesen járkált fel és alá a szerkesztőség egybenyitott három szobájában, és leste a telefonkészüléket. Hogy felcseng-e, hogy jelentkezik-e valamiféle észrevétellel, kritikával, letolással Rákosi Mátyás. Illés Bélát régi és egészen különös, számomra máig megfejthetetlen kapcsolat fűzte Rákosihoz. A rajongó tiszteletbe mindvégig belejátszott a rettegés, sőt saját, Rákosi által rákényszerített szerepének a gyűlölete is.

A rettegés gyökerei nyilván a moszkvai évekbe nyúltak vissza. Béla bácsi mindnyájunknál jobban tudta, hogy van mitől félni. Számára Rákosi a megfélemlítő hatalom és a rajongott vezér alakját egyszerre testesíthette meg.

– Ez a „forró drót” volt a lap pártirányításának legfőbb eszköze?

– Lényegében az egyetlen. Emlékezetem szerint, Révai József soha nem foglalkozott közvetlenül az Irodalmi Ujsággal. Tudtuk, hogy ő személy szerint nagyon nem szerette, és nem is igen becsülte Illés Bélát. Horváth Márton egyszer-kétszer engem is behívatott, főként az éppen megjelent párthatározatok, kultúrpolitikai állásfoglalások megjelenése idején. Ilyenkor a találkozásunk inkább tárgyalásnak tűnt, mint utasításnak. Valójában ez persze a forma volt, a lényeg – és ezt mindenki tudta – a direktívák, a kötelező érvényű szempontok kiadása.

– Hogyan és mikor ismerte fel Molnár Miklós, hogy baj van a direktívákkal, a vonallal, rossz úton halad nemcsak a lap, hanem az ország is?

– A fordulat, azt mondhatom, villámcsapásszerűen következett be 1953-ban. Lelki késztetést talán valamivel korábban is éreztem arra, hogy szembenézzek azzal, mi van az országban. Erőteljesen hatott a gondolkodásmódomra néhány barátom is, mindenekelőtt Vásárhelyi Miklós, majd később, a börtönből való szabadulása után – Losonczy Géza. De azért a szememről a hályog mégis a júniusi kormányprogram kihirdetésekor hullott le. A tépelődés rövid időszaka után, az írókkal együtt, egyszerűen magával ragadott a júniusi program. Azt, hogy a sztálinizmus eltévelyedés, zsákutca, könnyen és gyorsan magunkévá tettük…

– Ez volt, akkori terminológiával, a revizionizmus korszaka. A következő lépésre a kommunizmustól való elfordulásra azonban az egész nemzedék, írói kör életében – csak jóval később került sor.

– Ezt nehezebb is konkrét dátumhoz, vagy akár időszakhoz kötni. A magam útjáról annyit mondhatok, hogy a revizionistaként – ma ezt inkább reform kommunistának nevezném – mélységesen hittem a megújhodás lehetőségében. Vagy legalábbis, a későbbiekben, az Irodalmi Ujságnál töltött esztendők alatt mindvégig – el tudtam képzelni ezt az újjászületést. A döntő fordulat talán az írókkal való leszámolás céljából szervezett Vasas Székház-i lincs-aktívával kezdődött, és 1956-ra fejeződött be. Akkor vontam le a magam számára a végső, egész életemre szóló következtetéseket.

Korábban őszintén vállaltam a „Lobogónk: Petőfi” szemléletet, a Petőfi–Ady–József Attila költői vonal elsődlegességét. És ezt nem is érzem olyan gyerekbetegségnek, amit ki kellett volna nőni… Máig is úgy gondolom, hogy olyan társadalmi körülmények között, mint amilyenek általában Közép-Európára jellemzőek, ahol a modernizációs funkciók ellátására hivatott intézmények, különböző okokból – török hódoltság, Habsburg uralom, gyenge középosztály – ki sem fejlődtek, ott az irodalomra igenis prófétai funkció, misszió hárult. Egy egészségesen fejlődő, megfelelő intézményrendszerrel ellátott országnak Adynak sem kellett volna világgá kiáltania a Hunn, új legendában, hogy „A tolakodó Gráciát ellöktem. Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem.” De a mi irodalmunk legnagyobb tehetségei, Balassitól Bessenyeiig és Vörösmartytól Petőfiig, Adyig rákényszerültek a vátesz-szerepre. És ezt örökölte meg József Attila, valamint az őt követő kortárs nemzedék.

A magyar irodalom történetére alapozott meggyőződésemet később még megerősítette Paul Benichou filozófus szemléletű francia irodalomtörténész, a felvilágosodás és a korai XIX. század szakértője, aki Az irodalom felszentelése (Egy laikus papság hatalomra jutása) című könyvében azt elemzi, milyen fantasztikus nagy társadalomformáló szerepet játszhat és játszott is a felvilágosodás utolsó korszakában a francia irodalom. Ez a tanulmány még inkább alátámasztotta a hazai hagyományokban gyökerező értékítéletemet és az irodalom társadalom formáló szerepébe vetett hitemet.

– Ugyanakkor mégiscsak Molnár Miklós szerkesztése alatt nyitott az Irodalmi Ujság a korábban a palettáról szinte letörölt, kiszorított, nem közvetlenül politizáló irodalom felé.

– Tágultak a keretek, leomlottak bizonyos korábbi tabuk. A líra ebben a korszakban szerezte vissza a pesszimizmushoz, a szorongáshoz, a fájdalomhoz való jogát. Úgy emlékszem, Illyés Gyula volt az első, aki a pesszimista költészet védelmében szót emelt.

Zelk Zoltán is versben vallott a maga halálfélelméről, kiérdemelve ezzel az irodalompolitika irányítóinak rosszallását. Felszabadultak irodalmunkban a lappangó értékek. A csakis utilitárius szempontokat alkalmazó esztétika érvénye megdőlt, és a magyar költők újra a szép szó kimondására törekedtek… A beszajkózott, mesterséges, kinevezett értékek helyett az igazsághordozó művek kerültek becsbe, és tere nyílt a természetes emberi értékeket hordozó alkotásoknak akkor is, ha nem politizáltak. A költők ismerték fel legelőször, hogy ha az írót eltiltják saját benső énjétől, annak vizsgálatától, fájdalmai, aggodalmai, szorongásai és konfliktusai megfogalmazásától – az az irodalom halála. Azok a tabuk, amelyek még a szerelmi bánat, a szexualitás vagy a szorongás ábrázolását, kifejezését is tiltották, évekre gúzsba kötötték az írók tollát.

A feleszmélés az irodalomban és az Irodalmi Ujság szerkesztőségében is 53 nyarán kezdődött. Emlékszünk rá, hogy a politikában a kormányprogramot követően szinte azonnal létrejött a kettős hatalom, és fenyegetett – ma úgy mondanánk – a visszarendeződés. Rákosiék korántsem adták fel a harcot, illetve a hatalmat. Illés Béla főszerkesztőként – amikor nem vonult a konfliktusok elől kórházba – igyekezett gátat szabni az Irodalmi Ujság irányváltásának.

– Hogyan élte meg Molnár Miklós ezt az ellentmondásos és korántsem veszélytelen irodalmi, politikai korszakot?

– Az ellentétek és különbségek elvi megfogalmazására nemigen került sor. A nézetek többnyire konkrétan, egy-egy írás körül csaptak össze. Ma már pontosan tudható, hogy a szovjet elvtársak, akiknek Rákosira is, Nagy Imrére is szükségük volt, eltökélten igyekeztek fenntartani a pártegységet, vagy legalább annak a látszatát. A mindennapok kis vitáira is a kompromisszum-keresés nyomta rá a bélyegét.

– Nem válaszolt a kérdésem személyes vonatkozására.

– 1954-től a magam meggyőződésének a hivatalos követelményekkel való sorozatos összeütközése már nem okozott számomra sem lelki, sem ideológiai problémát. Akkor már számot vetettem azzal, hogy ha kitartok a magam hite és az írók ügye mellett, annak lehetnek akár egzisztenciális következményei is, de vállalnom kell a véleményemet. Az engedelmesség korszaka addigra már lezárult, és én is azok közé tartoztam, akik hittek abban, hogy nincs, nem lehet visszaút.

– Milyen látványos vagy súlyosabb következményekkel járó összeütközésekre emlékszik?

– A legdrámaibb csata 1954 decemberében Aczél Tamás Tovább a júniusi úton című cikke körül volt. Ennek megjelenése után Rákosi Mátyás – talán, mert Illés Béla nem volt a szerkesztőségben – engem hivatott az Írószövetség telefonjához, és felháborodva követelte Aczél cikkének helyreigazítását, korrekcióját. Akkor én már vettem magamnak a bátorságot ahhoz, hogy érveljek, és vitába szálltam bölcs tanítónkkal. Kifejtettem, hogy Aczél cikke, tudtommal. teljes összhangban van a párt politikájával, a párthatározatokkal. és éppen ezért nem is látom semmiféle korrekció vagy jóvátétel lehetőségét. Rákosi úgy tett, mintha nem is hallotta volna az én válaszomat: emeltebb hangon kioktatott, hogy nincs semmiféle júniusi út. De hát az új szakasz – próbálkoztam. Erre Rákosi már dühbe gurult: Vegye tudomásul, Molnár elvtárs, hogy mostantól kezdve új, keményebb szakasz következik! – és ezzel letette a kagylót.

– A cikket azonban a lap, tudtommal, nem vonta vissza.

– Ellenkezőleg: akkor mi már valóban arra törekedtünk, hogy tovább menjünk, együtt a júniusi úton. Akkoriban – 1955 januárjában – jelent meg Benjámin László Köznapi dolgok igézete című verse. Ez ellen maga Farkas Mihály emelt szót. A dolog azért is emlékezetes marad számomra, mert életemben akkor egyszer találkoztam – talán egy sajtónapi ünnepség keretében – az abban az időben ideológiai nagyhatalomként működő Farkas Elvtárssal. Aki azt követelte, hogy ezt a káros és hibás verset sürgősen és szigorúan bíráljuk meg a lapban. Akkor már vele is vitába kellett szállnom, még hozzá azzal, hogy a javaslat elkésett. Már a nyomdában van Déry Tibor cikke, amelyben nagy nyomatékkal és szenvedéllyel kiáll a vers igazsága, hitele és fontossága mellett. Ezek a példák talán érzékeltetik a végbement változást: megszűnt a szellemi despotizmus abszolút hatalma, az írók és az írástudók azt érezték, hogy tovább már nem tűrhető a rájuk nehezedő nyomás.

– A hatalom akkor még az apparátus kezében volt…

– Olyannyira, hogy egyre szaporodtak a „magasabb helyről” származó rosszallások, a szerkesztésbe felülről beavatkozó telefonok. Nemsokára aztán velem is közölték, hogy a párt elmozdít szerkesztői posztomról. Ez 1955 legelején történt. Akkor az Írószövetség, és különösen Erdei Sándor, egy darabig még védett, de végül is alulmaradt. Addigra, Nagy Imre közbenjárására, már felajánlottak nekem egy – megélhetésemet biztosító – ösztöndíj félét. De az Irodalmi Ujságtól meg kellett válnom.

Sokáig beszélgettünk még a leváltott szerkesztő koncepcióját és küzdelmét – Hámos György és Enczi Endre vezetésével – tovább folytató lappal való későbbi kapcsolatáról, és arról is, hogy látja ennyi év távlatából az Irodalmi Ujság (folytatható) örökségét. Molnár Miklós már akkor – l990-ben – tisztán látta, hogy nemcsak a körülmények, a társadalmi feltételek és feladatok is változtak.

– Annak idején a főszerepet a kultúrában és a közéletben, sőt a közvélemény formálásában is a humán értelmiség játszotta. Mára ez a helyzet megváltozott: más rétegek más célokat tűznek a politika (és a történelem) napirendjére. Akkor az írók, az irodalom kezében volt a zászló, és 1956 szellemi előkészítésében vitathatatlanul ők játszották a legfontosabb szerepet. Ennek az újat akaró irodalomnak volt az eszköze, szócsöve az Irodalmi Ujság.

Ma, a változásokat előkészítő, sürgető szellemi mozgásban lényegesen nagyobb lett a közgazdászok, szociológusok és politológusok szerepe. A folyamat második – jelenlegi – szakaszában pedig előtérbe kerültek a jogászok. Kinek jutott volna eszébe az ötvenes évek derekán, hogy a jogállam követelése nem egyszerű és egyszeri politikai akció. A jogállamot nem lehet csak kikiáltani: létrehozásához a törvényhozás, törvényalkalmazás és értelmezés alapos körültekintő munkájára van szükség. Ez pedig nem történhet meg egyik napról a másikra, és főként nem a hozzáértő szakemberek bevonása, részvétele nélkül. Mindezzel nem szeretném lebecsülni az irodalmat, az írókat. Egyszerűen tudomásul veszem a természetes szerepátrendeződést.

– Ennek a véleményének különleges súlyt és érdekességet ad, hogy az Egy vereség diadala című 1968-as könyvében Ön a kommunista írók eszmélési folyamatát, lelkiismereti válságát, erkölcsi-ideológiai lázadását, azaz az „érzelmi elit” történelmi szerepét állítja előtérbe. A most kifejtettek szerint az érzelmi elit szerepét Ön szerint is egy szakmai elit vette át.

– Nézze, akárhogyan jellemezzük a mi morális és tiszta lázadásunkat, már akkor is sejthető volt, amit azután az élet keservesen be is bizonyított: hogy mi a politikában amatőrök voltunk, akik profikkal álltunk szembe. Mára ez a helyzet alapjában megváltozott. Korunkban felértékelődött a szaktudás. Az a tény, hogy a demokratikus átalakítást sürgetők, szervezők táborában a főszerep a szakembereké, azt is jelenti, hogy ezt a mozgalmat sokkal nehezebb letörni, törekvéseinek gátat szabni, mint azt a szellemi forradalmat, amelynek annak idején mi, lelkes amatőrök voltunk a főszereplői.

– Koronatanúként, a kortársak és az utódok nevében is, köszönöm a beszélgetést.

(Kritika, 1990. január – rövidített szöveg)

2. A forradalom sajtója

(Két esztendővel később a szakma lapja, a Magyar Sajtó megbízásából folytattam az emlékidéző beszélgetést Molnár Miklóssal. Ezúttal a téma a forradalom sajtója volt.)

A forradalom sajtójának tevékeny résztvevőjét és szakmabeli olvasóját arról faggatom, hogyan él benne évtizedek távolából a rotációs papíron megőrzött történelem. De arra kérem, hogy ne 1956. október 23-án kezdjük a történetet. Tudom. hogy korábban már írt is, nyilatkozott is az 56-hoz vezető útról – közös emlékeket idézve, mi is beszélgettünk róla a Kritika hasábjain – mégis elengedhetetlennek érzem – éppen a forradalmi sajtó szerepével kapcsolatban – az előzményeket.

– Mostanában többször találkoztam visszaemlékezésekben, sőt történészek írásaiban is azzal a megállapítással, hogy a sajtó átalakulása, hangjának változása a Szabad Nép szerkesztőségében, a Szabad Nép hasábjain kezdődött. De az igazság azt követeli, hogy kimondjuk: az új gondolatok első szerkesztőségi műhelye az Irodalmi Ujság volt. Életünk nagy szerencséje, hogy ebben a munkában újságíróként részt vehettünk...

– Ma már magát a szándékot is sokan megkérdőjelezik.

– Való igaz: nem terveztük és nem is vártuk a robbanást, nem készültünk a forradalomra. A magyar sajtónak az átalakulását a leghatározottabban követelő munkatársaiként is, legjobb esetben revizionisták voltunk, és nem forradalmárok. Más oldalról és másképpen, mint a fegyverrel harcoló Corvin-köziek, de mi is az igazi szocializmust akartuk. Ezt a tényt csak azért említem, mert a Corvin-közi szabadságharcosok vezetőjének, Pongrátz Gergely könyvének tíz éve megjelentetett, első kiadásában is így szerepelt a szabadságharcosok célkitűzése.

– Csak később vált sokak számára kompromittálóvá...

– Az utak és indítékok persze különbözőek voltak. A mi értelmiségi nemzedékünknek az a része, amely korábban jóhiszeműen és lelkesen, egy emberibb és a szociális igazságot érvényesítő társadalom reményében és szolgálatában csatlakozott a párthoz – addigra már keservesen csalódott. De azért a kiábrándító tények ismeretében is hittünk a szocializmus megreformálhatóságában. Abban, amit Dubcek tizenkét évvel később emberarcú szocializmusnak nevezett. Ez volt Nagy Imre álláspontja is, és ezt tükrözte a korabeli sajtó progresszív része.

– Hogyan vezetett ez az út a korrekciók követelésétől a forradalomig?

– Erre akár egy szóval is válaszolhatok: közvetlenül.

– A köztudatban ez nem egészen így él. Már csak azért sem. mert 1955 a viszszarendeződés éve volt.

– A történelem azt bizonyította, hogy az 1953-ban kezdődött szellemi mozgalom megtört ugyan, de hatása, szelleme tovább élt. Kiderült, hogy az embereket adminisztratív, anyagi vagy pszichológiai eszközökkel meg lehet félemlíteni, ideiglenesen még el is lehet hallgattatni, de a bennük végbement változásokat nem lehet meg nem történtté tenni. A folyamat visszafordíthatatlanná lett. 1953 után végérvényesen megtört az intézményes hazugság mágiája. Ezt fejezték ki a kor legérzékenyebb. a társadalmi mozgásokra és változásokra legfogékonyabb íróinak, költőinek művei, Benjámin László, Csoóri Sándor, Kuczka Péter versei.

– Tudom, hogy a megújulásnak a sajtóban is a magyar írók voltak a főszereplői. Mégis azt szeretném, ha ezúttal kivételesen az újságírói teljesítmények kerülnének premier plánba. Hiszen mind a ketten emlékszünk történelmi szerepet betöltő vezércikkekre, nagy vihart kiváltó riportokra, remek tárcákra is. Kapásból hadd hivatkozzam Háy Gyula Kucsera cikkére, Tardos Tibor, Novobáczky Sándor írásaira...

– Számomra a legemlékezetesebb egy, az említetteknél jóval korábban közölt írás, Aczél Tamásnak a Tovább a júniusi úton című cikke maradt. Nyilván azért, mert itt kerültem először abba a helyzetbe, hogy az Irodalmi Ujság szerkesztőjeként magának Rákosinak nemet mondjak. Az a tény, hogy ez bekövetkezhetett, és hogy a változások folyamatát leállító politika ellenére sem szerkesztőség, sem a szerzők gondolkodása, magatartása nem változott meg, azt bizonyította, hogy itt a lelkekben történt valami.

– A palackból kiszabadult a szellem...

– Akkor már az írástudók a lekülönbözőbb műfajokban, sokféle hangon, de azonos eltökéltséggel fogalmazták meg, hogy többé nem hajlandók hazudni!

– Milyen személyes emlékeket őriz a forradalmi napok sajtójáról?

– Miután 1955-ben eltávolítottak az Irodalmi Ujság szerkesztőségéből. egyetlen lapnak sem voltam a munkatársa. Ezzel is összefüggött, hogy abban, ami a sajtóban októberben történt, nagyon kis szerepem volt. Nem a kötelesség, inkább csak a kíváncsiság és a tenni akarás vitt szerkesztőségről szerkesztőségre.

Az elhalványuló emlékek között egy máig éles kép... Október 28-án reggel gyalog mentem be hírekért Budáról a Szabad Nép szerkesztőségébe, ahonnan 1950-ben, jobboldali elhajlóként kirúgtak, és ahol barátaim dolgoztak. Váratlanul egy nagyon is sajátos forrongásba cseppentem bele. A forradalom akkor már választóvíz volt, és a szerkesztőség két táborra oszlott. Az újságírók egyik csoportja, mondjuk, a forradalom kritikáját akarta erősíteni, míg a másik azt akarta elérni, hogy a lap álljon egyértelműen a forradalom mellé. Az történt, hogy két szobában, egy időben, két különböző lapszám készült. Igaz, végül csak az egyik, a forradalmi jelent meg...

– Erről a megosztottságról nemigen hallottunk mostanáig.

– Az első csoportról ennyi év után én sem kívánok szólni. A másik táborban viszont emlékeim szerint Lénárt Gábor, Fekete Sándor, Katona Éva, Gál Pali hallatták szavukat a forradalmárok oldalán. Gál Paliról kevesen tudják, hogy ő írta az október 29-i szám Hajnalodik... című vezér-cikkét. Amikor ez, a címében is a forradalomra utaló, bizakodó cikk készült, fent még nem történt meg a fordulat. Valószínűleg abban az időben ülésezett a kormány, amikor a lap a nyomdába került. Estére már a Nagy Imre-kormány is teljes mellszélességgel állt a forradalom mellé. A cikk egyébként bejárta a világsajtót.

– Abban a lapszámban, tudtommal, Molnár Miklósnak is megjelent egy fontos, ma már úgy mondanánk, hogy történelmi szerepet betöltő cikke...

– A „Válasz a Pravdának”.

– Ez volt az az írás, amely elsőként utasította vissza az ellenforradalom vádját.

– És első ízben történt meg, hogy egy pártlap megcáfolta és visszautasította a Pravdát.

– Ez a cikk is megjelent számos országban. Nyugaton sokan ebből értették meg, hogy valójában mi is történt Budapesten.

– Aznap hajnalig bennmaradtunk a szerkesztősében. Igaz, haza se nagyon tudtunk volna menni. A főnökök párnás ajtaját akasztottuk ki, páran azon aludtunk. Hajnalban, amikor megindult a nyomdagép, ott álltunk mindannyian. Az utcán már jártak, és a rikkancsok kezdték árulni a lapot. És akkor valami nagyon furcsa, számunkra döbbenetes dolog történt. Néhány járókelő fogta a pénzért megvásárolt lapokat, a példányokból máglyát rakott és meggyújtotta.

– Vajon mit jelentett ott és akkor ez a tűz?

– Azt, hogy az emberek a megváltozott Szabad Népre sem voltak kíváncsiak. Ez a máglya már a jobboldal jelenlétét, véleményét tükrözte. És ezzel voltaképpen véget is ért a Szabad Nép története. Néhány napi szünet után, Haraszti Sándor szerkesztésében már egy másfajta, forradalmi lap született.

– Akkoriban rengeteg volt az új lap, a spontán kezdeményezés...

– Sok mindent összevásároltam, összeolvastam akkor, sok lapnak már a címére sem emlékszem. De arra igen, hogy a legjelentősebb, a legjobb értelemben radikális, humánus, forradalmi lap az Igazság volt. 56 sajtójáról nem eshet szó anélkül, hogy ennek a legendás újságnak két, később halálraítélt szerkesztőjét, Obersovszky Gyulát és Gáli Józsefet ne említenénk. Mind a ketten kihagyhatatlan szereplői a forradalom sajtójának. És talán még arra is emlékeztetni kell mindazokat, akik számára ez a korszak történelem, hogy a forradalmi Magyar Nemzet élén ezekben a napokban Losonczy Géza állt.

– Lehetséges-e szakmai szempontból is értékelni ezt a rövidéletű sajtóvirágzást?

– Bizonyára szükséges is. De én erre most nem készültem. A feladat a sajtótörténészekre vár. Én itt és most csak azt szeretném elmondani, hogy szinte a semmiből. néhány nap alatt széles skálájú, gazdag sajtó született, és a különböző ideológiai áramlatokat képviselő műhelyekben több oldalról és több hangon igyekeztek az igazságot megfogalmazni. Mintha az újságírók egyszer csak megtanulták volna igazi hivatásukat: a kusza, majdnem áttekinthetetlen körülmények között is igyekeztek minél gazdagabb, teljessége törekvő, hiteles információt nyújtani. Szenvedélyesen igazat akartak mondani a kommentárokban is. Az 56-ban újjászületett sajtó azt példázta, hogy bár igazság csak egyféle van, az többféleképpen is megközelíthető. Véleményem szerint ez tette hitelessé és árnyalatokban gazdaggá a forradalom sajtóját.

– November negyedikéig...

– Nem hagyhatjuk említés nélkül azt sem, ami azután történt. Még nem ismertük a „szamizdat'' szót, de lényegében ekkor született meg a mi modern korunk legelső földalatti sajtója. Az Október 23. című, illegális lapot Gimes Miklós alapította és szerkesztette is, egészen letartóztatásáig. Amikor ez a munka folytathatatlanná vált, még sikerült néhány röpiratot kiadni. Ezek közül néhányat – köztük a Maléter Pálról szólót – én fogalmaztam. A Központi Munkástanács betiltása után, amikor megszűnt a szervezet litografált tájékoztatója is, annak feladatát is ez a hírlevél vette át, amit az Értelmiségi Forradalmi Bizottság nevében a Kossuth Klubban szerkesztettünk. Való igaz, hogy a forradalom utáni illegális sajtó volumenében, rangjában nem mérhető a későbbi korszak színvonalas, sokszínű szamizdat sajtójához és irodalmához, de vitathatatlan, hogy a kockázat, amit a részt vevők vállaltak, jóval nagyobb volt. És ami történelmi távlatban ennél is lényegesebb: az 1953-ban megkezdődött folyamat, a történelem által meghatározott állomásaival bizonyította, hogy a magyar sajtó megújulása is szerves és autentikus szellemi-erkölcsi mozgalom volt.

(Magyar Sajtó, 1992. november 2.)

Földes Anna