Történész a történelemben

Litván György, aki először követelte Rákositól, hogy mondjon le

Az a bizonyos eset, amely által némi ismertségre tettem szert, 1956 tavaszán történt, nem sokkal a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusa után. Még pontosabban akkor, amikor Hruscsov híres, négyórás, titkos beszédét, amit a kongresszus végén Sztálin bűneiről tartott, Budapest minden kerületében ismertették a magyar kommunista – úgynevezett – aktívával, tehát a párttagság viszonylag szűk rétegével. Én akkor fiatal középiskolai tanár voltam Angyalföldön. Ebben a munkáskerületben is több száz ember gyűlt össze az aktívára. Előzőleg véletlenül már megtudtam, hogy az értekezleten Hruscsov beszédét fogják rövidítve ismertetni. Addigra a nyugati rádióból volt már fogalmunk a beszéd tartalmáról. Engem elsősorban az izgatott, az érdekelt, hogy fognak erre a kommunista funkcionáriusok reagálni. Ezért mentem el a gyűlésre, ahol éppen akkor tűnt fel a nagy terem túlsó végén fénylően kopasz fejével – amit még az én rövidlátó szemem sem téveszthetett el – Rákosi Mátyás, a kommunista párt – akkor már közgyűlöletnek örvendő – főtitkára.

Abban a pillanatban megértettem, hogy itt most egy óriási lehetőséget kaptam a sorstól. Mert hiszen addig Rákosi jelenlétében mindig csak pontosan megtervezett hozzászólások hangozhattak el, de ezeken a kerületi gyűléseken, a pártgyűléseken szabadon lehetett beszélni. Világossá vált számomra, hogy gólhelyzetbe kerültem. Ha nem rontom el, az utolsó pillanatban be lehet rúgni a labdát.

Már ebben a tudatban hallgattam végig azt a másfél órás beszámolót, amit egy számomra ismeretlen nő tartott. Rákosi ott ült mellette, és miközben az előadó Sztálin tömeggyilkosságait sorolta, Rákosi helyeslően bólogatott, mint aki világéletében ezt mondta, ezt gondolta; holott korábban egyetlen beszédét sem fejezte be Sztálin, a nagy Sztálin, a bölcs Sztálin éltetése nélkül. Szóval, ez még külön fölingerelte az embert. Én egyébként akkor már teljes szívemmel és tudatommal az úgynevezett Nagy Imre-féle pártellenzékhez tartoztam. Addigra már az is nyilvánvaló volt számunkra, hogy a megújulásnak, a reformoknak a fő akadálya Rákosi. Egyrészt azért, mert ő maga hihetetlenül makacsul és ortodox módon ellenállt minden változásnak, másrészt mert nem is tehetett mást – olyan súlyosan kompromittálva volt az előző évek bűneiben, gaztetteiben és gyilkosságaiban, az egész elhibázott sztálinista politikában. Tehát egzisztenciális érdeke volt, hogy minden úgy maradjon, ahogy van.

Egymás után jöttek a szokásos, előkészített hozzászólások, de nem úgy, mint máskor, hogy az ember csak föltette a kezét, és kimehetett beszélni, hanem sorra szólították az embereket. Akkor azt gondoltam, ezen ne múljon, és egy cédulára felírtam a nevemet, és kivittem. Öt perc múlva már szólítottak, és akkor tartottam egy rövid felszólalást arról, hogy a XX. pártkongresszus kivételes történelmi alkalmat nyújt a kommunista pártok és a kommunista mozgalom megújulására, demokratizálására, de Magyarországon már több éve, Sztálin halála óta, igencsak cikcakkos volt a politikai irányítás. Egyesek 180 fokos fordulatokkal eljátszották a pártvezetés hitelét, úgyhogy az emberek egyszerűen már nem bíznak benne. Ezután következett egy előkészített mondatom, amely szó szerint úgy hangzott, hogy sem a párttagság, sem a magyar nép zöme nem bízik több a jelenlegi pártvezetésben, nem bízik személy szerint, elsősorban Rákosi Mátyás elvtársban.

Ezt elmondtam, ami abban a teremben elég meglepő lehetett. Szövegem olyan hatást kelthetett, mint hogyha száz pezsgőspalackból egyszerre húznák ki a dugót. Olyan felhördülés érződött a teremben jelenlévők reagálásából. Pedig egy részük biztosan velem értett egyet, a hallgatóságnak egy kisebb része tapsolt. A harmadik harmada pedig csendesen ült és legfeljebb némán szimpatizált. Rákosi hosszabb beszédben válaszolt nekem azzal, hogy ő engem nem ismer, soha nem hallott rólam, lehet, hogy személy szerint tisztességes ember vagyok, de amit mondok – az tudniillik, s ez megint szó szerinti idézet, hogy „én menjek, a párt adja át a hatalmat” (Rákosi a kettőt teljesen azonosította) –, „ezt az Amerika Hangja Rádió harsogja, és az ilyen ellenséges hangokat vissza kell utasítani, szét kell zúzni, meg kell semmisíteni”.

Meglepetésemre aznap nem történt semmi. Senkit sem semmisítettek meg sem aznap este vagy éjjel, és később sem jöttek értem. Én egyébként ki is számítottam, hogy valószínűleg ennek nem lesz közvetlen megtorlás a következménye. Rákosinak ugyanis két rossz közül kell választania. Az is rossz, hogy ha szabadon hagy, és ezzel mások is vérszemet kapnak hasonló megnyilvánulásokra, de talán még rosszabb, ha lecsukat. A felszólalásom formailag abszolút támadhatatlan, pártszerű körülmények között történt: amit elmondtam, egy bírálat volt. Valójában én ezt vértelen merényletnek szántam, a diktátor ledöfésére.

Közvetlen eredményt nem hozott, de néhány nap múlva egy vidéki gyűlésen, Egerben már el kellett ismernie Rajk László ártatlanságát, és Rajk László elvtársat mondott. Erre már az Írószövetségben egy akkor fiatal kritikus, Lukácsy Sándor ugyancsak indíttatva érezte magát, hogy Júdásnak nevezze Rákosit, mondván, Júdás-ajkakkal ejti ki ezt a három szót, miután éveken át a szitkok, a gyalázkodások özöne zúdult szóban és írásban arra az emberre, akit most ismét elvtársnak nevez. Mire jöttek más, hasonló felszólalások, úgyhogy néhány hét múlva a párt központi lapja, a Szabad Nép egy nagy ledorongoló cikket írt rólunk, akik a pártot – így mondták –, a pártot gyalázatosan megtámadtuk, megrágalmaztuk. De hát ez már nem sokakat vezetett félre, és júliusban végül is elmozdították Rákosit a helyéről.

Végső szakítás a kommunizmussal

Arra a kérdésre, hogy mikor szűntem meg kommunistának lenni, azt hiszem, egészen pontos választ adhatok. 1956. november 4-én. Addig mi – vagyis hát az a fiatal és kevésbé fiatal értelmiség, amely a föleszmélés éveitől, tehát 53–54-től kezdve Nagy Imrét és a pártellenzéket támogatta, – lényegében reformkommunisták voltunk. Revizionistának neveztek bennünket, mert a marxi, lenini eszméket valóban kezdtük revízió alá venni, mert kezdtünk gondolkodni. Ebben a gondolkodási folyamatban persze különböző mértékig haladtunk előre. Az okosabbak közöttünk már 55–56-ban sem voltak marxisták. Mondjuk az olyan emberek, mint Kornai János professzor, aki közgazdász volt, és aki ekkor már túl volt a marxizmuson, A tőke marxi koncepcióján. Ő már biztos, hogy nem számított kommunistának. Vagy itt volt Gimes Miklós, akit később Nagy Imrével együtt végeztek ki; ő már tudatos demokrata volt, és később tudatosan vezekelt korábbi kommunista tévhitéért és eltévelyedéseiért. Tulajdonképpen ez volt a lélektani motivációja annak, hogy az akasztófán végezte. Ő volt az, aki talán a legmélyebben átérezte ezt a lelkifurdalást, és aki jóvá akarta tenni azoknak az éveknek a hibáit, a bűneit. Mi, többiek mindezt nem gondoltuk egészen végig.

Nagyon jól emlékszem, hogy 56 nyarán, vagy kora ősszel, amikor a Petőfi-köri viták éppen a tetőfokra jutottak, az utcán találkoztam Lakatos Imrével, aki nemzedékünk egyik legokosabb embere volt, 56 után Oxfordban, majd a London School of Economics-en világhírű tudományfilozófussá vált. Előzőleg börtönben ült néhány évig, nem tudtuk róla, hogy önkéntes besúgói szolgálatot is vállalt. Fogalmam sem volt erről, amikor az utcán – emlékszem – szembejött, és nekem szegezte a kérdést, hogy „mi a véleményed a többpártrendszerről?” Akkor én meghökkentem, mert ez volt az a bizonyos fehér elefánt, amire a mi Petőfi-körös és revizionista köreinkben még gondolni sem volt szabad. Már csak azért sem, mert a sztálinisták éppen azzal vádolták a pártellenzéket, hogy mi föllazítjuk a proletárdiktatúrát, és kapitalista restaurációt akarunk. Mi pedig nem azt akartuk. Mi, Nagy Imrével együtt reformszocializmust akartunk, tehát lényegében az egypártrendszer megreformálását, humánusabb, ésszerűbb és nemzetibb irányban. 1956 őszén a forradalom kirobbanása számunkra is vakító fénnyel világította meg, hogy a lakosság többsége nem ezt akarja. Ennél többet akar. És akkor ezt el is fogadtuk. De arra is emlékszem, hogy október 30-án, az egyetemen találkoztunk Heller Ágnessel és akkori férjével. Arról beszélgettünk, hogy itt mindenféle jobboldali irányzatok erősödnek, miközben a kommunista párt vagy a volt kommunista párt teljesen szétesik, és valahogy tömöríteni kellene a szocialista erőket. Mire Heller Ágnes azt mondta, hogy menjünk föl Lukács Györgyhöz, és beszéljünk erről vele. Fölmentünk Lukács lakására, ahova ők bejáratosak voltak; én soha azelőtt Lukáccsal privátim nem találkoztam, noha az egyetemen hallgatója voltam.

Amikor előadtuk mondandónkat, Lukács azt válaszolta, hogy teljesen egyetért. Majd azt mondta nekem: „Jöjjön velem Nagy Imréhez”. És akkor elmentünk, előbb a pártközpontba, ahol Nagy Imrét nem lehetett megtalálni, mert már előzőleg átment a Parlament épületébe. Nagy nehezen oda is bejutottunk. Mulatságos volt, mert a kapuban igazoltattak minket, és föltelefonáltak, hogy itt van valami Lukács, aki azt mondja, hogy miniszter. Lukács György ekkor valóban a Nagy Imre-kormány népművelési minisztere volt, úgyhogy aztán fölengedtek. Tehát fölmentünk a miniszterelnökségre, és ott Lukácsot beengedték. A kabinet ülése folyt éppen, ezért egy-két órát várnunk kellett. Eközben küldöttségek jöttek-mentek. Végül kijött Nagy Imre. Megkérdezte, tulajdonképpen mi történt, miről van szó. Én mondtam, hogy az egyetemi pártszervezetek föloszlanak, ez nyilván országos jelenség, és ezért gondoltunk arra, hogy egy megreformált szocialista pártot és egy demokratikus ifjúsági szervezetet kellene létrehozni, esetleg a Petőfi-körös, nem is kifejezetten kommunista, vagy kommunista meggyőződésű fiataloknak. Nagy Imre erre azt mondta, hogy jó, helyes, már tárgyalunk is erről.

Utólag, amikor most először megjelentek kötetben az MSZMP, a Magyar Szocialista Munkáspárt vezető testületeinek a Párttörténeti Intézetben összegyűjtött jegyzőkönyvei, kiderült, hogy Kádár János elmondta, ő nem akarta föloszlatni a pártot, a régi Magyar Dolgozók Pártját. De jöttek mindenféle hírhozók és pánikcsinálók, főleg Lukács meg Szántó Zoltán, és ők rávették Nagy Imrét arra, hogy ezt a pártot föl kell oszlatni. Ezt nem lehet megújítani, új pártot kell létrehozni. Így aztán még aznap vagy másnap határozatot is hoztak egy új párt, AZ MSZMP létrehozásáról. Ezt azért mondom, mert jellemző, hogy akkor még így gondolkoztunk. Még arra is emlékszem, hogy amikor ez az MSZMP meghirdette magát, akkor megint csak az utcán találkoztam régi barátommal, Kende Péterrel, aki később Pierre Kende néven lett Párizsban professzor, és most a mi 56-os intézetünk kuratóriumának elnöke. Akkor azt mondtam neki, hogy be kell lépni ebbe a Magyar Szocialista Munkáspártba. Erre Kende, aki Gimes Miklós tanítványa és unokatestvére volt, és közvetlen szellemi hatása alatt állt, azt felelte: ugyan, ez megint egy marxista–leninista párt, még ha reformokra hajlik is. Szó sem lehet róla. Ezen kicsit vitatkoztunk, én úgy éreztem, hogy morális kötelességünk Nagy Imrét követni az új pártba, de aztán a történelem ezt megoldotta. Mert másnap vagy két nap múlva bejöttek a szovjet tankok. Utána az MSZMP már nem Nagy Imre pártja volt.

A november 4-i beavatkozás sokadmagammal, sok barátommal együtt arról győzött meg, hogy a szocializmusnak ez a szovjet formája történelmileg örökre elintézte önmagát, és a kommunizmusnak morálisan, történelmileg vége. Feladatunk, hogy ellenzékbe vonulva és szembeszállva ezzel a megszálló rendszerrel, megpróbáljuk a jövő számára megmenteni a szocializmus becsületét. Tehát attól kezdve én nem számítottam magam kommunistának.

Visszatekintés

A börtön semmiképpen sem váltott ki belőlem bosszúvágyat. Bosszúvágyat a kivégzések váltottak ki annak idején. Nagy Imréék aljas kivégzése és a több száz munkásfiatal kivégzése. Hiszen mi tudtuk – mert a börtönben ez köztudomású volt –, hogy a halálraítéltek és kivégzettek zöme 20 év körüli munkásfiatal volt, akiket egy magát Forradalmi Munkás–Paraszt Kormánynak nevező rendszer küldött a halálba. Ez nagyon fölháborított, de a rendszerváltás után, amikor az ügy, amit mi képviseltünk, olyan fényesen diadalmaskodott, vagy legalábbis diadalmaskodni látszott, amikor úgy tűnt, hogy tényleg ezek a demokratikus és szabadelvű, vagy liberálisan szocialisztikus reformeszmék kerekednek fölül, akkor a bosszúvágy maradéka is elszállt belőlem. Azt mondhatnám, hogy még személyek iránt sem nagyon érzek ilyet. Korábban azért még volt bennem düh. Egyszer a villamoson összetalálkoztam azzal a bíróval, aki Nagy Imrééket halálra ítélte, és a mi perünkben – Mérei Ferenc és társai értelmiségi perében – ugyancsak ítéletet hozott, de bíráskodott Déry Tibor perében is. Szóval a legtöbbjét ezeknek az úgynevezett revizionista pereknek reá bízták. Ezt az úriembert Vida Ferencnek hívták. Régi illegális kommunista volt. Akkor ott megszólítottam a villamoson. Mondtam, hogy egy régi páciense vagyok, és örülök, hogy épp most találkozunk. Ez huszonöt évvel Nagy Imréék kivégzése után történt. Megkérdeztem tőle, hogy érzi magát a nagy mű negyedszázados évfordulóján. Akkor megértette, hogy miről beszélek, és elkezdett artikulátlanul kiabálni. Egy tehetséges író, Kertész Imre ott volt a villamoson, és hangosan odaszóltam neki – ez még a 80-as évek elején volt –, hogy ez az úr ítélte halálra Nagy Imrééket. Ilyesmikben, mondjuk, kielégült az én bosszúvágyam.

Hogy mit kívánok a gyerekeimnek, unokáimnak, azt tudom. De hogy mi lesz, arról kevés fogalmam van, és nem hiszem, hogy a kettő egybeesik, mert bár alapjában derűlátó természet vagyok, az emberiség eddig sem nagyon igazodott a mi eszményeinkhez. Bár azért többször igazolódtunk is. Végül is, a mi nemzedékünk néhány nagy igazolódást és elégtételt mégiscsak megélt. Átéltük például a nácizmus bukása után a náci Németország és szövetségeseinek teljes vereségét és 1945-ben az összeomlását. Ez volt az első nagy elégtétel az életemben, azután 1956 volt a második és 1989 a harmadik. Remélem, az unokáim élete a XXI. században kevésbé lesz fordulatos és viharos, mint a mi nemzedékünké volt.