Petri György

Bibó temetése

Folyton eleredt az eső, azon gondolkoztam, vajon a jóisten
a mi oldalunkon áll-e, ezt idézte mindig rosszkor felböfögő humorom.

Az óbudai temető bejáratánál, hol az eget, hol az érkezőket,
hol a hemzsegő fényképészeket kémlelve, tudtam, kell itt
lennie kocsmának, minden temetőnél kell lennie,
közben útbaigazítottam a nóbelebb vagy járatlanabb vendégeket,

micsoda év, gondoltam, micsoda hullazápor, pedig még nem
tudhattam, mennyi van hátra, hányat, kiket, mit visz el ez az év,
így morfondíroztam, amíg figyeltem az érkezőket, pontosabban azt,
kinek van pofája idetolni a képét, és ki nem jön el,

így szinte nem is tudom, kik voltak ott, a jogosultakat
átengedte figyelmem, az érdem tantuszát akik bedobták a fénycellába,
ki-kisütött a nap, idegesítően, mint a vakuk, és megkerült a kocsma is
ott gőzölögtünk jóhénányan a szertartás kezdetéig.

A cinteremben összetorlódott a hullaszag és a jelenlét.
A barátom sírt a hátam mögött, én úgy éreztem, hogy tanúja vagyok
valaminek, amiről majd nem tudok beszámolni,
úgy éreztem N. O. és P. Q. sírbeszéde során,

amit haladéktalanul kiértékeltek a sírgödör felé haladtukban
a résztvevők, miközben köszöntötték egymást és felfigyeltek egymásra
jellegzetesen temetési arcberendezéssel, csak a szemek mertek
mosolyogni és a hang a gyomorból szüremlett, mintha

használhatnának ezzel a halottnak, és ez tulajdonképpenhelyénvaló,
így legalább valami nem volt funkcionális a temetésben, a feszengés,
a szordinó utalt arra, hogy idegen szobába léptünk illetéktelenül,
s ettől az egész napvilág egy pillanatra a sírgödör előszobája lett.

Ezt helyeseltem, mert makogásig-hebegésig kéne alázkodnunk, ha
meghal akárki.
Ez a kopár idétlensége a jelmezkölcsönzői gesztusoknak legalább
valami valódi helyett volt.

Útközben valakinek elmagyaráztam, hogy ki ki,
miért van itt, vagy miért nem szabadna itt lennie, vagy miért meg-
lepő, hogy itt van, aztán egy írótársam segített
elhelyezkedni egy másik írótársam mellett, emblématikusan

és némi iróniával, a fényképészek és a kései utókor számára,
– mindkettőjüknek felfoghatatlanul –, szóval túlélői ocsmánysággal
helyezkedtünk, én, szégyen, el is röhögtem magam ezen,
meg azon, hogy a síron túl észrevettem átmeneti kedvesemet,

fekete alkalmi ruhában, és tudtam, hogy feleségem
rézsút a hátam mögött áll, és egymást nézik,
és ettől gondolataik igencsak elkalandozhatnak
az ideillő témáktól, megláttam Z-t, aki még nem tudhatta,

hogy az év húnyta előtt elteszi magát láb alól,
nem tudhatta, hogy valaki néz minket: van úgy, hogy súlyosan bólint,
máskor ujjal pattint, vagy együttérzően kacsint: elég?
vagy egyszerűen kézzel söpör: kifelé!

Szóval még éltünk, amikor a hátára döntött lift vitte
Bibót a szuterénbe, honnan a halottak országába nyílik.
Egy nagy szürke vasajtón mennek át, nem is hallják
az élők kopogását. Azonnal elkezdődik

a minden érkezővel ujból kezdődő játszma, amelynek címe:
Lehetséges Történelem. Erdei, Sztálin, Révai, Ravasz, Nagy Imre,
Lukács sietnek elébe, ezeket ismeri fel a tolongásban, és
kezdődik máris a Kiveszítma!